Forgácsok a földön XVII.

Descartes szerint a józan ész oszlik el legtermészetesebben, vagyis a legkiegyenlítettebben a világon. Úgy van jelen mindenütt, ahogy a levegő. Az „isteni demokrácia” őspéldáját fedezhetjük föl benne. Ezt, persze, már én teszem hozzá.

Jobbnál jobb idézetekkel-közmondásokkal és életbölcsességet tömörítő mondatokkal igazolhatnánk Descartes tételét.

Én csupán kettővel szeretném.

Az egyikre a nagy amerikai esszéista, gondolkodó: Emerson írásában bukkantam rá, a másikat egy lészpedi csángó asszonytól, Jánó Annától hallottam. Emerson világa és a csángóké? Ez a két világ messzebb van egymástól, mint tőlünk a Hold, de a józan ész testközelbe hozza őket.

Emerson ezt írja: „Többet ér egy a kezünkben, mint kettő a levegőben.” Jánó Anna ugyanezt a tapasztalatot így fogalmazza meg: „A tenyeredben tartott madarat soha ne add oda az ágonvalóért.”

 

*

 

A józanság példái után hadd mondjak egyet a kijózanításról is.

Az egyik várbeli intézmény férfi munkatársa nekivadulva szidja a főnökét: „Beképzelt, eszelős majom, kis Néró. Néha odalép gőgösen az ablakhoz, összekulcsolja hátul a kezét, billeg, rugózik föl-le, föl-le, s látni a tekintetén, hogy szívesen fölgyújtaná a szemközti szállodát, élvezné, ahogy szeme előtt a tűzoltók és a televíziók tudósítói futkosnának. A tetejében minden harmadik vagy negyedik hónapban fölvesz egy fiatal, csinos nőt műsorszervezőnek – próbaidőre. Jól kimángorolja, aztán hideg fejjel kirúgja őket. Az agyamra megy. Hülye állat. Egyszer úgyis megölöm.”

A feleség fanyar mosollyal fordul fölizzott ura felé: „Ahhoz, hogy te megölj valakit, kellene egy kis kézügyesség, te pedig elhíresülten fakezű vagy, mint egy világháborús hadirokkant.”

 

*

 

Kedves uram, az iménti vita hevében azt mondta, hogy nincs kis igazság és nagy igazság, csak igazság van. Vagy hazugság. Tetszetős, amit mond, elvontan talán megállja is a helyét. Csakhogy az élet nem absztrakció. Próbálja meg szigorú tételét a vége felől, azaz a következmények szemszögéből végiggondolni. Vagy, mondjuk, a helyrehozás szempontjából. A kicsit általában könnyebb megvalósítani, érvényesíteni, mint a nagyot. Például egy szúnyognyi kis bajt egyszerűbb elhárítani, mint egy elefántnyit.

Mit jelent ez? Azt, hogy egy tényt, egy gondolatot, egy eseményt sosem csak önmagában, hanem mindig a kiterjedésével együtt ajánlatos megvizsgálni és értelmezni.

De mondhatok még egyszerűbb érvet is. Egy kis késsel nemigen lehet hirtelen fölindulás közben megölni valakit, de egy naggyal már igen.

 

*

 

Ízlést, stílust emlegetni manapság majdnem olyan merészség, mint istentagadó korban az Istent emlegetni. Nem csoda, hiszen az Isten is rendezőelv és az ízlés is. Korlátozó erő a mértéktelenségek korában. Egy-egy nap végén, a szörnyűségek emésztésének órájában gyakran gondolok arra, hogy az ízlésnek ugyanúgy lehetne külön tízparancsolata, mint ahogy az emberi együttélésnek van a mózesi kőtáblákon.

 

*

 

Amikor a vallás még csak a belső világ, a lélek tisztátalanságáért ostorozta és kárhoztatta az embert, a külső világban még rend volt. A természet erői uralkodtak.

Mára mindez megváltozott. Ma egyre jobban a természet világa mocskosodik és torzul el. Az árokpartoktól kezdve az óceánokig, sőt a mindenség maga. A régi tisztátalanságokat és bűnöket meg lehetett gyónni és föloldozást is kaphatott rájuk az ember. A mai megtestesülő bűnökkel mit kezdhetünk? A gyónás nem segít. A bűn beismerése alig súlyosabb, mint a lepkék sóhaja. Egyedül az ész, az értelem segíthetne, amely magát a bűnt létrehozó tudományt szülte meg. De a meghasonlás perverzióját hogyan tudná az ész is áthidalni? A logika kevés lenne hozzá. A szenvedély vagy az őrület pedig sok és veszélyes.

Itt állunk a harmadik évezred küszöbén, a világméretű ellentmondások előtt, a felvilágosodás emlékével a koponyánkban, és csak annyit tudunk a világról, hogy nő a fű, hogy rohangálnak a villamosok, hogy valakik épp az anyag legbelsejében járnak és hogy megfagyasztható a fény is, mint a víz, de itt véget ér minden. Régen ki így, ki úgy szembefordult a sorssal, mert tudott róla valamit. Mi a vitaminhiány példáját fölemlegetve, sorshiányban szenvedünk. Ha a jövőre gondolunk egy holttest pátosza vagy együgyűsége jelenik meg az arcunkon.

 

*

 

Az emberi civilizáció első főszereplője Prométheusz, aki ellopta a tüzet az istenektől, hogy jót tehessen a földlakókkal. Utol is érte a végzete: odaláncolták a félelmetes Kaukázus egyik sziklájához, ahol a mítoszi saskeselyű a májából táplálkozott. Sőt táplálkozik ma is.

Időtlen idő telt el a megrázó esemény óta. Ha üzenni tudnék a szolgálatra kész titánnak, azt üzenném: szenvedő barátom, a huszadik században végignézett nagy, háborús tűzvészek után, ideje lenne visszalopni a tüzet az emberektől föl-föl az istenekhez.

 

*

 

A varázsszavunk az információ lett. A tájékoztatás. A hírközlés. Újabb és újabb híranyagok. Folyamatos készenlétben állunk, mintha fegyverben állnánk őrségben vagy valamilyen frontszakaszon. A semmiségből és a természetes dolgokból is szenzáció lesz. Nemrég, február elején valaki látott egy gólyapárt a televízióban, amely télire is itt maradt Magyarországon. Az eseményt olyan rendkívülinek tartotta, hogy áttelefonált az Óceánon s értesítette róla a harminc éve Los Angelesben élő testvérét.

 

*

 

Az új eszmék, gondolatok, divatok régen sokkal hosszabb életűek voltak, mint a mi időnkben. Először is sokáig kellett küzdeniük, hogy tudomást vegyenek róluk és kikarcolhassák saját helyüket s rangjukat.

Az előző század második felére ez a helyzet is megváltozott. A múltban megújulni csakis a hagyományokból lehetett. Minden mögött ott volt a történelem. Ma valahogy a történések sebessége miatt magának a történelemnek nincs ideje arra, hogy megtörténjék, hát akkor hogyan lehetne arra, hogy még igazoljon is valamit. Így aztán az új értékek általában nem a hagyományokból újulnak meg, hanem a legújabb újdonságokból. Némi túlzással szólva a tegnap délutánig érvényes divatokból. Az én nemzedékem még folyton belebotlott ilyen vagy olyan akadályokba, ilyen vagy olyan ellentmondásokba, drámákba és alaposan össze is vérezte magát rajtuk. Ezzel szemben azt látom, hogy a nálam két-három nemzedékkel fiatalabbak csapatait, a tehetségesek zömét is, észrevétlenül sodorja valamiféle posztmodern elragadtatás, amely átlendíti őket a történelem, a „hely szellemén” és mint akik az árnyékuktól is megszabadultak, könnyebben fogadnak el újabb és újabb játékszabályokat.

A magyar nyelven megjelenő rengeteg irodalmi és művészeti folyóirat jól érzékelteti, hogy a súlytalanság korában élünk. Nem tagadom: szórakoztató ez a súlytalanság s bizonyos, hogy kicsit a korszak metaforája is, de nem ártana végiggondolni, hogy a nehézkedés súlyától megfosztott ember a lét középpontjába már nem ihlettel, hanem csak valamilyen mesterséges külső erő segítségével juthat.