Forgácsok a földön VI.Levelet írok egyik nagy bankunk vezérigazgatójának. Arra kérem, hogy az új esztendőben is támogassa irodalmi, művészeti és társadalmi folyóiratunkat: a Hitelt, amely évek óta egy kilengő oszlop tetején állva igyekszik egyensúlyát megőrizni és életben maradni. Már írás közben érzem, hogy a levelemnek semmi köze a kolduló barátok nemes alázatához. A sorok tisztelettudóak, de önérzetesek s kihúzott, egyenes derékkal közelednek a címzett íróasztala felé. Legfőbb érvük az, hogy bármiről fecsegnek is a világpiaci jósok, az ezredvégi kritika nagy moguljai, az életet értelmező és újrateremtő művészetet, irodalmat éppúgy lehetetlen fölfüggeszteni, mint az evést vagy a lélegzést. Lehetetlen? Pontosabban: tilos. A folyamatosság működtetése pedig pénzbe kerül. Amikor végigolvasom a huszonhat sort, hogy ne maradjon bennük hiba, kínos érzésem támad. Levelem inkább fölszólítás, figyelmeztetés, mint főhajtás és mosolygás közben eldadogott kérelem. Nem, nem, ezt így nem küldhetem el – nyilall belém a legéberebb érdekvédelem: az óvatosság. Mi lesz, ha az okos, a túlérzékeny, a sűrű idegrobbanásokkal élő bankember azt gondolja magában: „Ma még csupán a pénzem kell az ilyen értelmiségi demokratáknak, holnap azonban már a fejem. Támogatni tehát csak azokat a kérelmezőket támogatom, akik legalább egy milliméternyire meghajtják magukat előttem.” Mindez megtörténhet. De a levelet még az ilyen komoly kockázat ellenére sem kezdhetem el selymesíteni. Inkább reményt váltok, s abban kezdek hinni, hogy egy okos vezérigazgatónak nemcsak a sorokra bízott üzenetet kell megértenie, hanem a stílusét is. A stílusból sugárzó üzenet pedig valahogy így hangozhatna: „Tisztelt Uram, rohadt ügy ez a pénzkunyerálás. Inkább öt tonna lepkét kérnék Pünkösdre Öntől, hogy a Szentlélek megjelenését ne kopár éggel fogadhassam. Egyébként pedig azt szeretném még mondani, hogy én valójában nem kérek, hanem a kötelességemet teljesítem. Hiszen ahogyan ez a nép Önt a pénzügyei bonyolításával bízta meg, én rám viszont – sokakkal együtt – szelleme, nyelve, kétségei és reményei gondozását bízta. Úgy gondolom, hogy egyenrangúságunk alapja nyilvánvaló.”
*
A költők életében is nagy szerepe volt mindig a pénznek, vagy annak, ami megtestesítette számukra a pénzt, de sokkal kevesebbet írtak róla, mint amennyit hétköznapjaikon foglalkoztak vele. Gondoljunk csak példaként Villonra, Balassi Bálintra, Csokonaira, Byronra, Balzacra, Dosztojevszkijre, Baudelaire-re, Rimbaud-ra. Írói világuk fölött úgy kóválygott a pénz kísértete, mint ragadozó sasé vagy vércséé a tavaszi rétek fölött. A folyton nélkülöző József Attilánkat is újra és újra derékon kapja ez a gond. Így jajdul föl egyik legmegrázóbb, társ után sóvárgó, szerelmes versében, a Nagyon fájban:
Ez azonban inkább csak afféle költői elszólás és nem a pénz világát érzelmileg és gondolatilag elrendezett fölfogás bizonyítéka. A magyar költők közül valójában csak ketten foglalkoztak eddig tételesen és félreérthetetlenül a pénzzel: Petőfi és Ady. A Gazdálkodási nézeteim című versében így ír Petőfi:
Ezekből a sorokból s más részletekből is egyértelműen az derül ki, hogy Petőfi számára a pénz a szerencse egyik kézzelfogható változata, kaland, ráadás az életre, a szegénylegényes filozofálgatás tárgya. Azt hiszem, ahogy szellemes bordalokat írt, ugyanúgy írhatott volna szellemes pénzdalokat is. Petőfis szerepverseket. Adynak a pénz egészen mást jelentett: vért és aranyat, életet, halált, új kiindulópontot. Mondhatnánk azt is, hogy új istent az ószövetségi és a protestáns Isten mellé. Petőfi a szabadság jelképét a végtelenbe futó Alföldben fedezi föl – Ady a Pénzre vetít rá ilyen látomásokat. A Mi urunk: a Pénz – írja egyik verse fölé, mint valami új vallásalapító. Mi ez a kérkedő, pimasz, magamutogató pénz-őrület Adyban? Szerepkereső ösztön? A szent költészet profanizálása? A vérbaj mellé odarendelt kenyeres pajtás, akivel újabb és újabb botrányokat lehet majd kirobbantani? Szó sincs róla. Az ő nagy szimbólumai nem mesterkélt agykoholmányok, nem didaktikus összegzések, amelyek lezárnak bizonyos gondolati vagy érzelmi folyamatokat, hanem ellenkezőleg egy eleddig fölfedezhetetlen világra nyitnak ablakot. Írjuk is le gyorsan, hogy költészetünkben, sőt az általam ismert világköltészetben ő az első, aki észreveszi és költőien meg is fogalmazza a pénz ijesztő spiritualizálódását. Annak az egész világra kiterjedő folyamatnak a kezdetét, amely mára megteremtette a Pénz kozmikus mindenhatóságát, világbanki segédlettel és kíméletlen démonitással.
*
De ha Ady és a Pénz szövevényes viszonyát elemezve megelégednénk ezzel a látnoki csúcsteljesítménnyel, féligazságoknál akadnánk el, hisz Adynak a Pénz nemcsak izgató, új költői tárgy volt, nemcsak a közép-európai kapitalizmus kikerülhetetlen és kihívó jelensége, hanem az ő különös, fejedelmi életének az igénye is. Aki ismeri egyik legvakmerőbb, vallomásos írását: A magyar Pimondánt, rögtön megérti, hogy miféle indítékok dohognak, forrnak, sisteregnek nem mindennapi pénzsóvárgása és pózoló, gőgös pénzimádata mögött. Első és legfőbb indíték a korabeli magyar valóság, a szürke, porszínű magyar élet, az 1867-es kiegyezés erkölcsi csapdájában vergődő nemzet állapota, amelybe ha csak kicsit is belelát az ember, lehetetlen józanul elviselni. Mámor kell hozzá, toronymagasba cirkáló agyvelő, hogy a szem ne a maga hétköznapi dermedtségében lássa a világot, hanem a fölizgatott érzelmek gyönyörű anarchiájában. De az életet, persze, nemcsak elviselni kell s naponta belelökni ködbe, látomásokba, hanem újrateremteni is a semmiből. A magyar Haláltó helyén új vizeket kell kitalálni, az új vizekre új hajót, melyen ott van a Holnap hőse. S ezt a hőst mindenki mástól el kell különíteni, hogy eredetisége a saját törvényei szerint működhessék. Sőt: királyság kell neki! Udvartartás! Udvartartás a szokatlan szenvedélyek és a szokatlanul merész gondolatok számára. S ezekkel párhuzamosan pedig finom ruhák is kellenek, finom ingek, drága szappanok, borok. S mindez, mint tudjuk, pénzbe kerül. Pénzbe a képzelet is. Pénzbe a történelmi és a parlagi magyar butaságok ellen megindított háborúk. Pénzbe minden egyes fölfedezett és kimondott igazság. Rothschildék kivilágított palotájáról gazos árokparton is lehet elmélkedni, lehet nyikorgó szamárkordéban ülve is, de mennyivel másként lehet egy olyan fiákerről, amelynek a Sors a kocsisa.
*
Ady és a Pénz boldogtalan viszonyát talán sose lehetett olyan világosan megérteni, mint ma, száz évvel később. Kísértetiesen hasonló folyamatok és átrendeződések zajlanak ebben a mostani világunkban is, mint amilyenek az Adyéban zajlottak. Tulajdonváltás, osztályok, csoportok helycseréje, őrületes iramú gazdagodás és elszegényedés. És ha tetszik: ugyanúgy „épül, szépül, csinosodik” az ország, mint akkor, de ugyanúgy fut ki alóla a föld, fut ki az erkölcs. Akkor a világháborúba s Trianonba futottunk bele – most vajon, mibe futunk? Helyrehozhatatlan idegenségbe, amelyben a meghittség, az otthonosság fogalma már csak szótári fogalom lesz és a magyar nemzeté pedig egy letörött ajtókilincs? Igen, de száz évvel ezelőtt akadt valaki, aki nem azt ismételte el, hogy „Talpra, magyar, hí a haza”, hanem, hogy adjatok bort a lángelmének, fölségeset, királyit, mert Magyarországon újra kell álmodni mindent: szerelmet, múlt időt, vereségeket, a kielégületlenségek borzalmas századait és ezt csak a tökéletes mámor szabadságában lehet. Nagy-nagy pénzráfordítással, az egész nemzet tékozló fiaként.
*
Nem tagadom: kortársaim közt láttam és irigyeltem is néhány vonzó és öntudatos alkoholistát, de olyat egyet se láttam, aki mint Ady, az egész nemzet nevében tudta magát halálra inni.
*
Fiatalok, ismeretlen barátaim, köztetek talán még akadhat egy, aki Adyt nemcsak az ivásban, de a műteremtésben is követni tudja. |