Forgácsok a földön XVI.Nem akarok hinni a szememnek: a kertünkben holló sétál a megkeményedett havon. Nem varjú, nem csóka, hanem holló. Pompás, fekete madár. Bátran s kimérten lépdel, de idegenül. Vajon, honnan röppenhetett ide, épp a mi házunk tájára? Lengyelországból jött? Csehországból? Északabbról vagy keletebbről? Nem, nem! Se északról, se keletről. A leghatározottabban azt gondolom, hogy egyenesen a magyar történelem és a magyar költészet tornyokkal és árnyakkal szabdalt vidékéről érkezhetett hozzánk. A Hunyadiak valamelyik várudvaráról, útba ejtve Arany János múlt időket ismerő szemesugarát is. Sokaknak, bizonyára, szelíd, mesterkélt agyrém ez a képzelődés, nappali látomás, de én itt, az ablakban állva, képtelen vagyok másra gondolni. Úgy is fogalmazhatok, hogy számomra egyetlen valóság most a képzeletem. A kivágott meggyfa tuskója fölött áll meg a madár. Szeretném, ha legalább egyszer hátra fordulna: talán még azt a legendás „karikát”, a Corvinok gyűrűjét is megláthatnám a csőrében.
*
Azt kérdezi tőlem – egyik közös barátunk szavaival – Nemeskürty István, hogy mostanában miért nem politizálok határozottabban és lendületesebben? Legalább azzal a nyugtalanító természetességgel, ahogy a hetvenes és a nyolcvanas években politizáltam? Elfáradtam talán? Kiégtem? Elegem van a közéletből, a zsákutcákból, a Don Quijote-i hadonászásokból? Elegem a küzdőtér köhögtető, mocskos porából? És harminc esztendős „frontszolgálat” után hiábavalónak látom a becsület védelmét, a szeretetét, a gondolkodásét, amely körül egyre több a koravén halott? Nemeskürty kérdése nem csupán szónoki kérdés, de számonkérés is. Baráti fölszólítás, hogy miféle bozótosban vagy istenszékében ülök, amikor ez a megviselt idegrendszerű ország ismét összezavarodhat, kishitűvé válhat s alig akad ember, akire legalább a fél fülével odahallgathatna. Mit válaszolhatnék Nemeskürty Istvánnak. Csakis az igazat. Az, hogy az elmúlt évtizedek közéleti küzdelmeiben elfáradtam, megkoptam, csalódtam – csak részben igazolná visszahúzódásomat. Különösen a 98-as választások után, amelyek sok mindent visszaadtak nekem a kilencvenes évek elején eltékozolt reményből. A fáradságnál, a kimerültségnél komolyabb nyavalya zuhant rám: elszállt belőlem az ihlet. A politikai fűtöttség. A közszolgálati múzsák – egyszer csak váratlanul – áthelyezték főhadiszállásukat a Keleti Károly utcából s esztergomi kertemből a pártházak környékére, illetve az Országházba. Kissé könnyednek hangozhat ez a vallomás, de az utolsó évek közélete inkább csak súrolt, fölsebzett, ahelyett, hogy lázba hozott volna. Miért politizáltam én régen természetesen, töprengések és aggodalmak nélkül? Egyszerűen azért, mert úgy gondoltam, hogy az államteremtés, a kormányzás, a közösségteremtés eredeti eszméje nem járhat messze másféle alkotóképességek sugallataitól, így a tisztességes politizálástól sem és ha ez igaz, akkor a politizálás művészetéhez is ugyanúgy szüksége van az embernek ihletre, mint egy kép megfestéséhez vagy egy társadalmi dráma megírásához. Nem tudom, ki hogyan emlékszik a múltra, a sajátjára és a közössége múltjára, én határozottan emlékszem, mikor kaptam az első maradandó, politikai sugalmazást a sorstól. Az esemény helyszíne a szülőfalum, ideje 1952, a padláslesöprések dermesztő évadja. Több hónapos szanatóriumi kezelés után mehettem haza a szüleimhez. A bepólyált kórházi létből a legdurvább szegénységbe. Megérkezésem másnapján anyám kihív az utcára, hogy nézzem meg a hazatérő disznócsordát, amelyet másutt kondának hívnak. Nézem gyerekkorom utcáját s nem látok semmit. Főként a hazafelé hömpölygő csordát nem. „Nézd csak tovább” – biztat rejtélyesen anyám. Szófogadó fiúként nézem is, míg végre a túlsó soron, tíz házzal arrébb megpillantok egy hazafelé tántorgó anyakocát. Sovány és sáros, egykedvű, idegen állat, mintha a „létből ballagna haza.” Ránézek anyámra s ő bólint: hát ennyi maradt a csordából. Ez az egy is csak azért, mert a koca hasas volt és csak tegnapelőtt fialt, de a malacai már el is pusztultak, mert világrajövetelük után hiába szopták, rágták az anyjuk csöcsét, tej helyett vér jött belőle. Hét évvel a háború után újabb bibliai villámlás volt ez a jelenet. Fényénél értettem meg, hogy nekem az apokaliptikus torzulások minden formája ellen küzdenem kell. S nemcsak írással, hanem a gyakorlatias cselekvés minden eszközét is fölhasználva. Harmincvalahány évig egyfolytában működtek is bennem a sugallatok. Minden nap arra ébredtem, hogy meg kell változtatni, később pedig arra, hogy véglegesen meg kell szüntetni a kizökkentett világ Rákosi-féle és Kádár János-i változatát. Nemcsak azért, mert rosszak, hanem azért, mert idegenek. Az ihlet tehát pontosan addig tartott, ameddig a totalitás határait érzékelhette az ember. Az irracionális egyértelműséget. Küzdeni ugyanis csak olyan hatalom, olyan erő és akarat ellen lehet, amely zárt és egész. Amely nem töredékes. A nyolcvankilences változások után szinte minden töprengő, verekedő, hamleti értelmiségit elhagyott az ihlet. Az egyetlen zárt rendszer összeomlott, az ellenkezést kiváltó általános bűnösség rendje: a szovjet alkatú szocializmusé és ami utána jött, a demokrácia világa úgy jelent meg közöttünk, mint a részleges jó és a részleges rossz állapota. Mint a felemás értékek kavargó, nagy vására. Hasonlatként és természetesen minden rossz szándék nélkül is mondhatnám, hogy a magyar értelmiség nagyobbik része úgy járt a demokráciával, mint elismert sakknagymester egyik kocasakkozóval, aki elképesztő nyitó lépéseivel rövid időre összezavarta, mert a mester ép ésszel el se tudta képzelni, hogy partnere olyan lángész legyen, aki rendhagyó és vakmerő lépésekkel kezd el egy játszmát. A zavar, mint ahogy érzékelhetjük, nyolcadik éve tart. Azóta a demokrácia paradoxonjait próbáljuk föloldani, meghaladni, de többnyire csak roncsolt vagy fogcsikorgató kompromisszumokig jutunk. Részmegoldásokig, ideiglenes alkukig, amelyektől idegen mindenféle emberi nagyság, kezdeményezés, eszme, idegenek az egyén, a közösség és az emberiség létét érintő alapkérdések. A lenni vagy nem lenni katartikus programja helyett az így lenni vagy úgy lenni célszerű programját kellene elfogadnunk. Ez az, amihez hiányzik az ihlet. Kis János ezt az új értelmiségi helyzetünket a Holmiban megjelent Hamletet értelmező tanulmányában tételesen is megfogalmazza. Ezt írja: „Itt, Kelet-Európában még az új rendre való átmenet is önkorrekciók és megállapodások útján valósult meg, nem eget-földet megrázó kataklizmaként. Ebben a közegben Hamlet és Fortinbras nem riválisai egymásnak. Ki van jelölve a politikai hatalom helye és a kritikai gondolkodás helye. Intézményes munkamegosztás választja el a kettőt, s a köztük lévő határvonalat a szabadságjogok együttese védi. Helyeseljük, legitimnek ismerjük el ezt a rendet, az alkotmányos demokráciáét. Azonban szorongva érzékeljük, hogy meghonosodásának ára van.” Kristályos, tiszta beszéd, különösen az idézett rész utolsó mondatának elégikus tartalma miatt. Mégse tudom fönntartás nélkül elfogadni. Hamlet és Fortinbras végre együtt? Egy páston, egy eszme testvéri igézetében? Élet és halál kérdése ugyanabban a rovatban, ahol a benzin áremelkedését is jelzik? A szellem, a metafizika tényei odacsapva a kukorica értékesítésének a gondjához? Nem, nem. Lehet, hogy ez a demokrácia győzelme lenne, de az ember eltömegesedésének és elszürkülésének a korszaka is. A Kis János-i Hamlet értelmezés mellé egy nemrég meghalt lengyel költő: Zbigniew Herbert negyedszázaddal előbbi versét rakom oda. Ebben a versben Fortinbras így beszél Hamlethez, az európai értelmiségiek egyik szimbolikus hőséhez:
Igen. Valahogy így. Inkább a markáns és tudatos különválás önállósága, mint a vetélkedés vagy a kiegyezés. Nemeskürty Istvánnak csak annyit üzenhetek, ha ez a szimbólumokban jelentkező kettősség különválhatott volna már bennem is, talán nem toporognék a hideg decemberi ég alatt, behavazott múzsákra várva. |