Az egyetlen mondat

Tegnap reggelig csak a megszokott, kis helyi háborúk híreit hallhattuk rendszeresen a rádióból. Messzebbről például az afganisztáni törzsek véres csetepatéit, közelünkből pedig a koszovói drámáét. Ebben az utóbbiban ismerős minden: egyik oldalon a szerbek mélylélektani sérülése és történelmi aggodalma az óhaza végleges elvesztése miatt, a másikon a koszovói albánok elszakadási szándéka. Mindkét szenvedély hátterében faluk égnek, menekülők rohannak, tömegsírok szaporodnak s a tömegsírokban ártatlan gyermekek is feküsznek, mintha rongybabák volnának.

Már olyan hosszú ideje együtt ébredünk ezekkel a szörnyűségekkel, mint a hetek óta tartó fejgörcsünkkel vagy gyomorfájdalmunkkal.

De ma reggel, 1998. október 11-én egy óriási gong döndült meg a fejünk fölött. Egy gong, mintha magát az őszi eget ütötték volna meg súlyos durunggal.

A hangtól elállt a lélegzetünk, hideg és libabőrös lett a testünk. A NATO-t irányító politikai s katonai hatalmak bejelentették: ha a szerb kormány nem vonja ki a rendőri alakulatoknak álcázott katonai egységeit az albán többségű Koszovóból, s nem hagyja abba durva háborúját saját állampolgárai ellen, akik egyúttal más nemzetiségű polgárok, azaz albánok, olyan megtorlást vonhat magára, amilyet az Öböl-háború óráiban láthatott csak a világ: halálos ostorcsapásokat a városokra, a vizekre, a laktanyákra, repülőterekre, rakétasilókra, Szerbia igen-igen megviselt és összemocskolódott szívére.

Régen az ilyen váratlan fordulatokra szokták mondani: derült égből villámcsapás.

E természeti metafora már jó ideje elveszítette költői erejét. A meglepő tünemények helyét egyre sűrűbben katasztrófák foglalják el. Gyakran mesterségen előidézett katasztrófák. Érezni lehetett, hogy Amerika s az Európai Közösség országainak a figyelmeztető üzenete egy – matematikailag is kiszámítható – pokolnak volt a beharangozója.

A szerbek fölbőszültek a fenyegetéstől. Megszilajodva azt üzenték a fenyegetőzőknek: „Annak, aki meg akar minket leckéztetni, mi se maradunk adósai. Bármivel csapnak le ránk, föld–föld rakétáinkat mi sem hagyjuk tovább zúzmarásodni bent a jégszekrényben.”

Eszelős és lázas fogadkozásaikra az anarchista szerb diák: Gavrilo Princip történelmi pisztolylövése csattant föl bennem, s utána rögtön az első világháború minden katonapuskája, gépfegyvere, mozsárágyúja. Aztán gyorsan utána a második világháborúé, elsúlyosítva az újvidéki, a bácskai vérengzésekkel s legutoljára pedig a gyűlöletben és vérben fetrengő Bosznia.

Ösztönösen emeltem föl a telefont, hogy néhány újvidéki, zentai, szabadkai barátommal beszélhessek. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hisz úgy beszélhetek csak velük, mint a túszokkal. A kés ott van a torkukon. Egyikük – szorongva ugyan a következményektől – mégis hitelesen foglalta össze helyzetüket: „Nézd, ami 1990 óta a szerbekkel történt és történik, leginkább arra hasonlít, ami velünk történt a trianoni döntés következtében. Jugoszlávia is szétesett, mint az Osztrák–Magyar Monarchia. A mesterségesen összeabroncsozott államalakulatokból kiszakadt Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Bosznia és most akar elszakadni Koszovó. A nagy szerb elképzelések tehát sárba hullottak, nem csoda, ha kitör rajtuk a rémület. A sarokba szorított farkaskutya vagy párduc is vérengző lesz, sajnos, ők is azok. Dehát kit érdekel, hogy mi, délvidéki magyarok, többszörös áldozatként újra a szerbek »hivatalos« áldozatai lehetünk? S ez, mostantól kezdve, bármelyik órában bekövetkezhet. Nem kell hozzá más, csak az, hogy Magyarország NATO-várományosként átengedi például légterét a NATO-gépeknek, támaszpontokat kínál föl a villámháborús műveletekhez, vagy elmarasztalóan nyilatkozik róluk, ugyanúgy nekünk esnek újra, mint a második világháború után, amikor negyvenezer magyart irtottak ki hideg elszántsággal. Még olyasmire is képesek voltak, hogy egy tizenkét éves magyar fiút, akinél valamilyen használhatatlan katonai fegyvert találtak, összekötözés helyett összedrótozzanak, kezére, lábára aknákat erősítsenek, s jól célzott lövésekkel ezeket az aknákat robbantsák föl, hogy így tépessék darabjaira a szerencsétlent. A kivégzés színhelyére, a futballpályára, a falu minden lakóját kivezényelték. Köztük a szülőket is, szadista kéjjel… Szóval, nem egyszerű. Ha bármit mond, cselekszik, nyilatkozik is a magyar kormány, ne feledkezzék meg erről a megeleveníthető mészárszéki múltról és a leghatározottabb hangú nyilatkozatában is, mindig legyen ott egy enyhébb, egy megengedőbb, egy szomszéd néphez szóló, hiteles mondat, amely leföldeli a közénk lecsapó villámokat, és segít elkerülni az újabb szörnyűségeket.”

Nagyjából ugyanezt mondta – egymástól függetlenül – mindegyik barátom, akivel beszéltem. Még az is, aki félelmében és tehetetlen dühében a sárga földig lehordta a magyarországi politikusokat, kifakadása végén annyit mondott, hogy a rájuk szakadó veszedelemben találjunk egy szalmaszálnak tekinthető mondatot, amelybe a szerbek közt vergődve is megkapaszkodhatnak. Egy mondatot, amely elibe áll a végzetnek.

A sors úgy hozta, hogy a rettegéssel induló nap délutánján az Országházban Orbán Viktor miniszterelnökkel is találkoztam. A délvidéki magyarok kérését arról a bizonyos, kihagyhatatlan egy mondatról neki mondtam el legelőször.

 

A kérés, a hely szelleme miatt kissé úgy hangozhatott, mintha Katona József Bánk bánjából, mondjuk a Tiborc panaszából, idéztem volna néhány kihegyezett mondatot.

Éreztem, hogy a miniszterelnök méltányolja közvetítő szerepemet, s világosan érti szándékaimat is, de tisztelet ide vagy oda, villámgyorsan túllépett rajtuk. Nem egy elképzelt dráma, hanem a valóságos szerb–magyar dráma logikáját követve nézett szemembe igazi szereplőként.

– Értelek, Sándor. Mint ahogy értem a délvidékieket is. Csakhát hogyan hangzik az az egyetlen mondat, amelyet el kellene mondanunk? Az az egyetlen egy!

Zavaromban elkezdtem valamit dadogni korunk nagy trükkjeiről, melyek alapján az ártatlant szokták kikiáltani bűnösnek, hogy ezzel eltűntessék az igazi bűn eredetét. De alig tudtam befejezni a mondatot, mert beleizzadtam az elvontságba. Aztán a Kárpát-medence és a Balkán kihantolatlan történelméről kezdtem el okoskodni, de éreztem, hogy a rögtönzésem – nemes halandzsa. Egy végiggondolatlan monológ bevezetője, amely érvek és ellenérvek sziklaélein haladva fölfelé, egyszer talán eljuthatna addig az egy mondatig.

De csak talán. Mert egy mondat sosincs magában. Sok-sok mondatból választódhat ki csak az egy.

Magamra maradva az országházi zsibongásban, nagyon lehangolódtam a felismeréstől. Istenem, mi lett belőlünk, magyar értelmiségiekből? Belőlünk: írókból, történészekből? Mi lett akár az 1956-os forradalomhoz, akár az 1968-as csehszlovákiai eseményekhez viszonyítva is? Ekkor még lenézett kiebrudaltjai voltunk a hatalomnak, de felelős állampolgárként, s gondolkodó hazafiként, mindkét történelmi pillanatban volt elfogadható gondolatunk. Emlékszem, amikor 1968. augusztus 21-én, egy hétfői napon, megtudtuk, hogy a szovjet, a lengyel, a keletnémet, a bolgár csapatokkal együtt a magyar katonák is bevonultak leverni a prágai tavaszt, a nyilvánvaló rossz döntés helyett máris megfogalmaztunk egy sokkal jobbat. A kényszerek közt is lehetségeset.

Mi lett volna ennek a lényege? Az, hogy Magyarország, a felvidéki magyarság miatt, nem vehet részt a bevonulásban, mert az ottani magyarok már harmadszor válnának az anyaország miatt ártatlanul bűnbakká, áldozattá. A kimaradásért cserébe az akkori magyar kormánynak azt kellett volna megígérnie, hogy a magyar hadsereg természetesen kész fölvonulni a csehszlovák–magyar határ teljes hosszában, Hegyeshalomtól Sátoraljaújhelyig, s ha Csehszlovákiában fegyveres „ellenforradalom” törne ki, csapatai azonnal átlépnék a határt s csatlakoznának a többi bevonuló ország katonáihoz.

Hogy mindez kínos okoskodás volt akkor vagy harmatos utópia? Lehet. De Románia kimaradása a bevonulásból azért mindenképpen elgondolkodtatja az embert. A titokra kétféle magyarázat lehetséges. Az egyik az, hogy ravasz és távlatos megfontolásból a szovjetek hagyták ki őket, hiszen ingyen kaptak így egy „rebellis” országot a táboron belül, amely a Prágai tavasz eltaposása utáni helyzetben nagyobb hasznukra lehet, mintha nagy zajjal bevonult volna. Nagyobb hasznukra a külpolitikai félrevezetésekben, a gazdasági kémkedésben és így tovább. A másik magyarázat ezzel ellentétes. Bizonyos fölforrósodott történelmi helyzetekben adódnak olyan, soha vissza nem térő alkalmak, amelyeket századokra kiható érvénnyel meg lehet ragadni.

Ezúttal talán nem is az a legfontosabb, hogy egy sokkal elidegenítettebb korszakban tudtuk volna-e érvényesíteni elképzeléseinket, hanem az, hogy voltak elképzeléseink és voltak mondataink! Most viszont, amikor a délvidéki magyarok természetesebb körülmények között várnának tőlünk politikai és erkölcsi támogatást, nincs egy kiérlelt, egy világos és hiteles mondatunk.

Valójában tehát megbuktunk. De úgy kell nekünk! Úgy kell, hiszen fellegjáró okos kritikusok és a maguk „nyelvi hálójában” vergődő esztéták már évek óta azt papolják írónak s olvasónak egyaránt, hogy vége a politizáló irodalomnak. Nem tagadom: van igazság ebben az újfajta szekta-hitben, de csak akkor, ha az irodalmat valamilyen ideológiához kötöm oda. De ha a sorshoz, a történelem élet-halál kérdéseihez csomózom, akkor semmi sincs. A magyar protestáns hitvitázó prédikátoroktól kezdve a kuruc költészeten át Bessenyeiék korától a ’90-es évek elejéig, a természetéből adódóan, politizáló és nemzeti létünket újra és újra értelmező irodalom is volt. Elfogadható-e, hogy ezt a századokat átfogó, töretlen hagyományt rövid nyolc esztendő után egyszerűen csak félredobjuk, mint használhatatlan értéket. Azt hiszem, amíg mentőöv-mondatokat kell keresgélnünk megmaradásunk érdekében, nemigen dicsekedhetünk azzal, hogy mi már tudunk a vízen is járni.