Forgácsok a földön VIII.

Régóta tisztelem az állatvédőket. Nemes ügy képviselői korunkban: az emberi jogok kitágításával párhuzamosan egyre sikeresebben küzdenek az állatok természetes jogaiért.

A tisztelet mellett azonban érzek némi zavart is: ki tudná megmondani, hogy meddig terjed illetékességük határa, másként fogalmazva: erkölcsi fennhatóságuk? Az, hogy a kutyákat, a lovakat védjük a kínzástól – rendben van. És hogy a szerencsétlen libákat is a töméstől – szintén. Az arénában kéjjel kivégzett bikákról már nem is beszélek. De mit szólnának, ha a dadogó sikereken fölbuzdulva, megalakulna egy új társaság, amely azt írná föl egy hordozható, széles táblára, hogy jogokat a szúnyogoknak is! Pozitív diszkriminációt! Bizonyára én is beállnék közéjük, az Isten teremtette lények iránti tiszteletből, de ha bársonyos, sima augusztusi estén, olvasás közben, ösztönösen mégis agyoncsapnék egy kedves vérszívót, mit kezdenék a bűntudatommal?

 

*

 

Istentagadás? Persze, persze, miért ne lehetne ilyen is? Legyen! De ha ez lehetséges, sőt bizonyos filozófiák szerint szükséges is, miért ne lehetne ugyanilyen alapon magát a hitetlenséget is tagadni? A közönyt, a semmit, a barbár hápogást minden jó szándék ellenében, vagy a szörnyű eltömegesedést, amely emberi mű és sokkal súlyosabb következményei lehetnek, mint az istenhitnek?

 

*

 

Sok elbizonytalanodott embert látok mindenfelé. Toporognak az ürességben. Várták a nagy történelmi fordulatot: a demokrácia korát, a szólásszabadságét és most, hogy itt van, a beteljesülés élménye helyett az ideges vakarózás kényszerétől szenvednek folyamatosan. Régen a diktatúra és az émelyegtető szocializmus ellen mindig akadt egy-egy viccük, egy-egy célba találó mondatuk. Vagy ha nem beszélhettek nyíltan, beszéltek virágnyelven, a kijátszottak, a titkos összeesküvők nyelvjárása szerint.

Mára minden efféle politika érvényét veszítette. Aki négyévenként belép a szavazófülkébe, kiiktatja magát a kötetlen, a szabad lázadók sorából. A demokrácia „diktatúrája” megköveteli, hogy az egyén igent vagy nemet mondjon a társadalmi, a történelmi folyamatokra. Igent vagy nemet akkor is, ha igazi meggyőződés helyett óránként változó sejtések kormányozzák. Megszilárdult viszonyok között, természetesen, szilárd az igen is és a nem is, de a mi kapkodó, csakazértis-döntéseink még hosszú ideig zűrzavaros helyzetekbe sodornak minket.

Általában a konok igen és a konok nem: a pártok szava és a szigorú vallásoké! Tudom: bizonyos pillanatokban megkerülhetetlen szavak, de azt is tudom, hogy a valóságértelmezés mindennapi drámájában ugyanúgy leegyszerűsíthetik az életet, mintha a sokszínű föld, a sokszínű ég és természet ábrázolására egyedül csak a fekete és a fehér színt tartanák alkalmasnak, ami ostobaság, sőt szinte perverzitás volna.

Sajnos, az újszülött demokráciák tömegembere rákényszerül erre az egyoldalúságra. Rákényszerül, mert ismeretek híján nincs választéka. Se érzelmi, se gondolati.

Ahhoz ugyanis, hogy egy változásban kínlódó, vergődő társadalom választani tudjon, kevésnek bizonyulnak számára még a tények is. Legalább ilyen szüksége van az értelmezésükre. A belőlük kibontható távlatokra és esélyekre. És nem csupán azon a szinten, ahol az értelmezésükből nagybetűs újsághír lesz vagy parlamenti fölszólalás, hanem ahol beporzó és megtermékenyítő szellem.

Nyolc év óta ennek a hiányától fulladozunk. Hiába áll föl a dobogóra időnként egy-egy kétségbeesett gondolkodó és történelmi példákra hivatkozva, hiába jelenti ki, hogy amíg egy országnak nincs életrevaló szellemi élete, intelligens kormányai se lehetnek, kijelentése addig él csak, amíg megfogalmazza, mert véleményét a megvadult tömegként rohanó események és napihírek pillanatok alatt halálra tapossák.

 

*

 

Szellemi élet, persze, nem úgy születik, hogy a magzatvédelmi törvénnyel párhuzamosan rendelkezik róla a kormány. Rendeletek helyett inkább ihletre, dacra, elkeseredésre, szenvedélyre van szükség. Eretnekségre és falakat áttörő zsenialitásra.

Fejtő Ferenctől tudjuk, hogy József Attila A Dunánál című versét „baráti megrendelésre” írta egy tanulmánykötet számára. Ez a tény látszólag ellentmond az ihletettségre való hivatkozásnak. De csak látszólag, mert József Attila nem egy-egy pillanata volt ihletett, hanem az egész élete. A Dunánál című verse mellett „megrendelésre” írta a Levegőt! is.

Kiterjeszthető-e József Attila példája a mai magyar szellemi életre? Segítene-e rajtunk bármiféle buzdítás, megrendelés, sarkantyúzó jóslat? Attól tartok, hogy nem. A magyar szellemi élet, sajnos, már rég nincs ihletett állapotban. Ami, természetesen, nem azt jelenti, hogy nincsenek ihletett írói, zenészei, tudósai, orvosai, közgazdászai, hanem, hogy a belőlük kipattanó szikrák olyanok csak, mint a karácsonyi csillagszóróké, elkápráztatnak, de nem fűtik át, sőt nem gyújtják föl körülöttünk a levegőt.

Sokak szerint azért van ez így, mert a XX. századi nagy válságokban – háborúkban, diktatúrákban, egyéb meghasonlásos őrületekben – kimerültek az értelem tartalékai és az érzelmeké is. Magyarán szólva: kifogyott belőlünk a szusz. Pihenni s kikapcsolódni pedig nincs időnk, hiszen alig fejeződik be körülöttünk s bennünk egyik válság, a nyomában ott a másik, ami még vadabb, még cifrább, még kezelhetetlenebb.

Lehetséges, hogy a történelem ámokfutássá változott? A kis külön történelmek és maga a nagy is? Az emberiségé? S ezért alakulhatott ki versenyszellem a kultúrában? Ezért kellett mindig még a művészetben is gyorsabbnak és újszerűbbnek lenni másoknál? Vajon meddig tarthat még ez a civilizációs ostorcsattogtatás a fejünk fölött? Az irodalom mindig képes volt föllázadni mindenféle megszokás, kényszer, diktatúra ellen, hogy követhesse saját természetét. Mára már ezt a képességét is elvesztette volna? Képességét? Pontosabb, ha képesség helyett az öntudatát emlegetem, mivelhogy egyre több író fogadja el káromkodás és rettenet nélkül, vértelen arccal, hogy a verseknek, a regényeknek, a drámáknak is befellegzett. Hogy kiüresedett műfajok. Hogy más kell a közönségnek.

Ha ez ma így van, kérdés, hogy így marad-e holnap is? Hankiss Elemér a Proletár reneszánsz című tanulmányában ezt a mindenkor időszerű mondatot írja le: „A civilizáció élet és halál kérdése.” Azaz: nem holmi divatoké, beszédmódoké, megfontolásoké. A közönség fütyül az irodalomra? Az író nem fütyülhet. Ha nincs olvasója, írjon a többi írónak vagy magának, mert élet és halál kérdésében az emberi szellem nem teheti le még esendő fegyvereit sem.

 

*

 

Zárókőül talán még egy mondat kívánkozik ide. Zárókőül és a föntiek ellenpontjául: A hagyomány nemcsak tisztelgés, misztikus főhajtás a múlt előtt, hanem nagyon gyakorlatias rendezőelv. Évszázadokat, sőt évezredeket tart rendben.