A kettős élet

A modern német költő, Gottfried Benn önéletírásának egyik részletét olvasom a győriek rangos folyóiratában: a Műhelyben. Elég belőle két-három mondat s máris ugyanaz a forróság ömlik szét bennem, mint amikor zúzmarás, téli hajnalokon, éhgyomorra, egy kupicányi erős pálinkát hajt föl az ember.

Arról ír ebben a részletben a költő, hogy kultúránk kezdetén kettős alakok állnak: szfinxek, kentaurok, kutyafejű istenek és bármilyen meghökkentő is, ez a kettős élet korunkban éri el csúcspontját. Robotolhatunk, lapulhatunk, szökhetünk, mesterei lehetünk ilyen vagy olyan szemfényvesztésnek, újra és újra azt tapasztaljuk, hogy más az életünk, mint amik vagyunk; mást cselekszünk, mint amit szeretnénk; s mindabból, amit összegzésül leltározhatnánk föl az életünkből, a végén egészen más marad meg, mint amire mi nyíltan vagy a magunk csöndjében gondolni szoktunk.

Bennt, ezt a kitűnő költőt és gondolkodót, ezt a Rilke utáni Rilkét, nemhogy elkeserítené vagy zavarná ez a kettős élet, hanem még izgatja is. Rábízza magát a hullámaira. Azt vallja szinte kihívóan, hogy amióta fölfedezte ezt a kettősséget, azóta eltökélt dualista lett, akit nem vonz a szintézis, ellenkezőleg taszít, mert tudja, hogy ami összeegyeztethetetlen valami mással, azzal kár kísérletezni; még világosabban: kár csökönyösen keresni ott az egységet, ahol csak nagy színlelések és hazugságok révén teremthetnénk meg az egység látszatát.

A kettős élet az ő szemében nem sorscsapás, nem tragédia, hanem lehetőség. A személyiség tudatos széthasítása, megsokszorozása anélkül, hogy a meghasonlás kóros betegsége taglózna le bennünket.

Mit jelent ez Benn esetében? Azt, hogy amikor orvosként dolgozik – akár patológusként, akár bőr- és nemibetegek gyógyítójaként – sose enged teret a benne várakozó vagy vigyorogni készülő költőnek s ugyanígy, amikor verset ír vagy fától fáig lépkedő, gondolati esszét, az orvosi tudományt hideg fejjel a körön kívül hagyja, mintha semmi köze se volna hozzá.

Keserű irigységgel követem vallomását és magyarázatait. Évek óta kettős életet élek magam is, azaz: szellemi kentaur vagyok, szabad író és megkötözött életű fél-politikus, de nekem ez az állapot egyetlen óráig se jelentett gyönyörűséget. Épp az ellenkezőjét jelentette. Feszengést, beszorítottságot, a mindennapos áldozati bárány szerepét, a már-már nevetséges kényszerhelyzetet. Átjárni egyik világból a másikba, ahogy Gottfried Benn átjár? Az íróéból – az én esetemben – a Világszövetséget irányító elnökébe? Ihletetten vezetni és komoly latolgatással, megfontolásokkal írni verset? Netán ügyesen kidekázott alkukkal, amelyre egy közéleti ember mindig rákényszerülhet?

Nem, ez lehetetlen!

Még akkor is, ha az átjárás technikáját fölfedezné az ember.

Elképzelek egy helyzetet magamnak. Mondjuk: holnap reggeltől elhatározom, hogy megtagadok minden totalitás-igényt, összhangot s kijelentem, hogy mostantól kezdve nem érdekel a múlt, a történelem, csupán a jelenben fölbukkanó alkalmak érdekelnek, kicsik és nagyok, szentek és profánok, amelyek fölött könnyebben uralkodhatok, mint egy életet egybetartó erkölcsi igény fölött, és így könnyebben osztályozható is a világ: ez az alkalom a politikáé, ez pedig az irodalomé. Ennél az ügynél az ésszerűség a fontos, a másiknál pedig a végtelenre kifeszülő lírai elfogultság.

Mi más ez, mint a műkedvelők utópiája? Gottfried Benn-nek még sikerült átúsznia az óceánt, személyisége egyik partjáról átjutnia a másikra, de nekem, de nekünk hogyan sikerülhetne valami hasonló, amikor a folytonos áttűnésekben a kettős élet is elveszítette markáns vonásait, elveszítette karakterét; amikor már nincs elég történelem ahhoz, hogy egyik vagy másik mai történetünket az életünk és egész kultúránk történelmi súlyával igazolhatnánk.

Mikor kezdünk végre üvölteni, mint a kutyafejű istenek vagy legyőzhetetlenül mosolyogni, mint a szfinxek?

 

*

 

Nagy íróink és kritikusaink közül többen is írnak arról, hogy a magyar irodalom a múltban minden nehéz helyzetben helyt állt magáért. És nemcsak forradalmak idején, hanem olyan történelmi pillanatokban is, amikor háborúk, ellenforradalmak s nemzeti elfogultságok nagy csábításai ragadták magukkal a tömegeket. Jó példái ennek Ady és Babits háború-ellenes versei, miközben a nagy francia kortárs: Apollinaire elkápráztató, költői tűzijátékkal ünnepli ugyanazt a háborút, az elsőt, az 1914-est, amely jó húsz év múlva megszüli a másodikat is. De említhetném az utánuk következő nagy nemzedéket is, Illyésék, Németh Lászlóék, Tamási Áronék nemzedékét, akik a trianoni fejszecsapások után, hidakat kezdtek építeni a körülöttünk élő népekkel: szerbekkel, horvátokkal, románokkal, szlovákokkal, csehekkel. Legalábbis elkezdtek hozzájuk beszélni. Tejtestvérek, Híd a Dráván, Most, Punte, Silja – hangzottak föl egymás után a történelmi békességkeresés jelképes mondatai.

Válasz ugyan nem érkezett rájuk, de a magyar irodalom lelkiismerete, a magyar politikáéhoz viszonyítva, tiszta maradt.

De tiszta maradhat-e továbbra is? A háborúk, a diktatúrák, a számonkérések és a titkosszolgálati korszakokhoz képest nyugalmasabb időket élünk. Vér ugyan most is folyik a Balkánon, de a „sarokba szorított háború” nem tépázhatja meg térségünket. Ez igaz, azonban tudnunk kell azt is, hogy a háborúk, a diktatúrák sosem fejeződnek be azzal, hogy elhallgatnak az ágyúk és kivégezték a diktátorokat. A hatásukban és a következményeikben pusztítanak és élnek tovább. A roncsolódás utólagos folyamataiban, hasonlóan a csernobili katasztrófához.

A nemzet romlása ma, a demokráciák ingatag és hamis díszletei között legalább olyan arányú, mint a háborús időkben. A határon túl, a peremeken és a szórványban élő magyarság sorsa megpecsételtetett. Talán soha nem asszimilálódott olyan gyorsan és kísértetiesen, mint manapság. Benne van ebben, természetesen, a civilizáció hatása, az egyre jobban elhatalmasodó politikáé; benne az, hogy fogy a hite, silányul az emlékezete, az anyanyelve; hogy a nap huszonnégy órájában idegen hírek fojtogatják, idegen zene, idegen stílus és viselkedésmód s ha megpróbál eredetéhez ragaszkodni, szinte bizonyos lehet abban, hogy anyagilag elszegényedik. Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ukrajna, Szlovákia és Románia tele van ilyen „őszi légyként” elhulló magyarral.

Ők a „demokratikus béke” névtelen áldozatai. A személytelen halottak. A tömbben élőket azonban újabb és újabb háborúk porlasztják. Iskolaháborúk, nyelvháborúk, a közigazgatás újabb és újabb átalakítását szolgáló kormány-háborúk, amelyek fölérnek egy-egy kitelepítési vagy erőszakos betelepítési hadművelettel. Ide sorolható a Romániában kirobbant Bolyai egyetem ügye is. A román kormányzati erők és pártok képviselői egyenesen tragikai vétségnek tekintik, ha önálló magyar egyetem indulna. Eláll az ember lélegzete a vak logikától: ez lenne szörnyű? Az újraindítás? Nem az volt inkább tragikus, amikor az egyetemet megszüntették?

Mi lesz, ha a kudarcba fulladó szándék miatt a romániai magyaroknak ki kell lépniük a kormányból? Tudniillik, ha minden kikosarazást, jogsérelmet szó nélkül tűrnek el, előbb-utóbb úgy is olyan állapotba jutnak, mintha bent sem volnának.

Ez igaz, de mi lesz a döntés következménye? Egyetlen mondatban összegezhető: erkölcsileg kielégülhetnek, a gyakorlatban azonban vesztesek lesznek újra. Vesztesek ott helyben, Romániában és vesztesek a világban is. Mert a beidegzett reflexek szerint és a folyton zümmögő, sikeres propaganda szerint a magyarok összeférhetetlenek. Ezer év óta azok, tehát most is!

Mi forr, mi sistereg és mi csapódik le ezekből a gondokból a jelenkori magyar irodalomban? Nagyon kevés. Nemcsak jelen idejű film, jelen idejű dráma nem születik, megrázó és megvilágosító, amelyet Argentínában és Svédországban is értenének; nemcsak regény, világot bejáró novella, hanem még olyan vallomásos tanulmány sem, mint amilyen például Németh Lászlóé volt: a Magyarok Romániában vagy Bözödi Székely bánja című könyve, Tamási Áron Szülőföldem-je és az évtizedekkel ezelőtt született Sütő András mű: az Anyám könnyű álmot ígér című lírai regény. Mintha az irodalom minden elevenünkbe vágó témát átengedett volna az újságíróknak, a politikusoknak, a televíziók tiszavirág-életű hírközlőinek.

A kétezredik év esztétái, múltkutatói és irodalomtörténészei előtt vajon milyen „erkölcsi alibink” marad mostani mulasztásaink miatt?