Romok az ezredvégen

Amikor hetekkel ezelőtt, képeslap-nagyságú fotókon, végignézhettem ennek a mostani kiállításnak az anyagát, első élményem nem a döbbenet volt s nem az iszonyat, hanem a csodálkozás. Sőt, valamiféle öntudatlan esztétikai öröm, hogy milyen szépek és milyen lenyűgözőek is ezek a képek! A színeik, a kivágásaik, fölsérthetetlen csöndjük! Milyen klasszikus rajtuk az ég, a romok vörhenye és milyen tökéletes a pusztulás méltósága is!

Bevallom, magam is megijedtem ettől a hatástól. Elsősorban azért, mert a modern művészet szinte a kezdetektől fogva, tüntetően lemondott a szépség hajszolásáról és megragadásáról. Visszaadta régebbi koroknak. A szépség képviselete helyett sokkal inkább a meghasonlott, az abszurditások végletei között vergődő valóság kifejezésére törekedett a legkülönfélébb módszerekkel és eszközökkel. Gyakran épp a megkoronázott csúnyaság és a diadalmas disszonancia túlzásaival.

Természetesen mindez érthető volt korunkban, az eltorzult katasztrófák évszázadában, amikor az emberi események és történések mértékegysége az őrület volt, az egyetemes téboly, lett légyen szó világháborúkról, civilizációs kényszerekről, gázkamrákról, haláltáborokról vagy akár a magát elveszítő huszadik századi tudomány alaphelyzetéről, melyben először érvényesült egy új s fenyegető paradoxon, nevezetesen az, hogy a tudomány magát az eredendő, emberi tudást kezdte el fojtogatni. Fojtogatni? Mondjuk ki bátrabban, hogy gyilkolni!

Az utolsó időben egyre több lelkiismereti hang szólal meg mindenfelé a tudomány és a művészetek világában, hogy nem kellene-e végre ellenállnunk ennek a világhódító eszelősségnek s kificamodott, kifáradt esztétikáknak? Csak a példa kedvéért válasszunk ki egyetlen korszakot jellemző fogalmat a legtöbbet használt fogalmaink közül. Mondjuk a sebességét. Ez is azonnal visszaránt bennünket az őrületek világába. Előbb csak a kábulatéba, aztán a megsemmisülésébe. Rohan, vágtázik minden, észtvesztő gyorsasággal: divatok, érdekek, hírek; röpül a pénz, röpülnek hadseregek, rövidesen talán a földrészek is röpdösni fognak. S mire jutunk ezzel az irammal? Újabb és újabb ellentmondásokba, hiszen mindenki személyesen tapasztalhatja, hogy minél gyorsabban jut el egyik helyről a másikra, annál kevesebbet lát a világból, illetve minél gyorsabban jutnak el hozzá a világ hírei, annál gyorsabban felejti is el őket.

A gyorsaság és a felejtés egymás kiszolgáltatottjaivá váltak. A felejtés pedig: élettagadás. A magunk elfelejtése és elárulása is.

Talán ezért időztem el hetekkel ezelőtt hosszan az itt látható képek egyszerűsége, tisztázottsága és szigorú formákba szorított fegyelme fölött. Akik kiválasztották maguknak őket, bizonyára sokáig ácsorogtak a romok között, várták, hogy följöjjön vagy lemenjen a Nap s a vissza-visszatérő halál angyala is fölemeljen a földről egy-egy megsebzett téglát, mint Hamlet azt a bizonyos koponyát. Éreztem, hogy a képeket készítő fotósok összekeverték magukat a romokkal.

Elképzelem, persze, hogy többen is lehetnek közöttünk olyanok, akik a fotók kiérlelt és stilizált szépségében a beletörődés békéjét fedezik föl: a szerb-horvát háború szörnyűségeinek utólagos megszelídítését. Megértem őket is, hiszen a három megsérült illetve lerombolt falu: Kórógy, Haraszti és Szentlászló közül ez az utolsó úgy pusztult el s úgy kiált elégtételért az égre máig, mint a második világháború két földig rombolt jelképes faluja: Lidice és Oradour. Ahogy belőlük nem maradt semmi, Szentlászlóból se maradt. A háború 152 napja alatt átkerült a poklok múzeumába. Aki 1991 november 24-e után végigment ezen a falun, kísértet-világban járt. Elüszkösödött ház-csonkok, házkoponyák mindenütt. Falmaradványok, küszöb-töredékek s a valamikori ágyak és bölcsők helyén aknagödrök vagy elbozótosodott akác-csihatagok. S templomtornyából is csak annyi maradt, amennyiből még látszik, hogy az a furcsa, magaslati rom az egykori istenházához tartozik.

Senki se tagadhatja, hogy a háborúhoz és a háborús történtekhez a művészek választhattak volna drámaibb, fölzaklatóbb stílust, ridegebb színvilágot. Ennek ellenére nekem úgy tetszik: jól választottak. Nem beszámolót készítettek, hanem egy egész szimbólumrendszert. Nem pillanat-fölvételeket, hanem jelképek sorozatát, amely egyszerre tárja elénk három magyarok is lakta falu tragédiáját és a magyar történelemét.

Aki csak egy kicsit is foglalkozott a fotózás művészetével, esztétikájával, hamarosan arra ébredt rá, hogy maga a fénykép mindenkor láthatatlan. Mutathat, rögzíthet bármit, soha nem a fényképet látjuk, hanem azt, ami mögötte van. A vietnámi háború idejéből emlékszem egy döbbenetes pillanatképre. Láthatóan valamilyen magas rangú tiszt közvetlen közelről halántékon lő egy civil férfit. A kép jól mutatja a hatalmi gőgöt s a halálraítélt végső, gyámoltalan arcrándulását a halál előtt, de a fotón látható jelenet mögött rögtön megjelentek előttem az amerikai helikopterek, a dzsungel-katonák felfejlődő csatárláncai, a napalmtűztől égő asszonyok és gyerekek rajai, ahogy futnak bele a semmibe.

Az itt látható fotókon sem azt látom csak, ami látható rajtuk, hanem azt is, ami nem látható. Többek között még magamat is, aki a templomi gyertyákkal virrasztó asszony mögött állva azt kérdi hangosan: hogyan történhetett velünk ez az újabb katasztrófa is? És hogyan történhetett az egész? Valaha Sztárai Mihály protestáns prédikátor járt itt s kötötte a reformáció kötelékével a vidéket Európához. Később Zrínyi, aki történelembe illő bravúrral fölgyújtotta az eszéki hidat, hogy távolabb tartsa e tájtól a törököt. Hol ez a múlt és hol van az, ami utána következett? Ha vesztettünk is területet 1918 előtt, mégis azt kell mondanom, hogy Trianonnal veszett oda minden. Trianonnal vagy csak ezzel a szerb-horvát háborúval? A kérdést nem háríthatjuk el magunktól, mert kikerülhetetlen törvény, hogy ami egy nemzet peremén történik, az mindig megtörténik a központban is! Pontosabban előbb ott történik meg és csak később a végeken. Ha egységesebb és összetartóbb nép volnánk, magasabb volna műveltségünk szintje s az akaraterőnké is. Fürgébben és villogóbban gondolkodnánk. Többet mernénk és jobban benne élnénk korunkban. Hadd említsek gyorsan egy idevágó példát: az elüldözött koszovói albánokat nemzetközi segítséggel és pénzzel visszatelepítik szülőföldjükre. A magyarokat a Bácskából, Bánátból, a Drávaszögből, Kelet-Szlavóniából nem ugyanazok az erők űzték el, mint az albánokat? De a mi menekültjeink körül csönd van. Itt is és a nagyvilágban is. Aki hazatér, az a maga nyomorúságos számlájára tér haza; aki marad vagy elmegy nyugatra, távozásával egyre jobban elgyöngíti a szülőföldjét.

Kölcsey Ferenc, Huszt romvárának a düledékein állva, gondolkodik a magyar múltról, sorsunkról, a magyar történelemről. A verset mindenki ismeri, de talán nem lesz nagy vétség, ha elmondom:

Itt, a romokról készített jelkép erejű fotók közt állva, vajon mi mit tudunk s tudunk-e egyáltalán ugyanígy a remény anyanyelvén fogalmazni?