Forgácsok a földön XIV.

Végre vasárnap! A hét napból ehhez az egyhez ragaszkodom. A többi amúgyis a marcangoló kutyáké. Mások ezen a napon kilazulnak, lazsálnak, kertészkednek, templomba mennek, fölautóznak a hegyekbe vagy le a Balatonhoz s kifeküsznek az ég alá. Én, épp ellenkezőleg, szigorúan bezárkózom a dolgozószobámba s a nap hagyományos megszentelése helyett földúlom, fölforgatom a napot. Magánszertartásomat azzal kezdem, hogy odalépek egy nagy, képzeletbeli gonghoz, amely akkora, mint a hintókerék s egy vaskos durunggal megdöngetem. Dönn-dönn – hullámzik faltól-falig a hang, a mesterséges csöndet előkészítő bongás. Megtelik vele a szoba, a fejem, megtelnek vele idegsejtjeim s tapasztalatból tudom, hogy ezután a bongás után egészen más szerepe lesz bennem az esők hangjának, a vonatokénak, egészen más a vércsekiáltás emlékének, mint kint a mezőn.

 

*

 

Miért van szüksége az embernek néha laboratóriumi csöndre? Azért, mert a természetes csönd többnyire lágy, puha, zsongító, lefegyverző. Nagy kiegyenlítődések eredménye. Alku-csönd. Ha szól is valahol a kakukk, az erdei körfűrész, a szél és a lombneszezés magába nyeli s eltompítja. Az ilyen istenáldotta csöndben nem izzik föl soha semmiféle szenvedély, nem csihol szikrát semmiféle őrület. Pedig egy olyan világban, ahol az életet hazug egyezkedések, félévszázados „türelem-játékok” korlátozták és kicsinyítették, az embert egyre jobban azok a szenvedélyek izgatják, amelyek lobbanékonyak, különcök, a szépen kitaposott gyalogutak helyett a háztetőn járnak, belekapaszkodnak a felhőkbe, a költészetbe s vitetik magukat árkok-bokrok fölött, kicsinyes megalkuvásokon át a boldog vagy az eszelős kiáltásokig.

 

*

 

Még le se írom ezeket a mondatokat, máris megmozdul alattam a föld. Vonatok rohannak, zúzmarás vagonokkal, lángoló kazlak buknak orra, mint lángoló hátú emberek s tolongani kezdenek bennem az eltemetett történetek is. Az őrület meséi. A huszadik század fölgyűjtetlen népmeséi. Egyszer volt, hol nem volt, volt két kárpátaljai magyar fiú. 1944-ben ezek a fiúk huszonegy évesek voltak. A háború már a Kőrösmező környéki harcokban alaposan megpörkölte őket. De megúszták. Megszabadultak a katonaságtól is. A hetedik érzékükkel azonban azt is megérezték, hogy a kárpátaljai magyar világnak újra vége lesz, ráadásul a csehszlovákok kifinomult terrorja helyett jön majd a mindent földbe taposó szovjet úthenger, a T-34-es szovjet tankvilág s nekik akkor is végük, ha megszöktek a háború elől. Úgy gondolták, legokosabb lenne kámforként eltűnni előle. Átszökni Magyarországra, az anyaországba.

A gondolat még azelőtt kicsirázott bennük, mielőtt a szovjetek a kárpátaljai magyar férfiak zömét – tizennyolc évestől ötvenöt évesig – hamis dobszóval összedoboltatták volna, hogy jóvátételi munka ürügyén a Szovjetunió más köztársaságaiba hurcolják őket.

A két fiú gondosan fölkészült a szökésre. S nemcsak lelkileg, hanem gyakorlatilag is. Három héten át minden éjszaka egy fürdőmedencében gyakorolták a víz alatti úszást, ruhában és egy súlyos hátizsákkal a hátukon, hogy a Tiszán, a megbecstelenített határfolyón életveszély nélkül átjöhessenek.

Az első megpróbáltatásos tervük sikerült. De az első után jött a második. Jó, hogy átértek, jó, hogy nem kapta el őket semmilyen katonai határőrség, de mi lesz ezután? Kinél és hogyan húzhatják meg magukat néhány napig, hogy utána elvergődhessenek valamelyik nagyobb magyar város „bozótosába”? Élnek ugyan rokonaik Uszkán, Magasligeten, Fehérgyarmaton, de a trianoni döntés és a húsz esztendős csehszlovák uralom úgy megrongálta a rokoni kapcsolatokat, hogy, szökevényként, ők ezt a foszladozó viszonyt már nem terhelhetik meg. Hiába születtek Kárpátalján magyarnak, Magyarországon csupán bujdosók lehetnek, gyanús, idegen alakok. Rejtekhelynek marad tehát egy-egy csőszkunyhó, szénapajta, kukorica szárkúp kint az őszi, letarolt határban.

Épp egy ilyen szárkúpban pihenték ki az előző éjszakai gyaloglás fáradalmát, amikor a mezőn böngészgető cigánygyerekek arra figyeltek föl, hogy valamitől meg-megmozdul egy-egy szárkéve. A titoktól izgalom bújt beléjük. Talán róka bújhatott oda, gondolták. Róka vagy esetleg vaddisznó a malacaival. De az is lehet, hogy tolvaj, gyilkos vagy kallódó katona, aki megszökött a csapatától s most nem mer hazamenni, se megjelenni senki előtt. A szökdelő képzeletű gyerekek rohantak haza, a faluvégre a titokzatos hírrel és beszámoltak róla a felnőtteknek. A felnőttek pedig – biztos, ami biztos – rohantak a helybeli rendőrhöz, akit akkoriban, 1944 őszén, a szovjetek által „fölszabadított” részeken, még milicistáknak neveztek.

A vörös karszalagos milicista leakasztotta a fogasról a géppisztolyát s négy-öt felnőttel és a hírhozó gyerekekkel kivonult a rejtélyes kukoricaföldre. Megállt húsz méternyire a titokzatos szárkúptól.

– Halló, halló, figyelem! Itt a hatóság! – kiáltotta. – Fölszólítok minden idegen és bujkáló egyént, jöjjön elő!

A hangra semmi válasz. Még csak egy száraz levél se zörrent.

A milicista erre beleengedett egy kemény sorozatot a levegőbe. Az októberi ég legalább tíz sebből kezdett el egyszerre vérezni.

– Halló, halló, figyelem! Utoljára figyelmeztetek mindenkit!

A fenyegetőző hangra megnyílt a szárkúp és előbújt belőle a két kárpátaljai fiú, megszégyenülve, kiszolgáltatottan.

– Kezeket a tarkóra – rendelkezett a „törvény” embere s ahelyett, hogy félrekísérte, kifaggatta és hasznos tanáccsal útjukra eresztette volna őket, mindkettőjüket, mint nyakon csípett bűnözőket, bekísérte a legközelebbi „rendőrkapitányságra”. Amikor a vallatók meggyőződtek róla, hogy semmilyen más bűn nem terheli a számlájukat, csak az, hogy magyarként Magyarországon szeretnének élni, a sors már rájuk kattantotta bilincsét: vissza kell toloncolni őket oda, ahonnan elszöktek: a szovjetek fennhatósága alá tartozó területre.

A visszatoloncolás fél óra alatt lezajlott. A két magyar fiatalt még csak nem is Beregszászra, Ungvárra vagy Szojvára vitték előbb, hanem egyenesen a „Gulág-szigetcsoport” egyik legkegyetlenebb büntető táborába. Hidegbe, fagyba, csontváz-világba, mocskos és rozsdás talicskák közé, kövek, farönkök zúzmarás poklába, ahol szakadozott hallucinációkba jelent csak meg az élet vagy a csalán leves gőzében, amely nem is gőz volt már valójában, hanem életen túli vízió.

Az egyik fiú öt hónap alatt belehalt a kínzással fölérő, erdei kényszermunkába s a mindennapos megaláztatásokba. A másikat – ki tudja, miért? – áthelyezték egy olyan táborba, ahol, többszörös tanúként, illetve résztvevőként, végig kellett élnie a XX. század legőrültebb „szórakoztató játékait”.

Ennek a tábornak is voltak parancsnokai, szadistái, hóhérai, de igazi uralkodói mégsem ők voltak, hanem egy belső maffia tagjai, akiket többszörös gyilkosságért, erőszakos bűncselekményért ítéltek el. Ők voltak a bűnözés arisztokratái, a zseniális gonosztevők. A táborban minden az övék volt. Ha valakinek volt egy fölösleges gombja – az is. Ha öt szem áfonyája – az is. Dolgozni? Őket nem merték elküldeni a vizes bányába még a felügyelők sem, mert aki megpróbálta, hamarosan hanyatt feküdt az „édes anyaföldön”. A táborban mindenki elfelejtett nevetni, mosolyogni, kinyújtózkodni fölkelés után, csak ők nem. Sőt, még játszottak is! Kártyáztak a barakk rettegő nyilvánossága előtt. Pénzbe nem játszhattak, aranyrögbe, pléhkanálba, szalonnadarabba se. Egyedül a hideg, szibériai csillagokba játszhattak volna, de azokban minek?

Így hát emberéletben játszottak. Aki megnyerte a játszmát, körülnézett a rettegő barakklakókon s egyvalakire rámutatott.

– Vele törleszthetsz.

Ez a rideg mondat azt jelentette, hogy a játszma vesztesének meg kellett ölnie a kiszemelt személyt, ha nem tette volna meg, őbelé nyomják tövig az e célra „fölszentelt” kést.

Ha mindkét kárpátaljai fiú ott pusztul el a Gulágon, most kevesebbet tudnánk a XX. század tébolyult játékairól.

 

*

 

Vasárnap. Isten napja. Nem inkább az elhallgathatatlan őrületeké?