Petőfi-szobor Királyhelmecen

Az elmúlt években sok szlovákiai magyar faluban állítottak kopjafát, emlékoszlopot. Az egyik falu a honfoglalás ezerszázadik évét ünnepelte így, a másik a maga nyolcszázadik vagy kilencszázadik születésnapját, a harmadik az 1848-as szabadságharc százötvenedik évfordulóját, megkülönböztetett figyelmet szentelve a dicsőséges tavaszi hadjáratnak.

Ezek a nagy gonddal megfaragott oszlopok a világ más tájain egyszerű díszfák lettek volna, emlékezet-ébresztő szimbólumok, de itt, ezen a megerőszakolt tájon, fölkiáltó jelekké váltak. Kihívó szimbólumokká, mint az asztal lapjába belevágott kések. Kötődhettek bármilyen előzményhez, múlthoz, történelmi eredethez, némán fölmagasodva is a jelen idő mondatait sugározták. Mintha összehangolva ezt mondták volna mindenkinek: „Senki erre járó ne felejtse: mi nem a Paradicsom fái vagyunk, de nem is a temetőké, hanem az itt élő, az itt küszködő magyaroké, akik több mint ezer éve ennek a tájnak a szülöttei, gazdái, teremtői és továbbra is azok akarnak maradni.”

Azért mondhatom ezt ilyen határozottan, mert több kopjafát és emlékoszlopot avattam e hitben magam is.

Királyhelmec, ez a nagymúltú település, a felvidéki magyar faluk és városok sorából ma nagyot lép előre. Kemény faragott emlékoszlop helyett szobrot avat, mint a világ bármelyik, önmagára eszmélt, autonóm közössége. Méghozzá: Petőfi szobrot, amely nemcsak a költészeté, a szellemé, hanem – Gellért-hegynyi talapzat nélkül is – az itteniek szabadságszobra lesz.

Hetekkel ezelőtt az a kósza hír jutott el hozzám, hogy bizonyos erők mindenképpen meg akarják akadályozni a szobor fölállítását. Illetve olyan föltételt szabtak az ittenieknek, hogy szobor ugyan lehet, de nem Petőfié! Állítólag ekkor jutott valakinek az eszébe, hogy a Petőfit ábrázoló szobrot nevezzék el Vándornak, így talán megmenthetik s nem kanyarodnak el nagyon az igazságtól sem, mivelhogy Petőfi nemcsak a magyarok egyik legnagyobb költője volt, hanem az egyik legnagyobb vándora is!

A mentőötlet az első pillanatban alkunak, sőt megalkuvásnak tűnhetett, de a következőkben már sistergő zsenialitásnak. Hiszen lenne-e, lehetne-e leleplezőbb tény s robbanékonyabb igazság annál, hogy a világirodalom egyik legnagyobb költőjének, ma 1998 októberében, Közép-Európa egyik országában, illegalitásba kell vonulnia, illetve álarcot, álnevet választania, hogy az övéi közt jelen lehessen? A múlt században Jan Kollár, a lelkes pánszláv költő, ahogy jellemezni szokták: a szlovákok Vörösmartyja, Pesten, Pest közepén a Deák-téri evangélikus templomban, nemcsak az evangélikus hit terjesztője volt és lehetett, hanem a cseh és szlovák egységé is. Százötven évvel később Petőfi – szoboralakban! – miért ne lehetne a magyar–magyar összetartozás „képviselője” Királyhelmecen?

Az efféle szobor-heccek, szobor-háborúk nem ismeretlenek a Kárpát-medencében. Öt évvel ezelőtt hasonló zajlott le Petőfi legmeghittebb és legméltóbb költőtársával – Arany Jánossal is. A szalontai születésű költőnek, Toldi írójának, szobrot készített egy ugyancsak Szalontán született szobrászművész: Kiss István. Az életnagyságúnál kétszerte nagyobb szobor Budapesten készült el, mivelhogy Kiss Istvánéknak, a száz oldaláról ismert trianoni „béke” következményei miatt át kellett települniük Romániából Magyarországra. Az Arannyal közös szülőföld természetesen továbbra is szülőföld maradt.

A 90-es évek elején, az úgynevezett „román forradalom” után úgy látszott, hogy nemcsak a két ország polgárai utazhatnak könnyebben és szabadabban, hanem a szobrok is.

A hiedelem gyöngének bizonyult. A két kormány képviselői, diplomatái ugyan megegyeztek, hogy a Budapesten készült bronz szobrot föl lehet állítani a Romániához csatolt Szalontán, de amikor a határon megjelent a nagy, a mágikus, a diadalmas nyugalmú szobor, a román határőrök összezavarodtak. Kitört rajtuk az idegbaj, rohantak ide-oda, nézték az ég alját, nem reped-e meg. Nem repedt, de hiába volt Arany Jánosnak érvényes útlevele, mégsem engedték át napokig a határon. Miután azonban átengedték és Tőkés Lászlóval együtt fölavattuk a szülőföldre hazaérkezett szobrot, vad ellenzői másnap, föltehetően román nacionalisták, vörös festékkel arcon öntötték.

Mintha élő embert lúgkővel öntöttek volna szemközt.

Barbárság, igen barbárság. Hasonlít a könyvégetésekhez. De az ilyen történetek mélyén ott parázslik valami más is. Valami, ami a gyalázat közben is kárpótolhat bennünket. Ilyenkor derül ki egyértelműen, hogy nagy elődeink – államférfiaink, íróink – nem munkátlan halottak, nem vízszintesen fekvő albérlői a halhatatlanságnak, hanem eleven szellemek. Kérdeznek, felelnek, ellenállnak, mozgósítják kedvünkért a múltat s olyan igazságokra hívják föl a figyelmünket, amelyeket az idő és a mindenkori hamisítások nagymesterei szeretnének elfeledtetni velünk.

Mit élhettem át – szinte testi megrendülésként – magam is az Arany-szobor fölavatásán? Azt a megváltoztathatatlan igazságot, hogy a trianoni határ önkényes meghúzói elszakították Szalontát Magyarországtól, de Arany Toldiját semmilyen trianoni határ nem választhatja ketté. Nem történhetik meg vele soha, hogy az Első Könyv tizenkét énekéből mondjuk, hét ének Romániához tartozik, öt pedig hozzánk.

Így vagyunk Petőfivel is. A magyar költészet és a magyar sors-drámák egyik legnagyobb alakjával.

Lehet, hogy ma itt, fölavatandó szobra körül, az első órákban, csak a bátorságunkat gyakoroljuk, a kisebbségbe szorultak önérzetét, de hamarosan el kell kezdenünk föltámasztását, szobron túli életének meghódítását is. De hogy minden idegsejtünkkel részt vehessünk a föltámadás misztériumában, ugyanúgy föl kell idéznünk élettörténetét, munkásságát, cselekedeteit, ahogy időről-időre a Megváltó történetét is fölidézzük a betlehemi jászoltól a Golgota hegyéig.

Petőfi ugyan nem volt vallásalapító, de a csodák, a szenvedés-történetek sokasága, a hit és az elhitetés ereje ugyanúgy hozzátartozik lényéhez, mint Krisztuséhoz. Isten fia, a Hegyi Beszéd zárásaként, így fohászkodott az Atyához: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Petőfi egész költészetének a legerőteljesebb szólama pedig így hangzik: a mi mindennapi szabadságunkat adja meg nekünk az élet. Adja meg? Inkább harcoljuk ki vakmerőn magunknak.

Petőfi rövid, de gyors lobogású élete ennek a szenvedélyes akaratnak a jegyében égett el. „Sors nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit!” – írta, de egyetemes vallomását az a gondolat izzította át, hogy azt a valamit a magyarság történelmének és sorsának a jobbításával kezdhesse.

Tudom, egyetlen költőnek sincs helye az államalapító, szent királyaink között, de a nemzetalapító s a nemzetet újrateremtő férfiaink sorában Petőfi ugyanolyan glóriás emberünk, mint ama régiek. Ismételjünk el róla néhány olyan ismétlésre méltó igazságot, amely itt, e felvidéki magyar kisvárosban ugyanúgy érvényes, mint Budapesten, Párizsban vagy Rómában.

Talán az egyik legmeghökkentőbb igazság az, hogy vele kezdődik el, s tör magasba a magyar irodalom öntudata és önérzete. Előtte is voltak kitűnő költőink: Balassitól Csokonain, Berzsenyin át Vörösmartyig, Aranyig, de közülük senki se merte elhinni magáról, hogy lángész. Petőfi igen! És nem azért, mert eszelős gőg fűtötte vagy daliás pimaszság, hanem azért, mert Európa költői között ő fedezte föl elsőül, hogy minden nép zseniális a maga módján. Erről tanúskodik ösztönös művészete, kultúrája, hagyományvilága, erről a nyelv, amelyet századok csikorgásában és verőfényében megteremtett. Petőfi ezt nemcsak fölfedezte, de tanulságait alkalmazta is költészetében. Úgy írt, hogy minden sorát minden magyarul értő lény, férfi vagy asszony, juhászbojtár vagy arisztokrata, cipészmester vagy akadémikus tökéletesen érthesse. „Egy ember szól, de milliók nevében” – vallotta A nemzetgyűléshez című versében. Vallomását nem csupán politikailag, hanem esztétikailag is értelmezhetjük.

Ehhez a kivételes beszédhelyzethez nemcsak istenáldotta tehetség kellett, de istenáldotta és istenverte sors is. Lenyűgöző valóságismeret. Petőfi mindenből emberfölötti arányokban részesült. Ki ismerte nála jobban a korabeli Magyarországot? Budát, Pestet, Pozsonyt, a Hortobágyot, a négyökrös szekerek zötyögését a Dunántúlon vagy az alföldi csárdák asztalait, ahol az imént még betyárok könyököltek? Országgyűlés? Színészet? Katonaság? A téli puszták világa és az áradó Tiszáé egyformán ott él az idegeiben. Ott a történelemé, a meséké, a szerelemé és a láthatáron föl-fölvillanó vérpanorámáké. Petőfi úgy lett a világ és a magyarok egyik legnagyobb költője, hogy közben az élet egyik legnagyobb szenvedője és átélője volt. Ahogy Az ember tragédiájának Ádámja a történelem válságos, nagy korszakain verekszi át magát a tanulságokért, Petőfi, szinte ösztönösen, ugyanígy verekszi át magát szegénységen, mocskon, hazugságon, testi megpróbáltatásokon, megszégyenítéseken, őrületen és reményen. Elég egyetlen képet fölvillantani életéből, hogy érzékelhessük: milyen nyers élmények sorozatán jutott el a nádparipán lovagló fiú az 1848 Március Tizenötödikei események csúcsára, a megigazulás magasába s onnan a segesvári – fehéregyházi – csatatér eltűntjei közé.

A költő 1847 júliusában ismét ezen a környéken jár, Koltóra menet. Ekkor fordul meg itt, Királyhelmecen is. De előző nap fölrémlik előtte egyik „ifjúkori” élménye. Ezt írja naplójába: „…hejh, jártam én erre már rosz időben is. Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben, februariusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha nem adhatom el, az is jó… mert akkor vagy éhen veszek, vagy megfagyok s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, mellyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott:”

Magyar költő mondja ezt? Mondhatná egy vergődő, magyar Hamlet is. Egy világraszóló magyar tragédia főalakja, Shakespeare-hez méltó hős, aki nemcsak ezen a hegyaljai úton, de rövid huszonhat esztendejében folyton élet és halál peremén járt és mégis csodát csinált az életéből. A bizonyító erejű tények közül egyet említek csupán. Az emberiség történelmét megváltoztató nagy Francia forradalomról egyetlen vers maradt ránk: a Marseillaise! A magyar szabadságharcról viszont egy egész életmű! Egy fiatal lángelme hagyatéka.