December elseje

December 1. Nedves, puha, szétmálló nap. Hajnal óta permetezget az eső. A vaskerítések és a villamos sínek hidegen csillognak városszerte. Hideg verítéktől csillog Magyarország csontszínű homloka is. Rosszkedvűen kapnám el róla tekintetemet, ha tehetném.

De különösen ezen a napon nem tehetem. Romániában ez a nap, a mi történelmünkhöz kapcsolódva is, az ország legnagyobb ünnepe. A győzelem és a dicsőség napja. Erdély és a Részek, hetvenkilenc évvel ezelőtt, ezen a december 1-jei napon szakadtak ki Nagy-Magyarországból és egyesültek Romániával.

Egyesültek? A tény, amelyet két évvel később a Trianoni békeparancs is szentesített, tagadhatatlanul esemény, de az egyesülés lezajlása, kiküzdése, értelmezése és körülményei sokkal szövevényesebbek és elképesztőbbek, mint amit az egyesülés szó leegyszerűsített fogalma takar. A szerencsének és a diplomáciai szemfényvesztésnek sokkal nagyobb szerepe van benne, mint a románság hódító erejének és képességeinek.

1916 nyarán az antant hatalmak a nyugati frontokon kezdik megtörni a központi hatalmak addigi fölényét. A verduni és a doberdói győzelmük után új frontvonalat akarnak nyitni keleten is, Oroszországgal összefogva az osztrák–magyar és német erők ellen. Ekkor kötnek titkos szerződést Romániával 1916 augusztusában. A titkos szerződés föltételei részegítőek: amennyiben Románia hadba lép, a győzelem után megkapja Erdélyt, a Bánát, a Bánság s Bukovina egy részét, ráadásul még a Tiszántúlét is. Mesés ígéret. Egy-egy ilyen ajánlatra nem az igazságérzet vagy valamilyen jóvátevés ösztöne mozdul meg az egyes emberben és a népekben, hanem a mohóságé. A mértéktelenség mindent elsöprő lázálma. A szerencsejátékosok őrülete. Románia az antant óhajára hadat üzen, átlépi Erdély határát – magyarok tízezreit kényszerítve menekülésre –, de válaszul, a központi erők december 6-án elfoglalják Bukarestet.

A szerencsejátékos ország összecsuklik. Megsemmisül. Úgy látszik, alámerül a történelembe. Az antant-hatalmak győzelmével azonban újra föltámad. Mit számít az, hogy még a lélegzéshez szükséges oxigént is kölcsönbe kapja! Két év múlva ő a térség legnagyobb szabású hódítója. Engedélyt kap mindenhez, mint szabadrabláshoz a győztes hadak katonái. Történelem és erkölcs? Ilyenkor annyit sem érnek, mint halottnak a csók. Főként, ha a halottat a hozzátartozói gyalázatosan magára hagyják.

A halott, mint tudjuk, nemcsak a Monarchia volt, hanem a magyar állam és a magyar nemzet is. A felelőtlenül szélnek eresztett magyar hadsereg, Károlyi Mihály szerbiai kudarca, Jászi Oszkár meghiúsult aradi tárgyalásai soha nem remélt bátorítást adtak a jutalmazásra váró románságnak.

Az egyesülés nagyra törő és vakmerő elgondolásának a tervét is ezek a körülmények izzították föl.

Az egyesülés helyszíne: Gyulafehérvár. Román nevén: Alba Iulia, a legendákén pedig: a „románság Mekkája”. Hogy néhányszáz éven át a magyarságnak is volt valamilyen köze ehhez a városhoz, a mámoros ölelkezés óráiban akkor sem és azóta sem emlegették a „győzök”. Nyolc évtized legújabb kori történelme így árnyékol be, illetve így söpör ki a tudatból és a történelemből kilenc nehéz évszázadot. Mintha ebben a kilenc évszázadban Szent István, Szent László, a Hunyadiak vagy Bethlen Gábor csupán egy miáltalunk kitalált, történelmi népmese szereplői lettek volna. Szellemalakok, vibráló senkik.

Ma, 1997. december 1-jén, Románia diadalmas napján, ugyanez a helyzet. Magabiztos, ünneplő tömeg a megemlékezés színhelyén. És erőt mutató, katonai díszszemle. Ceauşescu bukása óta először. Nézem a sokaságot: megrendült és elszánt. A katonáknál csak az ortodox pópák átszellemültebbek és rendíthetetlenebbek. Mintha minden jelenlévőt ők térítettek volna át az egyedül üdvözítő hitre: a nemzeti összefogásra. Érvényes ez az új államelnökre: Emil Constantinescura is. Hisz ahogy a fegyveres díszszázadok előtt elvonul, vonzó európai polgárnak látszik, de ünnepi beszéde mögött sorra föltünedeznek a huszadik századi román politika sikeres embereinek az árnyképei: Goldiştól Maniun, Titulescun, Brătianun, Antonescun át a még jogar-nélküli Ceauşescuig. Amit mond, úgy hangzik, mintha minden román szájáról leste volna el. Nem messze a gyulafehérvári, Szent István által emeltetett püspöki székesegyháztól, eszébe se jut, hogy a történelmi Erdélyben élt és élő magyarságról is ejtsen néhány szót. Ha tetszik: drámaiakat. Mindenekelőtt azért, mert az erdélyi magyarság szavazata nélkül ő most nem volna Nagy-Románia elnöke.

Vagy már ez a történelmi tény is gödörbe hullott, mint az a bizonyos kilenc évszázad? Ez is csak szerencsejátékos pillanat volt, amelyen a nyerés utáni órákban máris átlépett az idő? Vagy arról van inkább szó, hogy akit nem emlékeztetnek elég erősen, az könnyen felejt? Kinek kellett volna a román kormányt szigorúan emlékeztetni bizonyos ígéretekre? Első renden épp a koalícióba belépő, demokratikus magyar erőknek. De nem a kilépéses zsarolás szokványos eszközeivel. Ellenkezőleg: kijelenteni, hogy mi, magyarok, ha egyszer beléptünk a koalícióba, minket csak kizárni, illetve kilökni lehet, mivel mi nem a mérleg nyelve vagyunk, mint sokan hitték vagy még hihetik most is, hanem egy nagyfeszültségű áramátalakító biztosítéka, amely túlterhelés következtében kicsapódik, kiég és sötétség támad mindenfelé. Szlovákiáról, Szerbiáról, Ukrajnáról mára világosan kiderült, hogy a nagy szavakkal bejelentett demokrácia s kisebbségi jogérvényesítés a nagyvilágot elkábító maszlag volt csupán. Romániáról ugyanez akkor derülhet csak ki, ha a kisebbségeket – köztük elsősorban a kormányzásban is résztvevő magyarokat – ravaszul vagy gyűlölettel ellehetetlenítik. Magam iránti haraggal írom le, hogy ebben a helyzetben a kilépés: vereség. Paradox módon csak a kitaszíttatás nevezhető győzelemnek.

Persze ez a győzelem nem paradicsomi napsütésben pottyanhat a jelöltek ölébe. Ezért a meghasonlásos, fonák sikerért ugyanolyan keményen meg kell küzdeni, mint a testtel és fegyverekkel vívott háborúban.

 

*

 

Míg a föntieken füstölgök, szorgalmasan nézem az ünnepség közvetítését. Az elnök, jobbján az ortodox románok pátriárkájával épp arról beszél, hogy sokféle ellentét osztja meg ma is a románságot: pártérdek, magánérdek, eszmék, gazdagság és szegénység egymásnak feszülő létállapotai, de az egyesülés élménye örökre összeköti őket. Ha vízözön jön, akkor is! Mert ez a szent aktus ugyanolyan magasztos, mint a születés, mint az eredet ősi és csodákba ágyazott pillanata.

Látszik az arcokon, hogy ebben mindenki egyetért.

Az első gondolatom az, hogy ezt a franciáktól ellesett és a szocializmus emlékezetére ráhangolt parádét a magyar országgyűlés minden képviselőjének végig kellett volna néznie. Ért volna nekik annyit, mint két komoly év valamilyen politikai vagy diplomáciai főiskolán. Szemtanúi lehettek volna egy nagyszerűen működő meghasonlottságnak. A románok sikeres, történelmi kettős könyvelésének.

Németh László a harmincas években szinte szikrát vető sarkigazságként fogalmazta meg, hogy egy kis ország legjobb külpolitikája: a belpolitika. A mi észjárásunknak és etikai magatartásunknak ez felelt volna meg leginkább akkor is, most is.

A románok, érezhetően, nem engedik egymásba hullámzani a kettőt. Külön-külön kezelik őket. A belpolitika az: belpolitika, a házon és a családon belüli dolgok kezelése; a külpolitika viszont a mások lehetőségeivel való szabad játék is lehet. Ha a családon belül nem nyerhetsz, kívül mindent megnyerhetsz a családnak, csak ügyesség és gátlástalan zsenialitás kell hozzá. Itt nem az etika kormányozza a lelkeket, hanem az az összhang, az a harmónia, amelyet az államelnök is emlegetett. Bizonyára ez a lélekbeli egység engedheti meg – külpolitika ide, demokrácia oda –, hogy az egyesülés örömünnepe körüli időben még neves politikusok is úgy kezdjék rágni, rágalmazni, lejáratni a velük élő, romániai magyarságot, mint örökösen láb alatt pimaszkodó népséget. Mi az, hogy két nyelv? Mi az, hogy anyanyelvű oktatás? Mi az, hogy az eltulajdonított javak visszajárnak volt birtoklóiknak? A vádaskodó kérdések és rágalmak közt még az is elhangzik, hogy a „gazdasági rezervátumban” tartott székelyföldi magyarok asszimilálják az odaköltözött románokat. A világgá kiáltott vád igazságnak silány, de propagandának kitűnő. Korunkban a veszteseket nem elég csak veszteseknek tekinteni, leghasznosabb rögtön bűnösnek is kikiáltani őket, mert ha ők bűnösök, akkor mi ártatlanok maradhatunk.

De ha, mondjuk, igaz volna is ez az asszimilációs látomás, hibáztatni akkor sem az eszköztelen, a nyolc évtizede kisemmizett magyarokat kellene, hanem azt a közösséget, amely tagjait hagyja elhullani. Legelső helyen az államvallásként működő ortodoxiát, illetve magát az ortodox egyházat. Tudniillik egy asszimilálódó románnak nemcsak nemzetétől kellene elszakadnia, ha magyarrá „varázsolnák”, hanem vallásától is. S ez még az előbbinél is nehezebb!

Hol van négy-öt románnál több, aki kettős keresztet vegyen magára azért, hogy saját országán belül rosszabb helyzetbe jusson?

 

*

 

December 1. Idehaza szitál az eső. Ha kint járnék az utcán, hideg tűk érintését érezhetném a kézfejemen. Ezzel szemben Gyulafehérváron, azaz: Alba Iulián lágy, decemberi napsütésben, hajadonfőtt szónokol az államelnök. Látszik rajta, hogy boldog, hogy elégedett. Talán még a napsütésre is úgy gondol, mint történelmi jóvátételre.