Forgácsok a földön XII.Sok okos, találó és messzire világító mondatot fogalmaztak már meg a hagyomány mélyebb értelméről és szerepéről. Az egyik így hangzik: a hagyomány rendező elv, évszázadok legjellemzőbb tulajdonságait őrzi és tartja össze. A másik így: a hagyomány nem más, mint a folyamatosan megújuló, illetve megújítható múlt. A harmadik azt bizonyítja, hogy a hagyomány nem egyszerű átöröklés, nem könnyed hozomány, amelyet elődeinktől ajándékba kapunk, de mindenkinek keményen meg kell dolgozni érte, ha el akarja sajátítani, s kötődni kíván hozzá. A három találomra kiragadott megfogalmazás után még tízszer, húszszor ennyi hasonló súlyú gondolatot idézhetnénk Lao-cétől, Goethétől, Nietzschétől, Tolsztojtól, Kodálytól vagy Németh Lászlótól. Helyettük inkább olyat ajánlanék, amely tökéletesen beleillik az információs társadalom gondolatkörébe és szóhasználatába: az igazi hagyomány mindig a legmegbízhatóbb információ számunkra, hiszen a legfontosabb tényről, eredetünkről tájékoztat minket, s egyúttal figyelmeztet is eredetünkre.
*
A jófajta, nyílt hagyományok mellett vannak természetesen lappangó, sunyi, ördögi hagyományok is, amelyek mélyben áramló információként ugyanígy utalnak saját eredetünkre, anélkül, hogy bármit is elárulnának belőle. Hosszú és bonyolult elmélkedés helyett legjobb, ha egy időszerű példát említek. Romániában ma, június 4-én tartják az önkormányzati választások első fordulóját. Június 4-én, vagyis a trianoni békediktátum aláírásának nyolcvanadik évfordulóján. Nem tudom, ki botlott bele ebbe a dátumba? Az a gyanúm, hogy Magyarországon senki. De ha mégis belebotlott, valószínű, hogy az időegyezést véletlen balesetnek tekinti, az egymásba rohanó vonatok példájára gondolva, naptári szerencsétlenségnek, amely mögött emberi vagy valamilyen technikai hiba húzódhat meg. Azt hiszem, az ilyen jóhiszemű polgár semmit sem tud a történelmet alakító erőkről, a mélylélektan mocsár-zubogásáról vagy arról a nálunk ismeretlen érzésről, amelyet nemzeti cinkosságnak nevezhetnénk. Ne felejtsük el: június 4.-e csak nekünk, magyaroknak gyásznap, túlléphetetlen tragédia, a románoknak épp az ellenkezője: maga a győzelem napja. A legnagyobb siker minden sikerek között! Elképzelhető, hogy erről feledkeztek meg véletlenül? Brătianu, Románia akkori miniszterelnöke, minden kertelés nélkül ezt nyilatkozta a szerződés aláírásának idején: „Románia azért harcolt, hogy nemzeti akaratát érvényesíthesse a magyar kisebbség felett…” Ezt csak úgy elfelejteni ugyanolyan lenne, mintha a mi március 15-énkről feledkeznénk meg véletlenül. Nem! Nem! Romániában sosem feledkeztek meg erről a napról. És nem is fognak! A napot tehát nem egyik vagy másik hanyag politikus vagy ártatlan közigazgatási szakember jelölte ki a többiek tudta nélkül, hanem a román nemzeti géniusz, amely diadalmas érzékenységként ott él minden román lelkében, és ha kell, fölszólítás nélkül is dönt, cselekszik, működni kezd. Ez történt most is. Kissé misztikusan fogalmazva, a mélységesen mély román hagyomány „lapozott bele” a 2000. év naptárába, s bökött rá június 4-ére. S ez a hagyomány súgta fülből fülbe, a történelmi kárörvendés forróságával: „Menjenek csak a magyarok szavazni akár daccal is és demokratikus hittel, ezen a napon úgyis csak az juthat eszükbe, hogy még győztesen is csak vesztesek.”
*
Érdemes lenne egyszer a hagyomány magas nézőpontjáról megvizsgálni a költészetet is. Kiderülne, hogy a manapság fáradt kézlegyintéssel elintézett versek teli vannak olyan tudással, sejtésekkel, filozófiákon túli gondolatokkal, azaz: átléphetetlen információkkal, amelyeket sehol másutt nem találhatunk meg. Mutatóba írok ide néhány sort:
Ezt Ady írta. S a következőt is:
Kőbe kívánkozó üzenetek. Mint ahogy kőbe kívánkozó információ a két József Attila-i sor is, amely a XX. és a XXI. század fölvilágosult emberének lehetne a jelmondata:
Százezer tonna újság jelenik meg naponta a világon Kínától Amerikán át, Egyiptomon, Magyarországon át Málta szigetéig. De vajon van-e ennél a belső, költői információnál fontosabb és megrázóbb hír, fölismerés a megjelenő újságokban? Szerintem – nincs!
*
Mit tapasztalok? Gyakran azt, hogy Magyarországon az emberek akkor kezdenek csak el komolyan és kétségbeesve gondolkodni, ha zsákutcába kerülnek. Olcsó szellemesség volna tehát azt állítani, hogy a zsákutcának ma hasonló szerepe van, mint régen a kolostoroknak, ahova a tépelődő és magukat kínzó emberek vonultak el választ keresni gondjaikra? Bevallhatom, hogy én nem riadnék vissza ettől az olcsóságtól. A szentséges dolgok – az ilyen olcsó mondatok nélkül is – egymás után hagytak el minket.
*
A Sándorok! Friderikusz Sándor és Fábry Sándor legalább olyan népszerű ma Magyarországon, mint amilyen Petőfi Sándor lehetett március 15-e után hetekig, amíg nem írta meg az Akasszátok fel a királyokat című versét. Isten őrizzen meg engem attól az ostobaságtól, hogy Fábrytól és Friderikusz Sándortól Petőfire emlékeztető csodát várjak el, pusztán azért, hogy népszerűségük indokolhatóbban kerülhessen egymás közelébe. Tűnődni inkább csak azon tűnődöm el, hogy a közönség meghódításához ma elegendőek a szellemes ötletek, a meghitt, parázna semmiségek vagy a pillanatokig fényeskedő sziporkák. A nagyság képzetéhez eddig többnyire a magasságot és a mélységet párosítottuk. A magasság ma teli van ujjongó és táncoló léggömbbel, a mélység pedig törmelékekkel és szeméttel.
*
Az alapszerződések aláírása idején, egy politikai rendezvényen ezt dörmögte mögöttem valaki: „Hagyomány? Ugyan. Nem kell nekünk már a világosi mező sem, letesszük mi a fegyvert Budapesten, Sopronban, Temesváron is. Ahol épp vagyunk.”
*
A világot maga alá gyűrő politikai, gazdasági, ízlésbeli áramlatok hatása alatt eredetiségünk egyre láthatóbban fulladozik. Nemcsak a sok irányból idenyomuló gyom fojtogatja, hanem a pompás és változatos dísznövények is. Az imént idézett Ady a XX. század elején a Magyar Ugart emlegette. A dudvát, a muhart, az elvadult gazos mezőt.
A mai vagy a holnapi Ady-utódoknak lassan a mindent ellepő dísznövényekről kell hasonlót mondaniuk.
*
Időnként az az érzésem, hogy néhány barátommal együtt már csak jellemünk maradékából élünk, mint azok az arisztokraták, akik a háború után darabonként adtak el egy-egy nyakláncot, festményt, századokat megvillantó címeres pecsétgyűrűt, hogy életben tarthassák magukat.
*
Ha valaki megkérdezné tőlem: mi volt a Világszövetségben eltöltött utolsó négy esztendőm leglidércesebb tapasztalata, gondolkodás nélkül azt válaszolnám, hogy bizonyos „magyar érdekekért” küzdő csoportoknak és személyeknek még a rossz alapszabály is fontosabb volt, mint a műveltség és a szenvedésektől megerősödött intelligencia, emberi értelem.
*
Végre ideülhettem íróasztalomhoz. Itt van előttem minden, ami oly gyakran elérhetetlen volt számomra: toll, fehér papír, írógép. S itt vannak az időközben fölhalmozódott jegyzeteim is. Legalább harminc vastag spirálfüzet. Kinyitom az egyiket, s azt olvasom: „A mások nyomora és az emberi katasztrófák a mi utolsó, felfedezésre váró földrészeink.” S alatta zárójelben a szerző neve: Jean Baudrillard. A mondattól kiszárad a szám. Hát még mindig vannak világosfejű megszállottak, akiket kortársaimnak érezhetek? |