Forgácsok a földön IX.

Az újságíró adatokat és tényeket sorakoztat föl a késői Kádár-rendszer viszonylagos nagyvonalúsága mellett. Nem mondhatom, hogy ellenszenvesen. Valami mégis zavar tárgyilagosnak tetsző okfejtésében. Talán a gézszerűen megszőtt, áttetsző logika. Miről feledkezik meg érvelése közben? Arról, hogy a puszta tény önmagában még nem történelem. Még akkor sem az, ha mindegyik ténynek külön-külön tanúi és hitelesítői is vannak. A történelem csakis a következményeiben válik igazán történelemmé. És akkor is csak úgy, ha a fölsorakoztatott tényeket átjárja valamilyen érvényes gondolat vagy eszme.

 

*

 

Volt idő, amikor valamilyen elszólás, mosdatlan mondat vagy nyelvtani kisiklás bizonyos társaságban ellehetetlenített egy embert. Ma? A rádiózás, a televíziózás, a szakadatlan fecsegés századában az ilyesmitől a szeme se rebben meg senkinek.

 

*

 

Egy nemzet kultúrája és erkölcse: alkotás. Mű. Remekmű, akár a nyelv. Így kell ápolnunk, használnunk, csiszolgatnunk s vigyáznunk rá.

 

*

 

Ahogy bizonyos emberek a nemzeti eszme rendszerét, értékeit, szóhasználatát örökölték, mások ugyanígy örökölték az irántuk való közönyösséget vagy érdektelenséget. Ez eddig rendben is van, nincs benne semmi rendkívüli addig, amíg az érdektelenség nem akar uralkodni, vagy meghatározó erővé válni minden áron.

 

*

 

Milyen különös: Mohácsig senki nem foglalkozik a sajátos magyar tulajdonságokkal. Sem az erényeinkkel, sem a bűneinkkel. Utána viszont fölfakadnak a források: a halálos veszély magunk felé fordít bennünket. De több mint száz esztendő kellett ahhoz, hogy eljussunk valamilyen összegzéshez. Zrínyivel eljutottunk. Ő az első, igazi tanulmányírónk, esszéistánk, akit nem az ószövetségi próféták sarkantyúztak, nem is a görög, a római filozófusok, történetírók, hanem saját tapasztalatai.

Amikor nemrég újraolvastam nagy esszéjét: a Török áfiumot, a Tanú folyóiratot elindító fiatal Németh Lászlóra gondoltam. Ezt írja beköszöntőjében: „Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság… Az essait a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni…”

Zrínyi eredetisége mögött is ez az eltökéltség, ez a felfedezői szenvedély munkál. Minden gondolata: vallomás és minden vallomása: gondolat. A legtöbb bűnt ő látja meg először bennünk s a Mohács utáni magyar abszurditások lényegét szintén. Ezt hangoztatja bátorításul kortársainak: „egy menekülése van a legyőzöttnek, ha nem remél menekülést.”

Egy életen át ezzel biztatott engem is.

 

*

 

A végvári vitézek ma – mondom némi történelmi romantikával és anakronizmussal – a tanítók, a tanárok. Különösen a kisebbségi sorsban vergődő nevelők. A magyarságot ugyanis ma nem az ország határain, a végeken kell megvédeni, hanem a szellem, a kultúra, az anyanyelv veszélyeztetett határain. Még tárgyszerűbben: egy-egy városban, egy-egy iskolában.

 

*

 

Ahol nincs egyetem, nincs felsőoktatás, ott a magyar nyelvű középiskolák olyanok, mint az a vasútvonal, amely egyszer csak abba marad a mező közepén.

 

*

 

A trianoni döntésen rágódva, emésztődve még az is eszébe jut az embernek, hogy Napóleon legyőzése után mért nem dúlták szét Franciaországot, mint ahogy minket? Természetesen szörnyű lett volna az is, de az összehasonlítás önként adódik, hiszen Franciaország se okozott kevesebb gondot Európának, mint az Osztrák–Magyar Monarchia s ezen belül Magyarország. Ráadásul Franciaország is soknemzetiségű ország volt: éltek benne bretonok, oxitánok, baszkok szépszámmal.

Akkor még a vesztes csak vesztes volt és nem volt szétvernivaló bűnös is?

 

*

 

Még egy mondat a súlyos trianoni megrázkódtatásról. Az elcsatolt területeket nem a győztesek kapták, hanem azok, akik közel álltak a győztesekhez.

 

*

 

Kicsit mindenkinek igaza van a vitázó felek között – mondja egy bölcsességre hajló hang a teremben. Te jó ég! – siklatom föl a szemem a mennyezetre. Ez a bölcsesség egy almacsutkát sem ér, hiszen egy csöppnyi igazság még a hazugságban is van. Éppen ezért az igazság sose korlátozódhat a részletek kiemelésére. Mindig csak a részletek összességéből és többletéből szikrázhat elő.

 

*

 

A munka nemesít – írtuk bele agyunkba évezredek emberi tapasztalatát. A mondat igaz volt és megdönthetetlen. Mára azonban megingott: az emberiségnek egyre kevesebb alkalma és lehetősége lesz a munkára. Elvégzik helyette a munkagépek, robotok, toronydaruk, számítógépek, alagútfúrók, ilyen-amolyan lángelméjű szerkezetek. Mi lesz így velünk, legtöbbünkkel? Lezüllünk, elkorcsosulunk? S kezdjük elhitetni magunkkal, hogy mostantól kezdve majd a munkanélküliség nemesít?

 

*

 

Ha megszemélyesítjük a televíziót, azt is mondhatjuk róla, hogy házhoz jön s ugyanúgy kiszolgál minket, mint valamikor a szódavizes és a reggeli zsömlés. A különbség az, hogy a televízió ott is marad.

 

*

 

Azt hisszük, hogy amiről hallunk és tudunk, azt már ismerjük is. Ez a hízelgő hit bődületes, nagy öncsalásokhoz vezet. Ijesztő felszínességhez. A képregényekhez, a keresztrejtvény-kultúrához. Ideje lenne tehát ötméteres falragaszokon bejelenteni: figyelem, emberek, újkeletű katasztrófa fenyegeti a világot. A járványt úgy nevezik, hogy egyetemes sznobizmus.

 

*

 

A hetvenhetes cseh Charta egyik aláírója vagy megszövegezője azt nyilatkozta egyszer, hogy szeretné megérni azt az időt, amikor egy-egy könyvet könyvként s nem revolverként kezelnek a közép-európai társadalmakban. Fölsóhajtása óta eltelt legalább húsz év, s a világ is minden ízében megváltozott. Vajon közelebb vagyunk-e a nagyon is szerény óhaj megvalósulásához? Aligha. Hiszen revolverről igen – de ki beszél ma méltósággal a könyvről?