Forgácsok a földön X.

Ma délelőtt hárman is megkérdezték tőlem: olvastam-e az Élet és Irodalomban egy bizonyos Gereben István nevezetű úr cikkét? Nem, nem olvastam. Miért? Kellett volna? Egyik megszólítóm szerint: igen, a másik szerint: nem, a harmadik ismerősöm pedig elámulva hidegvérű tájékozatlanságomon, elragadtatottan szorongatta a kezem. „Ez igen! Ez aztán a halálmegvető élet! Rakétákkal lövet ez a Gereben s neked a szemed se rebben. Összehívhatja ellened a Egyesült Nemzetek Szervezetét, a Biztonsági Tanács ülését, sőt fölszólíthatja az amerikai öreg hölgyeket, hogy gyűjtsék szorgalmasan a nyálukat és köpjenek le, mert állítólag valahol Erdélyben csúnyán és félreérthetően nyilatkoztál egy újságírónak a demokráciáról s ennek ellenére te békésen baktatsz a Benczúr utcában mintha semmi közöd se volna a háborúhoz.” Erre belőlem tör föl a nevetés: Csupa jó hír! Hiszen, ha már ülésezik a Biztonsági Tanács, akkor nincs semmi gondom, mert remélem, hogy az ugandai, az orosz, az olasz, a francia, az egyiptomi, a török küldött körültekintőbb lesz, mint Gereben és nemcsak a tizenöt-húsz soros újság-nyilatkozatomat olvassa el az egykultúrájú közösségek és a demokrácia viszonyáról, hanem utána néz egyéb írásaimnak is és azok alapján ítél.

Ez az új fejlemény olyan szempontból nézve is kedvez nekem, hogy ha eddig nem olvastam el Gereben úr egyetlen ellenem írt, gyűlölködő írását sem, ezt a mostanit se fogom. Végh Antalt, Gerebent ugyanúgy nem olvasok, ahogy tudatosan lúgkövet sem iszom.

 

*

 

A rádióban egy ismeretlen nevű lélekgyógyász beszél az önkifejezés szükségletéről. Mint lét-szükségletről. Azt mondja, hogy az önkifejezés a szabadság egyik előfeltétele, előállapota, gyakorló iskolája. Szép, szép az eszmefuttatás, tanár úr, de azért nem ártana árnyalni ezt a mélylélektani megállapítást. Tudniillik: a tehénbőgés és a szamárordítás is önkifejezés, de az Isten se tudja, hogyan lehetne bármelyiket is összekapcsolni a szabadság fogalmával.

 

*

 

Vannak kérdések, amelyeket azért nem tudunk bölcsen megválaszolni, mert bár sokszor megfogalmazták őket, de mindig rosszul.

Szerintem ilyen a modern művészet néhány alapkérdése is. Különösen a képzőművészeté s ezen belül is a minden kötöttségtől, hagyománytól, formától elrugaszkodott absztrakt festészeté. Hány olyan bekeretezett képet látott, láthatott a század embere, amelyen nem volt semmi látnivaló? Úgyis kérdezhetnénk: hány képtelen képet?

Ott állt, pontosabban ott függött előttünk a tárgyiasult kérdés, mi ez: kép-e vagy képtelenség, de csak halogató válaszok születtek. Akadtak, akik ezeknek az üres, elhíresült képeknek a titkát a beszédes misztériumok világába siklatták át, mondván: ahogy az Isten meghalt, úgy halnak meg sorba legnemesebb műfajai is. Voltak, persze, olyan értelmezők, akik a történelmen és a festészeten belül maradva, újkori képrombolást láttak bennük. A vallási eredetű bizánci után egy világi eredetű, absztrakt képrombolást.

Mindkét értelmezés megkerülte a lényeget. Mennyivel egyszerűbb lett volna rögtön a kezdetben a semmi, az ötlettelenség reklámjának tekinteni őket. Vakmerő szélhámosságnak, amely lefegyverezte még a múzeumok elitjét és gazdáit is.

 

*

 

Amíg a művészet kisiklásain tűnődöm, erőszakos légyzöngésre, légyberregésre kapom föl a fejemet. Egy nagy fekete példány túráztatja magát az egyik átlátszó ablaktáblán. Szeretne átrepülni rajta, ki a szobából, de csak szeretne. Nem megy. Az ablaküveg áttörhetetlen kínai fal. Isten üvegbarikádja.

A boldogtalan légy az imént még csak a saját, természetes erejével akart kitörni, szállni a dolga után, most azonban már a kétségbeesés és a hisztéria tartalékdinamóit is mozgósítja: brrrrr, zsri-zsri-zsri, de hiába. Marad ott, ahol volt. Pedig minden átlátszó, tiszta, végtelen. Látszik az utca, az ég, a szemközti háztető, sőt még a levegő is. Mi lehet hát a baj? Kissé arrébb mászik, hátha ott nem lesz olyan ellenálló a világ. De olyan! Fölpörgeti magát mégis, teste úgy rázkódik, remeg, mint az elektromos falfúróé, aztán végkimerüléses állapotban alázuhan az ablakdeszkára.

Szánalommal kellene néznem ezt a hiábavaló élet-halál küzdelmet, de nem tudom. Ugyanis huszonöt centiméterre attól a helytől, ahol a szerencsétlen légy félholtan hever, nyitva az ablak másik szárnya, és szabadon jár ki-be rajta lepke, légy, darázs.

Ó, téves csataterek hősei!

A némafilm Chaplinjére gondolok, aki a sejtjeiben hordozta az efféle helyzetkomikum emberiségre is érvényes filozófiai tapasztalatait.

 

*

 

Közben Eugen Ionesco, a román származású francia író egyik vallomás-töredéke is eszembe jut. A Kopasz énekesnő szerzőjéé. Ezt írja a Szemtől-szembe az élettel című naplójegyzetében: „Nevetségesek vagyunk. Ebből a szemszögből kellene magunkat látnunk. Csak a humor – legyen az rózsaszínű vagy fekete vagy kegyetlen –, szóval csak a humor képes nekünk visszaadni a derűt.”

 

*

 

Gyakran hallhatjuk manapság: ha nem marad meg a kultúra sokszínűsége, elszegényedik a világ.

A félelem jogos. Legszemléletesebb metaforája ennek a látomásnak a Szahara, amely lehangolóan egyszínű, noha homokban igen gazdag.

 

*

 

Másság. Ezt a sikerületlen, csökött szót az értelmiségiek és a politikusok egy része terjesztette el nyelvünkben. Akadnak köztük olyanok, akik úgy forgatják a szájukban, mint az amerikaiak a rágógumit.

Egyszer már majdnem leírtam én is a fogalmat. Igaz, kihívó daccal, jelezve, hogy nem ártana valamit finomítani a szó agresszivitásán, hiszen másokhoz viszonyítva, például, jómagam is másféle vagyok: más természet, másféle szellem. S az, amit képviselek, időnként, bizony, komoly védelemre is szorulna. Mint akármilyen másság.

 

*

 

Protestáns létemre sokat tanulhatnék a szentektől is. Nemcsak önismeretet, türelmet, aszkézist, alázatot, de szeplőtelen nyíltságot is. A legenda szerint Szent Ferenc a madaraknak is prédikált, de állítólag följegyezték róla azt is, hogy egyszer, amikor a hívőkhöz kellett volna beszélnie, végignézett rajtuk, hosszan áthatóan és így szólt hozzájuk: „Nincs mit mondanom Nektek.” Keresztet vetett, lejött a szószékről és otthagyta őket.

 

*

 

A legtöbb ember képtelen ilyesmire. Általában csak fölismerésre, illetve a megismerésre képes, a döntésre és a választásra nem.

Csoda-e, ha maga az istenadta tömeg, finomabban szólva: az istenadta nép kísértetiesen az egyes emberre hasonlít?

 

*

 

Lebukott zsebtolvajt faggat az újságíró. A szakma rejtettebb titkaira kíváncsi: mi kell leginkább hozzá? Sas-szem? Kézügyesség? Villámgyors helyzetfölismerés? Lélektani ismeretek?

– Angol hidegvér – mondja öntudatosan a magyar „mester”.

 

*

 

Zárshop – olvasom egy budai kis üzlet cégtábláján, nagy sárga betűkkel.

Ha ez az ateizmussal fölérő magyar nyelvtagadás ilyen módon fertőzi tovább szókincsünket, lassan azt kérdik majd tőlünk az utódaink: mi az a zár?