Forgácsok a földön XV.

Egyre gyakrabban megesik velem, hogy hangos baráti vagy családi társaságban gyors népszámlálást végzek: ki hol született s jelenleg hol él és ki nevezi például a sárgarépát muroknak és a krumplit pityókának? Huszonöt-harminc évvel ezelőtt eszembe se juthatott ilyesmi. A körülöttem élők többsége anyaországi volt: somogyi, zalai, pesti, veszprémi, viharsarki, hajdúsági, nyírségi. Azóta nagyot fordult a kerék. A sorsom, a magánéletem úgy alakult, nyilvánvalóan a kárpát-medencei nagy örvénylés hatására, hogy a legszűkebb körömhöz tartozók zöme erdélyi. Nagyobbik részük az elmúlt negyedszázad alatt Erdélyből települt át, a közismert külső és belső kényszerek miatt, a másik részük azonban továbbra is odaát él, de barátság és rokonszenv valahogy összegabalyított bennünket.

Nézzük csak sorba őket: Juli erdélyi. Réka is. Zsófika minden jó tulajdonságával halmozottan is az. Ferenc, Ferkó, Csaba, Vargha Zoltán, bujdosó nyavalyáink ráncba szedője, idézőjel nélküli csodadoktorunk szintén. Ők átköltöztek. Lászlóffy Aliék, Hegyi Sándorék, Újvári Ferencék, Pillich Laciék, Szőcs Gézáék, Fülöp Dénesék ugyancsak odavalók, de ők maradtak. Mi tagadás: magyarországi létemre, a társaságukban, újra meg újra kisebbségi helyzetbe zuhanok. Tetszik nekem vagy nem: együttléteinken övék a parlamenti többség. A töltött káposzta fejedelmi illatában vagy a puliszkával tálalt paprikás csirke közelében, én szegény, ágrólszakadt dunántúli akkor viselkedem okosan, európaian, ha égbe emelem az erdélyi konyhát, dicsérem fűszereit, sőt ha a magyar reneszánsz kultúrával egyenrangú íz-kultúra szellemiségét fedezem föl benne. Ugyanazt a találékony, változatos érzékiséget, gazdagságot, mondhatnám: „pompát”, amelyet díszes viseletükben a torockóiak és a kalotaszegiek őriztek meg leginkább. Ütnék meg csak más hangot egyszer is! Azonnal kiderítenék, hogy hozzájuk képest már csak félmagyar vagyok, csonkaországi kozmopolita, aki azt se tudja, mi a tárkony, a gyömbér, a csombor, a lestyán, eszik-e, isszák-e, vagy Luca napján babonás setye-putya közben szögre kell-e akasztani? Ilyen viszonyok között néha bizony súlyos verítéket hullatok a dunántúliak, az alföldiek, a Duna-Tisza köziek védelmében. Szorult helyzetemben egyszer már összekulcsolt kézzel fohászkodtam az Úrhoz, küldjön valaki pártfogót mellém a csalános társaságba, hogy a magaméi között ne maradjak egyszál egyedül. Küldjön bár egy daliás kutyát! De amikor kisebbségi óhajom elindult buzgón fölfelé az egek irányába, „szomorúan” nyilallt belém, hiába engedném be a kutyánkat, Bátort, ő is odaáti: hamisítatlan, erdélyi kopó.

 

*

 

A háziasszony – ugyancsak erdélyi születésű – fácán és vadnyúlvacsorára hívott meg hatunkat. Elmondja, hogy újdonsült sógora vidéki orvos, de közben nagy vadász, ő lőtte a fácánt és a nyulat is. Egy jónevű lélekgyógyász is ott ül közöttünk. A háziasszony bejelentése után rögtön kiderül, hogy a gyógyász úr nagyon kedveli a vadhúsból készült ételeket, de a szórakozásból ölő, hétvégi vadászokat megveti. Közönséges lesipuskásoknak tartja őket.

Kis zavar támad ettől a vallomástól. De a talpraesett háziasszony üde lélekjelenléttel oldja meg a vacsorai hangulatot elfelhősítő drámát.

– Sebaj, Béla, ma este éhen marad az asztalunknál, de megígérem, hogy a legközelebbi vadvacsorára keresünk magának olyan nyulat, amelyik bánatában hunyt el.

 

*

 

Az efféle észjárásról általában Illyés jut eszembe. A Ludas Matyi és Molière humorát könnyedén és természetesen ötvöző Illyés, aki az emberi együttléteknek, helyzeteknek nemcsak a komolyságát látta át pillanatok alatt, hanem a fonákját is. Humora az a fajta humor volt, amely csakis rendkívüli értelem mélyrétegeiből törhet a felszínre.

Tanúja lehettem néhány szellemes, alkalom szülte rögtönzésének. A sok közül most csak egyet idézek föl.

Vacsoravendégük vagyok, valamikor a hatvanas évek közepén. Az asztalnál négyen ülünk: Flóra asszony, Ika, Illyés és én. Ika már nagylány, de akkoriban inkább még figyeli a csapongó eszmecserét, minthogy beleszólna. Egy történethez kapcsolódva azonban odafordul Illyéshez.

– Képzeld, Épapa, bent volt nálunk egy teljesen kopasz férfi az órán és…

Illyés fölkapja a fejét a kopasz szóra, mint akit szíven találtak. Egyetlen szót se szól arról, hogy már az ő feje is sima, lecsupaszodott hegytető, ehelyett arisztokratikus hanghordozással magyarázni kezdi a lányának:

– Hölgyem, mi az, hogy kopasz? Kikérem magamnak ezt a hangot a haza nevében! Szeretném, ha az én asztalomnál egyszer s mindenkorra megjegyezné, hogy: haj levesben és férfi fején undorító.

 

*

 

Egyik régi, megsárgult füzetemben lapozgatok. A borítójára ezt írtam tollal: Vegyes följegyzések 1971-ből.

Ahogy látom: valóban azok. Akad köztük novella-csíra, ellesett párbeszéd-töredék vámosok közt a román–magyar határon; egy fiatal, partiumi lelkész siralmas gyónása arról, hogy a püspöke milyen securitatés módszerekkel csinált belőle besúgót. Besúgót a rábízott gyülekezete körében.

A megzsarolt pap története után egy huszonöt-harminc soros kis monológ következik. A Balatonon üdülő németekről beszél egy alkalmi ismerősöm, talán egy tanár, talán egy népművelő, már nem tudom kicsoda. Huszonhét év után úgy érzékelem, hogy mondatait szinte szó szerint jegyeztem le. Ide másolom őket: – „Ugye tudod, mi van ezekkel a németekkel? A Berlini Fal felépítése után a nyugatnémetek csak itt, nálunk találkozhatnak a keletnémetekkel. Itt is, persze, titokban. Besúgók figyelik őket, zajlik-e testvéri puszilkodás. Csak néhány napja süttetem magam a Nappal, de már messziről megismerem, hogy melyik a nyugati és melyik a keleti. Ha hiszed, ha nem, a politika 1945 óta még biológiailag is átalakította őket. A nyugatiak soványabbak, élénkebbek, más az arcbőrük, a gatyájuk hossza, a homlokuk fénye. A nőik zöme kétrészes fürdőruhát hord, amelyről, mondhatnám, rögtön eszébe jut az embernek a tízparancsolat megszegése. A keletnémetekről más jut eszembe. Ők kövérebbek, tompábbak; a nőik egyrészes fürdőruháját látva, meg a testmozgásukat, az embernek az a képzete támad, hogy odahaza nyáron is bunda-bugyiban járnak, mint az orosz barisnyák… Ugye, mi az iskolában azt tanultuk, hogy a germánok nagyok, szőkék, az asszonyaik termékeny, wagneri Brünhildák. Az én keletnémetjeim, itt, a Balatonnál, nem éppen ilyenek. Szőkék ugyan, de nem ősasszonyok. Többnyire kicsik s hétköznapiak. Láthatóan kiszívták belőlük a vért, a lelket, az önérzetet. Mintha az elveszett második világháború terhét és szégyenét egyedül nekik kellett volna továbbviselniük. Tegnap épp együtt hajóztam egy ilyen keletnémet családdal, Tihanyból Szántódra. Egész úton figyeltem őket. Fegyelmezettek voltak és nyomottak. Volt velük egy nyolc éves gyerek is, úgy nézett ki, mint egy kis Walter Ulbricht. Ott ringatózott körülötte a Balaton, ott rajzottak a vitorlások, de ez a kis Walter fölháborítóan unatkozott. Unatkozott? Állt csak az apja mögött a padon s ki tudja, milyen sugallatra, szálanként rángatta ki az apja maradék haját. Az apa szemrebbenés nélkül tűrte. Mire Szántódra értünk, a kis keletnémet apa teljesen kopasz lett. Ha gondolod, felejtsd el az egészet. Én beleírnám a történelemkönyvekbe.”

 

*

 

Németek. Háború. Történelem. Szögletes és mértani iszonyatok az emlékezetünkben és a tudatunkban, krematóriumok, tömegsírok, lebombázott Drezdák, megvillanó hideg katonaszemüvegek a romok között. Egyszóval: az iszonyat nemcsak kifelé, a külvilág felé hatolt, hanem befelé is. Az emlékezések nagy csöndjében néha ebből is elővillan valami. Egy tükörcserép-jelenet vakotásan. Úgy írom le, ahogy Lajtos Árpádtól, a II. Doni Hadsereg Hadműveleti Osztályának ideiglenes parancsnokától hallottam.

A doni összeomlás zűrzavarában, amikor német és magyar csapatok egymást akadályozták a visszavonulásban, egy német vezérezredes a magyar parancsnokság alá rendelt tisztjéről érdeklődik.

– Herr Lajtos, hol az őrnagyom?

– Meghalt – válaszolja Lajtos németül és őszinte részvéttel.

A német vezérezredes megmerevedik, s nem lehet kizökkenteni saját logikájából.

– Nem azt kérdeztem, mi van vele, hanem, hogy hol van?

 

*

 

Amikor a nyolcvanas évek derekán följegyeztem magamnak ezt a lidérces „jelenetet”, nemcsak a második világháború kopár iszonyatait éltem át újra, hanem az abszurditásnak, mint új életérzésnek a törvényszerű megjelenését a világban: az irodalomban, a filozófiában, a színházban. Camus, Beckett, Ionesco s mások valóságértelmezésében és esztétikájában. Hiszen, ha egy magas rangú katona úgy vesz tudomást társa pusztulásáról, ahogy a fönti jelenet főszereplője, akkor már nemcsak a halál silányul mellékes üggyé, hanem maga az élet is. Az élet minden megnyilvánulása és mozzanata. S ilyen körülmények között magától értetődőnek kell tekintenünk, hogy ha, mondjuk ibolyászni megyünk az erdőbe s nem ibolyát, hanem tömegsírt találunk.

A klasszikus abszurditások mögött első helyen, azt hiszem, hogy a második világháború áll s ebből eredendően a dideregtető világbéke, a totális diktatúrák sora, továbbá az elidegenítő civilizáció, amely az eltömegesedés révén teljesen eltorzította a lélek és az értelem eddig ismert autonómiáját. Az ember találkozik ugyan a valósággal, de a körülményei miatt nem ismeri föl.

Mi ez, ha nem a tökéletes abszurditás?

Ha valaki irodalmi vagy filozófiai divatok alapján próbálna tájékozódni, alaposan eltévedne. Jogosan azt hihetné, hogy az abszurditás korszaka századunk Európájában addig tartott, amíg például abszurd drámák és filozófiák születtek. Sajnos ez nem így van. Az abszurditás nem szűnt meg, csupán eltömegesedett. Elvesztette fölismerhető, kezdeti karakterét. Olyan új természetté, közeggé vált számunkra, amelyben szabadon mozgunk, de amelyben nincsenek se történelmi, se történelem fölötti bizonyosságok, égtájak, utak, végállomások. Jean Baudrillard posztmodern francia filozófus így összegzi napjaink meghökkentő abszurditását: korunkban már semmi se tűnik el befejeződés vagy hagyományos halál révén, mivelhogy a megsemmisülés útja mostanában az elszaporodás, az elfertőzés, a kimerülés, az áttűnés a szimuláció másodlagos létébe.

Hol van már ez az újfajta abszurditás Camus-ék dacos, megrendítő világértelmezésétől? S hol az a remény nélküli nagyság, amellyel ő maga is elfogadja a világ, a létezés, a korszak irracionalitását, mégpedig úgy, hogy a minden gőgjétől megfosztott értelmet fordítja vele szembe?

Tudom: már a kérdés is olyan, mintha a romantika korának hőseire kérdeznék rá halottak napján.