Forgácsok a földön XVIII.

Festőbarátom: Orosz János a hatvanas években hosszú ideig kint élt Olaszországban. Talán mondanom se kell: nem a Colosseum romjai igézték meg s marasztalták ott évekig s nem is a Fellini filmjében megismert „édes élet” kifinomult züllése, hanem az egyetemes emberi kultúra egyik legnagyobb teljesítménye: az itáliai reneszánsz világa. Ezen belül is természetesen a festészeté, korai és érett korszaka egyaránt. Giotto, Botticelli, Leonardo da Vinci, Raffaello, Masaccio, Mantegna, Tiziano, Michelangelo, Tintoretto és mind a többiek: Róma, Firenze, Velence, Milánó nagy mesterei.

Fiatal, magyar festőként Orosz, akkoriban, önmagát kereste a világban, hátat fordítva a szocialista realizmus minden változatának, s ugyanígy a léha modernségnek is, és múltját ezekben a régiekben találta meg. S nem csupán abban, ahogy ezek a kivételes lángelmék rajzolni, festeni, szerkeszteni, teremteni tudtak, hanem ahogy teremtményeik belső sugárzásával áthatoltak égi és földi történeteken, égi és földi időn.

Ez a művészeti és emberi élmény nemcsak úgy érintette meg Oroszt, mint egyszeri megvilágosodás, vagy mint a gyorsan arrébb suhanó múzsa csókja, hanem mint a hónapokon át minden nap rátörő gyönyörűség és idegizgalom. Egyszer a színek nyűgözték le: a Raffaello-kékek a piros mellett, a csuha-barnák, a Leonardo-zöldek, máskor a rajztudás emberfölötti káprázatai, ahogy azok a reneszánsz mesterek egy-egy arcot vagy egy lebegő női kezet lerajzoltak. Orosz szegényen, de elvarázsolva, állandóan ott toporgott, forgolódott a festmények rengetegében. A legtöbb múzeumban személyes ismerősként fogadták a múzeumi őrök. Ő volt a magyar pittore.

Otthonosan mozgott a Sixtus-kápolnában is, ahol szemtanúja lehetett egy jelenetnek, amely legalább olyan beszédes volt számára, mint amilyen a bűnbeesés pillanata lehet a keresztyén embernek.

Orosz az Utolsó Ítélet vízióját boncolgatta, az atléta-testű Krisztus alászállását az égből, amikor a kápolna őre odament hozzá s közölte vele, hogy rövidesen Nagy Látogató érkezik a kápolnába: egy amerikai milliárdos, aki csakis azért jön Londonból Rómába, külön repülőgéppel, hogy végre megnézhesse annak a vén csodabogár Michelangelónak a művét, aki pápákkal is mert zsörtölődni s akiről még azt is mondják, hogy nemcsak képeket és freskókat festett, de tonnás szobrokat is tudott röptetni nagy magasságokban.

A beharangozott milliárdos végre megérkezett. Előkelő sötét ruhában, kalapban. A kápolnába olyan operai diadallal lépett be, mintha fanfárok köszöntötték volna. A kalapját levette a fejéről, de továbbra is ott tartotta fejmagasságban, mintha az aláereszkedő Krisztust üdvözölné. Aztán balra fordult, aztán jobbra, aztán fölsiklott tekintete a mennyezetre s végigszáguldott ott is. Nem kérdezett s nem mondott semmit. Az egész „műélvezet” nem tartott tovább két percnél, máris befejeződött. A kalapföltevés mozzanata azt jelezte, hogy a csoda is kipipálható! Jöttünk, láttunk, győztünk és mehetünk tovább újabb helyszínekre.

A jelenetet – harmincegynéhány esztendő után is – érdemes kinagyítanunk, sőt értelmeznünk is. Azt hiszem a második világháború utáni évtizedekben elburjánzó turizmus „őspillanatát” fedezhetjük föl benne: a mozgás, a vándorlás, a mindenütt való jelenlét kényszerét. A látnom kell, a tudnom kell róla parancsát. Azt a pillanatot, amikor az Európától Ázsiáig, Afrikától Indonéziáig, Japánig nyomuló gépesített hadseregek nyomán megindultak a „civil hadseregek” is elfoglalni a Földet. De mivel ezek a hadseregek már csak a szemükkel tudtak hódítani, ezért kellett és kell megjelenniük a Föld minden pontján, minden városban, minden barlang mélyén. Ezért kellett és kell ma is megnézni a Vezúvot, Szevasztopolt, Hirosimát; közelről megbámulni a Nyugati partraszállás helyszínének a szikláit, elmenni az Olajfák hegyére s ha csak egy másodpercre is, de bekukkantani a Sixtus-kápolnába. A látni és a megnézni kényszere így került oda a tudás helyére. A mélység helyét így foglalta el a felszín. S ezért lehetséges, hogy a fölgyorsult élet forgatagában többnyire az létezik csak, amin megáll a tekintetünk.

Ha így zajlik tovább az életünk, a kultúra, amely keretet adott eddig neki, előbb-utóbb díszlet lesz csupán, cifra ornamentika. Ebben az esetben a kalapunkat nem is érdemes hosszabb időre leengedni fejmagasságból a föld felé: az ismeretlen világok üdvözlése és a búcsú egyetlen mozdulattal elintézhető.

 

*

 

Aki nem képes az életét néha ihletetten átélni, sose találkozik önmagával. Tudom, ez a mondat maga a harsogó banalitás.

De banalitás ide vagy oda, meggyőződésem, hogy Gottfried Benn, a kitűnő német költő, alapigazságot fogalmaz meg, amikor egyik költészetről írott tanulmányát így fejezi be: „Az egész emberiség abból él, hogy itt-ott valaki találkozik önmagával.”

 

*

 

Az utánzás fontos élet-terv és élet-föladat. Erről tanúskodik a valaha magasztosnak tartott mester és tanítvány viszony. És erről szólnak a gyermeknevelés fejezetei is.

Az utánzással azonban csínján kell bánnunk. Időben kell elszakadnunk tőle, mint a köldökzsinórtól vagy az anyamelltől, mert saját alkotóerőinket zápíthatjuk el vele, mivelhogy eredetiek csak azokkal szemben lehetünk, akik maguk is azok voltak és akiket mi teljes odaadással utánoztunk.

 

*

 

Arthur Rimbaud a zseniális kamasz-költő gond nélkül írja le, hogy az újaknak jogukban áll utálni az ősöket.

Nyegle, de bátor kijelentés. Mondhatnám: európai. Koponyákat zúz be és hagyományokat rombol.

Persze, ha jogról van csak szó és nem a létezés alaptörvényeiről, akkor a kijelentés alig több kocsmai hangoskodásnál. Hiszen a másik asztal mellől valaki nyugodtan fölállhat és Rimbaud felé fordulva ennyit mondhat neki: „Rendben van, kölyök: legyen joguk az újaknak utálkozni, de, ha valaki másként gondolja, maradjon meg a joga a tisztelethez is. Az utóbbi semmivel se hitványabb, mint a másik.”

 

*

 

Arról beszél valaki a rádió reggeli műsorában, hogy aki száz évvel ezelőtt valamelyik országos hírű könyvtár olvasója lett, néhány szavas esküvel meg kellett fogadnia, hogy vigyáz a könyvekre, védi a könyvtár szellemét, becsületét.

Mit hámozhat ki az ember ebből a hírből?

Legnyilvánvalóbban azt, hogy valamiképp az elithez, a szellemi nemességhez tartozott az, aki belépett a könyvek világába.

A nagy kicsapongások, züllések után vajon újra eljöhet az az idő, amikor megint azok tartoznak majd az elithez, akik az újságolvasás és az örökös tévénézés helyett ismét a könyvet választják?

 

*

 

Vagy már elit sem lesz, csak gazdagok és szegények lesznek, akiknek nem lesz szükségük kultúrára, mert egyiküknek se fér bele az életébe? A gazdagoknak azért nem, mert mindenük meglesz és magas szinten tenyésznek csak? A szegényeknek pedig azért nem, mert szinte tragikomikus lenne éhesen, csont-soványan vagy vízkórságos hassal Sören Kierkegaard Csábító naplóját olvasni, mondjuk, Afrika megrepedezett földjén?