Két millió kalap

Tegnap még azt nyilatkozta Marosvásárhelyen a román miniszterelnök, hogy elhárult minden akadály az erdélyi magyar egyetem újraindítása elől. A hírre legalább kétmillió kalapnak kellett volna örömujjongás közben fölrepülnie az égre, de szerencsére egy se repült. Mára ugyanis kialudhatta magát Radu Vasile úr és kicsit árnyalta tegnapi nyilatkozatát. Épp csak annyira, hogy az ellenkezője derüljön ki a leheletfinom változtatásból. Vagyis az, hogy egyelőre mégsem indulhat az a fránya és duhaj egyetem, hisz annyi, de annyi részletet kell még tisztázni az indulás előtt, jogi és gyakorlati előfeltételt, mintha Erdély minden porszemét nagyító alatt kellene megvizsgálni. Ebben a tanévben ez már lehetetlen.

Micsoda körültekintés! Micsoda alaposság! A megszüntetéshez elég volt egyetlen perc, néhány soros véghatározat, s a határozat érvényesítéséhez is elég egy lidérces nap Kolozsváron, az akkor még csak tanonc-diktátornak tekinthető Ceauşescu vezényletével, aki állítólag négy üres koporsóval érkezett a városba, mintha csak tudta volna, hogy a magyar egyetem halála másokat is halálba sodor.

Hogyan lehetséges, hogy egy nélkülözhetetlen intézmény megszüntetéséhez ennyicske idő is elég, és ennyicske kellék, az újraindításához pedig százszor annyi kell?

Komoly zongoristáktól hallhatja az ember, ha gyakorlás közben véletlenül rossz billentyűt ütnek le, a tévesztés helyrehozásához nem elég csak egyszer leütni a jót, legalább hétszer kell! Bátran elismételhetjük: az egyetem ügyében nem hétszer, de hetvenhétszer is megtehették volna román szomszédaink, hogy helyrehozzák rossz döntésüket.

 

*

 

Ezt, sajnos, elmulasztották. El 1920 után és az utolsó kilenc évben is, az emberi jogok s a nemzetiségi ügyek előtérbe kerülésének idején. Egyetem-építés helyett idő- és lélekrombolásba kezdtek, húzd-meg-ereszd-meg játékba, az igenek és a nemek álszent cserélgetésébe, amelyet hol a holdfogyatkozással magyaráznak, hol az idegen cserebogarak tömeges behatolásával az országba, legtöbbször azonban semmivel.

A magyar közmondás azt mondja az ilyen nyilvánvaló szemforgatásról, hogy a nemakarásnak nyögés a vége.

 

*

 

Közmondásunk tehát van, de semmiféle módszerünk sincs az effajta nagy játszadozások, illetve a hidegvérű lóvátevések ellen. Ha százszor lukra akarnak futtatni minket, mi százszor lukra futunk. Előttem van ma is a kép. Radu Vasile miniszterelnök bejelenti az ezredvég egyik legizgalmasabb hírét az egyetemalapítás szabadságáról. A nyilvánosság előtti bejelentést Orbán Viktor magyar miniszterelnök is hallja. Arcán előbb árnyék fut át, mint azokén, akik még a jó híreket is gyanakodva fogadják, jöjjenek bár az égből vagy a liliomos mezők irányából, de homlokránca hamarosan kisimul, az árnyék helyét nyugalom szállja meg, sőt valamiféle visszafogott, de letagadhatatlan büszkeség, hogy nemcsak tanúja, de kiváltója is volt ennek a hihetetlen hírnek.

Ki tudja, hol lehet már ez a változékony és kivételesen érzékeny miniszterelnöki arc? Elszállt a semmibe! Ott lebeghet, ahol a tavalyi nyárfa ezüst levelei lebegnek vagy a megcsalt szeretők sóhajai.

Legszívesebben azt mondanám: úgy kell nekünk! Úgy, úgy, nekünk jámbor hiszékenyeknek s bibliai barmok rokonainak. Bárki valami hihetőt mond nekünk, mi, itthoni magyarok, azonnal elhisszük. Lehetséges, hogy még mindig az adott szó mitológiája támad föl bennünk, s ez mozgósítja hiszékenységünket? Netán a régi magyar erények emléke a becsületről, a nyíltságról, az egyenességről? Ez a fajta holdvilágos hagyomány még az olyan érett ravaszkodókat, álarc-cserélő politikusokat is levett a lábáról, mint amilyen Aczél György volt. Aczélnak – még jóval a Ceauşescu–Kádár nagyváradi és debreceni találkozója előtt Bukarestbe kellett utaznia. Valamilyen kötelező, „baráti találkozóra”. A találkozó légköre eleve robbanásveszélyes volt, mert Ceauşescu Kádárt várta és Aczélt kapta, de le kellett nyelnie a békát, mert a kötelező diplomáciai szabályoknál fontosabb volt eljátszani a világ előtt, hogy az olyan szovjet táborlakó országok is, mint Románia és Magyarország jól vannak egymással, beszélnek, tanácskoznak, élik a maguk fegyelmezett életét.

Aczél beszámolója szerint sok mindent el lehet erről a találkozójukról mondani, csak azt nem, hogy fegyelmezett volt. Ceauşescu az első perctől kezdve egy tüskebokorba ült bele s onnan beszélt kifelé sértetten, gonoszul. Kádár barátságtalan távolmaradását Aczélon torolta meg. Kioktatta, bölcselkedett neki, támadta a magyar reformokat, külön a művelődéspolitikát, a nyugatot majmoló értelmiségünket, a „szabadság” zűrzavarát és veszélyeit.

A találkozót egy órásra tervezték. Ebből az egy órából Ceauşescu ötvenhat percet pufogott, morgott, rikácsolt, lovagoltatta az eszét. S négy perccel a találkozó befejezése előtt hallgatott el cézárian, győztesen. Mint aki puha, békanyálas mocsárba nyomta alá ellenfelét.

Aczél a „vendéglátói” modortalanságtól teljesen összezavarodott: mit kezdhetett ő a maradék négy percével, amikor nem csupán Kádárt képviseli, de Magyarországot is? Álljon föl s köszönje meg hideg, gunyoros mondattal, a tájékoztatást és egyszerűen hagyja magára a fölfuvalkodott Néró-utódot? Nem, nem, ő nem lehet ilyen faragatlan, ilyen balkáni. Úgy döntött, hogy Magyarország véleményét ő négy perc alatt is össze tudja foglalni.

Mondjuk ki tárgyilagosan, hogy diplomáciai szamárság az efféle kivagyiság. Nem az a kérdés, hogy mit lehet elmondani négy perc alatt, hanem az, hogy érdemes-e, sőt, szabad-e egyáltalán bármit is mondani! A magunkhoz méltó válasz a némaság lett volna. De azzal, hogy Aczél elfogadta Ceauşescu durva játékszabályát, azaz: belelépett a diktátor által fölrajzolt körbe, kisszerűen veszített.

Hány ilyen diplomáciai veszteség azóta is! Hány nevetséges orrabukás a román politika trükkös varázslatai előtt! Például Grósz Károlyé Aradon, a Horn-kormányé az alapszerződés megkötésekor Temesváron, Kovács László külügyminiszter örökös mentegetőzése és előnyadása a világ nyilvánossága előtt négy éven át! Olyanok voltunk, mi, magyarok, mint a csipkés kombinébe öltöztetett bika a cirkuszban, fején rozmaringkorona, az orrában aranykarika. Hiszékenységünk országveszítő hiszékenység volt. Hamar leltárt lehetne készítenünk azokból a vereségekből, ráfizetésekből, amelyeket legendás mamlaszságunk miatt szenvedtük el.

 

*

 

Az utolsó kilenc évben többször is föllélegeztünk, hogy végre lepattant rólunk a kisantant kemény, szorító pántja. Ezt igazolta néhány trianoni képződmény szétesése. Például Csehszlovákiáé s Jugoszláviáé. Ezt erősítette Oroszország és Ukrajna különválása, s bizonyos értelemben az is, hogy a mai Románia viszonya egészen más Szerbiához, Csehországhoz, mint amilyen az előző hetven évben volt, akár a háború idején, akár a szocializmus „harsogó” éveiben.

Föllélegzésünknek van tehát valóságos alapja. Vajon nem a változás bizonyítéka-e az, hogy magyar részvétel nélkül se Romániában, se Szlovákiában nem alakulhatott volna új, demokratikus kormány?

A formális igazság azonban csak az igazság látszata. Sőt az igazság elleplezője. Mert ha szabadabban és otthonosabban mozognak is a magyarok az egykori kisantant országaiban, szabadságuk mindaddig viszonylagos marad, amíg a létük nem teljes lét, hanem csak köztes lét, csak részleges lét, csak két part között ingázó kompélet, amely körül a történelem is csak toporog. Kell nekik valami bizonyosság. Valami véglegesség, ami kisajátíthatatlan s elvehetetlen. Valami, ami eredeti. Valami, ami egyszerre szimbolikus és egyszerre csodaként kézbe vehető.

S ez nem más, mint az anyanyelv! Egy nép legnagyobb szabású alkotása. A föld elvehető, a folyók, az erdők, a földmélyi ásványok szintén, de az anyanyelv szavai, amelyekhez millió és millió élő és halott akarat tapad – elvehetetlen.

Szomszédaink mégis ezt akarják elvenni, mindenáron. Ravaszul, nyíltan, félreértelmezhető jogi cselekkel és félreértelmezhetetlen parlamenti rohamozással. Más területeken általában igyekeznek betartani a demokrácia játékszabályait, vagy legalábbis megőrizni a kötelező látszatot, de az oktatás és az anyanyelv ügyében hajlíthatatlanok s fölhúzott sisakrostéllyal vállalják a legdurvább barbárságot is. Már-már az az érzése az embernek, hogy a politika felszíni világában elveszített kisantantos önzésük az ösztönök mélyvilágába húzódott vissza, s ott küzd most régi céljaiért.

Ezt igazolják egyszerre tárgyszerűen és mitologikusan a nemzetiségi magyar egyetemek és főiskolák körüli gáncsoskodások is. Mintha a magyarok nem is egyetemet, hanem egyenesen fegyvergyárat akarnának maguknak építeni Szlovákiában, a Délvidéken és Romániában.

Az aggodalmat, persze, értem. A többségi nyelv mellett a kisebbségi nyelv örök emlékeztető. Egyrészt a jóvátehetetlen trianoni döntésre emlékeztet, másrészt arra a mindennapi tényre, hogy a megtámadott nyelv egyúttal egy másik nemzet tulajdona, s egy másik kultúráé. Továbbá arra, hogy egy megcsonkított szervezet mindig szerepátadásokra kényszerül. A megvakított szem helyett az ujjbegyekkel próbál „látni”. A kisebbség életében így vette át a nyelv: a szabadság szerepét. A nyújtózkodásét. A hazáét. A kiteljesedését. Egy kisebbségi lény számára az emberi nagyság elképzelhetetlen az anyanyelv tágas univerzuma nélkül. A Nap körül nemcsak a Hold kering, de ott kering a szilvamag szó is, a testvér szó, a haldoklás szavunk és a végtelenségé!

S mindezt tanulnunk is kell. Értenünk. A legmagasabb fokon. Az egyetemek egyetemét is beleértve ebbe a magasságba.

 

*

 

Egyetem?

Az oktatásnak a magyar történelemben – tegyük hozzá rögtön, hogy Európa történelmében – ezer éves múltja van. Ekkora múlt nemcsak minket kötelez a folytatásra, hanem minden utódállam miniszterelnökét, köztük az ígéreteit össze-vissza cserélgető román miniszterelnököt is: Radu Vasile urat.