Forgácsok a földön XIII.

Süt a Nap. Tavasziasan süt, pedig még csak február van. Egy életrevaló fénynyaláb ide verekszi magát az asztalomra és célba érkezve szétszálazódik. Könyvek, folyóiratok fényesednek meg tőle, egy nyitva felejtett zsebkés és három szem boltban vásárolt jonatán alma.

Ha valaki most váratlanul belépne a szobámba, Keleti Károly utcai búvóhelyemre, az elébe táruló látványban egy beszédes csendélet lehetőségét fedezhetné föl. Csendélet – könyvekkel, késsel és almákkal.

Természetes, hogy a belépő látogatóm sugallata nem csak közhelyes, hanem mindenestől múlt idejű sugallat lenne. Inkább az emlékezés és a kultúra része, mint a látható tárgyakból szétáradó valóságé. Hiszen az ezredvégen, pontosabban fogalmazva: a lezáruló, modernnek elkeresztelt, huszadik század végén az ember már csak önmagával évődve, heccelődve fogadhatja el az idillt, kötelező öngúnnyal, egyébként távoltartja magát tőle, mint a gyerekkori orrturkálástól vagy csínytevésektől. Azt hiszem, merész, forradalmas festőnek kellene megjelennie világunkban, aki Renoir, Van Gogh, Cézanne, Picasso, Braque vagy például a mi Ferenczynk, Derkovitsunk, Bernáthunk után elkezdene ma olyan csendéleteket festeni, amelyeken a megsértett, a száműzött, az önmagától is elidegenített idill újra polgárjogot követelne magának a század kuszaságai között otthonainkban és a kiállítási termekben is.

Ránézek a három almára és szinte megsemmisülve érzem meg, hogy nem jöhet ilyen festő. Legalábbis Magyarországon nem. Ugyanis az én bolti almáim már nem almák. Valami mások. Minden sejtjükben ott van a romlás. A héjuk még piros és sárga, de mindkét alapszínen átsejlik már a rothadást jelző barna szín. Tudjuk, hogy amikor Cézanne almákat készült festeni, órákon át társította, illesztgette egymáshoz „modelljeit”, hogy a színek, a formák, az árnyékok egy új valóságteremtéshez segítsék őt hozzá. Új valóság- és világlátáshoz, mert ezek nélkül az ember nem újíthatja meg viszonyát sem a természethez, sem ahhoz a korszakhoz, amelyben él, sem a nagy áradásokhoz: az emberiség történelméhez. Képzeljük csak el, mire egy mai Cézanne elrendezné az asztalon az almákat, a könyveket, a jóslatos kést és elkezdené őket festeni, aligha jutna tovább egy maszatos vázlatnál, mert a fölpuhult modellek a szeme láttára pusztulnának el.

 

*

 

A hitványulás, a romlás szinte mindent megérintett, amit a természet formált és őrzött eddig. Ahogy terjeszkedik, s hódít a művi világ, úgy silányul a természeti. Az ősi. Az isteni. A csodák eredetiségétől és változataitól hatalmas.

Az almáimmal együtt, szinte párhuzamos időben, csenevészesedik a kutyánk is. Nem föltétlenül csak az izomzata, szaglása, hallása, hanem a természete.

Aki csak valamennyire is járatos a kutyafajták gazdag világában, tudja, hogy az erdélyi kopó, ez a háromszínű: bársonyfekete szőrű, csersárga jegyű és fehér foltot viselő állat a vadászkutyák nemes rendjébe tartozik. Közvetlen őse a honfoglaló magyarság lovas civilizációjának egyik díszpéldánya. Velük együtt érkezik ide a Kárpát-medencébe s az itt honos kopóval keveredve „teremti” meg mai, erdélyi kopós formáját s tulajdonságait. Megkülönböztetett szerepét jelzi, hogy a ló, a turul, a szarvas, a medve mellett már a 14. századi Képes Krónikák miniatúráin is megjelenik. Részben kortársként, részben a hajdani idők kihagyhatatlan résztvevőjeként. Egyformán vadásztak vele szarvasra, őzre és vaddisznóra.

A három színnel büszkélkedhető kopó egyáltalán nem tarka kutya, nem foltos. Ellenkezőleg: egymást kiegészítő és ellenpontozó színei miatt inkább talányos, nyugtalanító s hétköznapiságában is mindig ünnepélyes. Szőre színében van valami a holló színéből, egy villanásnyi fehér a mellén a hattyúéból s ugyanakkor barna a farkaséból. Ha meggondolom: illett ez a kopó a lázadó s tragikus Koppányhoz, illett István királyhoz és a hunok királyát utánzó, reneszánsz Mátyásunkhoz is. Szolgaként is nemes volt, sőt a kutyák között egyenesen arisztokrata. Nem véletlen tehát, hogy a második világháborúig ott sürgött-forgott a magyar, főként az erdélyi magyar arisztokrácia legbensőbb világában. Az pedig még kevésbé véletlen, hogy az 1947-ben hatalmon lévő román kormány – élén a színváltó, ravasz és okos Petru Grozával – törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színéről, tűnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornissokkal együtt. A mögöttük fölhalmozott és szakadékba sodródó századokkal.

Ki hallott már ilyet: kutyák a puskacsövek előtt! Kutyák a vesztőhelyen! Akár az Aradi Tizenhárom! Mintha Haynauék után bizonyos román főemberek is ráéreztek volna arra: nem elég győzni, föl is kell a győzelmet pántlikázni. Embervér után nemes kutyák vérével is.

Ki tud erről a különös pusztításról idehaza? S ki tud a világon? Aki tudott is, a tömérdek szörnyűség között elfelejtette.

Azért mégis akadt egy-két makacs megszállott, aki nem nyugodott bele, hogy ez az önérzetes, büszke kutyafajta a Képes Krónikák után a 20. századi fotógyűjteményekben maradjon fönn. Valamikor a hatvanas évek elején, legendás hosszú keresés után, találtak néhány pár fajtiszta kopót Erdélyben és megvásárolták. Egyik hír szerint a budapesti Állatkertnek, a másik hír szerint maguknak s valahol a Börzsönyben újra szaporítani kezdték az állatot.

Bátor névre hallgató kutyánk, a fülébe égetett szám tanúsága szerint a 411-ik „példány” az újratámasztás isteni kísérletében.

Az erdélyi kopó tehát él. A szakértők így írják le nagyjából tulajdonságait és jellemrajzát: „Ez az ősi magyar fajta nagyszerű vadászkutya. Vadászat közben bátor, okos, kitartó s önálló kezdeményezésre képes. A nagy vadakat konokan űzi, a kisebbeket a földre nyomja. Szimata kitűnő, a szagnyomot tévedhetetlenül követi. Ezenkívül kemény, de engedelmes állat, a gazdájához az egyenrangúság természetes ösztönével ragaszkodik…”

Szó szerint mindezt elmondhatnám, illetve elképzelhetném a mi erdélyi kopónkról is, ha például részt vehettem volna vele lovas falkavadászatokon, vaddisznót, szarvast vagy akár medvét hajszolva, mondjuk azokon a mezőségi, csíki, gyergyói, fogarasi tájakon, ahol évtizedeken át a hírhedt diktátor: Nicolae Ceauşescu és válogatott főemberei vadásztak.

De Bátor és én csak egy összezsugorított vadászmezőt kaptunk a sorstól: egy elhanyagolt, göcsörtös és gazos futballpályát Pesthidegkúton, közel a város széléhez, ahol csodaszarvasok helyett legföljebb szarvasbogarak mocorásznak és röppennek föl időről-időre a fűből, agyaras vaddisznók helyett pedig csak egerek kóricálnak.

Egyik délutáni, cserkészgető sétánkon földbe gyökerezett a lábam. A katángkórókat gondosan levizelő kutya egyszercsak megáll mellettem, laska-fülét kissé megemeli s visszafojtottan nyüszíteni kezd, mint aki vadat érez. Nagy vadat, veszélyeset. A következő pillanatban már ugrik is, veti bele magát a gazba, vérgőzös fejjel a bogáncsok közé. Úristen – egy egér! Nem nyúl, nem őz, nem vadkan, hanem csak egy rohanó macskafalat. A vadűzés ősi ösztöne mégis olyan mindent elsöprő szenvedéllyel támadt föl benne, hogy megtüskésedett hátán a szőr, izomzata belobbant, mint az iramodó rakétáké és már kapta volna is el a csánkját, az irháját annak a négylábú micsodának, de, sicc-succ, az a kis villámló, szürke piszok eltűnt előle egy lukban!

Hát idejutottunk! Ezer esztendők nagy kalandjai után ide! Az erdők suhogó ágai és zöld birodalma helyett egy dohos egérluk szájához. A büdös fenéhez.

Az ösztöneiben megszégyenült és leforrázott kutya egyszeriben tombolni kezdett. Neki állt ásni a lábaival, kapart, hányta a földet hátrafelé, sírt, nyüszített dühében, mintha Toldi Miklósnak egy bika megfékezése helyett pimasz legyeket kellene elkapdosnia a levegőben.