Forgácsok a földön V.

A háború mindig durván, kegyetlenül s gátlástalan őszinteséggel fogalmaz. A béke viszont kenetteljesen, holott, származásukat tekintve ikrek, egypetéjűek, mivelhogy ugyanabból az anyaméhből bújtak elő: az emberi történelemből.

 

*

 

Most, hogy hetvenvalahány nap után készülnek abbahagyni a Szerbia elleni rakéta-támadásokat, nemcsak természetesebben lélegzem újra, de szívesebben olvasok verset, filozófiai írásokat, sőt ráérőssebben nézegetem a Hármashatárhegy fölött kóválygó repülőket is és egyre kevesebbszer támad tőlük émelyegtető mellékgondolatom. Egyszeriben más értelme lett az esti sétának, Galilei nevének s annak a föladatnak, hogy holnap egy ismeretlen festő kiállítását kell megnyitnom, szabadon rögtönözve.

Mitől lehet ez így?

Attól, hogy a háború, bármilyen távol van is tőlünk, észrevétlenül megszállja tudatalatti világunkat s az élet minden területén korlátoz minket.

Ezt nekem csak az ösztönöm súgja, a közérzetem, az érzékeimen túli sejtésem. Ezzel szemben sokan azt állítják, hogy a tudományok fejlődését semmi se segítette elő olyan hatékonyan, mint a háború szelleme. A háború múzsája. Az atombombát, a lézer-ágyúkat, bármilyen „költői” is az eredetük, nem a költők fedezték föl, hanem a tudósok, akik behatoltak az anyag belsejébe, ahol roppant erőkre s félelmetes csodákra bukkantak. S ezek a csodák a tudományokban, a haditechnikák erőterében ma már mindennaposak. Hiszen ott tartunk, hogy egy ellenséges katona kezéből, akár tíz kilométeres távolságból is, ki lehet lőni azt a szinte zúzmarás sörösüveget, amelyet a kezébe nyomtak s amelyet mohón hajtana föl, mondjuk, egy tömeges kivégzés után.

Ha ez a fejlődés, én vad eltökéltséggel a lemaradókhoz, a szelíd vánszorgókhoz akarok tartozni.

 

*

 

Azt is állítják sokan, hogy a háború: katarzis. A borzalmas csúnyaságok és a borzalmas szépségek közege, hisz ugyanúgy emberáldozatot követel, mint a lesújtó és mégis fölszabadító hatású görög tragédiák.

Ezt a logikusnak ható érvelést még közvetíteni is szörnyű, nemhogy elfogadni. Antigoné „kitalált”, költői halála még ma is nagyobb hatású élmény és megrendítőbb valóság, mint a második világháború ötvenmillió halottjáé. A tömeghalál: fölfoghatatlan katasztrófa, de nem katarzis. Téboly, de nem újjászületés. Aki az ilyen katasztrófákból megmenekül, élvemaradását szerencsének érzi inkább s nem megigazulással együtt járó törvénynek. Gondoljuk csak végig: egy-egy drámában a kegyetlenség foka, nagysága mindig arányban van az elkövetett bűnnel, a megsértett igazság nagyságával, de a modern háborúkban minden efféle mérték fölborul és eltorzul. Az áldozatok között ott vannak tömegestől az ártatlan áldozatok, akiknek semmi közük se volt a jóvátehetetlen történetekhez.

Hol itt a megtisztulás esélye? A katarzis helyét újabb bűnök foglalják el, amelyek előbb-utóbb jóvátételért kiabálnak.

 

*

 

A háborús romoknak azért mégiscsak van valamiféle kijózanító hatásuk. A szétlőtt, a kiégett házak látványa, a folyóba zuhant hidaké, a semmibe szúró vastraverzek céltalansága olyan hatást váltanak ki az emberből, mint egy hanyagságból elkövetett vasúti karambol, vagy egy önmagát fölrobbantó terrorista öngyilkossága, aki nagy forgalmú utcán követte el tettét és sokakat magával rántott a halálba.

Amit állítok, saját tapasztalatomra alapozom.

1944 decemberétől 1945 március közepéig én is a második világháború mindennapos átélője voltam Zámoly, Székesfehérvár, Pátka, Pákozd, Kápolnásnyék s Baracska térségében. Alig tizennégyéves földönfutó, akit családjával, közösségével együtt elűztek falujából s eközben újabb és újabb háborús bugyrokba hajszoltak bele.

A háború korlátoltságát és korlátozó természetét semmi se bizonyítja hitelesebben, mint az, hogy néhány hét alatt „hozzászoktam” a körülményekhez. Hozzá az aknasorozatokhoz, a tankokhoz, a halottakhoz, a sztálinorgonák ördögi vijjogásához, olyannyira, hogy nyolc-tíz méternyire tőle biciklizni tanítottam az épp szolgálaton kívüli kis ruszki katonákat, mintha nem is halálosztó sorozatvetők lettek volna körülöttünk, hanem egy cséplőgép. Fogtam hátul a nyereg vasát, hogy egyensúlyban tarthassam imbolygó tanítványaimat s közben oda-odanéztem a dinnyési útra, az agárdira, ahol német egységek törtek előre Érd felé, hogy átvághassák a Buda köré vont szovjet gyűrűt.

A háború tompító butasága észrevétlenül engem is elbutított. Semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy honnan és hogyan lehetne két-három szem krumplit szerezni, a szomszédban levágott ökrök, tehenek húsából egy darabkát, egy tenyérnyit vagy ha húst nem is lehet, legalább olyan borda-csontot, amelyen itt-ott még vöröslik valamennyi foszlány, hogy főzhessünk belőle levest. Tankok, tetűk, éjszakai nősikítozások, fosztogatás, lövészárok ásás, favágás, vízmelegítés a rögtönzött „kórházi udvaron” – ezek voltak az elszegényített élet tüneményei és eseményei. Az, hogy nem is olyan régen még pápai diák voltam és tizenkét harang zúgásában siettem reggelente a Kollégiumba, tökéletesen kimosódott belőlem. Mint ahogy kimosódott Petőfi s Jókai alakja is, akik ugyanott diákoskodtak.

Az udvaron, az utcán, a házban nyüzsgő oroszokról eszembe juthatott volna a muszka cár, a szabadságharc leverése, Segesvár, mivelhogy két március tizenötödikei ünnepségen is fölidézték őket a tanáraink, de nem jutott. Nem volt bennem semmi más, csak maga a háború. Mintha börtönben lettünk volna. Néha egy-egy hír eljutott hozzánk a szülőfalunkról: Zámolyról, hogy vége, hogy nincs, hogy tizenhétszer cserélt gazdát, hogy a határa tele futóárkokkal, bunkerekkel, kilőtt tankok százaival és elesett katonákkal.

A hírektől el kellett volna szörnyülködnünk. De valahogy képtelenek voltunk erre. A háború megfosztott minket a képzeletünktől is! A háború irtózatosan nagy földrajzi térben mozgott, tombolt, pusztított, de valahogy mégse volt tere.

Az első emberi ösztönzést a romoktól kaptam.

1945 március 20-án térhettünk haza a menekülésből. Minden maradék holmink elfért egy kétkerekű kordén. De úgy, hogy még rákbeteg nagyanyámnak is bőven jutott hely a batyuk és a cókmókok között. Addig, amíg a háború elevensége közben tehetetlenek voltunk, a hazatérés első percében máris cselekednünk kellett. Meg kellett tisztítanunk a falu bejáratát, hogy bejuthassunk az utcánkba. Egy egész barikádot bontottunk le, puszta kézzel. Gerendákat, villanyoszlopokat, szekér- és kocsi-roncsokat, benzines hordókat, fűrészbakot, kendertilolót taszigáltunk félre a faluvégen.

S ugyanez várt ránk szétlőtt házunk előtt is. A kétszárnyú deszkakapu forgácsokban hevert előttünk. Átment rajta a tank. Az udvar is tele volt faldarabokkal, szelemengerendával, ágyvéggel, náddal, ponyvacafatokkal s ahhoz, hogy a kordét valahogy berángathassuk az udvarra, rendezni kellett előbb a „terepet.”

De ez a bolond munka már ihletett munka volt. Értelmes, hasznos, távlatos. Anyám, babonás szorongással odalépett a kúthoz, belenézett és csak annyit mondott: van benne víz, tudunk vályogot vetni.

Egy hét múlva már tele volt a szérűnk vályoggal.

 

*

 

Ötven évvel később megtudtam, hogy Márai Sándor ugyanebben az időben, 1945 tavaszán ezt írja Naplójába: „Nem hiszek a békében. Az ember nem alkalmas arra, hogy békében éljen önmagával és a világgal. S nincs semmiféle nevelés, társadalmi rend, mely közömbösíteni tudja az emberi lélekben pusztító indulatokat.

És mégsem mondhatok mást, csak ezt: béke. Ha reménytelen is, béke. S bármilyen zászló alatt kezdenek új háborút, akármilyen érveléssel magyarázzák, hogy jogos, vagy szükséges: örökké csak azt mondhatom, hogy a háború a legfőbb rossz…”

Az én akkori mámoros vályogvetésem Márait igazolta.