A temesvári alapkő

Vannak városok, amelyek nemcsak a benne élők százados múltját őrzik emlékezetükben: anekdotikus vagy drámai történeteit, hanem azt is, ami túl van ezeken és még a história leghitelesebb mondataival is elmondhatatlan. Magyarán szólva: ami nem egyszerű tudás és dokumentum, hanem inkább villámcsapás az agyba és szívtájékra, a halál fénye, az őrületé vagy a boldogtalan zsenialitásé, amely elátkozottan csatangol az utcákon s otthont keres magának ligetekben és falak között.

A nagy múltú és érzékeny idegrendszerű városok között én ilyen városnak képzelem Temesvárt. A parasztkirály Dózsa György itteni elfogása, megkínzása, elégetése – krisztusi emlék. Krisztusi arányú szenvedés-történet, amely elszenvedőjének még a megváltás és a föltámadás vigaszát sem kínálhatta föl. Nyilvánvaló, hogy a megégett hús, az áttüzesedett vaskorona füstje és az eleven emberi testbe harapó fogak irtózata elraktározódott a város idegrendszerében.

Ugyanígy elraktározódott a temesvári várkapitány, Losonczy István és a törökök közé kivonuló őrség alattomos lemészárolásának a döbbenete 1552 júliusában.

De hogy ne csak a tragédiák sújtását emlegessük, föl kell idéznünk az ifjabb Bolyait is, a tüzértisztként itt is szolgáló Bolyai Jánost, aki Isten fényeit és szomorú zsenialitását hozta el ide, hogy új értelmezést adhasson a világmindenség természetének.

Lehet, hogy a múlt századi város semmit sem értett meg ebből a szándékból, de a szellem poszthumusz sugárzása máig energiával tölti föl sokak lelkét.

Ahol három ilyen előzmény munkál a mélyben, ott törvényszerű, hogy újabb és újabb rendhagyó események megtörténjenek. Valami, ami rokon a múlttal. Valami, ami, ha nem is logikusan, de sorszerűen ebből a múltból nő ki, belőle ágazik el.

1989 októberében futott át rajtam ez a gondolat, amikor a Hitel szerkesztőjeként rövid bevezetőt írtam Tőkés László Temesvár ostroma című döbbenetes írása elé. Éreztem, hogy kicsempészett írása az ostromlott várból, a halálraítéltek és a halálra szántak bátorságával és kétségbeesésével üzen, de még akkor se tudhattam, hogy egyéni viselkedése, eltökéltsége gátat szakít át s következményeivel együtt a temesvári nagy történetek sorába illeszkedik be. Forradalom? Hogy gondolhattam volna erre? Hogy gondolhattam volna, amikor évekkel azelőtt Alexandru Ivasiucot, az írót, a bukaresti földrengés áldozatát épp arról faggattam: miért van az, hogy a magyar történelemben több szabadságharc és forradalom is lezajlott, a románban viszont nem. A kérdés meglepte, de töprengve megérlelt válaszát elfogadtam. Szerinte azért nem voltak Romániában forradalmak, mert a vékony értelmiségi réteg olyan messze volt a román néptömegektől, hogy semmilyen szikra nem pattanhatott róluk át és nem gyújthatta föl őket.

Bármilyen abszurd is a helyzet, a hetven év óta elnyomott magyarságnak kellett kicsiholni ezt a hiányzó szikrát? S a magyarok közül is egy fiatal papnak? Egy protestáns lelkipásztornak, aki a XVI. és a XVII. századi küzdő prédikátorok utódja tudott lenni? Tudjuk: új történelem mindig azzal kezdődik, hogy valaki átlépi a megmerevedett, régi határokat.

Tőkés László, magyar, román és német hívei élén tudott ekkorát lépni.

A templom, amelynek alapkövét ma lerakjuk, ennek a nagy történelmi határátlépésnek lesz a szimbóluma. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a fölépülő templom egyenesen a forradalom folytatása lesz – más formák és másféle létezési feltételek között. A kezdetre, az eredetre fog emlékeztetni mindenkit, még azt is, aki ezt nem akarja. Az eredetre, amelynek legfőbb mondanivalója az, hogy a romániai diktatúra vaskorszakának itt, ebben a városban lett vége. Továbbá, hogy a diktatúra megszüntetésében résztvevő magyarok nem a Holdról jöttek, hanem a történelemből és hosszú évszázadokon át letagadhatatlan alakítói, munkásai és védelmezőt voltak a mostani Románia különböző tájhazáinak: Erdélynek, a Partiumnak, a Bánságnak, a Bánátnak s emiatt a létből származó érdem miatt természetes jogaikat kérik a többségi néptől. Jogaikat és az állam segédletével elvett tulajdonukat.

A templom nemcsak beszédes némaságával mondja majd ki ezeket a mondatokat, de sajátos, Makovecz Imre-i stílusával is. Azzal a stílussal, amely ugyanabból a kultúrából sarjadhatott csak ki, mint amelyikből Bartók Concertója, Kodály Psalmus Hungaricusa vagy Ady, József Attila, Tamási Áron vallomásos költészete.

A világ, ha majd idenéz Temesvárra, azt mondhatja: más stílusok karéjában nagyon is otthon van ez a stílus!

Többen is emlegették és bizonyára még emlegetik is a tervezett templom kapcsán Ady haragos kifakadását: „elveszünk, mert elvesztettük magunkat” és „még a Templomot se építettük föl.”

Ha közös akarattal fölépül is ez a kéttornyú, szárnyas templom, nem az lesz még, amelyről Ady beszélt. De a falakat fölhúzó mozdulatok már talán Ady óhajához igazodnak. A tetőket befedő kezek mozgása is. Vagyis: az alapkő letétel spirituális csöndjében nyugodt lélekkel fogalmazhatjuk meg azt a mondatot, hogy ahol templom épül, ott újrakezdődik valami: Isten akaratával a reménykedő ember akarata is!