Az egyetlen mondat

 

Pécs–Kórógy

Egy olyan országban, ahol a felejtés nemzeti vonás, nemzeti tulajdonság, sőt a közöny ikertestvére, különös szerepe lehet az emlékezésnek. Ha nem kopott volna meg a szó, azt mondanám: forradalmi jelentősége. Megrázó és fölrázó, hiszen korszakokat hantolhatnánk ki újra meg újra történelmünkből, amely erősebb a jelen időnél, arcokat és gondolatokat az elmúlásból, hitet, szenvedélyt, akaraterőt a széthányt kövek közül s abból a földből, amelyen járunk. De mi, magyarok, nemcsak az öngyilkosságban, sorsrontásban, nemcsak a népesség-csökkenés sötét fényűzésében vágtázunk a világ élbolyában, hanem a felejtésben is. A mindennapi dolgok felejtésében épp úgy, mint a létfelejtésben.

Bizonyságul hadd említsek meg néhány példát.

Két esztendővel ezelőtt a honfoglalás ezredik esztendejére emlékeztünk – de hogyan? Langyosabban és unottabban, mintha labdarúgó mérkőzést nyertünk volna valamelyik szomszédunk ellen. Egyetlen, államot irányító politikusunknak se jutott eszébe, hogy mindnyájunk szeme láttára poharat emeljen erre a kálváriás, de rangot adó ezer évre. És hát megéltük a szovjet hódoltság megszűnését is. Amikor az utolsó megszálló katona elhagyta az ország területét, nemcsak a csonka hazában kellett volna néhány szívdobbanásnyi pillanatra megállnia minden magyarnak, hanem a világ valamennyi országában! Hadd rendültek volna meg mások is összetartozásunk néma jeleneteitől túl minden szörnyűségen, e szörnyű századvégen! E helyett cingár hazafiak erőlködtek csak itt-ott a városokban és összemaszatolt szívek hajoltak egymás felé szemérmes harangzúgásban.

És az egy héttel ezelőtti választások is ebbe az átkozott folyamatba illenek bele. A fél ország népe nyomorúságos daccal lemond önmagáról: nem megy el választani. Eszébe se jut, hogy amiből nem győzelem lesz, abból vereség lesz. Vereség egyszer s mindenkorra! Nincs mit kertelnünk: a hazai nyolc millió választópolgárnak tizenöt millió magyar nevében kellett volna felelősséggel döntenie.

A mulasztást így is magyarázhatjuk és úgy is, de erkölcsi fölmentést nem találunk rá, mert amit a tudatlanságunk számlájára írunk is ilyen esetekben – bűn! Lehet, hogy másféle, mint a tudatosan elkövetett bűn, de bűn!

Lelkifurdalást érzek, hogy Pécs–Kórógy emlékülésén ilyen nagy kitérőre kényszerülök s ilyen általános és fojtogató gondokról kell beszélnem.

De tudnunk kell: milyen háttér előtt állunk. Milyen háttér előtt és milyen erőtérben. Tudnunk kell, hogy nekünk, akik épp itt vagyunk, nemcsak Kórógy, Szentlászló, Haraszti és a Drávaszög magyar falvainak újjáépítésében és újrateremtésében kell részt vennünk, hanem az egész nemzet emlékezetének, akaratának az újrateremtésében is!

A kettő csak együtt képzelhető el.

Vak, aki nem látja, hogy számunkra Trianon még mindig veszedelmes jelen idő. Hasonlít Csernobilhoz, amely a következményeivel ugyanúgy rombol és pusztít, mint a katasztrófa pillanatában. Gondoljuk csak el, micsoda romlások és veszteségek mindenütt 1920 óta is! Kultúrában, nyelvben, magatartásban, önbizalomban! A falurombolásokat vagy az öt éven át pusztító háborút könnyebb elképzelnünk, mint például a nyelvrombolást, a tudatrombolást, pedig tudjuk, hogy nemcsak golyók és aknák ölik az embereket, hanem kötelező lélek-cserék, sorvasztó, történelmi hazugságok is. Másokkal együtt, mi magyarok is elmondhatjuk, hogy csöndes nemzeti sterilizáció folyik a térségünkben. Gyergyószentmiklóstól Beregszászon, Léván át Pozsonyig s le Szabadkáig egy kiterjedt frontszakasz kanyarog, ahol ez a „sterilizáció” hetvennyolc éve diadalmasan roncsol bennünket.

Ezt kell, ezt a folyamatot megállítanunk, sőt amennyire lehetséges a visszájára fordítanunk. A szlavóniai és a boszniai háború még egyszerre volt területszerző, területkiigazító és egzisztenciális háború. Az elkülönülni vágyó nemzet-személyiségek háborúja. Bízhatunk abban, hogy a területszerző háborúk kora, legalábbis itt a környékünkön, lejárt. Mostantól kezdve gyarapítani nem az országok nagyságát, hanem csak a nemzetekét lehet. Ki-ki a magáét.

A Pécs–Kórógy emlékülés ennek a reménybeli új távlatnak lehet kiinduló pontja.

Amikor 1997 júliusában jelentkeztek Kellermayer Miklósék, Bárdi Lászlóék, egyszóval a Világszövetség Baranya megyei szervezetének emberei az emlékülés tervével, még magam is csak arra gondoltam, hogy nem lehet más ez az alkalom, mint a lábadozó, de vérszegény magyar–magyar szolidaritás kivételes pillanata.

Egy év elmúltával ma már többet gondolok róla. Valamiféle jelképes erő megmoccanását látom benne. Hisz nemcsak az derülhet itt ki számunkra, hogy a lerombolt, kelet-szlavóniai magyar többségű faluk hány téglát, csákányt, talicskát s mennyi pénzbeli segítséget kaptak a házuk, a templomuk újjáépítésében az anyaországiaktól, az erdélyi, a szlovákiai, a nyugaton élő magyaroktól, hanem az is, hogy a háborúban büntetlenül szenvedő itthonmaradottak s az elűzött, de most hazatelepülő magyarok, milyen példát adnak nekünk szívósságból, akaraterőből, az eredetükhöz való ragaszkodás hitéből. „Magyar az – fogalmaztam meg régen magamnak –, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni.” Kelet-Szlavónia és a Drávaszög magyar falvait nem ez a kemény hit tartotta-e évszázadokon át életben s nem ez tartja-e ma is?

Jöhetnek idők, amikor nem a felhőkarcolók építőitől tanulhat legtöbbet az ember, hanem azoktól, akik háborúk vagy természeti katasztrófák után ott hajoldoznak a romok között, lécek, gerendavégek káoszában s követ kőre rakva újra otthont teremtenek maguknak.

Látnunk kell, hogy egy kínos háború lelki és anyagi roncsaival körülvéve élnek a horvátországi magyarok is. A mesék legkisebb fiai most ők, akiktől a nemzet a legkonokabb reményt tanulhatja el. Pécs–Kórógy? – így zárul be egy történelmi áramkör, s így kezdődhet el egy új korszak, a magyar–magyar szolidaritás és együvétartozás korszaka, amelyben ha nem is az országot, de magát a nemzetet gyarapíthatjuk.

December elseje

December 1. Nedves, puha, szétmálló nap. Hajnal óta permetezget az eső. A vaskerítések és a villamos sínek hidegen csillognak városszerte. Hideg verítéktől csillog Magyarország csontszínű homloka is. Rosszkedvűen kapnám el róla tekintetemet, ha tehetném.

De különösen ezen a napon nem tehetem. Romániában ez a nap, a mi történelmünkhöz kapcsolódva is, az ország legnagyobb ünnepe. A győzelem és a dicsőség napja. Erdély és a Részek, hetvenkilenc évvel ezelőtt, ezen a december 1-jei napon szakadtak ki Nagy-Magyarországból és egyesültek Romániával.

Egyesültek? A tény, amelyet két évvel később a Trianoni békeparancs is szentesített, tagadhatatlanul esemény, de az egyesülés lezajlása, kiküzdése, értelmezése és körülményei sokkal szövevényesebbek és elképesztőbbek, mint amit az egyesülés szó leegyszerűsített fogalma takar. A szerencsének és a diplomáciai szemfényvesztésnek sokkal nagyobb szerepe van benne, mint a románság hódító erejének és képességeinek.

1916 nyarán az antant hatalmak a nyugati frontokon kezdik megtörni a központi hatalmak addigi fölényét. A verduni és a doberdói győzelmük után új frontvonalat akarnak nyitni keleten is, Oroszországgal összefogva az osztrák–magyar és német erők ellen. Ekkor kötnek titkos szerződést Romániával 1916 augusztusában. A titkos szerződés föltételei részegítőek: amennyiben Románia hadba lép, a győzelem után megkapja Erdélyt, a Bánát, a Bánság s Bukovina egy részét, ráadásul még a Tiszántúlét is. Mesés ígéret. Egy-egy ilyen ajánlatra nem az igazságérzet vagy valamilyen jóvátevés ösztöne mozdul meg az egyes emberben és a népekben, hanem a mohóságé. A mértéktelenség mindent elsöprő lázálma. A szerencsejátékosok őrülete. Románia az antant óhajára hadat üzen, átlépi Erdély határát – magyarok tízezreit kényszerítve menekülésre –, de válaszul, a központi erők december 6-án elfoglalják Bukarestet.

A szerencsejátékos ország összecsuklik. Megsemmisül. Úgy látszik, alámerül a történelembe. Az antant-hatalmak győzelmével azonban újra föltámad. Mit számít az, hogy még a lélegzéshez szükséges oxigént is kölcsönbe kapja! Két év múlva ő a térség legnagyobb szabású hódítója. Engedélyt kap mindenhez, mint szabadrabláshoz a győztes hadak katonái. Történelem és erkölcs? Ilyenkor annyit sem érnek, mint halottnak a csók. Főként, ha a halottat a hozzátartozói gyalázatosan magára hagyják.

A halott, mint tudjuk, nemcsak a Monarchia volt, hanem a magyar állam és a magyar nemzet is. A felelőtlenül szélnek eresztett magyar hadsereg, Károlyi Mihály szerbiai kudarca, Jászi Oszkár meghiúsult aradi tárgyalásai soha nem remélt bátorítást adtak a jutalmazásra váró románságnak.

Az egyesülés nagyra törő és vakmerő elgondolásának a tervét is ezek a körülmények izzították föl.

Az egyesülés helyszíne: Gyulafehérvár. Román nevén: Alba Iulia, a legendákén pedig: a „románság Mekkája”. Hogy néhányszáz éven át a magyarságnak is volt valamilyen köze ehhez a városhoz, a mámoros ölelkezés óráiban akkor sem és azóta sem emlegették a „győzök”. Nyolc évtized legújabb kori történelme így árnyékol be, illetve így söpör ki a tudatból és a történelemből kilenc nehéz évszázadot. Mintha ebben a kilenc évszázadban Szent István, Szent László, a Hunyadiak vagy Bethlen Gábor csupán egy miáltalunk kitalált, történelmi népmese szereplői lettek volna. Szellemalakok, vibráló senkik.

Ma, 1997. december 1-jén, Románia diadalmas napján, ugyanez a helyzet. Magabiztos, ünneplő tömeg a megemlékezés színhelyén. És erőt mutató, katonai díszszemle. Ceauşescu bukása óta először. Nézem a sokaságot: megrendült és elszánt. A katonáknál csak az ortodox pópák átszellemültebbek és rendíthetetlenebbek. Mintha minden jelenlévőt ők térítettek volna át az egyedül üdvözítő hitre: a nemzeti összefogásra. Érvényes ez az új államelnökre: Emil Constantinescura is. Hisz ahogy a fegyveres díszszázadok előtt elvonul, vonzó európai polgárnak látszik, de ünnepi beszéde mögött sorra föltünedeznek a huszadik századi román politika sikeres embereinek az árnyképei: Goldiştól Maniun, Titulescun, Brătianun, Antonescun át a még jogar-nélküli Ceauşescuig. Amit mond, úgy hangzik, mintha minden román szájáról leste volna el. Nem messze a gyulafehérvári, Szent István által emeltetett püspöki székesegyháztól, eszébe se jut, hogy a történelmi Erdélyben élt és élő magyarságról is ejtsen néhány szót. Ha tetszik: drámaiakat. Mindenekelőtt azért, mert az erdélyi magyarság szavazata nélkül ő most nem volna Nagy-Románia elnöke.

Vagy már ez a történelmi tény is gödörbe hullott, mint az a bizonyos kilenc évszázad? Ez is csak szerencsejátékos pillanat volt, amelyen a nyerés utáni órákban máris átlépett az idő? Vagy arról van inkább szó, hogy akit nem emlékeztetnek elég erősen, az könnyen felejt? Kinek kellett volna a román kormányt szigorúan emlékeztetni bizonyos ígéretekre? Első renden épp a koalícióba belépő, demokratikus magyar erőknek. De nem a kilépéses zsarolás szokványos eszközeivel. Ellenkezőleg: kijelenteni, hogy mi, magyarok, ha egyszer beléptünk a koalícióba, minket csak kizárni, illetve kilökni lehet, mivel mi nem a mérleg nyelve vagyunk, mint sokan hitték vagy még hihetik most is, hanem egy nagyfeszültségű áramátalakító biztosítéka, amely túlterhelés következtében kicsapódik, kiég és sötétség támad mindenfelé. Szlovákiáról, Szerbiáról, Ukrajnáról mára világosan kiderült, hogy a nagy szavakkal bejelentett demokrácia s kisebbségi jogérvényesítés a nagyvilágot elkábító maszlag volt csupán. Romániáról ugyanez akkor derülhet csak ki, ha a kisebbségeket – köztük elsősorban a kormányzásban is résztvevő magyarokat – ravaszul vagy gyűlölettel ellehetetlenítik. Magam iránti haraggal írom le, hogy ebben a helyzetben a kilépés: vereség. Paradox módon csak a kitaszíttatás nevezhető győzelemnek.

Persze ez a győzelem nem paradicsomi napsütésben pottyanhat a jelöltek ölébe. Ezért a meghasonlásos, fonák sikerért ugyanolyan keményen meg kell küzdeni, mint a testtel és fegyverekkel vívott háborúban.

 

*

 

Míg a föntieken füstölgök, szorgalmasan nézem az ünnepség közvetítését. Az elnök, jobbján az ortodox románok pátriárkájával épp arról beszél, hogy sokféle ellentét osztja meg ma is a románságot: pártérdek, magánérdek, eszmék, gazdagság és szegénység egymásnak feszülő létállapotai, de az egyesülés élménye örökre összeköti őket. Ha vízözön jön, akkor is! Mert ez a szent aktus ugyanolyan magasztos, mint a születés, mint az eredet ősi és csodákba ágyazott pillanata.

Látszik az arcokon, hogy ebben mindenki egyetért.

Az első gondolatom az, hogy ezt a franciáktól ellesett és a szocializmus emlékezetére ráhangolt parádét a magyar országgyűlés minden képviselőjének végig kellett volna néznie. Ért volna nekik annyit, mint két komoly év valamilyen politikai vagy diplomáciai főiskolán. Szemtanúi lehettek volna egy nagyszerűen működő meghasonlottságnak. A románok sikeres, történelmi kettős könyvelésének.

Németh László a harmincas években szinte szikrát vető sarkigazságként fogalmazta meg, hogy egy kis ország legjobb külpolitikája: a belpolitika. A mi észjárásunknak és etikai magatartásunknak ez felelt volna meg leginkább akkor is, most is.

A románok, érezhetően, nem engedik egymásba hullámzani a kettőt. Külön-külön kezelik őket. A belpolitika az: belpolitika, a házon és a családon belüli dolgok kezelése; a külpolitika viszont a mások lehetőségeivel való szabad játék is lehet. Ha a családon belül nem nyerhetsz, kívül mindent megnyerhetsz a családnak, csak ügyesség és gátlástalan zsenialitás kell hozzá. Itt nem az etika kormányozza a lelkeket, hanem az az összhang, az a harmónia, amelyet az államelnök is emlegetett. Bizonyára ez a lélekbeli egység engedheti meg – külpolitika ide, demokrácia oda –, hogy az egyesülés örömünnepe körüli időben még neves politikusok is úgy kezdjék rágni, rágalmazni, lejáratni a velük élő, romániai magyarságot, mint örökösen láb alatt pimaszkodó népséget. Mi az, hogy két nyelv? Mi az, hogy anyanyelvű oktatás? Mi az, hogy az eltulajdonított javak visszajárnak volt birtoklóiknak? A vádaskodó kérdések és rágalmak közt még az is elhangzik, hogy a „gazdasági rezervátumban” tartott székelyföldi magyarok asszimilálják az odaköltözött románokat. A világgá kiáltott vád igazságnak silány, de propagandának kitűnő. Korunkban a veszteseket nem elég csak veszteseknek tekinteni, leghasznosabb rögtön bűnösnek is kikiáltani őket, mert ha ők bűnösök, akkor mi ártatlanok maradhatunk.

De ha, mondjuk, igaz volna is ez az asszimilációs látomás, hibáztatni akkor sem az eszköztelen, a nyolc évtizede kisemmizett magyarokat kellene, hanem azt a közösséget, amely tagjait hagyja elhullani. Legelső helyen az államvallásként működő ortodoxiát, illetve magát az ortodox egyházat. Tudniillik egy asszimilálódó románnak nemcsak nemzetétől kellene elszakadnia, ha magyarrá „varázsolnák”, hanem vallásától is. S ez még az előbbinél is nehezebb!

Hol van négy-öt románnál több, aki kettős keresztet vegyen magára azért, hogy saját országán belül rosszabb helyzetbe jusson?

 

*

 

December 1. Idehaza szitál az eső. Ha kint járnék az utcán, hideg tűk érintését érezhetném a kézfejemen. Ezzel szemben Gyulafehérváron, azaz: Alba Iulián lágy, decemberi napsütésben, hajadonfőtt szónokol az államelnök. Látszik rajta, hogy boldog, hogy elégedett. Talán még a napsütésre is úgy gondol, mint történelmi jóvátételre.

Színek, festmények

Rég hallottam festőket színekről beszélni. Mintha a kihaló madárfajokkal, növényekkel, halakkal, bogarakkal együtt a színek is megfogyatkoztak volna a világban. Vagy inkább a festők fogyatkoztak meg, a több évszázados európai festészet folytatói, akiket ma már nem hoznak lázba a régi, hódító színek: a kárminvörös, a kadmiumvörös, a kénsárga, a kobaltkék, az égetett sziéna, a titánfehér, a rembrandtzöld és a többi? Pedig ugyanúgy itt vannak körülöttünk, mint régen s ugyanúgy ott van bennük ma is az a robbanékony, mámoros lehetőség, amely Cézanne palettáján is ott volt, amikor például a Vörösmellényes fiút festette vagy felesége egész alakos képét, piros fotelben.

A színek néha önmagukban, a művészet közege és kerete nélkül is megragadják az embert. A legköznapibb valóság jelenségei közben.

Valami hasonló történik most velem is. Két órája ülök az íróasztalomnál s egy kötelező előadás szövegét írom. Témám: az önkormányzat s minden, ami érintkezik vele: történelem, gazdaság, közigazgatás, politika. Vagyis: sehol semmi irodalom, líra, szabad angyali csapongás a központi gondolat körül. A mondataim így, a helyzetből eredően, kopárak, fegyelmezettek, mint az egymásra rakott téglák vagy tetőcserepek.

Egy sóhajtásnyi időre abba is hagyom a munkát s kinézek a szemközti háztetőkre: pontosan, szabatosan mondom-e, amit gondolok?

A látvány váratlanul összezavar. Félórával ezelőtt még minden a megszokott módon üzemelt. Helyükön voltak a kémények, az esőcsatornák, a tévétányérok. Helyükön maguk a cserepek is. Valamilyen mértani rend hideg-rideg sugalmazói voltak.

Mostanra viszont a lemenő Nap teljesen kiforgatta őket magukból. Izzanak, mint hatalmas rézlemezek. Ami az imént még szaharai volt bennük, száraz és katonás, kifakult piramisok utánzata, most bíborlik, mint bizánci koronázó palást. Egyszerre barbár és egyszerre szakrális is. Emel és lázba hoz. Mondanivalója van számomra. Mondanivalója van a színnek! Szinte röstellem, hogy több mint két órán át képes voltam a lecsupaszított logika útjain járni. S mintha kandalló tűzbe néznénk, egy árnyakkal telezsúfolt kastélyban, lenyűgözve nézem ezt a percekig tartó rézvörös ragyogást az ismerős tetőkön.

Hát mégiscsak van a színeknek metafizikájuk?

 

*

 

Jósolni, gondolkodni, szónokolni is lehet a jövőről, de képet festeni nem. Krisztus keresztrefeszítését, Goya Kivégzés 1808 május 3-án című képét vagy Picasso Guernicáját csak utólag, a megtörtént esemény után lehetett ábrázolni, előre semmit, még csak valamennyire hasonló képeket sem.

Korlátja ez a festészetnek?

Inkább a természete.

 

*

 

De nem. Mégsincs egészen igazam. Most jut eszembe, hogy Salvador Dali fél évvel a spanyol polgárháború kitörése előtt festette meg „profétikus” képét a polgárháborúról. Címe: A polgárháború előérzete.

A festmény nem egy történet stilizált ábrázolása, hanem egy szürrealista látomás: az iszonyat szörnyű konstrukciója. Tengerbe nyúló földnyelven magasodik elénk ez a kiagyalt szerkezet, gigantikus lábszárcsontra és gigantikus fél kézre kifeszítve. Ez a ragadozó fél kéz egy vérző bimbójú női mellet szorongat kéjesen és gonoszul. Az egész torzszülemény egy önmagától is undorodó férfifejben végződik, amely nemcsak saját testrészeinek anatómiai végzetétől szenved, de valamiféle isteni hisztériától is, amely ha kitör, pokoli dolgok kezdődnek el.

Ezen a jövendőre utaló festményen kívül Dali megfestette még az Égő zsiráfot is 1935-ben, amely megfestése idején habókos víziónak számíthatott, kósza előérzetnek, de néhány évvel később, a háború kiteljesedésével, égő lovak és lángolva égő tehenek valóságos látványában is megtestesült.

A tér ötévszázados perspektivikus kezelése és értelmezése után a XX. század festészetében az idő perspektivikus értelmezése is megjelent? Kiterjesztése a mindenkori jelenen túl – a jövőre?

Azt hiszem, hogy csak a szürrealizmus korszakának egy-két műve révén juthat eszükbe ilyesmi. És ez is csak a gátlástalanul tolongó képzettársítások sodrában.

Az a tétel tehát, hogy nem voltak és nem is lehetnek jövőt ábrázoló festmények, igaz. Mindössze azzal egészül ki, hogy születtek ilyen kísérletek, de megmaradtak a mintha-lét különleges állapotában. Azaz: mintha születtek volna.

 

*

 

Manapság minden pillanatunkat képek töltik ki, képek zsúfolják tele. Az ember régebben csupán a teste körüli világot látta, mondjuk, egy napsütötte szőlőhegyet, ha éppen arra járt vagy ha ott dolgozott, virágzó cseresznyefákkal, fehérre meszelt présházakkal, méhekkel, a friss akáckarón fölfelé menetelő hangyákkal és így tovább. Most azonban, a mindenütt jelenlévő televíziók révén, a föntebb emlegetett szőlőhegyen akár egy eredeti kínai piacot is láthat Sanghaj valamelyik kerületében, hordóban nyüzsgő kígyókkal, melyekből hamarosan pörkölt lesz. A kígyók láttán talán megborzongunk, de máris egy felhőkarcolót robbantanak föl szemünk láttára a világ másik részén. Az épület összeroggyan, a romok közül füst száll föl, agresszív por, de mintha ez a por már nem is a kivégzett épületé volna, hanem egy sivatagé, ahol tevék vonulnak nagy málhákkal a hátukon, kíméletlen szélben. És minderre ráadásul a háborúk képei, a sportversenyeké, a divatbemutatóké, a Halál bemutatóján Pol Poté, amint szörnyű tetteihez viszonyítva kisszerűen és jelentéktelenül fekszik kiterítve valamiféle silány ágyon. Továbbá: dzsungelek és templomok látszanak, kanalak, kések, piramisok, elnöki mosolyok, integetések, éhező, csontváz-gyerek vállán legyek és lepkék.

És ha csak ennyi zúdulna ránk egy nap, valahogy még kibírnánk, de százszor több zúdul.

Kell ennyi kép nekünk a világból? Ennyi idegen és távoli látvány? Gondoljuk csak el: Mona Lisa arca, mosolya még ma is sokkal emlékezetesebb számunkra, mint bármelyik világhírű színésznőé. Vagy Szinyei Merse Pál Majálisa hány és hány szabadban eltöltött óránk fölött sugárzik ma is.

 

*

 

Képek beszéde… Sokan használnak efféle kifejezéseket. Helyes. Igazuk van. De mi van a képek „gondolatával”? Ilyesmi is létezik? A képek inkább csak gondolkodtatni tudnak, gondolatokat színekké, stilizált jelenetekké és formákká alakítani és ezeket szétsugározni. Egy-egy szimbólummá vagy metaforává érlelődött képbe rengeteg erő sűrűsödhet össze végösszegként.

A gondolkodás folyamata, logikája egészen más, mint a képeké.

Hosszas magyarázkodás helyett ezt az állítást egy személyes élményemmel szeretném érzékeltetni. Amikor először jártam Amerikában és először mutatták meg nekem a Zöld Istennőt: a Szabadság szobrot, megvilágosodásszerűen értettem meg a kép és a gondolkodás hatalmának a különbségét. Ez Amerika kapuja, mondták a kísérőim. Ide, ebbe az öbölbe érkezett rengeteg magyar bevándorló is. A látvány mellbevágó volt és fölemelő. A tenger, az ég, a nagy hajók s New York rengetege. S mindezek fölé emelkedve maga a Szabadság szobor. Igen, szólalt meg bennem ekkor egy hang: az ember megcsodálja szemével a Szabadság szobrot, de a szabadságról az eszével gondolkodik.

 

*

 

A színekkel kezdtem ezt a festészet körül csapongó jegyzetemet. Velük is szeretném befejezni. Nem tudom, hogy a fák, a füvek, a zuzmók, a virágok, a bogarak, az állatok, a mélytengerek világát tanulmányozó tudósok hányféle színt tudnának összeírni egy „szín-szótárba”? Hányféle színt az őszi kikerics színétől a birsalma, a som, a kék bálna, a kék katáng, a zöld szöcskék, a paradicsommadarak, a vulkánok, a fekete lepkék vagy a jeruzsálemi sziklák fehér színéig? A változatokkal együtt legalább annyit, amennyi szóval a mi Arany Jánosunk dolgozott. Milyen érdekes, hogy a festészet soha nem akart versenyezni ezzel a gazdagsággal, egyszóval: magával a természettel. Mégis azt látjuk, hogy a színek sehol se képesek olyan mélyen, olyan metafizikai többlettel megmutatni magukat, mint a festészetben.

A kettős élet

A modern német költő, Gottfried Benn önéletírásának egyik részletét olvasom a győriek rangos folyóiratában: a Műhelyben. Elég belőle két-három mondat s máris ugyanaz a forróság ömlik szét bennem, mint amikor zúzmarás, téli hajnalokon, éhgyomorra, egy kupicányi erős pálinkát hajt föl az ember.

Arról ír ebben a részletben a költő, hogy kultúránk kezdetén kettős alakok állnak: szfinxek, kentaurok, kutyafejű istenek és bármilyen meghökkentő is, ez a kettős élet korunkban éri el csúcspontját. Robotolhatunk, lapulhatunk, szökhetünk, mesterei lehetünk ilyen vagy olyan szemfényvesztésnek, újra és újra azt tapasztaljuk, hogy más az életünk, mint amik vagyunk; mást cselekszünk, mint amit szeretnénk; s mindabból, amit összegzésül leltározhatnánk föl az életünkből, a végén egészen más marad meg, mint amire mi nyíltan vagy a magunk csöndjében gondolni szoktunk.

Bennt, ezt a kitűnő költőt és gondolkodót, ezt a Rilke utáni Rilkét, nemhogy elkeserítené vagy zavarná ez a kettős élet, hanem még izgatja is. Rábízza magát a hullámaira. Azt vallja szinte kihívóan, hogy amióta fölfedezte ezt a kettősséget, azóta eltökélt dualista lett, akit nem vonz a szintézis, ellenkezőleg taszít, mert tudja, hogy ami összeegyeztethetetlen valami mással, azzal kár kísérletezni; még világosabban: kár csökönyösen keresni ott az egységet, ahol csak nagy színlelések és hazugságok révén teremthetnénk meg az egység látszatát.

A kettős élet az ő szemében nem sorscsapás, nem tragédia, hanem lehetőség. A személyiség tudatos széthasítása, megsokszorozása anélkül, hogy a meghasonlás kóros betegsége taglózna le bennünket.

Mit jelent ez Benn esetében? Azt, hogy amikor orvosként dolgozik – akár patológusként, akár bőr- és nemibetegek gyógyítójaként – sose enged teret a benne várakozó vagy vigyorogni készülő költőnek s ugyanígy, amikor verset ír vagy fától fáig lépkedő, gondolati esszét, az orvosi tudományt hideg fejjel a körön kívül hagyja, mintha semmi köze se volna hozzá.

Keserű irigységgel követem vallomását és magyarázatait. Évek óta kettős életet élek magam is, azaz: szellemi kentaur vagyok, szabad író és megkötözött életű fél-politikus, de nekem ez az állapot egyetlen óráig se jelentett gyönyörűséget. Épp az ellenkezőjét jelentette. Feszengést, beszorítottságot, a mindennapos áldozati bárány szerepét, a már-már nevetséges kényszerhelyzetet. Átjárni egyik világból a másikba, ahogy Gottfried Benn átjár? Az íróéból – az én esetemben – a Világszövetséget irányító elnökébe? Ihletetten vezetni és komoly latolgatással, megfontolásokkal írni verset? Netán ügyesen kidekázott alkukkal, amelyre egy közéleti ember mindig rákényszerülhet?

Nem, ez lehetetlen!

Még akkor is, ha az átjárás technikáját fölfedezné az ember.

Elképzelek egy helyzetet magamnak. Mondjuk: holnap reggeltől elhatározom, hogy megtagadok minden totalitás-igényt, összhangot s kijelentem, hogy mostantól kezdve nem érdekel a múlt, a történelem, csupán a jelenben fölbukkanó alkalmak érdekelnek, kicsik és nagyok, szentek és profánok, amelyek fölött könnyebben uralkodhatok, mint egy életet egybetartó erkölcsi igény fölött, és így könnyebben osztályozható is a világ: ez az alkalom a politikáé, ez pedig az irodalomé. Ennél az ügynél az ésszerűség a fontos, a másiknál pedig a végtelenre kifeszülő lírai elfogultság.

Mi más ez, mint a műkedvelők utópiája? Gottfried Benn-nek még sikerült átúsznia az óceánt, személyisége egyik partjáról átjutnia a másikra, de nekem, de nekünk hogyan sikerülhetne valami hasonló, amikor a folytonos áttűnésekben a kettős élet is elveszítette markáns vonásait, elveszítette karakterét; amikor már nincs elég történelem ahhoz, hogy egyik vagy másik mai történetünket az életünk és egész kultúránk történelmi súlyával igazolhatnánk.

Mikor kezdünk végre üvölteni, mint a kutyafejű istenek vagy legyőzhetetlenül mosolyogni, mint a szfinxek?

 

*

 

Nagy íróink és kritikusaink közül többen is írnak arról, hogy a magyar irodalom a múltban minden nehéz helyzetben helyt állt magáért. És nemcsak forradalmak idején, hanem olyan történelmi pillanatokban is, amikor háborúk, ellenforradalmak s nemzeti elfogultságok nagy csábításai ragadták magukkal a tömegeket. Jó példái ennek Ady és Babits háború-ellenes versei, miközben a nagy francia kortárs: Apollinaire elkápráztató, költői tűzijátékkal ünnepli ugyanazt a háborút, az elsőt, az 1914-est, amely jó húsz év múlva megszüli a másodikat is. De említhetném az utánuk következő nagy nemzedéket is, Illyésék, Németh Lászlóék, Tamási Áronék nemzedékét, akik a trianoni fejszecsapások után, hidakat kezdtek építeni a körülöttünk élő népekkel: szerbekkel, horvátokkal, románokkal, szlovákokkal, csehekkel. Legalábbis elkezdtek hozzájuk beszélni. Tejtestvérek, Híd a Dráván, Most, Punte, Silja – hangzottak föl egymás után a történelmi békességkeresés jelképes mondatai.

Válasz ugyan nem érkezett rájuk, de a magyar irodalom lelkiismerete, a magyar politikáéhoz viszonyítva, tiszta maradt.

De tiszta maradhat-e továbbra is? A háborúk, a diktatúrák, a számonkérések és a titkosszolgálati korszakokhoz képest nyugalmasabb időket élünk. Vér ugyan most is folyik a Balkánon, de a „sarokba szorított háború” nem tépázhatja meg térségünket. Ez igaz, azonban tudnunk kell azt is, hogy a háborúk, a diktatúrák sosem fejeződnek be azzal, hogy elhallgatnak az ágyúk és kivégezték a diktátorokat. A hatásukban és a következményeikben pusztítanak és élnek tovább. A roncsolódás utólagos folyamataiban, hasonlóan a csernobili katasztrófához.

A nemzet romlása ma, a demokráciák ingatag és hamis díszletei között legalább olyan arányú, mint a háborús időkben. A határon túl, a peremeken és a szórványban élő magyarság sorsa megpecsételtetett. Talán soha nem asszimilálódott olyan gyorsan és kísértetiesen, mint manapság. Benne van ebben, természetesen, a civilizáció hatása, az egyre jobban elhatalmasodó politikáé; benne az, hogy fogy a hite, silányul az emlékezete, az anyanyelve; hogy a nap huszonnégy órájában idegen hírek fojtogatják, idegen zene, idegen stílus és viselkedésmód s ha megpróbál eredetéhez ragaszkodni, szinte bizonyos lehet abban, hogy anyagilag elszegényedik. Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ukrajna, Szlovákia és Románia tele van ilyen „őszi légyként” elhulló magyarral.

Ők a „demokratikus béke” névtelen áldozatai. A személytelen halottak. A tömbben élőket azonban újabb és újabb háborúk porlasztják. Iskolaháborúk, nyelvháborúk, a közigazgatás újabb és újabb átalakítását szolgáló kormány-háborúk, amelyek fölérnek egy-egy kitelepítési vagy erőszakos betelepítési hadművelettel. Ide sorolható a Romániában kirobbant Bolyai egyetem ügye is. A román kormányzati erők és pártok képviselői egyenesen tragikai vétségnek tekintik, ha önálló magyar egyetem indulna. Eláll az ember lélegzete a vak logikától: ez lenne szörnyű? Az újraindítás? Nem az volt inkább tragikus, amikor az egyetemet megszüntették?

Mi lesz, ha a kudarcba fulladó szándék miatt a romániai magyaroknak ki kell lépniük a kormányból? Tudniillik, ha minden kikosarazást, jogsérelmet szó nélkül tűrnek el, előbb-utóbb úgy is olyan állapotba jutnak, mintha bent sem volnának.

Ez igaz, de mi lesz a döntés következménye? Egyetlen mondatban összegezhető: erkölcsileg kielégülhetnek, a gyakorlatban azonban vesztesek lesznek újra. Vesztesek ott helyben, Romániában és vesztesek a világban is. Mert a beidegzett reflexek szerint és a folyton zümmögő, sikeres propaganda szerint a magyarok összeférhetetlenek. Ezer év óta azok, tehát most is!

Mi forr, mi sistereg és mi csapódik le ezekből a gondokból a jelenkori magyar irodalomban? Nagyon kevés. Nemcsak jelen idejű film, jelen idejű dráma nem születik, megrázó és megvilágosító, amelyet Argentínában és Svédországban is értenének; nemcsak regény, világot bejáró novella, hanem még olyan vallomásos tanulmány sem, mint amilyen például Németh Lászlóé volt: a Magyarok Romániában vagy Bözödi Székely bánja című könyve, Tamási Áron Szülőföldem-je és az évtizedekkel ezelőtt született Sütő András mű: az Anyám könnyű álmot ígér című lírai regény. Mintha az irodalom minden elevenünkbe vágó témát átengedett volna az újságíróknak, a politikusoknak, a televíziók tiszavirág-életű hírközlőinek.

A kétezredik év esztétái, múltkutatói és irodalomtörténészei előtt vajon milyen „erkölcsi alibink” marad mostani mulasztásaink miatt?

Petőfi-szobor Királyhelmecen

Az elmúlt években sok szlovákiai magyar faluban állítottak kopjafát, emlékoszlopot. Az egyik falu a honfoglalás ezerszázadik évét ünnepelte így, a másik a maga nyolcszázadik vagy kilencszázadik születésnapját, a harmadik az 1848-as szabadságharc százötvenedik évfordulóját, megkülönböztetett figyelmet szentelve a dicsőséges tavaszi hadjáratnak.

Ezek a nagy gonddal megfaragott oszlopok a világ más tájain egyszerű díszfák lettek volna, emlékezet-ébresztő szimbólumok, de itt, ezen a megerőszakolt tájon, fölkiáltó jelekké váltak. Kihívó szimbólumokká, mint az asztal lapjába belevágott kések. Kötődhettek bármilyen előzményhez, múlthoz, történelmi eredethez, némán fölmagasodva is a jelen idő mondatait sugározták. Mintha összehangolva ezt mondták volna mindenkinek: „Senki erre járó ne felejtse: mi nem a Paradicsom fái vagyunk, de nem is a temetőké, hanem az itt élő, az itt küszködő magyaroké, akik több mint ezer éve ennek a tájnak a szülöttei, gazdái, teremtői és továbbra is azok akarnak maradni.”

Azért mondhatom ezt ilyen határozottan, mert több kopjafát és emlékoszlopot avattam e hitben magam is.

Királyhelmec, ez a nagymúltú település, a felvidéki magyar faluk és városok sorából ma nagyot lép előre. Kemény faragott emlékoszlop helyett szobrot avat, mint a világ bármelyik, önmagára eszmélt, autonóm közössége. Méghozzá: Petőfi szobrot, amely nemcsak a költészeté, a szellemé, hanem – Gellért-hegynyi talapzat nélkül is – az itteniek szabadságszobra lesz.

Hetekkel ezelőtt az a kósza hír jutott el hozzám, hogy bizonyos erők mindenképpen meg akarják akadályozni a szobor fölállítását. Illetve olyan föltételt szabtak az ittenieknek, hogy szobor ugyan lehet, de nem Petőfié! Állítólag ekkor jutott valakinek az eszébe, hogy a Petőfit ábrázoló szobrot nevezzék el Vándornak, így talán megmenthetik s nem kanyarodnak el nagyon az igazságtól sem, mivelhogy Petőfi nemcsak a magyarok egyik legnagyobb költője volt, hanem az egyik legnagyobb vándora is!

A mentőötlet az első pillanatban alkunak, sőt megalkuvásnak tűnhetett, de a következőkben már sistergő zsenialitásnak. Hiszen lenne-e, lehetne-e leleplezőbb tény s robbanékonyabb igazság annál, hogy a világirodalom egyik legnagyobb költőjének, ma 1998 októberében, Közép-Európa egyik országában, illegalitásba kell vonulnia, illetve álarcot, álnevet választania, hogy az övéi közt jelen lehessen? A múlt században Jan Kollár, a lelkes pánszláv költő, ahogy jellemezni szokták: a szlovákok Vörösmartyja, Pesten, Pest közepén a Deák-téri evangélikus templomban, nemcsak az evangélikus hit terjesztője volt és lehetett, hanem a cseh és szlovák egységé is. Százötven évvel később Petőfi – szoboralakban! – miért ne lehetne a magyar–magyar összetartozás „képviselője” Királyhelmecen?

Az efféle szobor-heccek, szobor-háborúk nem ismeretlenek a Kárpát-medencében. Öt évvel ezelőtt hasonló zajlott le Petőfi legmeghittebb és legméltóbb költőtársával – Arany Jánossal is. A szalontai születésű költőnek, Toldi írójának, szobrot készített egy ugyancsak Szalontán született szobrászművész: Kiss István. Az életnagyságúnál kétszerte nagyobb szobor Budapesten készült el, mivelhogy Kiss Istvánéknak, a száz oldaláról ismert trianoni „béke” következményei miatt át kellett települniük Romániából Magyarországra. Az Arannyal közös szülőföld természetesen továbbra is szülőföld maradt.

A 90-es évek elején, az úgynevezett „román forradalom” után úgy látszott, hogy nemcsak a két ország polgárai utazhatnak könnyebben és szabadabban, hanem a szobrok is.

A hiedelem gyöngének bizonyult. A két kormány képviselői, diplomatái ugyan megegyeztek, hogy a Budapesten készült bronz szobrot föl lehet állítani a Romániához csatolt Szalontán, de amikor a határon megjelent a nagy, a mágikus, a diadalmas nyugalmú szobor, a román határőrök összezavarodtak. Kitört rajtuk az idegbaj, rohantak ide-oda, nézték az ég alját, nem reped-e meg. Nem repedt, de hiába volt Arany Jánosnak érvényes útlevele, mégsem engedték át napokig a határon. Miután azonban átengedték és Tőkés Lászlóval együtt fölavattuk a szülőföldre hazaérkezett szobrot, vad ellenzői másnap, föltehetően román nacionalisták, vörös festékkel arcon öntötték.

Mintha élő embert lúgkővel öntöttek volna szemközt.

Barbárság, igen barbárság. Hasonlít a könyvégetésekhez. De az ilyen történetek mélyén ott parázslik valami más is. Valami, ami a gyalázat közben is kárpótolhat bennünket. Ilyenkor derül ki egyértelműen, hogy nagy elődeink – államférfiaink, íróink – nem munkátlan halottak, nem vízszintesen fekvő albérlői a halhatatlanságnak, hanem eleven szellemek. Kérdeznek, felelnek, ellenállnak, mozgósítják kedvünkért a múltat s olyan igazságokra hívják föl a figyelmünket, amelyeket az idő és a mindenkori hamisítások nagymesterei szeretnének elfeledtetni velünk.

Mit élhettem át – szinte testi megrendülésként – magam is az Arany-szobor fölavatásán? Azt a megváltoztathatatlan igazságot, hogy a trianoni határ önkényes meghúzói elszakították Szalontát Magyarországtól, de Arany Toldiját semmilyen trianoni határ nem választhatja ketté. Nem történhetik meg vele soha, hogy az Első Könyv tizenkét énekéből mondjuk, hét ének Romániához tartozik, öt pedig hozzánk.

Így vagyunk Petőfivel is. A magyar költészet és a magyar sors-drámák egyik legnagyobb alakjával.

Lehet, hogy ma itt, fölavatandó szobra körül, az első órákban, csak a bátorságunkat gyakoroljuk, a kisebbségbe szorultak önérzetét, de hamarosan el kell kezdenünk föltámasztását, szobron túli életének meghódítását is. De hogy minden idegsejtünkkel részt vehessünk a föltámadás misztériumában, ugyanúgy föl kell idéznünk élettörténetét, munkásságát, cselekedeteit, ahogy időről-időre a Megváltó történetét is fölidézzük a betlehemi jászoltól a Golgota hegyéig.

Petőfi ugyan nem volt vallásalapító, de a csodák, a szenvedés-történetek sokasága, a hit és az elhitetés ereje ugyanúgy hozzátartozik lényéhez, mint Krisztuséhoz. Isten fia, a Hegyi Beszéd zárásaként, így fohászkodott az Atyához: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Petőfi egész költészetének a legerőteljesebb szólama pedig így hangzik: a mi mindennapi szabadságunkat adja meg nekünk az élet. Adja meg? Inkább harcoljuk ki vakmerőn magunknak.

Petőfi rövid, de gyors lobogású élete ennek a szenvedélyes akaratnak a jegyében égett el. „Sors nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit!” – írta, de egyetemes vallomását az a gondolat izzította át, hogy azt a valamit a magyarság történelmének és sorsának a jobbításával kezdhesse.

Tudom, egyetlen költőnek sincs helye az államalapító, szent királyaink között, de a nemzetalapító s a nemzetet újrateremtő férfiaink sorában Petőfi ugyanolyan glóriás emberünk, mint ama régiek. Ismételjünk el róla néhány olyan ismétlésre méltó igazságot, amely itt, e felvidéki magyar kisvárosban ugyanúgy érvényes, mint Budapesten, Párizsban vagy Rómában.

Talán az egyik legmeghökkentőbb igazság az, hogy vele kezdődik el, s tör magasba a magyar irodalom öntudata és önérzete. Előtte is voltak kitűnő költőink: Balassitól Csokonain, Berzsenyin át Vörösmartyig, Aranyig, de közülük senki se merte elhinni magáról, hogy lángész. Petőfi igen! És nem azért, mert eszelős gőg fűtötte vagy daliás pimaszság, hanem azért, mert Európa költői között ő fedezte föl elsőül, hogy minden nép zseniális a maga módján. Erről tanúskodik ösztönös művészete, kultúrája, hagyományvilága, erről a nyelv, amelyet századok csikorgásában és verőfényében megteremtett. Petőfi ezt nemcsak fölfedezte, de tanulságait alkalmazta is költészetében. Úgy írt, hogy minden sorát minden magyarul értő lény, férfi vagy asszony, juhászbojtár vagy arisztokrata, cipészmester vagy akadémikus tökéletesen érthesse. „Egy ember szól, de milliók nevében” – vallotta A nemzetgyűléshez című versében. Vallomását nem csupán politikailag, hanem esztétikailag is értelmezhetjük.

Ehhez a kivételes beszédhelyzethez nemcsak istenáldotta tehetség kellett, de istenáldotta és istenverte sors is. Lenyűgöző valóságismeret. Petőfi mindenből emberfölötti arányokban részesült. Ki ismerte nála jobban a korabeli Magyarországot? Budát, Pestet, Pozsonyt, a Hortobágyot, a négyökrös szekerek zötyögését a Dunántúlon vagy az alföldi csárdák asztalait, ahol az imént még betyárok könyököltek? Országgyűlés? Színészet? Katonaság? A téli puszták világa és az áradó Tiszáé egyformán ott él az idegeiben. Ott a történelemé, a meséké, a szerelemé és a láthatáron föl-fölvillanó vérpanorámáké. Petőfi úgy lett a világ és a magyarok egyik legnagyobb költője, hogy közben az élet egyik legnagyobb szenvedője és átélője volt. Ahogy Az ember tragédiájának Ádámja a történelem válságos, nagy korszakain verekszi át magát a tanulságokért, Petőfi, szinte ösztönösen, ugyanígy verekszi át magát szegénységen, mocskon, hazugságon, testi megpróbáltatásokon, megszégyenítéseken, őrületen és reményen. Elég egyetlen képet fölvillantani életéből, hogy érzékelhessük: milyen nyers élmények sorozatán jutott el a nádparipán lovagló fiú az 1848 Március Tizenötödikei események csúcsára, a megigazulás magasába s onnan a segesvári – fehéregyházi – csatatér eltűntjei közé.

A költő 1847 júliusában ismét ezen a környéken jár, Koltóra menet. Ekkor fordul meg itt, Királyhelmecen is. De előző nap fölrémlik előtte egyik „ifjúkori” élménye. Ezt írja naplójába: „…hejh, jártam én erre már rosz időben is. Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben, februariusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha nem adhatom el, az is jó… mert akkor vagy éhen veszek, vagy megfagyok s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, mellyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott:”

Magyar költő mondja ezt? Mondhatná egy vergődő, magyar Hamlet is. Egy világraszóló magyar tragédia főalakja, Shakespeare-hez méltó hős, aki nemcsak ezen a hegyaljai úton, de rövid huszonhat esztendejében folyton élet és halál peremén járt és mégis csodát csinált az életéből. A bizonyító erejű tények közül egyet említek csupán. Az emberiség történelmét megváltoztató nagy Francia forradalomról egyetlen vers maradt ránk: a Marseillaise! A magyar szabadságharcról viszont egy egész életmű! Egy fiatal lángelme hagyatéka.

A temesvári alapkő

Vannak városok, amelyek nemcsak a benne élők százados múltját őrzik emlékezetükben: anekdotikus vagy drámai történeteit, hanem azt is, ami túl van ezeken és még a história leghitelesebb mondataival is elmondhatatlan. Magyarán szólva: ami nem egyszerű tudás és dokumentum, hanem inkább villámcsapás az agyba és szívtájékra, a halál fénye, az őrületé vagy a boldogtalan zsenialitásé, amely elátkozottan csatangol az utcákon s otthont keres magának ligetekben és falak között.

A nagy múltú és érzékeny idegrendszerű városok között én ilyen városnak képzelem Temesvárt. A parasztkirály Dózsa György itteni elfogása, megkínzása, elégetése – krisztusi emlék. Krisztusi arányú szenvedés-történet, amely elszenvedőjének még a megváltás és a föltámadás vigaszát sem kínálhatta föl. Nyilvánvaló, hogy a megégett hús, az áttüzesedett vaskorona füstje és az eleven emberi testbe harapó fogak irtózata elraktározódott a város idegrendszerében.

Ugyanígy elraktározódott a temesvári várkapitány, Losonczy István és a törökök közé kivonuló őrség alattomos lemészárolásának a döbbenete 1552 júliusában.

De hogy ne csak a tragédiák sújtását emlegessük, föl kell idéznünk az ifjabb Bolyait is, a tüzértisztként itt is szolgáló Bolyai Jánost, aki Isten fényeit és szomorú zsenialitását hozta el ide, hogy új értelmezést adhasson a világmindenség természetének.

Lehet, hogy a múlt századi város semmit sem értett meg ebből a szándékból, de a szellem poszthumusz sugárzása máig energiával tölti föl sokak lelkét.

Ahol három ilyen előzmény munkál a mélyben, ott törvényszerű, hogy újabb és újabb rendhagyó események megtörténjenek. Valami, ami rokon a múlttal. Valami, ami, ha nem is logikusan, de sorszerűen ebből a múltból nő ki, belőle ágazik el.

1989 októberében futott át rajtam ez a gondolat, amikor a Hitel szerkesztőjeként rövid bevezetőt írtam Tőkés László Temesvár ostroma című döbbenetes írása elé. Éreztem, hogy kicsempészett írása az ostromlott várból, a halálraítéltek és a halálra szántak bátorságával és kétségbeesésével üzen, de még akkor se tudhattam, hogy egyéni viselkedése, eltökéltsége gátat szakít át s következményeivel együtt a temesvári nagy történetek sorába illeszkedik be. Forradalom? Hogy gondolhattam volna erre? Hogy gondolhattam volna, amikor évekkel azelőtt Alexandru Ivasiucot, az írót, a bukaresti földrengés áldozatát épp arról faggattam: miért van az, hogy a magyar történelemben több szabadságharc és forradalom is lezajlott, a románban viszont nem. A kérdés meglepte, de töprengve megérlelt válaszát elfogadtam. Szerinte azért nem voltak Romániában forradalmak, mert a vékony értelmiségi réteg olyan messze volt a román néptömegektől, hogy semmilyen szikra nem pattanhatott róluk át és nem gyújthatta föl őket.

Bármilyen abszurd is a helyzet, a hetven év óta elnyomott magyarságnak kellett kicsiholni ezt a hiányzó szikrát? S a magyarok közül is egy fiatal papnak? Egy protestáns lelkipásztornak, aki a XVI. és a XVII. századi küzdő prédikátorok utódja tudott lenni? Tudjuk: új történelem mindig azzal kezdődik, hogy valaki átlépi a megmerevedett, régi határokat.

Tőkés László, magyar, román és német hívei élén tudott ekkorát lépni.

A templom, amelynek alapkövét ma lerakjuk, ennek a nagy történelmi határátlépésnek lesz a szimbóluma. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a fölépülő templom egyenesen a forradalom folytatása lesz – más formák és másféle létezési feltételek között. A kezdetre, az eredetre fog emlékeztetni mindenkit, még azt is, aki ezt nem akarja. Az eredetre, amelynek legfőbb mondanivalója az, hogy a romániai diktatúra vaskorszakának itt, ebben a városban lett vége. Továbbá, hogy a diktatúra megszüntetésében résztvevő magyarok nem a Holdról jöttek, hanem a történelemből és hosszú évszázadokon át letagadhatatlan alakítói, munkásai és védelmezőt voltak a mostani Románia különböző tájhazáinak: Erdélynek, a Partiumnak, a Bánságnak, a Bánátnak s emiatt a létből származó érdem miatt természetes jogaikat kérik a többségi néptől. Jogaikat és az állam segédletével elvett tulajdonukat.

A templom nemcsak beszédes némaságával mondja majd ki ezeket a mondatokat, de sajátos, Makovecz Imre-i stílusával is. Azzal a stílussal, amely ugyanabból a kultúrából sarjadhatott csak ki, mint amelyikből Bartók Concertója, Kodály Psalmus Hungaricusa vagy Ady, József Attila, Tamási Áron vallomásos költészete.

A világ, ha majd idenéz Temesvárra, azt mondhatja: más stílusok karéjában nagyon is otthon van ez a stílus!

Többen is emlegették és bizonyára még emlegetik is a tervezett templom kapcsán Ady haragos kifakadását: „elveszünk, mert elvesztettük magunkat” és „még a Templomot se építettük föl.”

Ha közös akarattal fölépül is ez a kéttornyú, szárnyas templom, nem az lesz még, amelyről Ady beszélt. De a falakat fölhúzó mozdulatok már talán Ady óhajához igazodnak. A tetőket befedő kezek mozgása is. Vagyis: az alapkő letétel spirituális csöndjében nyugodt lélekkel fogalmazhatjuk meg azt a mondatot, hogy ahol templom épül, ott újrakezdődik valami: Isten akaratával a reménykedő ember akarata is!

Romok az ezredvégen

Amikor hetekkel ezelőtt, képeslap-nagyságú fotókon, végignézhettem ennek a mostani kiállításnak az anyagát, első élményem nem a döbbenet volt s nem az iszonyat, hanem a csodálkozás. Sőt, valamiféle öntudatlan esztétikai öröm, hogy milyen szépek és milyen lenyűgözőek is ezek a képek! A színeik, a kivágásaik, fölsérthetetlen csöndjük! Milyen klasszikus rajtuk az ég, a romok vörhenye és milyen tökéletes a pusztulás méltósága is!

Bevallom, magam is megijedtem ettől a hatástól. Elsősorban azért, mert a modern művészet szinte a kezdetektől fogva, tüntetően lemondott a szépség hajszolásáról és megragadásáról. Visszaadta régebbi koroknak. A szépség képviselete helyett sokkal inkább a meghasonlott, az abszurditások végletei között vergődő valóság kifejezésére törekedett a legkülönfélébb módszerekkel és eszközökkel. Gyakran épp a megkoronázott csúnyaság és a diadalmas disszonancia túlzásaival.

Természetesen mindez érthető volt korunkban, az eltorzult katasztrófák évszázadában, amikor az emberi események és történések mértékegysége az őrület volt, az egyetemes téboly, lett légyen szó világháborúkról, civilizációs kényszerekről, gázkamrákról, haláltáborokról vagy akár a magát elveszítő huszadik századi tudomány alaphelyzetéről, melyben először érvényesült egy új s fenyegető paradoxon, nevezetesen az, hogy a tudomány magát az eredendő, emberi tudást kezdte el fojtogatni. Fojtogatni? Mondjuk ki bátrabban, hogy gyilkolni!

Az utolsó időben egyre több lelkiismereti hang szólal meg mindenfelé a tudomány és a művészetek világában, hogy nem kellene-e végre ellenállnunk ennek a világhódító eszelősségnek s kificamodott, kifáradt esztétikáknak? Csak a példa kedvéért válasszunk ki egyetlen korszakot jellemző fogalmat a legtöbbet használt fogalmaink közül. Mondjuk a sebességét. Ez is azonnal visszaránt bennünket az őrületek világába. Előbb csak a kábulatéba, aztán a megsemmisülésébe. Rohan, vágtázik minden, észtvesztő gyorsasággal: divatok, érdekek, hírek; röpül a pénz, röpülnek hadseregek, rövidesen talán a földrészek is röpdösni fognak. S mire jutunk ezzel az irammal? Újabb és újabb ellentmondásokba, hiszen mindenki személyesen tapasztalhatja, hogy minél gyorsabban jut el egyik helyről a másikra, annál kevesebbet lát a világból, illetve minél gyorsabban jutnak el hozzá a világ hírei, annál gyorsabban felejti is el őket.

A gyorsaság és a felejtés egymás kiszolgáltatottjaivá váltak. A felejtés pedig: élettagadás. A magunk elfelejtése és elárulása is.

Talán ezért időztem el hetekkel ezelőtt hosszan az itt látható képek egyszerűsége, tisztázottsága és szigorú formákba szorított fegyelme fölött. Akik kiválasztották maguknak őket, bizonyára sokáig ácsorogtak a romok között, várták, hogy följöjjön vagy lemenjen a Nap s a vissza-visszatérő halál angyala is fölemeljen a földről egy-egy megsebzett téglát, mint Hamlet azt a bizonyos koponyát. Éreztem, hogy a képeket készítő fotósok összekeverték magukat a romokkal.

Elképzelem, persze, hogy többen is lehetnek közöttünk olyanok, akik a fotók kiérlelt és stilizált szépségében a beletörődés békéjét fedezik föl: a szerb-horvát háború szörnyűségeinek utólagos megszelídítését. Megértem őket is, hiszen a három megsérült illetve lerombolt falu: Kórógy, Haraszti és Szentlászló közül ez az utolsó úgy pusztult el s úgy kiált elégtételért az égre máig, mint a második világháború két földig rombolt jelképes faluja: Lidice és Oradour. Ahogy belőlük nem maradt semmi, Szentlászlóból se maradt. A háború 152 napja alatt átkerült a poklok múzeumába. Aki 1991 november 24-e után végigment ezen a falun, kísértet-világban járt. Elüszkösödött ház-csonkok, házkoponyák mindenütt. Falmaradványok, küszöb-töredékek s a valamikori ágyak és bölcsők helyén aknagödrök vagy elbozótosodott akác-csihatagok. S templomtornyából is csak annyi maradt, amennyiből még látszik, hogy az a furcsa, magaslati rom az egykori istenházához tartozik.

Senki se tagadhatja, hogy a háborúhoz és a háborús történtekhez a művészek választhattak volna drámaibb, fölzaklatóbb stílust, ridegebb színvilágot. Ennek ellenére nekem úgy tetszik: jól választottak. Nem beszámolót készítettek, hanem egy egész szimbólumrendszert. Nem pillanat-fölvételeket, hanem jelképek sorozatát, amely egyszerre tárja elénk három magyarok is lakta falu tragédiáját és a magyar történelemét.

Aki csak egy kicsit is foglalkozott a fotózás művészetével, esztétikájával, hamarosan arra ébredt rá, hogy maga a fénykép mindenkor láthatatlan. Mutathat, rögzíthet bármit, soha nem a fényképet látjuk, hanem azt, ami mögötte van. A vietnámi háború idejéből emlékszem egy döbbenetes pillanatképre. Láthatóan valamilyen magas rangú tiszt közvetlen közelről halántékon lő egy civil férfit. A kép jól mutatja a hatalmi gőgöt s a halálraítélt végső, gyámoltalan arcrándulását a halál előtt, de a fotón látható jelenet mögött rögtön megjelentek előttem az amerikai helikopterek, a dzsungel-katonák felfejlődő csatárláncai, a napalmtűztől égő asszonyok és gyerekek rajai, ahogy futnak bele a semmibe.

Az itt látható fotókon sem azt látom csak, ami látható rajtuk, hanem azt is, ami nem látható. Többek között még magamat is, aki a templomi gyertyákkal virrasztó asszony mögött állva azt kérdi hangosan: hogyan történhetett velünk ez az újabb katasztrófa is? És hogyan történhetett az egész? Valaha Sztárai Mihály protestáns prédikátor járt itt s kötötte a reformáció kötelékével a vidéket Európához. Később Zrínyi, aki történelembe illő bravúrral fölgyújtotta az eszéki hidat, hogy távolabb tartsa e tájtól a törököt. Hol ez a múlt és hol van az, ami utána következett? Ha vesztettünk is területet 1918 előtt, mégis azt kell mondanom, hogy Trianonnal veszett oda minden. Trianonnal vagy csak ezzel a szerb-horvát háborúval? A kérdést nem háríthatjuk el magunktól, mert kikerülhetetlen törvény, hogy ami egy nemzet peremén történik, az mindig megtörténik a központban is! Pontosabban előbb ott történik meg és csak később a végeken. Ha egységesebb és összetartóbb nép volnánk, magasabb volna műveltségünk szintje s az akaraterőnké is. Fürgébben és villogóbban gondolkodnánk. Többet mernénk és jobban benne élnénk korunkban. Hadd említsek gyorsan egy idevágó példát: az elüldözött koszovói albánokat nemzetközi segítséggel és pénzzel visszatelepítik szülőföldjükre. A magyarokat a Bácskából, Bánátból, a Drávaszögből, Kelet-Szlavóniából nem ugyanazok az erők űzték el, mint az albánokat? De a mi menekültjeink körül csönd van. Itt is és a nagyvilágban is. Aki hazatér, az a maga nyomorúságos számlájára tér haza; aki marad vagy elmegy nyugatra, távozásával egyre jobban elgyöngíti a szülőföldjét.

Kölcsey Ferenc, Huszt romvárának a düledékein állva, gondolkodik a magyar múltról, sorsunkról, a magyar történelemről. A verset mindenki ismeri, de talán nem lesz nagy vétség, ha elmondom:

 

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék, Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél, s a csarnok elomlott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém És mond: Honfi! Mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort: Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül.

 

Itt, a romokról készített jelkép erejű fotók közt állva, vajon mi mit tudunk s tudunk-e egyáltalán ugyanígy a remény anyanyelvén fogalmazni?

Az egyetlen mondat

Tegnap reggelig csak a megszokott, kis helyi háborúk híreit hallhattuk rendszeresen a rádióból. Messzebbről például az afganisztáni törzsek véres csetepatéit, közelünkből pedig a koszovói drámáét. Ebben az utóbbiban ismerős minden: egyik oldalon a szerbek mélylélektani sérülése és történelmi aggodalma az óhaza végleges elvesztése miatt, a másikon a koszovói albánok elszakadási szándéka. Mindkét szenvedély hátterében faluk égnek, menekülők rohannak, tömegsírok szaporodnak s a tömegsírokban ártatlan gyermekek is feküsznek, mintha rongybabák volnának.

Már olyan hosszú ideje együtt ébredünk ezekkel a szörnyűségekkel, mint a hetek óta tartó fejgörcsünkkel vagy gyomorfájdalmunkkal.

De ma reggel, 1998. október 11-én egy óriási gong döndült meg a fejünk fölött. Egy gong, mintha magát az őszi eget ütötték volna meg súlyos durunggal.

A hangtól elállt a lélegzetünk, hideg és libabőrös lett a testünk. A NATO-t irányító politikai s katonai hatalmak bejelentették: ha a szerb kormány nem vonja ki a rendőri alakulatoknak álcázott katonai egységeit az albán többségű Koszovóból, s nem hagyja abba durva háborúját saját állampolgárai ellen, akik egyúttal más nemzetiségű polgárok, azaz albánok, olyan megtorlást vonhat magára, amilyet az Öböl-háború óráiban láthatott csak a világ: halálos ostorcsapásokat a városokra, a vizekre, a laktanyákra, repülőterekre, rakétasilókra, Szerbia igen-igen megviselt és összemocskolódott szívére.

Régen az ilyen váratlan fordulatokra szokták mondani: derült égből villámcsapás.

E természeti metafora már jó ideje elveszítette költői erejét. A meglepő tünemények helyét egyre sűrűbben katasztrófák foglalják el. Gyakran mesterségen előidézett katasztrófák. Érezni lehetett, hogy Amerika s az Európai Közösség országainak a figyelmeztető üzenete egy – matematikailag is kiszámítható – pokolnak volt a beharangozója.

A szerbek fölbőszültek a fenyegetéstől. Megszilajodva azt üzenték a fenyegetőzőknek: „Annak, aki meg akar minket leckéztetni, mi se maradunk adósai. Bármivel csapnak le ránk, föld–föld rakétáinkat mi sem hagyjuk tovább zúzmarásodni bent a jégszekrényben.”

Eszelős és lázas fogadkozásaikra az anarchista szerb diák: Gavrilo Princip történelmi pisztolylövése csattant föl bennem, s utána rögtön az első világháború minden katonapuskája, gépfegyvere, mozsárágyúja. Aztán gyorsan utána a második világháborúé, elsúlyosítva az újvidéki, a bácskai vérengzésekkel s legutoljára pedig a gyűlöletben és vérben fetrengő Bosznia.

Ösztönösen emeltem föl a telefont, hogy néhány újvidéki, zentai, szabadkai barátommal beszélhessek. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hisz úgy beszélhetek csak velük, mint a túszokkal. A kés ott van a torkukon. Egyikük – szorongva ugyan a következményektől – mégis hitelesen foglalta össze helyzetüket: „Nézd, ami 1990 óta a szerbekkel történt és történik, leginkább arra hasonlít, ami velünk történt a trianoni döntés következtében. Jugoszlávia is szétesett, mint az Osztrák–Magyar Monarchia. A mesterségesen összeabroncsozott államalakulatokból kiszakadt Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Bosznia és most akar elszakadni Koszovó. A nagy szerb elképzelések tehát sárba hullottak, nem csoda, ha kitör rajtuk a rémület. A sarokba szorított farkaskutya vagy párduc is vérengző lesz, sajnos, ők is azok. Dehát kit érdekel, hogy mi, délvidéki magyarok, többszörös áldozatként újra a szerbek »hivatalos« áldozatai lehetünk? S ez, mostantól kezdve, bármelyik órában bekövetkezhet. Nem kell hozzá más, csak az, hogy Magyarország NATO-várományosként átengedi például légterét a NATO-gépeknek, támaszpontokat kínál föl a villámháborús műveletekhez, vagy elmarasztalóan nyilatkozik róluk, ugyanúgy nekünk esnek újra, mint a második világháború után, amikor negyvenezer magyart irtottak ki hideg elszántsággal. Még olyasmire is képesek voltak, hogy egy tizenkét éves magyar fiút, akinél valamilyen használhatatlan katonai fegyvert találtak, összekötözés helyett összedrótozzanak, kezére, lábára aknákat erősítsenek, s jól célzott lövésekkel ezeket az aknákat robbantsák föl, hogy így tépessék darabjaira a szerencsétlent. A kivégzés színhelyére, a futballpályára, a falu minden lakóját kivezényelték. Köztük a szülőket is, szadista kéjjel… Szóval, nem egyszerű. Ha bármit mond, cselekszik, nyilatkozik is a magyar kormány, ne feledkezzék meg erről a megeleveníthető mészárszéki múltról és a leghatározottabb hangú nyilatkozatában is, mindig legyen ott egy enyhébb, egy megengedőbb, egy szomszéd néphez szóló, hiteles mondat, amely leföldeli a közénk lecsapó villámokat, és segít elkerülni az újabb szörnyűségeket.”

Nagyjából ugyanezt mondta – egymástól függetlenül – mindegyik barátom, akivel beszéltem. Még az is, aki félelmében és tehetetlen dühében a sárga földig lehordta a magyarországi politikusokat, kifakadása végén annyit mondott, hogy a rájuk szakadó veszedelemben találjunk egy szalmaszálnak tekinthető mondatot, amelybe a szerbek közt vergődve is megkapaszkodhatnak. Egy mondatot, amely elibe áll a végzetnek.

A sors úgy hozta, hogy a rettegéssel induló nap délutánján az Országházban Orbán Viktor miniszterelnökkel is találkoztam. A délvidéki magyarok kérését arról a bizonyos, kihagyhatatlan egy mondatról neki mondtam el legelőször.

 

A kérés, a hely szelleme miatt kissé úgy hangozhatott, mintha Katona József Bánk bánjából, mondjuk a Tiborc panaszából, idéztem volna néhány kihegyezett mondatot.

Éreztem, hogy a miniszterelnök méltányolja közvetítő szerepemet, s világosan érti szándékaimat is, de tisztelet ide vagy oda, villámgyorsan túllépett rajtuk. Nem egy elképzelt dráma, hanem a valóságos szerb–magyar dráma logikáját követve nézett szemembe igazi szereplőként.

– Értelek, Sándor. Mint ahogy értem a délvidékieket is. Csakhát hogyan hangzik az az egyetlen mondat, amelyet el kellene mondanunk? Az az egyetlen egy!

Zavaromban elkezdtem valamit dadogni korunk nagy trükkjeiről, melyek alapján az ártatlant szokták kikiáltani bűnösnek, hogy ezzel eltűntessék az igazi bűn eredetét. De alig tudtam befejezni a mondatot, mert beleizzadtam az elvontságba. Aztán a Kárpát-medence és a Balkán kihantolatlan történelméről kezdtem el okoskodni, de éreztem, hogy a rögtönzésem – nemes halandzsa. Egy végiggondolatlan monológ bevezetője, amely érvek és ellenérvek sziklaélein haladva fölfelé, egyszer talán eljuthatna addig az egy mondatig.

De csak talán. Mert egy mondat sosincs magában. Sok-sok mondatból választódhat ki csak az egy.

Magamra maradva az országházi zsibongásban, nagyon lehangolódtam a felismeréstől. Istenem, mi lett belőlünk, magyar értelmiségiekből? Belőlünk: írókból, történészekből? Mi lett akár az 1956-os forradalomhoz, akár az 1968-as csehszlovákiai eseményekhez viszonyítva is? Ekkor még lenézett kiebrudaltjai voltunk a hatalomnak, de felelős állampolgárként, s gondolkodó hazafiként, mindkét történelmi pillanatban volt elfogadható gondolatunk. Emlékszem, amikor 1968. augusztus 21-én, egy hétfői napon, megtudtuk, hogy a szovjet, a lengyel, a keletnémet, a bolgár csapatokkal együtt a magyar katonák is bevonultak leverni a prágai tavaszt, a nyilvánvaló rossz döntés helyett máris megfogalmaztunk egy sokkal jobbat. A kényszerek közt is lehetségeset.

Mi lett volna ennek a lényege? Az, hogy Magyarország, a felvidéki magyarság miatt, nem vehet részt a bevonulásban, mert az ottani magyarok már harmadszor válnának az anyaország miatt ártatlanul bűnbakká, áldozattá. A kimaradásért cserébe az akkori magyar kormánynak azt kellett volna megígérnie, hogy a magyar hadsereg természetesen kész fölvonulni a csehszlovák–magyar határ teljes hosszában, Hegyeshalomtól Sátoraljaújhelyig, s ha Csehszlovákiában fegyveres „ellenforradalom” törne ki, csapatai azonnal átlépnék a határt s csatlakoznának a többi bevonuló ország katonáihoz.

Hogy mindez kínos okoskodás volt akkor vagy harmatos utópia? Lehet. De Románia kimaradása a bevonulásból azért mindenképpen elgondolkodtatja az embert. A titokra kétféle magyarázat lehetséges. Az egyik az, hogy ravasz és távlatos megfontolásból a szovjetek hagyták ki őket, hiszen ingyen kaptak így egy „rebellis” országot a táboron belül, amely a Prágai tavasz eltaposása utáni helyzetben nagyobb hasznukra lehet, mintha nagy zajjal bevonult volna. Nagyobb hasznukra a külpolitikai félrevezetésekben, a gazdasági kémkedésben és így tovább. A másik magyarázat ezzel ellentétes. Bizonyos fölforrósodott történelmi helyzetekben adódnak olyan, soha vissza nem térő alkalmak, amelyeket századokra kiható érvénnyel meg lehet ragadni.

Ezúttal talán nem is az a legfontosabb, hogy egy sokkal elidegenítettebb korszakban tudtuk volna-e érvényesíteni elképzeléseinket, hanem az, hogy voltak elképzeléseink és voltak mondataink! Most viszont, amikor a délvidéki magyarok természetesebb körülmények között várnának tőlünk politikai és erkölcsi támogatást, nincs egy kiérlelt, egy világos és hiteles mondatunk.

Valójában tehát megbuktunk. De úgy kell nekünk! Úgy kell, hiszen fellegjáró okos kritikusok és a maguk „nyelvi hálójában” vergődő esztéták már évek óta azt papolják írónak s olvasónak egyaránt, hogy vége a politizáló irodalomnak. Nem tagadom: van igazság ebben az újfajta szekta-hitben, de csak akkor, ha az irodalmat valamilyen ideológiához kötöm oda. De ha a sorshoz, a történelem élet-halál kérdéseihez csomózom, akkor semmi sincs. A magyar protestáns hitvitázó prédikátoroktól kezdve a kuruc költészeten át Bessenyeiék korától a ’90-es évek elejéig, a természetéből adódóan, politizáló és nemzeti létünket újra és újra értelmező irodalom is volt. Elfogadható-e, hogy ezt a századokat átfogó, töretlen hagyományt rövid nyolc esztendő után egyszerűen csak félredobjuk, mint használhatatlan értéket. Azt hiszem, amíg mentőöv-mondatokat kell keresgélnünk megmaradásunk érdekében, nemigen dicsekedhetünk azzal, hogy mi már tudunk a vízen is járni.

Két millió kalap

Tegnap még azt nyilatkozta Marosvásárhelyen a román miniszterelnök, hogy elhárult minden akadály az erdélyi magyar egyetem újraindítása elől. A hírre legalább kétmillió kalapnak kellett volna örömujjongás közben fölrepülnie az égre, de szerencsére egy se repült. Mára ugyanis kialudhatta magát Radu Vasile úr és kicsit árnyalta tegnapi nyilatkozatát. Épp csak annyira, hogy az ellenkezője derüljön ki a leheletfinom változtatásból. Vagyis az, hogy egyelőre mégsem indulhat az a fránya és duhaj egyetem, hisz annyi, de annyi részletet kell még tisztázni az indulás előtt, jogi és gyakorlati előfeltételt, mintha Erdély minden porszemét nagyító alatt kellene megvizsgálni. Ebben a tanévben ez már lehetetlen.

Micsoda körültekintés! Micsoda alaposság! A megszüntetéshez elég volt egyetlen perc, néhány soros véghatározat, s a határozat érvényesítéséhez is elég egy lidérces nap Kolozsváron, az akkor még csak tanonc-diktátornak tekinthető Ceauşescu vezényletével, aki állítólag négy üres koporsóval érkezett a városba, mintha csak tudta volna, hogy a magyar egyetem halála másokat is halálba sodor.

Hogyan lehetséges, hogy egy nélkülözhetetlen intézmény megszüntetéséhez ennyicske idő is elég, és ennyicske kellék, az újraindításához pedig százszor annyi kell?

Komoly zongoristáktól hallhatja az ember, ha gyakorlás közben véletlenül rossz billentyűt ütnek le, a tévesztés helyrehozásához nem elég csak egyszer leütni a jót, legalább hétszer kell! Bátran elismételhetjük: az egyetem ügyében nem hétszer, de hetvenhétszer is megtehették volna román szomszédaink, hogy helyrehozzák rossz döntésüket.

 

*

 

Ezt, sajnos, elmulasztották. El 1920 után és az utolsó kilenc évben is, az emberi jogok s a nemzetiségi ügyek előtérbe kerülésének idején. Egyetem-építés helyett idő- és lélekrombolásba kezdtek, húzd-meg-ereszd-meg játékba, az igenek és a nemek álszent cserélgetésébe, amelyet hol a holdfogyatkozással magyaráznak, hol az idegen cserebogarak tömeges behatolásával az országba, legtöbbször azonban semmivel.

A magyar közmondás azt mondja az ilyen nyilvánvaló szemforgatásról, hogy a nemakarásnak nyögés a vége.

 

*

 

Közmondásunk tehát van, de semmiféle módszerünk sincs az effajta nagy játszadozások, illetve a hidegvérű lóvátevések ellen. Ha százszor lukra akarnak futtatni minket, mi százszor lukra futunk. Előttem van ma is a kép. Radu Vasile miniszterelnök bejelenti az ezredvég egyik legizgalmasabb hírét az egyetemalapítás szabadságáról. A nyilvánosság előtti bejelentést Orbán Viktor magyar miniszterelnök is hallja. Arcán előbb árnyék fut át, mint azokén, akik még a jó híreket is gyanakodva fogadják, jöjjenek bár az égből vagy a liliomos mezők irányából, de homlokránca hamarosan kisimul, az árnyék helyét nyugalom szállja meg, sőt valamiféle visszafogott, de letagadhatatlan büszkeség, hogy nemcsak tanúja, de kiváltója is volt ennek a hihetetlen hírnek.

Ki tudja, hol lehet már ez a változékony és kivételesen érzékeny miniszterelnöki arc? Elszállt a semmibe! Ott lebeghet, ahol a tavalyi nyárfa ezüst levelei lebegnek vagy a megcsalt szeretők sóhajai.

Legszívesebben azt mondanám: úgy kell nekünk! Úgy, úgy, nekünk jámbor hiszékenyeknek s bibliai barmok rokonainak. Bárki valami hihetőt mond nekünk, mi, itthoni magyarok, azonnal elhisszük. Lehetséges, hogy még mindig az adott szó mitológiája támad föl bennünk, s ez mozgósítja hiszékenységünket? Netán a régi magyar erények emléke a becsületről, a nyíltságról, az egyenességről? Ez a fajta holdvilágos hagyomány még az olyan érett ravaszkodókat, álarc-cserélő politikusokat is levett a lábáról, mint amilyen Aczél György volt. Aczélnak – még jóval a Ceauşescu–Kádár nagyváradi és debreceni találkozója előtt Bukarestbe kellett utaznia. Valamilyen kötelező, „baráti találkozóra”. A találkozó légköre eleve robbanásveszélyes volt, mert Ceauşescu Kádárt várta és Aczélt kapta, de le kellett nyelnie a békát, mert a kötelező diplomáciai szabályoknál fontosabb volt eljátszani a világ előtt, hogy az olyan szovjet táborlakó országok is, mint Románia és Magyarország jól vannak egymással, beszélnek, tanácskoznak, élik a maguk fegyelmezett életét.

Aczél beszámolója szerint sok mindent el lehet erről a találkozójukról mondani, csak azt nem, hogy fegyelmezett volt. Ceauşescu az első perctől kezdve egy tüskebokorba ült bele s onnan beszélt kifelé sértetten, gonoszul. Kádár barátságtalan távolmaradását Aczélon torolta meg. Kioktatta, bölcselkedett neki, támadta a magyar reformokat, külön a művelődéspolitikát, a nyugatot majmoló értelmiségünket, a „szabadság” zűrzavarát és veszélyeit.

A találkozót egy órásra tervezték. Ebből az egy órából Ceauşescu ötvenhat percet pufogott, morgott, rikácsolt, lovagoltatta az eszét. S négy perccel a találkozó befejezése előtt hallgatott el cézárian, győztesen. Mint aki puha, békanyálas mocsárba nyomta alá ellenfelét.

Aczél a „vendéglátói” modortalanságtól teljesen összezavarodott: mit kezdhetett ő a maradék négy percével, amikor nem csupán Kádárt képviseli, de Magyarországot is? Álljon föl s köszönje meg hideg, gunyoros mondattal, a tájékoztatást és egyszerűen hagyja magára a fölfuvalkodott Néró-utódot? Nem, nem, ő nem lehet ilyen faragatlan, ilyen balkáni. Úgy döntött, hogy Magyarország véleményét ő négy perc alatt is össze tudja foglalni.

Mondjuk ki tárgyilagosan, hogy diplomáciai szamárság az efféle kivagyiság. Nem az a kérdés, hogy mit lehet elmondani négy perc alatt, hanem az, hogy érdemes-e, sőt, szabad-e egyáltalán bármit is mondani! A magunkhoz méltó válasz a némaság lett volna. De azzal, hogy Aczél elfogadta Ceauşescu durva játékszabályát, azaz: belelépett a diktátor által fölrajzolt körbe, kisszerűen veszített.

Hány ilyen diplomáciai veszteség azóta is! Hány nevetséges orrabukás a román politika trükkös varázslatai előtt! Például Grósz Károlyé Aradon, a Horn-kormányé az alapszerződés megkötésekor Temesváron, Kovács László külügyminiszter örökös mentegetőzése és előnyadása a világ nyilvánossága előtt négy éven át! Olyanok voltunk, mi, magyarok, mint a csipkés kombinébe öltöztetett bika a cirkuszban, fején rozmaringkorona, az orrában aranykarika. Hiszékenységünk országveszítő hiszékenység volt. Hamar leltárt lehetne készítenünk azokból a vereségekből, ráfizetésekből, amelyeket legendás mamlaszságunk miatt szenvedtük el.

 

*

 

Az utolsó kilenc évben többször is föllélegeztünk, hogy végre lepattant rólunk a kisantant kemény, szorító pántja. Ezt igazolta néhány trianoni képződmény szétesése. Például Csehszlovákiáé s Jugoszláviáé. Ezt erősítette Oroszország és Ukrajna különválása, s bizonyos értelemben az is, hogy a mai Románia viszonya egészen más Szerbiához, Csehországhoz, mint amilyen az előző hetven évben volt, akár a háború idején, akár a szocializmus „harsogó” éveiben.

Föllélegzésünknek van tehát valóságos alapja. Vajon nem a változás bizonyítéka-e az, hogy magyar részvétel nélkül se Romániában, se Szlovákiában nem alakulhatott volna új, demokratikus kormány?

A formális igazság azonban csak az igazság látszata. Sőt az igazság elleplezője. Mert ha szabadabban és otthonosabban mozognak is a magyarok az egykori kisantant országaiban, szabadságuk mindaddig viszonylagos marad, amíg a létük nem teljes lét, hanem csak köztes lét, csak részleges lét, csak két part között ingázó kompélet, amely körül a történelem is csak toporog. Kell nekik valami bizonyosság. Valami véglegesség, ami kisajátíthatatlan s elvehetetlen. Valami, ami eredeti. Valami, ami egyszerre szimbolikus és egyszerre csodaként kézbe vehető.

S ez nem más, mint az anyanyelv! Egy nép legnagyobb szabású alkotása. A föld elvehető, a folyók, az erdők, a földmélyi ásványok szintén, de az anyanyelv szavai, amelyekhez millió és millió élő és halott akarat tapad – elvehetetlen.

Szomszédaink mégis ezt akarják elvenni, mindenáron. Ravaszul, nyíltan, félreértelmezhető jogi cselekkel és félreértelmezhetetlen parlamenti rohamozással. Más területeken általában igyekeznek betartani a demokrácia játékszabályait, vagy legalábbis megőrizni a kötelező látszatot, de az oktatás és az anyanyelv ügyében hajlíthatatlanok s fölhúzott sisakrostéllyal vállalják a legdurvább barbárságot is. Már-már az az érzése az embernek, hogy a politika felszíni világában elveszített kisantantos önzésük az ösztönök mélyvilágába húzódott vissza, s ott küzd most régi céljaiért.

Ezt igazolják egyszerre tárgyszerűen és mitologikusan a nemzetiségi magyar egyetemek és főiskolák körüli gáncsoskodások is. Mintha a magyarok nem is egyetemet, hanem egyenesen fegyvergyárat akarnának maguknak építeni Szlovákiában, a Délvidéken és Romániában.

Az aggodalmat, persze, értem. A többségi nyelv mellett a kisebbségi nyelv örök emlékeztető. Egyrészt a jóvátehetetlen trianoni döntésre emlékeztet, másrészt arra a mindennapi tényre, hogy a megtámadott nyelv egyúttal egy másik nemzet tulajdona, s egy másik kultúráé. Továbbá arra, hogy egy megcsonkított szervezet mindig szerepátadásokra kényszerül. A megvakított szem helyett az ujjbegyekkel próbál „látni”. A kisebbség életében így vette át a nyelv: a szabadság szerepét. A nyújtózkodásét. A hazáét. A kiteljesedését. Egy kisebbségi lény számára az emberi nagyság elképzelhetetlen az anyanyelv tágas univerzuma nélkül. A Nap körül nemcsak a Hold kering, de ott kering a szilvamag szó is, a testvér szó, a haldoklás szavunk és a végtelenségé!

S mindezt tanulnunk is kell. Értenünk. A legmagasabb fokon. Az egyetemek egyetemét is beleértve ebbe a magasságba.

 

*

 

Egyetem?

Az oktatásnak a magyar történelemben – tegyük hozzá rögtön, hogy Európa történelmében – ezer éves múltja van. Ekkora múlt nemcsak minket kötelez a folytatásra, hanem minden utódállam miniszterelnökét, köztük az ígéreteit össze-vissza cserélgető román miniszterelnököt is: Radu Vasile urat.

Nemzeti ünnepünk Rómában

Igazság szerint a nagy, nemzeti ünnepekhez tér kell, tömegek kellenek, zászlók, szónokok, görögtűz és zene, hogy az egyes ember és a sokaság is azt a határtalanságot élhesse át, amely az ilyen ünnepekből szétsugárzik.

De ahogy körülnézek a teremben, megnyugodva azt érzem, hogy harsány szónoklat és görögtűz helyett nekünk most, az emlékezés szimbólumaként egy elképzelt, égő gyufaszál is megfelel és néhány egyszerű mondat. Úgy gondolom: a csöndességben is lehet határtalanság; és a bensőség is ismer mindenféle igazságot.

Hadd kezdjem ezt a ma esti megemlékezésünket egy közhellyel. Ahogy minden nemzetnek van neve, himnusza, zászlója, címere, ugyanúgy van nemzeti ünnepe is. Nemzeti ünnep nélkül egyik népnek se volna igazi személyisége, stílusa, nyomon követhető mitológiája, amely elmondható és leírt történelmén túl, a legjellemzőbb tulajdonságait, örömét, óhaját villantaná föl. A franciák a Bastille lerombolásának a napját tekintik meghatározó ünnepüknek, a királyság és vele a régi rend szorító abroncsának a széttörését, az olaszok, sok évszázados vergődésük után, egyesülésük pillanatát, a Köztársaság megszületését, és mi, magyarok pedig 1848 Március Tizenötödikét, történelmünk Virágvasárnapját, a győztes és boldog napot, amikor joggal hihettük, hogy másfél százados török uralom és három évszázados Habsburg elnyomás után, képletesen szólva mi is bevonulhatunk Jeruzsálembe: a szabad, önálló népek Európájába.

Természetesen, ennek a napnak a jelentőségét az érezheti igazán, aki ezer esztendős történelmünk alaphelyzetét ismeri. Hogyan foglalhatnám össze óriási leegyszerűsítéssel ezt az időt. Valahogy úgy, hogy történelmünket két korszakra oszthatjuk: egy sikeres és egy sikertelen korszakra. Az első sikeres korszak Szent Istvántól Mátyás királyig tart, reneszánsz királyunk uralkodásáig. A kereszténységre áttérő, ázsiai nomád nép ezalatt az idő alatt európai nagyhatalommá fejlődött. Erről a korszakunkról mondhatjuk szerényen, de az önérzet parázslása közben, hogy a középkori Magyarország annyi szentet adott a keresztény Európának, ahány kitűnő, Nobel-díjas tudóst a XX. században.

Sajnos ezt a virágzó korszakunkat a török katonai birodalom derékba törte. Országunknak Mátyás idején annyi lakosa van, mint Angliának, ami azt jelenti, hogy Európa lakosságának akkor 5%-a magyar, de a százötven éves török hódoltság és török elleni harc alatt lélekszámunk az 1%-ra esett vissza. A XVII. század végére kétmillióan maradtunk. Tengődő, magunkat elveszített néppé váltunk.

A leveretésből a XVIII. század végére és a XIX. század elejére kezdtünk föltápászkodni. Szép, szimbolikus pillanata ennek a folyamatnak az az 1790-es országgyűlési nagy jelenet, amikor egy képviselő föláll és ezer nemes család nevében esküvel fogadja, hogy újjáteremtik Magyarországot.

Ez a fogadalom indítja el azt a reformkorszakot, amely Mátyás reneszánszára emlékeztet. Soha annyi nagyszerű jellem és tehetség közéletünkben, mint ekkor! Soha annyi nemzet-mentő s nemzet-építő tett és gondolat! A korszak egyik meghatározó jelszava így hangzik: Minket a több évszázados sorvasztás után csak a kiművelt emberfők sokasága menthet meg. A másik jelszó pedig így: Magyarországot előbb erőssé és gazdaggá kell tenni, hogy utána szabaddá tehessük.

Magunkat ugyan ezzel a kettős jelszóval megreformálhattuk volna, de a fölöttünk uralkodó Habsburg birodalmat nem. Neki mások voltak az érdekei.

Ez a birodalmi merevség és a belőle fakadó kényszer változtatta meg föntebb elhangzott jelmondatunkat. A szándék így módosult: Magyarországot előbb szabaddá kell tennünk, hogy utóbb elevenné és gazdaggá tehessük.

Ez a fölismerés sodort el bennünket 1848 Március Tizenötödikéhez, forradalmunk nagy lobbanású napjához.

Szeretnék itt egy pillanatra megállni és elmondani, hogy az olaszok és a magyarok sorsa talán sose fonódott olyan szorosan össze, mint ezekben az időkben. S ezt az összekapcsolást a világirodalom egyik legnagyobb s legeredetibb költőjének köszönhetjük: Petőfi Sándornak, aki a forradalmat, a szabadságharcot mozzanatról-mozzanatra úgy építette föl lelkében, ahogy huszonhat éves korára egész költői életművét megalkotta. Ő az, aki 1848 januárjában gyönyörű, lázas elragadtatott versében először üdvözli a palermói, a nápolyi népfölkelést, mint az európai forradalmak nyitányát, amelyet – jövendölés szerint – a többi népé is követ. Ezt írja: „Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő… a forradalom kitört Olaszországban!… oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen déli fényt, mely születésekor is nagyszerűbb volt, minden éjszaki fénynél s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.”

Egy másik megszólalása pedig a magyar katonák Olaszországba küldése ellen tiltakozik igazi forradalmárként támadva neki a Habsburgok kedvéért taktikázgató, független magyar kormánynak. Ezt írja: „…vissza kell hívni katonáinkat, ha semmi szükségünk nem volna is reájok. Szívünk vére, mely szívünkből az olasz földre hull; azon vér pedig, mit ők az olaszok szívéből ontanak, Ábel-vér, mely bosszúért kiált föl az istenhez az égbe, bosszúért a magyar nemzet fejére, hogy eszközül adta magát a hazugság kezébe az igazság ellen… a mi ruhánkon fekete foltok lesznek az olasz háború szégyenfoltjai…”

Nincs időnk arra, legalábbis itt nincs, hogy Március Tizenötödikének minden részletét, mint egy Shakespeare vagy Schiller dráma jelenet-sorát fölidézzük, hogy a nemzet legemelkedettebb napjának minden mozzanatát Petőfi szelleme és erkölcsi zsenialitása határozta meg. Verse nélkül, a Nemzeti dal nélkül, Március Tizenötödike csak egy emlékezetes tüntetés maradt volna, nem pedig forradalom. Ugyanezt mondhatjuk el a sajtószabadság kivívásáról, amely a nemzet újrateremtéséhez járult hozzá. A legenda, hogy a költő 40.000 paraszt élén áll Rákosmezején, nagymértékben hozzájárult a jobbágyság eltörléséhez.

Összefoglalóan azt mondhatjuk: először történt meg történelmünkben, hogy 1848 márciusában egy egész nép a szellem és az erkölcs kiválasztott embereire figyelt. Hogy milyen volt ez a szellem és erkölcs, bizonyítékul ismét Petőfit idézek: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint republicanus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!«, hanem a »tiszta erkölcs«. Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem…”

1956-ban ezt a szellemet követte ismét a magyarság. S bízom benne, hogy az egyesülő Európában is Március Tizenötödikei ország lehetünk, leszünk.

Tízéves a Hitel

Tízéves a Hitel. De a gondolat, hogy legyen, hogy egyszer majd világra jöjjön, jóval több ennél. Legalább húsz esztendős. Még sokan emlékszünk a hetvenes évek végére, túl a „Charta 77” aláírásán, túl Illyés: Válasz Herdernek és Adynak című fölzaklató írásán, Király Károly erdélyi politikus Ceauşescu diktatúráját támadó levelén, amikor egyre többen és egyre hangosabban arról kezdtünk morogni, hogy szinte hétről-hétre szaporodnak az irodalom föladatai – különösen a közéleti irodalomé –, de mi hiába állunk és várunk a legkeményebb szellemi munkára készen, továbbra is csak egy majomszigeten toporgunk s annak a partjáról nézzük, hogy az egyetlen hajó, a hetente megjelenő Élet és Irodalom hogyan úszik nélkülünk tovább. Nélkülünk? Az egyetlen fölkent hajóskapitány: Illyés Gyula nélkül is!

Mert őt sem engedték föl a fedélzetre.

A példátlan megaláztatásra Illyés nemes daccal próbált válaszolni. Azt mondta: „Rendben van, ha nincs helyünk az Élet és Irodalomban, ha nincs helyünk Budapesten, fölemelt fejjel vonulunk ki belőlük! Ki a vidéki folyóiratokba! A Tiszatájba, az Alföldbe, az Életünkbe, a Somogyba! Én máris verseket küldtem ennek az utóbbinak.”

Visszafojtott, hosszú hallgatás után válaszoltam Illyésnek.

– Illyés Gyula kivonulhat. Ki – bárhová! Akár a Holdra is! De aki még be se vonulhatott az irodalomba, az hogyan vonulhatna ki tüntetően, igazi feszültséget teremtve?

– Akkor, mi a javaslata, közlegény? – nézett rám megütődve Illyés.

– Egy hetilapot kell nekünk is indítanunk.

– Hetilapot az álmodóknak! Azt mondja meg, honnan van ennek az országnak annyi pénze?

– Sokkal több is van! Jöjjön el velem Gyula bácsi egy újságoshoz, egy hírlapárudába, fél perc alatt tíz olyan képesújságra, hetilapra, színes nyavalyára bökök rá, amelyet a kutya se olvas és amely egyébként is a lenyakazott szobroknak beszél.

– Látom, Ön nemcsak a rendszert támadja, hanem engem is. Mit szoktak az ilyen hangoskodókra mondani? Rebellisek! Hát nem! Elég volt belőlük! Mától kezdve leveszem Önről ajatollahi kezem.

Megéreztem a különös és magasrendű illyési iróniát. Válaszolnom kellett:

– Nem teheti meg, hogy levegye.

– Hogyhogy? – nézett rám egy fölfűtött és kiváló társaság közepéről Illyés.

– Mert rá se tette.

– Életveszélyes alak. Hívjanak egy taxit, azonnal hazaviszem.

A színpadi jelenetnek is beillő „szóváltás” Németh Lászlóék lakásában hangzott el 1980 novemberében, ahol Ella nénin, Flóra asszonyon kívül – emlékezetem szerint – jelen voltak Sütő Andrásék, Fodor Bandiék, Czinéék, ott volt Ács Margit, Domokos Mátyás, Kiss Feri; a Németh lányok közül Ágnes, a férjével: Dr. Lakatos Istvánnal, az ifjú kritikusok közül Pálfy G. Pista, Ablonczy László, Elek István.

Az elmúlt időben többször eszembe jutott, hogy a „hely szellemének” nagy szerepe volt abban, hogy kirobbant köztünk egy jövendő irodalmi lapról szóló vita, mely a hagyományosan nemzetinek nevezett írói-gondolkodói körben egyszerre volt abszurd, ábrándos, szürrealista, mondhatnám: avantgárd színezetű.

Két nap múlva Illyés elfelejtve a csalánsuhogtatást, a csaláncsípéseket, elfelejtve „ajatollahi szemvillanásait” és az én pimasz, fiúi szájalásomat, átküldte hozzám vejét: Kodolányi Gyulát azzal a megbízatással, hogy a humoros bajvívás után üljünk le néhányan és döntsük el komolyan, hogyan kezdjünk hozzá az új lap megindításához, az akkor még névtelen Hiteléhez, amelyben ő „Írói gondok” címmel rovatot akar indítani.

 

*

 

Úristen, húsz éve ennek! Két évtizede! Bárhogyan számolunk is, ekkora idő már történelem. Külön történelmi korszak. Az 1848-as szabadságharctól a ’67-es Kiegyezésig telt el nagyjából ennyi idő, vagy a trianoni ítélethirdetéstől a második világháború törvényszerű kirobbanásáig. S mi minden zsúfolódott bele ezekbe az évtizedekbe! Mi minden sorsból, politikából, történelmi feszültségekből! Hazavesztésekből és hazaszeretetből! Kálvária-járásból és önpusztító reményből! S mi minden például irodalomból is! A Március Tizenötödikétől a Kiegyezésig eliramló idő irodalmát most ne bolygassuk, de ha az 1920-as évek elejétől-közepétől az 1944–45-ös esztendőkig tartanánk szigorú seregszemlét, belefehéredhetnénk a csodálkozásba. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Móricz kiteljesedése mellett egy új nemzedék jelenik meg új mezben a halhatatlansági pályán. Élükön József Attilával, Szabó Lőrinccel, Németh Lászlóval, Illyéssel, Kodolányi Jánossal, Tamásival, Radnótival, Máraival. Külön tüneményként idesorolhatjuk még Kassákot, Sinkát, Szentkuthy Miklóst, Hamvas Bélát, Cs. Szabót.

A mi „húsz esztendőnk” hol marad az ő lázas és lendületes két évtizedüktől? Az árokparton. Az utak szélén. A pocsolyákkal körülglóriázott anyaföldön.

Mi moccan meg előszörre az ember agyában? Nyilvánvalóan az, hogy tehetségtelenebbek vagyunk elődeinknél. Ernyedtebbek és tétovábbak. Másodszorra azonban már az is, hogy a mi szellemi környezetünk és adottságaink sokkal mostohábbak voltak az övékénél. Az irodalomhoz ugyanis természetes és párás irodalmi élet is kell. Alaposan megművelt talaj, eső, napsütés, sőt még fecske-csapongás és pacsirta-ének is. Németh László 1935-ben ezt írja figyelmeztetésül önmagának és nemzedéktársainak: „A szellem nem úgy fejlődik, mint a számsor, hogy a kettő után három, azután meg négy következik. A szellem úgy fejlődik, mint a növény: a szár után a levél, a levél után a virág, aztán a termés, mindig valami egészen más.”

Sajnos, a mi nemzedékeink mások. Ahelyett, hogy talajt műveltünk volna mély szántással, fogasolással és hengereléssel, mi oda vetettünk, ahol találtunk valamilyen megkaristolt és fölbolygatott szabad helyet. Sőt időnk javát csontot és idegeket aszaló várakozással töltöttük el. Többet beszéltünk, fecsegtünk, káromkodtunk, mint amennyit írtunk.

Most látjuk csak, hogy a mi „húsz évünkben” mi minden csúszott el a helyéről, szakadt darabokra, múlt ki örökre a világból. Az ezer éves jobbágyi-paraszti-földművelő társadalmunk a szemünk láttára süllyedt a semmibe, mint Antarktisz az óceán mélyére. Faluival, hagyományaival, tartásával, roppant tömegű emlékével együtt. Lakodalmak és temetések, jégverésben rohanó ökrök eszelős tekintete hunyt ki tanúskodásunk mellett, odasodródva a Doberdónál elesett katonák hadosztályai mellé. Méz, dió, krizantém – írta címül egyik verse fölé Tornai József. Méz, dió, krizantém – írhatnánk eltűnt gyerekkorunk és ifjúságunk korszaka fölé mi is, akik történelmi és társadalmi kataklizmákat éltünk végig, a temetői őszi virág kesernyés illatában, de a kataklizmák méreteihez viszonyítva kisszerűen.

Én, amikor havi lappá változtattuk a Hitelt, titokban azt reméltem: eljött az ideje annak, hogy ami, mint élet, a jelenlétünkben múlt el, föltámad majd bennünk irodalomként, szellemként, kultúraként. Sajnos, nem támadt föl. Csak próbálkozott.

És próbálkozik továbbra is.

Hogy mit akarok ezzel a kényes, félhomályos mondattal érzékeltetni? Azt, hogy a többször emlegetett húsz évünk, amely a Hitel folyóirat húsz éve is, nem a nagy alkotásokban tűnt ki elsősorban, hanem a hűségben. A teljesen áthangolt, új alkatú magyar irodalom nagyobbik része könnyedén fordított hátat annak a hagyománynak, amelyre leginkább a „nemzeti” jelző illett. A Hitel körül tömörülő írók viszont ezt vállalták a legtermészetesebb módon. Hagyományos, modern, sőt itt-ott posztmodern eszközökkel. Ha példával kellene érvelnem, azt mondanám, hogy mi az irodalomban ugyanazt vállaltuk, mint azok a népénekesek, néptáncosok, akik a hatvanas, hetvenes években megértették: nem szabad elszakadni az eredettől, az eredeti stílustól, mert ha az elvész, egész népi kultúránk jellege vész el. A századok műhelyében kialakult karaktere.

 

*

 

Folyóiratunk az elmúlt időben ezt a föladatát megalázó körülmények között teljesítette. Szegényen, koldus-forintokból tartva fönn magát.

Emlékező számunkkal szeretnénk lezárni az első tíz évet és a másodikat is. A gáncsolók és a magunk ügyetlenségeinek a korszakát egyaránt. Lapunk címe: a Hitel, a kezdet kezdetén egyszerre idézte Széchenyi alakját és szellemét, ugyanakkor azt is, hogy az ezredvégi szóözönben újra vissza kell szereznünk a szavak hitelét, az irodalomét és a valóságét is. A szellemét – teljes drámaiságával együtt. Irodalomról szólva Illyés a Magyar Csillag 1942-es második évfolyamának első számában ezt írta: „Szakmánk többet akar, mint mi.” Szakmánk: vagyis az irodalom. De ha a szakmánk szó helyett jobban tetszik a hivatásunk, a kijelentés arra is érvényes.

Barátaim, írók és olvasók, jegyezzük meg ezt az illyési mondatot.

Hajnali zenék

Agyonhajszolt s túlzsúfolt életemben nemrég már ötödször lázadtam föl a Magyar Rádió hajnaltól fél kilencig tartó zenei műsora ellen. Ötödször mondtam el nyilvánosan és dühösen, hogy olyan ez az egész, évtizedek óta zajló „szolgáltatás”, mint egy mesterien kigondolt és végrehajtott mérgezési terv. Újra és újra François Mauriac egyik regényére gondolok, amelynek asszony-főszereplője, látszatra, önfeláldozó hűséggel ápolja beteg férjét, csodálja is érte a környezete, miközben a szívgyógyszer tudatos túladagolásával, épp a halálát sietteti.

Valahogy a rádióval is így vagyunk. Az ember fölébred korán, körülnéz szürkületi szobájában, végigbotorkál a tekintete a könyvespolcokon, a festményeken, a bálványként feketedő, kis faszobrocskákon. Látja őket, de csak úgy félig-meddig, nem ért még semmit a világból, az árnyakból, magát sem érti, fogalma sincs: mi van az ablakon túl, mi van a sejtelmeken túl, kotorász valamit az éjjeli szekrényen, bekapcsolja a rádiót s ahelyett, hogy valami szalmaszálat, kapaszkodót találna, finom lebegő hattyútollat az arca fölött, vad éneket hall, elszabadult női éneket, fémes, agresszív hangszerkísérettel. A hang minden, csak nem szalmaszál, nem bársonyos komp, amely az ébredés partjára vinné az embert. Ellenkezőleg az a képzete támadhat, hogy már megint baj van, hogy az éneklő nő hisztérikusan rohangál valahol a világban, de nem a földön, nem valamelyik óriás város kihalt utcáján, hanem a levegőben, kigyulladt felhőkarcolók között, a hangszálai lebegnek, mint piros pántlikák a szélben. Sehol egy élőlény a közelében: ember se, madár se, de mégis, mintha rejtett kamera segítségével figyelné valaki eszeveszett rohangálását, éneklését és elégedetten bólogatna neki: „Jól van, husi, jól csinálod, őrjöngj csak, ahogy tudsz, a hangszálaid gyújtózsinórok, mutatvány kell az új évezrednek is!”

Az őrjöngő éneket nemcsak egy képzeletbeli alany hallhatja a Kárpát-medencében, de milliók hallják. Köztük én is. A többséghez hasonlóan, sajnos, az ének szövegéből nem érték semmit, elsősorban azért, mert nem tudok angolul. Persze, ha tudnék, akkor se értenék sokat, hiszen nem a szöveg, nem a „mondanivaló” fontos egy ilyen számban, hanem a tombolás.

Szörnyűséges és fölháborító, hogy az embernek, ha kíváncsi a hazai hírekre és a világéra, minden reggel nemzetközi ricsajban kell magához térnie. Nem készítettem eddig részletes statisztikát arról, hogy a három és fél óra alatt elhangzó dalokból mennyi a magyar szövegű dal s mennyi a magyarnak mondható zene, de ha valaki módszeresen ellenőrizné, számolná, húzná a rovátkákat ide és oda, az aránytalanságtól fönnakadhatna a szeme. Ha csupán a fele volna idegen, már attól is pirulhatna az arcunk, de a tapasztalatom szerint nem a fele, hanem a hetven-nyolcvan százaléka az! Főleg az amerikai szórakoztató ipar termékei riszálják magukat. Természetesen akad bőven dél-amerikai és európai is: angol, francia, olasz, cseh, spanyol és így tovább. Lassan már az UFO-együttesek is a magyar zenei szerkesztők listájára kerülnek.

Mit jelent ez közelebbről a gyakorlatban? Azt, hogy egy magyarul elhangzó, félperces hírért, beszámolóért, hírmagyarázatért, szakmai tájékoztatóért cserébe legalább másfél percnyi idegen szövegű, illetve idegen szellemiségű zenét kell végighallgatnunk. Mindegy, hogy milyet: érzelmeset, háborgót, pimaszt, vidámat, idegborzolót, netán olyat, amelyről azt gondolhatja az ember, hogy az énekes zsilettpengével gargalizált az imént. Otthonosság? Meghittség? Természetesség? A szerkesztők az efféle igényre ridegen legyintenének: na még csak az hiányzik! Az otthonosság! A bensőségesség! Ezektől egy lépésre van a magyar nóta, hogy aszongya: pacsirta szólt a fán, kettőre a népdal, a táncházas muzsika, ötre Bartók és Kodály, Lajtha, Szokolay és Orbán György, no meg a többiek, akik végigénekelnék az összes katonanótát, a lakodalmasokat, a szerelmeseket, a Virág ökröm kolompjától a Doberdói harctérig mindent. Nem, azért ezt mégse! Az űrrakéták és a géntérkép korában kissé furcsa lenne folyton az eke szarváról énekelni.

Ilyesmit, persze, senki se várna el a szerkesztőktől. Legfeljebb azt kérdeznék meg sokan, hogy mért idegenebb egy mezőségi szerelmes dal tőlünk, ma élőktől, mint egy angolul elhangzó ének a szelíd motorosokról, vagy a kallódó fiúkról, akiket robogva hurcolnak ide-oda földalatti vonatok, illetve a kábítószer földöntúli szerelvényei.

Ilyen fiúkról, sajnos, magyarul is lehetne énekelni. Ráadásul egyre hitelesebben. És másról is! A legtöbb nemzet a saját énekeire és zenéjére ébred. Ezektől törli ki az éjszakát a szeméből és gyorsítja föl vérkeringését ösztönösen.

Nekünk ez se sikerül. Este amerikai, brazil vagy mexikói filmek történeteivel távolodunk el magunktól, s a reggeli felébredéshez pedig előbb meg kell másznunk Amerika, Anglia, Franciaország óriás hegyeit, mocsarait, szakadékait. S ezt a mindennapos kitolást, külön terhelést már észre se vesszük. Hozzászoktunk, mint eszkimó gyerek a hóhoz, hiszen több mint ötven éve járatják velünk ezt a reggeli kálváriát. Emlékezzünk csak a Rákosi idők partizán dalaira, a bányászindulókra, a lelkesítő, forradalmi „slágerekre”. Az állampolgár félt, rettegett, arra figyelt, honnan érheti veszedelem, de a néprádióból boldog és vidám énekek ébresztették. S ’56 után pedig olyan zenék, amelyek messze maguk mögött hagyták az álforradalmakat, a kötelező lelkesedést, a politikát s helyettük egy új közérzetet kifejező dobogást kerestek: Beatles-rakoncátlankodást, kislányt a zongoránál, a nemzedék-teremtés dacos és érzelmes himnuszait, amelyek az individualizálást erősítették. Gondoljunk a sok divatos együttes között a legsikeresebbre, az Illés-együttesre. Az övé volt a vezérhang.

Dehát ez a korszak is megfakult, elmúlt. S ahogy fokról-fokra elerőtlenedett, úgy nyomult helyére az, ami ma van. A zenei globalizáció. Az eltömegesedett szórakoztató zene. A tizenkétfejű harsányság.

A Magyar Rádiót senki se kényszeríti arra, hogy szorgalmas propagandistája legyen ennek a zenének. Különösen reggel, amikor ocsúdozik az ország s a budapesti rádiót hallgatja a kárpát-medencei magyarok zöme. Nekünk nemcsak minden mondatra, gondolatra, de minden ütemre s hangra is ügyelnünk kell, hogy ami megérinti a hozzánk tartozókat, ne a meghasonlásokat mélyítse tovább, hanem összetartozásunk értelmét.

 

*

 

Háborgó mondataim a Rádió vezetőinek a fülébe is eljutottak. Megígérték, hogy átalakítják a hajnali-reggeli adások „programzenéjét”. Azaz: arányt változtatnak. Stílust. A külföldi szórakoztató és hangulat-zenének más napszakban keresnek teret.

Több mint egy éve várok erre a Rádión belüli, zenei államcsínyre, de hiába. Egyedül a szombati műsor szerkesztője, Kondor Katalin, elégelte meg az országot rontó zenei szerkesztők diktatúráját. Ő érezhetően stílust váltott. Neki nem az a fontosabb, ami idegen, ami jól szól, hanem ami anélkül próbál otthonosságot teremteni, hogy kihívó volna.

Remélem, lassan mások is követik majd, és a változás azelőtt megtörténik még, mielőtt végképp elveszíteném a hallásomat.

Millennium Kárpátalján

Az Első Millenniumot, a honfoglalás ezredik évfordulóját, száznégy évvel ezelőtt 1896-ban ünnepelte a magyarság. Az országos megemlékezés – arányait, mozgalmasságát és pompáját tekintve – olyan volt, mint egy jókais képzelőerővel megírt színpadi mű, vagy még inkább olyan, mint egy gigászi opera, amelynek a zenéjét maga Isten szerezte, a magyarok Istene, s a díszletei között pedig ott lehetett látni a Magas Tátrát, a Kárpátokat, a Vereckei hágót, Pusztaszert, Erdélyt, ott a négy folyót: a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát, Buda hegyét, a messzire tekintő királyi várral, s mindazt a sok-sok középületet, közteret, emlékművet, amelyet az ezredik évforduló tiszteletére emeltetett a múlt századvégi ország. Köztük olyat, mint a Hősök tere, a Vajdahunyad vára, a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum és Európa új remekművének készülő Országháza, amely az is lett valóban.

Az olyan fajta kései utód, mint én, csöndes óráiban azt gondolja, hogy az emlékezés nagyarányúsága, csillogása nem egyszerűen csak az Időnek szólt, az eltelt ezer esztendőnek, de mélylélektani válasz volt minden romlásunkra, pusztulásunkra, föltehetően még a túlerővel szemben elbukott szabadságharcunkra is. Dacos, szép, szimbolikus elégtétel, amelytől még a megszelídített császárnak és királynak, Ferenc Józsefnek is el kellett ámulnia.

Ez az idén elkezdődött Második Millenniumunk, a keresztény magyar állam megteremtésének ezredik évfordulója messze elmarad az elsőtől. Elmarad külsőségekben, látványban, alkotásban, lendületben és öntudatban, de legfőképpen abban, hogy az akkori Nagy-Magyarország helyén egy megcsonkított Kis-Magyarország emlékezik, tízmilliós lélekszámmal az anyaországban, négy és fél millióval a határokon kívül, vagy nyugati szétszóratásban, gyors beolvadásra ítélve.

Egy szóval: nem szépíthetjük a helyzetünket. Ez a mi mostani beregszászi, pontosabban kárpátaljai ünneplésünk is magán viseli a történelmi hanyatlás minden tünetét. A megemlékezés jegyében nem épültek új ezredvégi iskolák, kórházak, hidak, múzeumok, a városok nem állíttattak szobrot, az államot megteremtő István királynak, aki eddig csak a nyugati kereszténység nagyhatású szentje volt, de mostantól, az új ezredévtől kezdve a keleti ortodox egyház is odaemelte glóriás és szorgalmas szentjei közé.

Azt gondolom: ha már torkunkat szorító szégyennel kimondtuk a hanyatlás szót, szembesülnünk is kell vele becsületből. Föl kell mérnünk, hogy mit jelent ez a hanyatlás történelmileg, morálisan, politikailag; mit jelent az egész nemzet szempontjából, s mit az elszakított, külön élő részekéből.

Bármilyen meghökkentő is, de akadnak neves történészeink, akik jól ismerve a történelem kíméletlenségét, azt állítják, hogy hanyatlásunk igazán csak a sötéten látók szemében hanyatlás, a józanabb és a tárgyilagos elemzők szemében nem az. Már-már az ellenkezője. Ők ugyanis azt állítják, hogy a magyarság múltja a Kárpát-medencében nem más, mint a túlélés sikertörténete. Kelet és Nyugat ütközőpontján utánozhatatlan létpróba, hiszen még jóval a honfoglalás előtt ugyanúgy megsemmisülhettünk volna, ahogy a hunok, az avarok, a besenyők s a többi nomád nép. Később pedig elsodorhattak volna a tatárok, a törökök, a Habsburgok, sőt ellentéteink miatt mi magunk is elpusztíthattuk volna magunkat.

Az érvelés megnyugtató, de hamis. A túlélés eszméje bujtatott eszme. A véletlen szerencsét tekinti a megmaradás első számú feltételének. A magyar történelem nem erre épült. Nem a kivárásra és a jó sorsra. A Himnusz költője ugyanígy fordul Istenhez:

 

Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére,

 

ami egyértelműen isteni ajándékot sejtet, de a magam világi eszével, azzal egészítem ki ezt a hitet, hogy a honfoglalás nem ajándék volt, nem a sors kegye, hanem magas fokú intelligencia műve. Az előrelátásé és a reményé. Ha a honfoglalás a besenyő és a támadó bolgár hadak előli menekülés következménye lett volna csupán, a későbbi nagy döntéseikben is kizárólag csak a túlélési ösztön és a külső erők hatása játszotta volna a főszerepet.

De nem ez történt. Már a kalandozások abbahagyása is a katartikus tudat műve volt. A belátásé. A drámai belső erőké. Nem beszélve a kereszténnyé válásról és az államalkotásról, amely az égi és a földi matematikát egyenrangúan és tudatosan alkalmazta. Mindnyájan tudjuk, hogy az ezer esztendővel ezelőtti Európa nem a nyugalom Európája volt. Sokan a világvégét várták, az Apokalipszis kirobbanását, amelyhez a római egyház félelmetes történetekkel járult hozzá. Nemeskürty István egyik tanulmányában arról számol be, hogy 882 és 992 között, a honfoglalás és a kalandozások idején, közvetlenül az István koronázása előtti száz évben nyolc pápát gyilkoltak meg, többnyire paptársaik. Hatalmi ellenfeleik.

István a világvégét sugalló évben mégsem a romlásra, az ügyes kivárásra szavazott, hanem koronát kért. Királyságot akart. Államot. Magasztos formát, amelyben a magyarság élni tud.

Ez az akarat tartozik hozzá eredetünkhöz. Ez az akarat alapozza meg azt az ötszáz esztendőt, amelyet múltunkból igazán sikeresnek nevezhetünk: István megkoronázásától Mátyás uralkodásáig.

Nagy korszak ez, nagy történelem, nagy teljesítmény. Nem lehetett véletlen, hogy a múlt nagyságát átélve és átérezve, Mátyás király Attilát, a hun birodalom fejét tekintette elődjének és példaképének.

Sajnos, a sikeresnek nevezhető öt évszázadunk Moháccsal befejeződött. Mi, akik a XX. században kortársai és tanúi lehettünk néhány nagy birodalom összeroppanásának: a britnek, a németnek, a szovjetnek, ha besötétedő szívvel is, de el tudjuk képzelni, hogyan lett vége az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadi Mátyások birodalmának. S így azt is, hogy Mohács után hogyan kezdődtek el sikertelen évszázadaink.

Az egységes országból hamarosan három ország lett. Nyugaton és északon Habsburg befolyással a Magyar Királyság, keleten, szultáni fejbólintással Erdély, s a volt birodalom közepén a Hódoltsági részek.

Bármilyen különös, de épp ebben a képtelen helyzetben mutatja meg erejét, s időtálló hatalmát a Szent Istváni eszme és teljesítmény. A három részre szakadt ország tragikus tényét minden magyar kénytelen volt tudomásul venni. Az viszont eszébe se jutott senkinek, hogy a három országrészben három magyar nemzet született. Az akkori szóhasználat a leghűbb kifejezője ennek a tudatnak: három ország, de egy haza! Ezt vallja Bocskai és Bethlen Erdélyben, Pázmány Péter Nagyszombaton, Zrínyi Miklós Csáktornyán és ezt a bégek és a basák uralma alatt élők is a Hódoltságban. A tizenhatodik, a tizenhetedik század után ez az érzés támad föl Rákócziban és kurucaiban, ez a reformkor és a szabadságharc magyarjaiban. Legszebb példája ennek a Március Tizenötödikén kihirdetett Tizenkét pont, amelynek záró pontja és csattanója: Unió Erdéllyel!

Ha ennek a századokon átnyúló egység-törekvésnek az eredetét kutatjuk, István királyig kell visszahátrálnunk, hiszen bizonyíthatóan ő volt az első, aki a magyar állam egységéért a saját rokonait is kiirtotta, megvakíttatta, elüldözte az országból. Legmélyebben tálán László király, a későbbi Szent László értette ezt meg, aki nagybátyja, Vazul miatt haraggal gondolhatott volna Istvánra, de megértve első királyunk gondolatának erejét, harag helyett szentté avattatta őt.

Bármennyire megváltozott is történelmünk Mohács után, levert szabadságharcok, háborúk, Trianonok következtében, a Szent Istváni akarat ma is itt munkál bennünk. Éljünk bár nyolc országban, szétszóratásban több kontinensen, leginkább pedig a magyar állam és a szomszédos államok közt elterülő senkiföldjén, mégis azt ismételjük makacsul, hogy egy nemzet tagjai vagyunk jóvátehetetlenül.

Hogy szónoklatokban ez gyönyörűen hangzik, nem vitás. Sőt az is megnyugtató, hogy ennek az érzésnek alkotmányos fedezete is van. De ahogy az idő halad, a szavak mellé egyre több látható s tapintható értéket kellene fölhalmoznunk. Anyagiakat, szellemieket. Sokan azt állítják, hogy a legjobb eszköze ennek a demokrácia. Ezt vallom én is. A kérdés csak az, hogy milyen demokrácia? A veszekedős? A korrupciókkal átszőtt demokrácia? Az, amely négyévenkénti választások után szinte újra kezd mindent, elfogultan és önzően? Ez a fajtája a demokráciának még tovább osztja, darabolja a magyarságot odahaza és a határon túliak körében is.

Az erőt a demokráciában mi még csak később találhatjuk meg. Nyikita Mihalkov, a híres orosz filmrendező egyik vallomásában fölteszi a kérdést: hogyan állíthatnánk egymás mellé az angol demokráciát és az oroszt, amikor más-más talajban gyökereznek. A mozgatóerő Angliában a gőzgép volt, Oroszországban pedig az irigység.

Ezzel valahogy mi is így vagyunk. Éppen ezért sorrendet kéne változtatnunk. Első számú kérdésünk csakis a nemzet egységének a megteremtése lehet, és mindent ehhez kell hozzáigazítani.

Van rá számtalan példa: ha nem ezt csináljuk, vesztesek leszünk újra.

A sok közül egyet említek, amelynek főszereplője éppen Kárpátalja.

1989 után a térségben rendkívüli, mondhatnám, hogy világpolitikai súlyú események történtek. Leomlott a Berlini Fal s egyesült a két Németország. Széthullt a Szovjet Birodalom s önállósult többek között Ukrajna, Moldva és önállósultak a kis balti államok is. S Románia kivételével szétesett szinte minden trianoni képződmény. Önálló ország lett Horvátország, Szlovénia, Bosznia, Macedónia, Szlovákia.

Mindez váratlanul, nemzetközi béketárgyalások nélkül történt. Szerbia kivételével minden szomszédunk kedvezőbb helyzetbe jutott, de mi magyarok, az átrendeződések sorából kimaradtunk. Szlovákia például egyetlen házastársi pofon elcsattanása nélkül úgy hagyta ott faképnél Csehországot, mintha sose feküdt volna vele széles francia ágyban. És ha már ilyen könnyen autonóm országgá s nemzetté vált, jogosan elvárhattuk volna, hogy a két ország szétválásakor a felvidéki magyarság is kaphasson autonómiát. De nem kapott. Hiányzott hozzá az egységes nemzet gondolata, ereje, összeköttetése, kapcsolatrendszere, találékonysága, önbizalma. Ráhagyta az egészet a felvidéki magyarokra.

De nemcsak Szlovákiával, Ukrajnával is rosszul jártunk. Szovjetellenes taktikából alapszerződést kötöttünk vele, ahelyett, hogy olyan megoldást kínáltunk volna neki, amely hosszú távon mindkettőnknek kedvezőbb lehetett volna, beleértve az oroszokat is. Rá kellett volna beszélni őket, hogy hét-nyolc éves közös munkával és nemzetközi segédlettel Kárpátalja legyen szabad vámterület. Nyugat és Kelet ne Hegyeshalomnál érintkezzék egymással, hanem valahol Csap, Beregszász, Tiszaújlak, Nagyszőlős és Técső térségében. Úgy gondolom, amit a kárpátaljai magyarság elveszített Trianonnál, közvetítő szerepe révén úgy nyerhette volna vissza, hogy anyagilag és a tudatában is újra megerősödik, miközben mások megerősödését is szolgálja.

Egy ilyen új és komoly föladathoz természetes, hogy többféle nyelvtudás kell, műveltség, szakértelem, Európa-ismeret és Ázsia-ismeret is.

Tudom, bárki rávághatja erre a gondolatmenetre, hogy fellegeket lökdöső utópia. Lehet. De olyan, amely megfogalmazása után dolgozni kezd, és elkezdi alakítani maga körül a világot.