Pécs–Kórógy

Egy olyan országban, ahol a felejtés nemzeti vonás, nemzeti tulajdonság, sőt a közöny ikertestvére, különös szerepe lehet az emlékezésnek. Ha nem kopott volna meg a szó, azt mondanám: forradalmi jelentősége. Megrázó és fölrázó, hiszen korszakokat hantolhatnánk ki újra meg újra történelmünkből, amely erősebb a jelen időnél, arcokat és gondolatokat az elmúlásból, hitet, szenvedélyt, akaraterőt a széthányt kövek közül s abból a földből, amelyen járunk. De mi, magyarok, nemcsak az öngyilkosságban, sorsrontásban, nemcsak a népesség-csökkenés sötét fényűzésében vágtázunk a világ élbolyában, hanem a felejtésben is. A mindennapi dolgok felejtésében épp úgy, mint a létfelejtésben.

Bizonyságul hadd említsek meg néhány példát.

Két esztendővel ezelőtt a honfoglalás ezredik esztendejére emlékeztünk – de hogyan? Langyosabban és unottabban, mintha labdarúgó mérkőzést nyertünk volna valamelyik szomszédunk ellen. Egyetlen, államot irányító politikusunknak se jutott eszébe, hogy mindnyájunk szeme láttára poharat emeljen erre a kálváriás, de rangot adó ezer évre. És hát megéltük a szovjet hódoltság megszűnését is. Amikor az utolsó megszálló katona elhagyta az ország területét, nemcsak a csonka hazában kellett volna néhány szívdobbanásnyi pillanatra megállnia minden magyarnak, hanem a világ valamennyi országában! Hadd rendültek volna meg mások is összetartozásunk néma jeleneteitől túl minden szörnyűségen, e szörnyű századvégen! E helyett cingár hazafiak erőlködtek csak itt-ott a városokban és összemaszatolt szívek hajoltak egymás felé szemérmes harangzúgásban.

És az egy héttel ezelőtti választások is ebbe az átkozott folyamatba illenek bele. A fél ország népe nyomorúságos daccal lemond önmagáról: nem megy el választani. Eszébe se jut, hogy amiből nem győzelem lesz, abból vereség lesz. Vereség egyszer s mindenkorra! Nincs mit kertelnünk: a hazai nyolc millió választópolgárnak tizenöt millió magyar nevében kellett volna felelősséggel döntenie.

A mulasztást így is magyarázhatjuk és úgy is, de erkölcsi fölmentést nem találunk rá, mert amit a tudatlanságunk számlájára írunk is ilyen esetekben – bűn! Lehet, hogy másféle, mint a tudatosan elkövetett bűn, de bűn!

Lelkifurdalást érzek, hogy Pécs–Kórógy emlékülésén ilyen nagy kitérőre kényszerülök s ilyen általános és fojtogató gondokról kell beszélnem.

De tudnunk kell: milyen háttér előtt állunk. Milyen háttér előtt és milyen erőtérben. Tudnunk kell, hogy nekünk, akik épp itt vagyunk, nemcsak Kórógy, Szentlászló, Haraszti és a Drávaszög magyar falvainak újjáépítésében és újrateremtésében kell részt vennünk, hanem az egész nemzet emlékezetének, akaratának az újrateremtésében is!

A kettő csak együtt képzelhető el.

Vak, aki nem látja, hogy számunkra Trianon még mindig veszedelmes jelen idő. Hasonlít Csernobilhoz, amely a következményeivel ugyanúgy rombol és pusztít, mint a katasztrófa pillanatában. Gondoljuk csak el, micsoda romlások és veszteségek mindenütt 1920 óta is! Kultúrában, nyelvben, magatartásban, önbizalomban! A falurombolásokat vagy az öt éven át pusztító háborút könnyebb elképzelnünk, mint például a nyelvrombolást, a tudatrombolást, pedig tudjuk, hogy nemcsak golyók és aknák ölik az embereket, hanem kötelező lélek-cserék, sorvasztó, történelmi hazugságok is. Másokkal együtt, mi magyarok is elmondhatjuk, hogy csöndes nemzeti sterilizáció folyik a térségünkben. Gyergyószentmiklóstól Beregszászon, Léván át Pozsonyig s le Szabadkáig egy kiterjedt frontszakasz kanyarog, ahol ez a „sterilizáció” hetvennyolc éve diadalmasan roncsol bennünket.

Ezt kell, ezt a folyamatot megállítanunk, sőt amennyire lehetséges a visszájára fordítanunk. A szlavóniai és a boszniai háború még egyszerre volt területszerző, területkiigazító és egzisztenciális háború. Az elkülönülni vágyó nemzet-személyiségek háborúja. Bízhatunk abban, hogy a területszerző háborúk kora, legalábbis itt a környékünkön, lejárt. Mostantól kezdve gyarapítani nem az országok nagyságát, hanem csak a nemzetekét lehet. Ki-ki a magáét.

A Pécs–Kórógy emlékülés ennek a reménybeli új távlatnak lehet kiinduló pontja.

Amikor 1997 júliusában jelentkeztek Kellermayer Miklósék, Bárdi Lászlóék, egyszóval a Világszövetség Baranya megyei szervezetének emberei az emlékülés tervével, még magam is csak arra gondoltam, hogy nem lehet más ez az alkalom, mint a lábadozó, de vérszegény magyar–magyar szolidaritás kivételes pillanata.

Egy év elmúltával ma már többet gondolok róla. Valamiféle jelképes erő megmoccanását látom benne. Hisz nemcsak az derülhet itt ki számunkra, hogy a lerombolt, kelet-szlavóniai magyar többségű faluk hány téglát, csákányt, talicskát s mennyi pénzbeli segítséget kaptak a házuk, a templomuk újjáépítésében az anyaországiaktól, az erdélyi, a szlovákiai, a nyugaton élő magyaroktól, hanem az is, hogy a háborúban büntetlenül szenvedő itthonmaradottak s az elűzött, de most hazatelepülő magyarok, milyen példát adnak nekünk szívósságból, akaraterőből, az eredetükhöz való ragaszkodás hitéből. „Magyar az – fogalmaztam meg régen magamnak –, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni.” Kelet-Szlavónia és a Drávaszög magyar falvait nem ez a kemény hit tartotta-e évszázadokon át életben s nem ez tartja-e ma is?

Jöhetnek idők, amikor nem a felhőkarcolók építőitől tanulhat legtöbbet az ember, hanem azoktól, akik háborúk vagy természeti katasztrófák után ott hajoldoznak a romok között, lécek, gerendavégek káoszában s követ kőre rakva újra otthont teremtenek maguknak.

Látnunk kell, hogy egy kínos háború lelki és anyagi roncsaival körülvéve élnek a horvátországi magyarok is. A mesék legkisebb fiai most ők, akiktől a nemzet a legkonokabb reményt tanulhatja el. Pécs–Kórógy? – így zárul be egy történelmi áramkör, s így kezdődhet el egy új korszak, a magyar–magyar szolidaritás és együvétartozás korszaka, amelyben ha nem is az országot, de magát a nemzetet gyarapíthatjuk.