Tízéves a Hitel

Tízéves a Hitel. De a gondolat, hogy legyen, hogy egyszer majd világra jöjjön, jóval több ennél. Legalább húsz esztendős. Még sokan emlékszünk a hetvenes évek végére, túl a „Charta 77” aláírásán, túl Illyés: Válasz Herdernek és Adynak című fölzaklató írásán, Király Károly erdélyi politikus Ceauşescu diktatúráját támadó levelén, amikor egyre többen és egyre hangosabban arról kezdtünk morogni, hogy szinte hétről-hétre szaporodnak az irodalom föladatai – különösen a közéleti irodalomé –, de mi hiába állunk és várunk a legkeményebb szellemi munkára készen, továbbra is csak egy majomszigeten toporgunk s annak a partjáról nézzük, hogy az egyetlen hajó, a hetente megjelenő Élet és Irodalom hogyan úszik nélkülünk tovább. Nélkülünk? Az egyetlen fölkent hajóskapitány: Illyés Gyula nélkül is!

Mert őt sem engedték föl a fedélzetre.

A példátlan megaláztatásra Illyés nemes daccal próbált válaszolni. Azt mondta: „Rendben van, ha nincs helyünk az Élet és Irodalomban, ha nincs helyünk Budapesten, fölemelt fejjel vonulunk ki belőlük! Ki a vidéki folyóiratokba! A Tiszatájba, az Alföldbe, az Életünkbe, a Somogyba! Én máris verseket küldtem ennek az utóbbinak.”

Visszafojtott, hosszú hallgatás után válaszoltam Illyésnek.

– Illyés Gyula kivonulhat. Ki – bárhová! Akár a Holdra is! De aki még be se vonulhatott az irodalomba, az hogyan vonulhatna ki tüntetően, igazi feszültséget teremtve?

– Akkor, mi a javaslata, közlegény? – nézett rám megütődve Illyés.

– Egy hetilapot kell nekünk is indítanunk.

– Hetilapot az álmodóknak! Azt mondja meg, honnan van ennek az országnak annyi pénze?

– Sokkal több is van! Jöjjön el velem Gyula bácsi egy újságoshoz, egy hírlapárudába, fél perc alatt tíz olyan képesújságra, hetilapra, színes nyavalyára bökök rá, amelyet a kutya se olvas és amely egyébként is a lenyakazott szobroknak beszél.

– Látom, Ön nemcsak a rendszert támadja, hanem engem is. Mit szoktak az ilyen hangoskodókra mondani? Rebellisek! Hát nem! Elég volt belőlük! Mától kezdve leveszem Önről ajatollahi kezem.

Megéreztem a különös és magasrendű illyési iróniát. Válaszolnom kellett:

– Nem teheti meg, hogy levegye.

– Hogyhogy? – nézett rám egy fölfűtött és kiváló társaság közepéről Illyés.

– Mert rá se tette.

– Életveszélyes alak. Hívjanak egy taxit, azonnal hazaviszem.

A színpadi jelenetnek is beillő „szóváltás” Németh Lászlóék lakásában hangzott el 1980 novemberében, ahol Ella nénin, Flóra asszonyon kívül – emlékezetem szerint – jelen voltak Sütő Andrásék, Fodor Bandiék, Czinéék, ott volt Ács Margit, Domokos Mátyás, Kiss Feri; a Németh lányok közül Ágnes, a férjével: Dr. Lakatos Istvánnal, az ifjú kritikusok közül Pálfy G. Pista, Ablonczy László, Elek István.

Az elmúlt időben többször eszembe jutott, hogy a „hely szellemének” nagy szerepe volt abban, hogy kirobbant köztünk egy jövendő irodalmi lapról szóló vita, mely a hagyományosan nemzetinek nevezett írói-gondolkodói körben egyszerre volt abszurd, ábrándos, szürrealista, mondhatnám: avantgárd színezetű.

Két nap múlva Illyés elfelejtve a csalánsuhogtatást, a csaláncsípéseket, elfelejtve „ajatollahi szemvillanásait” és az én pimasz, fiúi szájalásomat, átküldte hozzám vejét: Kodolányi Gyulát azzal a megbízatással, hogy a humoros bajvívás után üljünk le néhányan és döntsük el komolyan, hogyan kezdjünk hozzá az új lap megindításához, az akkor még névtelen Hiteléhez, amelyben ő „Írói gondok” címmel rovatot akar indítani.

 

*

 

Úristen, húsz éve ennek! Két évtizede! Bárhogyan számolunk is, ekkora idő már történelem. Külön történelmi korszak. Az 1848-as szabadságharctól a ’67-es Kiegyezésig telt el nagyjából ennyi idő, vagy a trianoni ítélethirdetéstől a második világháború törvényszerű kirobbanásáig. S mi minden zsúfolódott bele ezekbe az évtizedekbe! Mi minden sorsból, politikából, történelmi feszültségekből! Hazavesztésekből és hazaszeretetből! Kálvária-járásból és önpusztító reményből! S mi minden például irodalomból is! A Március Tizenötödikétől a Kiegyezésig eliramló idő irodalmát most ne bolygassuk, de ha az 1920-as évek elejétől-közepétől az 1944–45-ös esztendőkig tartanánk szigorú seregszemlét, belefehéredhetnénk a csodálkozásba. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Móricz kiteljesedése mellett egy új nemzedék jelenik meg új mezben a halhatatlansági pályán. Élükön József Attilával, Szabó Lőrinccel, Németh Lászlóval, Illyéssel, Kodolányi Jánossal, Tamásival, Radnótival, Máraival. Külön tüneményként idesorolhatjuk még Kassákot, Sinkát, Szentkuthy Miklóst, Hamvas Bélát, Cs. Szabót.

A mi „húsz esztendőnk” hol marad az ő lázas és lendületes két évtizedüktől? Az árokparton. Az utak szélén. A pocsolyákkal körülglóriázott anyaföldön.

Mi moccan meg előszörre az ember agyában? Nyilvánvalóan az, hogy tehetségtelenebbek vagyunk elődeinknél. Ernyedtebbek és tétovábbak. Másodszorra azonban már az is, hogy a mi szellemi környezetünk és adottságaink sokkal mostohábbak voltak az övékénél. Az irodalomhoz ugyanis természetes és párás irodalmi élet is kell. Alaposan megművelt talaj, eső, napsütés, sőt még fecske-csapongás és pacsirta-ének is. Németh László 1935-ben ezt írja figyelmeztetésül önmagának és nemzedéktársainak: „A szellem nem úgy fejlődik, mint a számsor, hogy a kettő után három, azután meg négy következik. A szellem úgy fejlődik, mint a növény: a szár után a levél, a levél után a virág, aztán a termés, mindig valami egészen más.”

Sajnos, a mi nemzedékeink mások. Ahelyett, hogy talajt műveltünk volna mély szántással, fogasolással és hengereléssel, mi oda vetettünk, ahol találtunk valamilyen megkaristolt és fölbolygatott szabad helyet. Sőt időnk javát csontot és idegeket aszaló várakozással töltöttük el. Többet beszéltünk, fecsegtünk, káromkodtunk, mint amennyit írtunk.

Most látjuk csak, hogy a mi „húsz évünkben” mi minden csúszott el a helyéről, szakadt darabokra, múlt ki örökre a világból. Az ezer éves jobbágyi-paraszti-földművelő társadalmunk a szemünk láttára süllyedt a semmibe, mint Antarktisz az óceán mélyére. Faluival, hagyományaival, tartásával, roppant tömegű emlékével együtt. Lakodalmak és temetések, jégverésben rohanó ökrök eszelős tekintete hunyt ki tanúskodásunk mellett, odasodródva a Doberdónál elesett katonák hadosztályai mellé. Méz, dió, krizantém – írta címül egyik verse fölé Tornai József. Méz, dió, krizantém – írhatnánk eltűnt gyerekkorunk és ifjúságunk korszaka fölé mi is, akik történelmi és társadalmi kataklizmákat éltünk végig, a temetői őszi virág kesernyés illatában, de a kataklizmák méreteihez viszonyítva kisszerűen.

Én, amikor havi lappá változtattuk a Hitelt, titokban azt reméltem: eljött az ideje annak, hogy ami, mint élet, a jelenlétünkben múlt el, föltámad majd bennünk irodalomként, szellemként, kultúraként. Sajnos, nem támadt föl. Csak próbálkozott.

És próbálkozik továbbra is.

Hogy mit akarok ezzel a kényes, félhomályos mondattal érzékeltetni? Azt, hogy a többször emlegetett húsz évünk, amely a Hitel folyóirat húsz éve is, nem a nagy alkotásokban tűnt ki elsősorban, hanem a hűségben. A teljesen áthangolt, új alkatú magyar irodalom nagyobbik része könnyedén fordított hátat annak a hagyománynak, amelyre leginkább a „nemzeti” jelző illett. A Hitel körül tömörülő írók viszont ezt vállalták a legtermészetesebb módon. Hagyományos, modern, sőt itt-ott posztmodern eszközökkel. Ha példával kellene érvelnem, azt mondanám, hogy mi az irodalomban ugyanazt vállaltuk, mint azok a népénekesek, néptáncosok, akik a hatvanas, hetvenes években megértették: nem szabad elszakadni az eredettől, az eredeti stílustól, mert ha az elvész, egész népi kultúránk jellege vész el. A századok műhelyében kialakult karaktere.

 

*

 

Folyóiratunk az elmúlt időben ezt a föladatát megalázó körülmények között teljesítette. Szegényen, koldus-forintokból tartva fönn magát.

Emlékező számunkkal szeretnénk lezárni az első tíz évet és a másodikat is. A gáncsolók és a magunk ügyetlenségeinek a korszakát egyaránt. Lapunk címe: a Hitel, a kezdet kezdetén egyszerre idézte Széchenyi alakját és szellemét, ugyanakkor azt is, hogy az ezredvégi szóözönben újra vissza kell szereznünk a szavak hitelét, az irodalomét és a valóságét is. A szellemét – teljes drámaiságával együtt. Irodalomról szólva Illyés a Magyar Csillag 1942-es második évfolyamának első számában ezt írta: „Szakmánk többet akar, mint mi.” Szakmánk: vagyis az irodalom. De ha a szakmánk szó helyett jobban tetszik a hivatásunk, a kijelentés arra is érvényes.

Barátaim, írók és olvasók, jegyezzük meg ezt az illyési mondatot.