Nemzeti ünnepünk Rómában

Igazság szerint a nagy, nemzeti ünnepekhez tér kell, tömegek kellenek, zászlók, szónokok, görögtűz és zene, hogy az egyes ember és a sokaság is azt a határtalanságot élhesse át, amely az ilyen ünnepekből szétsugárzik.

De ahogy körülnézek a teremben, megnyugodva azt érzem, hogy harsány szónoklat és görögtűz helyett nekünk most, az emlékezés szimbólumaként egy elképzelt, égő gyufaszál is megfelel és néhány egyszerű mondat. Úgy gondolom: a csöndességben is lehet határtalanság; és a bensőség is ismer mindenféle igazságot.

Hadd kezdjem ezt a ma esti megemlékezésünket egy közhellyel. Ahogy minden nemzetnek van neve, himnusza, zászlója, címere, ugyanúgy van nemzeti ünnepe is. Nemzeti ünnep nélkül egyik népnek se volna igazi személyisége, stílusa, nyomon követhető mitológiája, amely elmondható és leírt történelmén túl, a legjellemzőbb tulajdonságait, örömét, óhaját villantaná föl. A franciák a Bastille lerombolásának a napját tekintik meghatározó ünnepüknek, a királyság és vele a régi rend szorító abroncsának a széttörését, az olaszok, sok évszázados vergődésük után, egyesülésük pillanatát, a Köztársaság megszületését, és mi, magyarok pedig 1848 Március Tizenötödikét, történelmünk Virágvasárnapját, a győztes és boldog napot, amikor joggal hihettük, hogy másfél százados török uralom és három évszázados Habsburg elnyomás után, képletesen szólva mi is bevonulhatunk Jeruzsálembe: a szabad, önálló népek Európájába.

Természetesen, ennek a napnak a jelentőségét az érezheti igazán, aki ezer esztendős történelmünk alaphelyzetét ismeri. Hogyan foglalhatnám össze óriási leegyszerűsítéssel ezt az időt. Valahogy úgy, hogy történelmünket két korszakra oszthatjuk: egy sikeres és egy sikertelen korszakra. Az első sikeres korszak Szent Istvántól Mátyás királyig tart, reneszánsz királyunk uralkodásáig. A kereszténységre áttérő, ázsiai nomád nép ezalatt az idő alatt európai nagyhatalommá fejlődött. Erről a korszakunkról mondhatjuk szerényen, de az önérzet parázslása közben, hogy a középkori Magyarország annyi szentet adott a keresztény Európának, ahány kitűnő, Nobel-díjas tudóst a XX. században.

Sajnos ezt a virágzó korszakunkat a török katonai birodalom derékba törte. Országunknak Mátyás idején annyi lakosa van, mint Angliának, ami azt jelenti, hogy Európa lakosságának akkor 5%-a magyar, de a százötven éves török hódoltság és török elleni harc alatt lélekszámunk az 1%-ra esett vissza. A XVII. század végére kétmillióan maradtunk. Tengődő, magunkat elveszített néppé váltunk.

A leveretésből a XVIII. század végére és a XIX. század elejére kezdtünk föltápászkodni. Szép, szimbolikus pillanata ennek a folyamatnak az az 1790-es országgyűlési nagy jelenet, amikor egy képviselő föláll és ezer nemes család nevében esküvel fogadja, hogy újjáteremtik Magyarországot.

Ez a fogadalom indítja el azt a reformkorszakot, amely Mátyás reneszánszára emlékeztet. Soha annyi nagyszerű jellem és tehetség közéletünkben, mint ekkor! Soha annyi nemzet-mentő s nemzet-építő tett és gondolat! A korszak egyik meghatározó jelszava így hangzik: Minket a több évszázados sorvasztás után csak a kiművelt emberfők sokasága menthet meg. A másik jelszó pedig így: Magyarországot előbb erőssé és gazdaggá kell tenni, hogy utána szabaddá tehessük.

Magunkat ugyan ezzel a kettős jelszóval megreformálhattuk volna, de a fölöttünk uralkodó Habsburg birodalmat nem. Neki mások voltak az érdekei.

Ez a birodalmi merevség és a belőle fakadó kényszer változtatta meg föntebb elhangzott jelmondatunkat. A szándék így módosult: Magyarországot előbb szabaddá kell tennünk, hogy utóbb elevenné és gazdaggá tehessük.

Ez a fölismerés sodort el bennünket 1848 Március Tizenötödikéhez, forradalmunk nagy lobbanású napjához.

Szeretnék itt egy pillanatra megállni és elmondani, hogy az olaszok és a magyarok sorsa talán sose fonódott olyan szorosan össze, mint ezekben az időkben. S ezt az összekapcsolást a világirodalom egyik legnagyobb s legeredetibb költőjének köszönhetjük: Petőfi Sándornak, aki a forradalmat, a szabadságharcot mozzanatról-mozzanatra úgy építette föl lelkében, ahogy huszonhat éves korára egész költői életművét megalkotta. Ő az, aki 1848 januárjában gyönyörű, lázas elragadtatott versében először üdvözli a palermói, a nápolyi népfölkelést, mint az európai forradalmak nyitányát, amelyet – jövendölés szerint – a többi népé is követ. Ezt írja: „Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő… a forradalom kitört Olaszországban!… oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen déli fényt, mely születésekor is nagyszerűbb volt, minden éjszaki fénynél s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.”

Egy másik megszólalása pedig a magyar katonák Olaszországba küldése ellen tiltakozik igazi forradalmárként támadva neki a Habsburgok kedvéért taktikázgató, független magyar kormánynak. Ezt írja: „…vissza kell hívni katonáinkat, ha semmi szükségünk nem volna is reájok. Szívünk vére, mely szívünkből az olasz földre hull; azon vér pedig, mit ők az olaszok szívéből ontanak, Ábel-vér, mely bosszúért kiált föl az istenhez az égbe, bosszúért a magyar nemzet fejére, hogy eszközül adta magát a hazugság kezébe az igazság ellen… a mi ruhánkon fekete foltok lesznek az olasz háború szégyenfoltjai…”

Nincs időnk arra, legalábbis itt nincs, hogy Március Tizenötödikének minden részletét, mint egy Shakespeare vagy Schiller dráma jelenet-sorát fölidézzük, hogy a nemzet legemelkedettebb napjának minden mozzanatát Petőfi szelleme és erkölcsi zsenialitása határozta meg. Verse nélkül, a Nemzeti dal nélkül, Március Tizenötödike csak egy emlékezetes tüntetés maradt volna, nem pedig forradalom. Ugyanezt mondhatjuk el a sajtószabadság kivívásáról, amely a nemzet újrateremtéséhez járult hozzá. A legenda, hogy a költő 40.000 paraszt élén áll Rákosmezején, nagymértékben hozzájárult a jobbágyság eltörléséhez.

Összefoglalóan azt mondhatjuk: először történt meg történelmünkben, hogy 1848 márciusában egy egész nép a szellem és az erkölcs kiválasztott embereire figyelt. Hogy milyen volt ez a szellem és erkölcs, bizonyítékul ismét Petőfit idézek: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint republicanus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!«, hanem a »tiszta erkölcs«. Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem…”

1956-ban ezt a szellemet követte ismét a magyarság. S bízom benne, hogy az egyesülő Európában is Március Tizenötödikei ország lehetünk, leszünk.