Forgácsok a földön VII.Ha erdőben, bokorra dobva pillantom meg a meggypiros, csipkeszegélyű kombinét, talán meg se lepődöm a látványtól, hiszen már régóta megszokhattuk, hogy a legcsiklandósabb szerelmi idillek és a legbrutálisabb szerelmi drámák egyaránt hozzátartoznak a városközeli erdők életéhez. De ez a képzeletet fölgyújtó női holmi nem egy bokor ágán, hanem egy juharfa megközelíthetetlen magasában virított, lengett. Árbocmagasságban. Találgatni kezdtem: hogyan kerülhetett oda? Fölhajította valaki csak úgy lazán, könnyedén? Nem, nem, az lehetetlen. Olyan magasra egy ilyen pillekönnyű „szereleminget” nem hajíthat föl senki. Fele magasból visszahullott volna a földre. Vagy talán egy szerelmes-győztes fiú vette a szájába s mászott föl vele a fára, áthatolva az ágak sűrűjén, hogy diadalmasan kitűzhesse, miként a filmhíradókból ismert szovjet kiskatona a Vörös Hadsereg zászlaját a Reichstag csúcsára, 1945 májusában? Lehetséges, de ilyen mutatvány és teljesítmény inkább csak regényekben történik meg, vagy lélegzetet elállító filmeken, a valóságban alig-alig. Bevallom: még az is átcikázott a fejemen, hogy egy holdkóros, szerelmes pilóta ejtőernyőként használta egy romantikus jelenetben. Igen, igen, de akkor hol a holttest? Kielégítő magyarázatot ott a helyszínen sem a logika, sem a képzelet határán belül nem találtam. Segítségemre ezúttal is a költészet sietett. József Attila néhány tűnődő, érzékletes és filozofikus sora jutott eszembe a Téli éjszaka című verséből:
Bizony, bizony: annyi mosoly és annyi ölelés!
*
És mennyi zavarba ejtő feledékenység mindenütt! Egyik legszínvonalasabb és legszilárdabb anyagi alapokon nyugvó irodalmi folyóiratunk szerkesztői egy körlevélben arról kérdezik a kortárs magyar írókat, hogy az olyan klasszikusaink közül, mint amilyen Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Füst Milán, Kassák Lajos, Déry Tibor, Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László, Vas István és Nagy László volt, kit tekintenek ma továbbra is eleven, időszerű, olvasható és megtermékenyítő hatású írónak? Kinek az életműve fakult meg, kié alszik, s kiét kellene nekünk a magunk kis mitológiájával kiegészítenünk és föltámasztanunk? A szerkesztőség kérdései, első hallásra, tapintatosak, ártatlanok, szakszerűek. De csak néhány percnek kell eltelnie ahhoz, hogy a gondolatok s a képzettársítások elszabaduljanak és elhagyják a szertartásos tapintat színterét. Tudniillik: a szerkesztőség kérdései mögött a magyar irodalom szinte minden tegnapi, mai és holnapi kérdése is ott feszül. Kezdve azzal, hogy jó irányba indult-e irodalmunk, amikor Janus Pannonius latinját levetve magáról, magyarul indult tovább vagy a váltással együtt járó zavarai, megrendülései azóta is nyomasztják, mint akit születési rendellenességei élete végéig kísérnek? A kérdés öt évszázad elmúltával is kérdés marad, hiszen, amikor ez a születéssel azonos nagy fordulat megtörtént, Európa már túl volt Dantén, Petrarcán, Villonon, túl a gótikus templomépítés vakmerő áhítatán és lendületén, túl nemcsak a reimsi székesegyház megépítésén, hanem a kassai dómén is. Ami utólagosan azt sugallhatja, hogy a gótika kora és Mátyás rövidéletű reneszánsza után mi, magyarok, az irodalomban is megpróbálhattunk volna előre lépni valamilyen hajlékony, zsenge, kezdetleges „dolce stil nuovo” irányába, de Danték, Boccacciók, Petrarcák, Villonok helyett mi még a római és a görög szerzőknél is távolabbi „elődökhöz” hátráltunk vissza. A Biblia nagy költő-prófétáihoz. Ézsaiáshoz, Jóbhoz, Jeremiáshoz, Ezékielhez és a többiekhez. A Mohács utáni magyarságnak ők mondták a leghitelesebb mondatokat az égi hazáról és a földi hazáról egyaránt. Hallgassuk csak: „Ímé, én hozok reátok meszünnen való nemzetet, oh, Izráel háza! ezt mondja az Úr. Kemény nemzet ez, ősidőből való nemzet ez; nemzet, amelynek nyelvét nem tudod, és nem érted, mit beszél! Tegze olyan, mint a nyitott sír; mindnyájan vitézek… És megemészti aratásodat és kenyeredet; megemészti fiaidat és leányaidat; megemészti juhaidat és ökreidet; erősített városaidat, amelyekben te bizakodol, fegyverrel rontja le.” Izráel háza helyébe Magyarországot, a meszünnen érkező nemzet helyébe a törököt kell csak behelyettesítenünk és ott áll mindenki előtt lecsupaszítva a végzet: a három részre szakadt ország, amelyben gaz virágzik föl, szörnyű bűntudat és csupán profetikus reménykedés. Ha ezzel a hátérrel együtt próbáljuk megérteni irodalmunk alkatát, kényszerhelyzeteit, talán könnyebben elfogadjuk Illyésnek azt a megállapítását, hogy nem minden nép irodalmának van irodalmon túli föladata, de sajnos, a mienknek van. Valószínű, ha a Mohácstól mostanáig tartó léthelyzeteink megváltoztak volna, irodalmunk természete s mélylélektani reflexei is megváltoznak. De egyetlen század se hozta annyira közel hozzánk a Mohács utáni időket, mint ez a nagyra tartott huszadik, a két világháborúval, a két békeszerződéssel és a félévszázados szovjet hódoltsággal. Még a nagy szimbólumok is átvillannak egymáson: Szibéria, Gulág és a Héttorony; az összefogdosott embercsoportok elhurcolása akkor és most, a mi időnkben. Ki az, aki történelmünk gyászos és gyalázatos folytonosságát elismeri, közben pedig az irodalomból kiiktatná a folytonosság kényszerét? Tetszik nekünk vagy nem: ez a kényszer bennünk van. Még abban is, aki minden sejtjével harcol ellene. Az az író-névsor, amelyet a szerkesztőség – néhány név kifelejtésével – elénk tár, nemcsak arra buzdít, hogy elmondjuk: kit tartunk rendkívüli vagy éppenséggel zseniális írónak, hanem arra is feleletet vár, hogy ki felel meg a korszerű írószerep esztétikai, erkölcsi, még pontosabban fogalmazva: szakrális föltételeinek: Németh László inkább vagy Déry Tibor? Illyés Gyula-e vagy Weöres, illetve Vas István? Pilinszky vagy Nagy László? Szabó Lőrinc vagy Nemes Nagy Ágnes? (Szabó Lőrincet én írom ide önkényesen.) Ezekkel a vagy-vagyokkal én az irodalomban úgy vagyok, mint a magyar történelmi egyházakkal, vallásokkal. Elkötelezett protestáns létemre minden mellékgondolat nélkül becsülöm az elkötelezett katolikusokat. Tudom, hogy ők az „elődeink” voltak s ezen az se változtat, hogy komoly kényszerek és komoly meggyőződés következtében ellenfelekké váltunk az idők folyamán. A magyar protestantizmus és a magyar katolicizmus, történelmünk őrjöngése közben, egymást föltételezte, szülte meg vagy szülte újjá. A református Bornemisza és az ellenreformációs, jezsuita Pázmány ugyanazzal a meghitt és megtermékenyítő feszültséggel él bennem, mint mondjuk, Pilinszky és Nagy László! Ha Pilinszky emelkedetten kopár, extatikus hangján hallgatom meg az Apokrifet, az egész magyar költészet belső hangját hallom. Visszhangos szívdobogást: egyetlen ember lépked szemközt a pusztulással. Mindegyik pusztulással, amely a közös időnkben és sorsunkban szembejött velünk. De ilyenkor sose jut eszembe, hogy Nagy László Menyegzőjének barokk lármájában egészen másféle ember, másféle szívdobogás vonul a tengerhez, a Nagy Megtisztítóhoz. Tudom: kettőjük esztétikáját a Tordai-hasadék választja el egymástól. A kritika fölhasználhatja a tényt, ezt a rikító stílusbeli és szemléletbeli különbséget. De én soha! Németh Lászlóval vallom: „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. A nemzete szellemében kell elkészülnie.” S ebbe a műhelybe nemcsak az ellentétes „kritikai iskolák” képviselői dolgoznak be, hanem talán olyanok is, mint jómagam, aki vakon hiszi, hogy az igazi művek végül minden elfogult bírát elhallgattatnak. Mire eldől bennem, hogy mit válaszolnék a szerkesztőség körkérdésére, hirtelen eszembe jut, hogy mindenütt válaszolhatok, csak épp az előkelő s rangos folyóiratban nem. Ugyanis évekkel ezelőtt egyik szerkesztője azt írta rólam kritikai rovatukban, hogy: Csoóri csak volt. Valaha. Régen. Egy rossz emlékű, elsüllyedt korszakban s ma már nem létezik. A szerkesztőség bizonyára elfelejtette ezt az írást, egyébként nem kér meg arra, hogy kérdésére válaszoljak. Én sajnos, nem felejtettem el. Úgy gondolom, stílustalan lenne most pimaszul föltápászkodnom a nemlétből s csak úgy egyszerűen bekopogtatnom a szerkesztőség ajtaján. |