Forgácsok a földön XI.

1998. május 23. Egy nappal az országgyűlési választás második fordulója előtt. Csönd van mindenfelé: a kampánycsöndön túli csönd. Szinte testileg érezni, hogy visszafojtott lélegzettel várakozik az ország: ki győz majd holnap?

A Budapest Szálló előcsarnokában egy szemfüles újságíró lép oda hozzám. Arra kér, hogy jósoljak neki. Elég, ha csak két mondatot mondok is, hiszen tizenöt-húsz személy véleménye a hétfői újságban szenzáció lenne. Bombasiker. Szokatlan politikai csemege.

Minden efféle szenzációt mosolyogva szoktam elutasítani. De most megszállt az ördög: „Rendben van, uram, mondok két mondatot, de az nem jóslat lesz, hanem figyelmeztetés. Ez pedig így hangzik: hétfő reggeltől egyetlen magyar se felejtse el, hogy mi jól szoktuk kezdeni és rosszul szoktuk végezni.”

 

*

 

Nem lehet évtizedekig zsibbadásban tartani egy nemzetet, utána pedig elvárni tőle, hogy ruganyos legyen, okos, mozgékony és emelkedett.

 

*

 

Nem hiszem, hogy egy nép sorsát csak politikailag lehet képviselni, különösen olyan időkben, amikor napról-napra gátlástalan túlzásokba csap át a hatalmi akarat és a politikai érdek.

 

*

 

Amelyik nemzetnek nincs önálló szellemi élete, nem lesz igazán önálló kormánya sem.

 

*

 

Ha a tudás: hatalom és nemcsak a szó korábbi magasztos értelmében – vajon, mi korlátozhatja ezt a hatalmat? Csakis a kultúra eleven jelenléte, csakis a művészetekből szétsugárzó szellem. Ezért hiszek én egyre makacsabbul az irodalom, a festészet, a zene, a piacivá vált filmművészet talpraállásában. A csömör, a szükség, a fölhalmozódó kétségbeesés föl fogja őket rázni démoni tehetetlenségükből.

 

*

 

Valamikor, még a hetvenes évek elején ütötte meg a fülemet ez a fogalom, hogy: „másodlagos irodalom”. Első hallásra alaposan félreértettem, mert a másodlagos jelzőt magamban silánynak, rossznak értelmeztem. Holott nem erről van szó, hanem arról, hogy sokkal szívesebben hallgatják az emberek a költészetről, az irodalomról szóló eszmefuttatásokat, mint magát az eredeti műveket: egy verset, egy novellát, egy regényrészletet vagy egy drámát. Vagyis: a másodlagos jelenség fontosabb nekik, mint az elsődleges. Még világosabban fogalmazva: a magyarázat, az értelmezés közelebb áll hozzájuk, mint amit a közvetítők értelmeznek.

Mi lehet ennek az oka? A lustaság? Az elkényelmesedés? Az érzelmi élet elsivatagosodása? Vagy az eredeti élmények hiánya? Illetve: mindez együtt?

Azt hiszem, erről van szó. Végül is egy olyan kultúrában, amely idestova két évszázad óta az értelemnek, a mindent megvizsgáló és szétszedő észnek adott többlet jogot a hit, az érzékek képességével szemben, a végeredmény törvényszerű. Ráadásul: mióta a televízió fölfedezésével az ember nem csak hall a világról, de látja is azt, a másolatok rabszolgaságába esett. Szinte mindennap látjuk képernyőn az Óceánt, a titáni víztömeg hullámzását, de amit látunk, nem eredeti. Hiányzik belőle az erő, a csoda, a világteremtés zavarba ejtő talánya, a mitologikus csapzottság, melyben istenek születtek s melyben nagy bálnacsapatként úszkált a halál.

A másolatban látott világ: elvont világ. Absztrakció. Kilúgozott és lecsökkentett valóság.

Ezzel élünk, mintha körte, banán, papaya helyett körte, banán, papaya ízű tablettákat szopogatnánk.

 

*

 

Az a folyamat, ahogy a könyvet olvasó emberiség újságolvasó emberiséggé alakult át, ugyanennek az absztrahálódásnak a következménye. Nekünk már nem történetek kellenek, nem nyugtalanító katarzisok, hanem csak hírek. Reggeltől estig tömjük magunkba őket: két kanállal: fölrobbantotta magát egy palesztin férfi; Suharto elnök túlélésre játszik; a belga szakszervezetek ezt és ezt határozták; egy amerikai középiskolás fiú lelőtte szüleit és néhány osztálytársát; egy vénülő, állatkerti zsiráfnak annyira elzsibbadtak a lábai, hogy nem tudott fölkelni a földről s daruval kellett talpra állítani.

És még ötvenszer ennyi naponta!

A baj nem is egészen ez, hanem az, hogy a hírek mindig egyirányúak. Kívülről érkeznek hozzánk. A külső világból. Belülről alig. A belső realitásból.

Ezt a fonákságot már József Attila is észrevette. S költőhöz méltó daccal, a maga számára, megfordítja ezt a folyamatot. Ezt írja Irgalom című versében:

 

És hallgatom a híreket, miket mélyemből enszavam hoz. Amíg a világ íly veszett, én irgalmas leszek magamhoz.

 

*

 

Félig bevallott élet. A nyolcvanas évek elején ezzel a címmel jelentettem meg egy esszé-kötetet. Beszédes címnek szántam, amely egyszerre leplezi le az akkori politikai rendszert s leplez le engem is. Vád és önvád sűrűsödik benne össze: a korlátok és az írói gyöngeség egybejátszódása, hogy csak féligazságokra, fél-szenvedélyekre és fél-bátorságokra futotta. Pontosabban: még a vakmerőség is félig érhetett célba, mivel a politikai diktatúra közege alkalmatlan volt arra a teljességre, amelyre vágyott az ember.

A politikai diktatúra helyét mára észrevétlenül és finoman a világ értelmezésének az erőszaka foglalta el. Ma nem elnyomják az embert, hanem – többszörös áttétellel – félrevezetik.

Egyre gyakrabban eszembe jut a valamikori könyvcím.

 

*

 

A gén-csoda, a klónozás mögött is fölrémlik az ember félrevezetésének a távlata. Micsoda bárgyúság még csak szóba hozni is a tökéletes másolat esélyét! Az eredeti utánzatát. Ugyanis e szerint a logika szerint, mondjuk, nemcsak Goethét lehetne sokszorosítani, hanem – még kimondani is szörnyű – a keresztre feszített Krisztust is! Vele együtt a szenvedés filozófiáját, a szeretet evangéliumát, az emberiség életét megváltoztató sorsot.

Ha pedig nem lehet, akkor biológiai trükk, tudományos csalás az egész.

 

*

 

Mára elég a sok megcsavarodott gondolatból. Blaise Pascal, három és fél század után, huzatos szobájában ülve azt üzeni nekünk: „Igyekezzünk helyesen gondolkodni, ez minden erkölcs alapja.”