Színek, festmények

Rég hallottam festőket színekről beszélni. Mintha a kihaló madárfajokkal, növényekkel, halakkal, bogarakkal együtt a színek is megfogyatkoztak volna a világban. Vagy inkább a festők fogyatkoztak meg, a több évszázados európai festészet folytatói, akiket ma már nem hoznak lázba a régi, hódító színek: a kárminvörös, a kadmiumvörös, a kénsárga, a kobaltkék, az égetett sziéna, a titánfehér, a rembrandtzöld és a többi? Pedig ugyanúgy itt vannak körülöttünk, mint régen s ugyanúgy ott van bennük ma is az a robbanékony, mámoros lehetőség, amely Cézanne palettáján is ott volt, amikor például a Vörösmellényes fiút festette vagy felesége egész alakos képét, piros fotelben.

A színek néha önmagukban, a művészet közege és kerete nélkül is megragadják az embert. A legköznapibb valóság jelenségei közben.

Valami hasonló történik most velem is. Két órája ülök az íróasztalomnál s egy kötelező előadás szövegét írom. Témám: az önkormányzat s minden, ami érintkezik vele: történelem, gazdaság, közigazgatás, politika. Vagyis: sehol semmi irodalom, líra, szabad angyali csapongás a központi gondolat körül. A mondataim így, a helyzetből eredően, kopárak, fegyelmezettek, mint az egymásra rakott téglák vagy tetőcserepek.

Egy sóhajtásnyi időre abba is hagyom a munkát s kinézek a szemközti háztetőkre: pontosan, szabatosan mondom-e, amit gondolok?

A látvány váratlanul összezavar. Félórával ezelőtt még minden a megszokott módon üzemelt. Helyükön voltak a kémények, az esőcsatornák, a tévétányérok. Helyükön maguk a cserepek is. Valamilyen mértani rend hideg-rideg sugalmazói voltak.

Mostanra viszont a lemenő Nap teljesen kiforgatta őket magukból. Izzanak, mint hatalmas rézlemezek. Ami az imént még szaharai volt bennük, száraz és katonás, kifakult piramisok utánzata, most bíborlik, mint bizánci koronázó palást. Egyszerre barbár és egyszerre szakrális is. Emel és lázba hoz. Mondanivalója van számomra. Mondanivalója van a színnek! Szinte röstellem, hogy több mint két órán át képes voltam a lecsupaszított logika útjain járni. S mintha kandalló tűzbe néznénk, egy árnyakkal telezsúfolt kastélyban, lenyűgözve nézem ezt a percekig tartó rézvörös ragyogást az ismerős tetőkön.

Hát mégiscsak van a színeknek metafizikájuk?

 

*

 

Jósolni, gondolkodni, szónokolni is lehet a jövőről, de képet festeni nem. Krisztus keresztrefeszítését, Goya Kivégzés 1808 május 3-án című képét vagy Picasso Guernicáját csak utólag, a megtörtént esemény után lehetett ábrázolni, előre semmit, még csak valamennyire hasonló képeket sem.

Korlátja ez a festészetnek?

Inkább a természete.

 

*

 

De nem. Mégsincs egészen igazam. Most jut eszembe, hogy Salvador Dali fél évvel a spanyol polgárháború kitörése előtt festette meg „profétikus” képét a polgárháborúról. Címe: A polgárháború előérzete.

A festmény nem egy történet stilizált ábrázolása, hanem egy szürrealista látomás: az iszonyat szörnyű konstrukciója. Tengerbe nyúló földnyelven magasodik elénk ez a kiagyalt szerkezet, gigantikus lábszárcsontra és gigantikus fél kézre kifeszítve. Ez a ragadozó fél kéz egy vérző bimbójú női mellet szorongat kéjesen és gonoszul. Az egész torzszülemény egy önmagától is undorodó férfifejben végződik, amely nemcsak saját testrészeinek anatómiai végzetétől szenved, de valamiféle isteni hisztériától is, amely ha kitör, pokoli dolgok kezdődnek el.

Ezen a jövendőre utaló festményen kívül Dali megfestette még az Égő zsiráfot is 1935-ben, amely megfestése idején habókos víziónak számíthatott, kósza előérzetnek, de néhány évvel később, a háború kiteljesedésével, égő lovak és lángolva égő tehenek valóságos látványában is megtestesült.

A tér ötévszázados perspektivikus kezelése és értelmezése után a XX. század festészetében az idő perspektivikus értelmezése is megjelent? Kiterjesztése a mindenkori jelenen túl – a jövőre?

Azt hiszem, hogy csak a szürrealizmus korszakának egy-két műve révén juthat eszükbe ilyesmi. És ez is csak a gátlástalanul tolongó képzettársítások sodrában.

Az a tétel tehát, hogy nem voltak és nem is lehetnek jövőt ábrázoló festmények, igaz. Mindössze azzal egészül ki, hogy születtek ilyen kísérletek, de megmaradtak a mintha-lét különleges állapotában. Azaz: mintha születtek volna.

 

*

 

Manapság minden pillanatunkat képek töltik ki, képek zsúfolják tele. Az ember régebben csupán a teste körüli világot látta, mondjuk, egy napsütötte szőlőhegyet, ha éppen arra járt vagy ha ott dolgozott, virágzó cseresznyefákkal, fehérre meszelt présházakkal, méhekkel, a friss akáckarón fölfelé menetelő hangyákkal és így tovább. Most azonban, a mindenütt jelenlévő televíziók révén, a föntebb emlegetett szőlőhegyen akár egy eredeti kínai piacot is láthat Sanghaj valamelyik kerületében, hordóban nyüzsgő kígyókkal, melyekből hamarosan pörkölt lesz. A kígyók láttán talán megborzongunk, de máris egy felhőkarcolót robbantanak föl szemünk láttára a világ másik részén. Az épület összeroggyan, a romok közül füst száll föl, agresszív por, de mintha ez a por már nem is a kivégzett épületé volna, hanem egy sivatagé, ahol tevék vonulnak nagy málhákkal a hátukon, kíméletlen szélben. És minderre ráadásul a háborúk képei, a sportversenyeké, a divatbemutatóké, a Halál bemutatóján Pol Poté, amint szörnyű tetteihez viszonyítva kisszerűen és jelentéktelenül fekszik kiterítve valamiféle silány ágyon. Továbbá: dzsungelek és templomok látszanak, kanalak, kések, piramisok, elnöki mosolyok, integetések, éhező, csontváz-gyerek vállán legyek és lepkék.

És ha csak ennyi zúdulna ránk egy nap, valahogy még kibírnánk, de százszor több zúdul.

Kell ennyi kép nekünk a világból? Ennyi idegen és távoli látvány? Gondoljuk csak el: Mona Lisa arca, mosolya még ma is sokkal emlékezetesebb számunkra, mint bármelyik világhírű színésznőé. Vagy Szinyei Merse Pál Majálisa hány és hány szabadban eltöltött óránk fölött sugárzik ma is.

 

*

 

Képek beszéde… Sokan használnak efféle kifejezéseket. Helyes. Igazuk van. De mi van a képek „gondolatával”? Ilyesmi is létezik? A képek inkább csak gondolkodtatni tudnak, gondolatokat színekké, stilizált jelenetekké és formákká alakítani és ezeket szétsugározni. Egy-egy szimbólummá vagy metaforává érlelődött képbe rengeteg erő sűrűsödhet össze végösszegként.

A gondolkodás folyamata, logikája egészen más, mint a képeké.

Hosszas magyarázkodás helyett ezt az állítást egy személyes élményemmel szeretném érzékeltetni. Amikor először jártam Amerikában és először mutatták meg nekem a Zöld Istennőt: a Szabadság szobrot, megvilágosodásszerűen értettem meg a kép és a gondolkodás hatalmának a különbségét. Ez Amerika kapuja, mondták a kísérőim. Ide, ebbe az öbölbe érkezett rengeteg magyar bevándorló is. A látvány mellbevágó volt és fölemelő. A tenger, az ég, a nagy hajók s New York rengetege. S mindezek fölé emelkedve maga a Szabadság szobor. Igen, szólalt meg bennem ekkor egy hang: az ember megcsodálja szemével a Szabadság szobrot, de a szabadságról az eszével gondolkodik.

 

*

 

A színekkel kezdtem ezt a festészet körül csapongó jegyzetemet. Velük is szeretném befejezni. Nem tudom, hogy a fák, a füvek, a zuzmók, a virágok, a bogarak, az állatok, a mélytengerek világát tanulmányozó tudósok hányféle színt tudnának összeírni egy „szín-szótárba”? Hányféle színt az őszi kikerics színétől a birsalma, a som, a kék bálna, a kék katáng, a zöld szöcskék, a paradicsommadarak, a vulkánok, a fekete lepkék vagy a jeruzsálemi sziklák fehér színéig? A változatokkal együtt legalább annyit, amennyi szóval a mi Arany Jánosunk dolgozott. Milyen érdekes, hogy a festészet soha nem akart versenyezni ezzel a gazdagsággal, egyszóval: magával a természettel. Mégis azt látjuk, hogy a színek sehol se képesek olyan mélyen, olyan metafizikai többlettel megmutatni magukat, mint a festészetben.