Forgácsok a földön IV.

A társaság úgy döntött, hogy délután nem ülésezik, megismerkedik inkább Kosztolányi és Csáth Géza jácintillatú városával: Szabadkával. Engem is rábeszéltek, hogy tartsak velük.

Kényszeredetten bár, de megígértem, hogy velük tartok. Az időjárás azonban gorombán áthúzta ezt a tervet.

A nyiladozó, áprilisi égen váratlanul haragos felhők jelentek meg, mintha valamilyen háborús szabadcsapat szállta volna meg a vidéket. S néhány perc múlva máris szakadni kezdett – nem az eső, hanem a hó. Vad, csapkodó hó április közepén. Sűrűn, pimaszul esett, sőt oldalazva, ahogy utcai harcokhoz szokott katonák nyomulnak előre egy-egy városban. Látni is alig lehetett a lepke nagyságú pelyhektől. A tereket, a sétányokat s Európa egyik legszebb, vidéki városházát pillanatok alatt nagy, fehér függönyök lengték körül.

Bármennyire haragudtam is erre az udvariatlan havazásra, belül, magamban hálás voltam neki. Örültem, hogy a városnézés elmarad. S nem azért örültem, hogy lusta lettem volna gyalogolni, vagy mert annyira ismerem már Szabadkát, mint a tenyeremet, hanem azért, mert én eddig se tudtam és ezután se akarok önfeledten sétálgatni ebben a meghasonlott sorsú, bácskai városban. Eddig, ha jól emlékszem, nyolcszor jártam már itt, s irodalmár barátaim újra és újra azzal kedveskedtek nekem, hogy főként Kosztolányi-emlékeket idézgettek. Olyan ablakokra mutogattak, ahol valaha könyökölt, s olyan lakásokra is, ahol diákszerelmei laktak, és az „árnyak fehér processzióját” Chopin-etűdökkel kísérgették. Valójában már három évtized óta hallgatom ezeket a századfordulós történeteket, bólogatok is hozzájuk szorgalmasan, mintha minden új irodalomtörténeti adat fölizgatna s megfényesítené a homlokomat. Pedig legszívesebben rászólnék átszellemült barátaimra: hagyják abba a költői idegenvezetést Szabadkán, hiszen ez a város, ahol a mindenkori magyar nyelv Csokonai- és Arany János-tehetségű költője született, már nem létezik. Már jobbára csak az irodalom baglyai lakják. Számunkra ugyanúgy történelmi rom, mint a zsámbéki templom, a sümegi vár, a bonchidai Bánffy-kastély, amelyet Erdély Versailles-ának neveztek. Lehet, hogy beteges látomás az én látomásom, hiszen még mindig ötven-hatvanezer magyar él Szabadkán. Lehet, de ez az ötven-hatvanezer magyar is úgy él Kosztolányi egykori szülővárosában, mintha berendezett romok között élne.

 

*

 

Ady magyarságverseinek egyik legerőteljesebb szólama az a zord hit, az a keserű meggyőződés, hogy nekünk, magyaroknak Mohács kell. Mohács, leveretés, nagykalapácsok az égből, mert ha egyetlen pillanatra megnyugszunk, ha csak rövid időre is összefekszünk valamilyen idilli békével – végünk.

Minden ízében jeremiási hang ez: a magyar ószövetség korbácsos hangja. Az érződik belőle, hogy Ady még látta a mózesi sziklákat, az égő csipkebokrokat, a kőtáblákat, a negyvenesztendős bolyongás táborhelyeit a múltban.

Ady kortársaként s Adyval szemben Kosztolányi már a magyar újszövetség észjárása szerint beszél. Egész életműve súlyával és könnyedségével azt sulykolja belénk, hogy nekünk nem Mohácsok kellenek, hanem irodalom kell! Novellák, versek, drámák, az anyanyelv nagy szüreti mulatságai, amelyek megtanítják a lelkeket a hegyek fölé is fölsuhanni.

A két nagy író, látszatra, ellentmond egymásnak, s kétféle üdvözülést emleget. Szerintem azonban csak szenvedélyben és esztétikájukban különböznek, szándékukban és végső hatásukban nem. Olyan a viszonyuk egymáshoz, mint a Biblia két megszentelt könyvének: az Ószövetségnek és az Újszövetségnek. Azért is jelenhettek meg együtt, egy borítóval, mert mindkettő ugyanarról a megváltásról kiált és suttog.

 

*

 

Diákkoromban én még azt tanultam, hogy a nagy irodalom mindig megelőzi a korát. Érzékenységben, tisztánlátásban, a bekövetkező események elemzésében. Később elfogadtam Illyés helyrezökkentő gondolatát. Szerinte nem az irodalom előzi meg korát, hanem a kor marad el tőle.

Napjainkra, sajnos, mindkét értelmezés elveszítette megszívlelhető komolyságát. A romantikusat is és a tárgyilagosat is. Azt mondhatjuk, hogy fonákjára fordult az egész: mára már az irodalom marad el korától.

 

*

 

Egy értelmiségi társaságban vita robbant ki a kultúra történelmi és létezését befolyásoló szerepéről: szolgáló erő-e csupán vagy olyan önálló érték, mint a humanitás vagy maga az élet? S minél több ágra szakadva rohant előre az eszmecsere, a mélyéről kihalászható tanulság annál lehangolóbb volt. A vita arra csupaszodott le, hogy a tömegdemokráciákban előbb-utóbb a kultúra is eltömegesedik. Ugyanolyan árucikk lesz egy gondolat, mint a borotvahab, a franciakulcs vagy egy láthatatlan erőktől működő zenegép. A kiiktatható háborúk s a gondosan kezelt társadalmi feszültségek fölöslegessé tesznek minden olyan eredetiséget, eszmét, amely az egyensúlyozó erőket veszélyeztetné. Az egyetlen hasznos erő: a középszer! S ehhez nincs szükség semmiféle kultúrát teremtő, kiverítékező abszolútumra. Csak technikára van szükség. Technikára, amellyel a tömegkultúra ugyanúgy kizsákmányolhatja az emberiség több ezer éves kultúráját, ahogy az ipari civilizáció zsákmányolja ki szemünk láttára a természetet, anélkül, hogy valamit visszaadna helyette cserébe.

Az asztalnál cigarettázó drámaíró ekkor szólalt meg türelmetlenül és epésen. „Hallgatlak benneteket, barátaim, s azt érzékelem, hogy ti ellenfélként is ugyanazt muzsikáljátok – más fekvésben. Egyformán megegyeztek abban, hogy a mai és a holnapi emberiség úgy mond le a kultúráról, ahogy a köcsögkalapról és a keménygallér viseléséről lemondott. Egy ilyen meghökkentő összehasonlítás mellbeveri az embert, de felületes és megtévesztő. Mert abba, hogy a keménykalapról lemondott, nem bukott bele, de ha a kultúrájáról mond le, egészen bizonyos, hogy belebukik. Az eredetiségét adja föl, s másodlagos emberiséggé válik. És hogy ti ezt a helyzetet csak elemzitek? Nem kellene inkább ordítanotok itt a villanyfényben?”

 

*

 

Az újságok, a rádiók, a televízióadások elszaporodásával egy új nemzetköziség alakult ki körülöttünk: a szószátyárság nemzetközisége. Aki teheti: beszél, nyilatkozik, hátizsákban hordja magánál a magyarázatokat, és gátlástalanul elénk önti.

A magyarázatokat ideig-óráig még értjük, de a világot nem.

Ez a megnyilatkozási düh már önmagában is ijesztő tünet. Betegségre utal, és romlásra. A meghasonlás már abban a tényben kifejeződik, hogy a mindennapi hírek minősége sehogy se tud lépést tartani a mindnyájunkra ránk zúduló mennyiséggel. Szinte huszonnégy órán át a fölösleges tudás megkötözött túszai vagyunk. Olyan ez az állapot, mintha annyi ruhát vennénk magunkra, amennyiben már mozogni se tudnánk.

 

*

 

Lassan már a diákok is tájékozódni akarnak, nem tanulni. A tanáraiktól az órákon is műsort várnak. Műsort, lehetőleg a szórakoztatás hajlékony eszközeivel előadva, ahogy ezt a televízióban megszokták. Ha így haladunk, előbb-utóbb megérjük, hogy a nemzet egész történetét krimiszerűen kell földolgozni a fiatalok számára.

 

*

 

A televízió azt sugallja a nézőnek, hogy amit lát, az igaz, hiszen látja. Holott az igazság sose lehet egyszerű látvány, lecsupaszított végeredmény, hanem csak egy szervesen kialakuló folyamat összegezése lehet, amelyet nem egyetlen pillanat villanófényében érthet meg az ember, hanem csak hosszú és gyötrelmes tűnődések során, sőt szenvedések közben. Talán az olvasás műfaja már az idő természetesebb gyűrűzése, folyása, üteme miatt is közelebb vihet a valóság és az igazság megismeréséhez, mint amit a látvány nyújthat. Más szóval: az írás és az olvasás még komolyan számol az idővel, a televízió már türelmetlen vele. Hajtja, hajszolja, elveszi előle a teret s a levegőt.

 

*

 

Voltak filozófusok és írók, akik gyakran beszéltek a hallgatás eksztázisáról. Kifejező és gyönyörű állapot lehet ez, amit megéltek, de én mindig elsiklottam a vallomásuk mellett. Úgy gondoltam ezekre a mámoros lényekre, mint egy budapesti nejlonszatyros hajléktalan arra a turistára, aki a Hawaii-szigeteken a puszta ég alatt éjszakázhat. Közben ugyanis az a kérdés forgolódott bennem, hogy milyen eksztázisnak lehetne nevezni azt az állapotot, amikor azért kell hallgatnia az embernek, mert nem engedik beszélni.

 

*

 

Sűrűn és jogosan szoktuk elmarasztalni azokat a történelmi korszakokat, amikor Magyarország a Felső Tízezer országa volt. Ma egyre nyilvánvalóbban a Felső Százezeré lett.

Ezt nevezhetnénk netán haladásnak?

 

*

 

Ahogy az embernek egy idegrendszere s egy lelke lehet csak, legyen bármilyen ellentmondásos is ez a lélek, a nemzetnek is csak egy „lelke” lehet. Gondolata, véleménye, akarata, képzelőereje, akár tíz akadémiát is fönntarthat, de az, amiből stílusa, eredetisége származik, csakis egyetlen tűzmagból sistereghet elő. Mert ha ez másként történik, olyan zűrzavar támad bennünk és körülöttünk, amilyenben ma élünk mindnyájan: hajunk a szánkban, szemünk egy porfelhőben fuldokló ügetőn vagy a rohanó autókerekek alatt. És még a velünk rokonszenvező istenek is egy leeresztett futball-labdával rohangálnak összevissza, nem tudják, melyik kapura játszanak.

 

*

 

„A nemzet: közös ihlet” – mondja József Attila. Megfogalmazása olyan pontos és sugalmazó, mint fölrázók költői képei s versmondatai. Amikor olvasom vagy idézni hallom ezt a vallomást, mindig Kölcsey Himnuszára gondolok.

Ez az összefoglaló nagy vers a legtökéletesebb példája a József Attila-i gondolatnak. A Himnuszt úgy fogadta el több mint száz éve az egész nemzet, mintha az imává érett vers ihletettsége nem egyetlen emberé, hanem millióké volna.

Csöndben merem csak megkérdezni: hány ilyen ihletett pillanata lehet történelme során egy-egy közösségnek? A múlt században még akadt jó néhány: a Szózattól a Nemzeti dalig, a Vén cigányig, s elvétve akadt még a huszadik században is, de ötvenhat óta érezhetően silányulunk. Ma ilyen közös ihletnek a hírét se hallja senki.

 

*

 

Már évek óta rossz alvó vagyok. Lefekhetem bármikor, hajnali négy órakor már rendszerint bámulom a zárkózott könyvespolcot, a közönyös mennyezetet, mintha múzeumi teremőr volnék New York vagy Bázel valamelyik modern múzeumában, ahol fehér festékkel bekent, absztrakt „művek” lógnak a falakon.

Soha haszontalanabb időtöltést nem ismertem még, mint az ilyen hajnali virrasztást. Fáradt az ember és tehetetlen. Olvasson? Mit? Lassan hömpölygő regényt, verset, filozófiát? Kezdetben mindegyikkel kísérleteztem, de csak ingerültebb lettem a költészettől és a bölcsességtől is. Mert úgy látszik, nemcsak az alkotáshoz, hanem a befogadáshoz is alkalmas készenlétre és lelkiállapotra van szükségünk.

Később a rádiózásban bíztam. Gondoltam: fecsegnek, muzsikálnak majd az éjszakai stúdiókban, és én a duruzsolástól szép csöndben visszaalszom.

Ebbe a hitembe még jobban belebuktam. Jó ideje megszűntek ezek az éjszakai adások, a napot kezdő, reggeli krónikák pedig csak az idegenkedésemet növelték. Akárhányszor bekapcsoltam a készüléket, szinte kivétel nélkül mindig idegen zenét zúdított rám: amerikait, angolt, franciát, németet, spanyolt, kubait. Magyar dalt? Népdalt? Kodályt, Bárdost, Bartókot vagy Szokolayt? Ezer között, ha egyet-egyet.

A sokféle idegen ének és idegen zene után egyre határozottabban azt kezdtem érezni, hogy én nem Magyarországon ébredek föl, hanem valamelyik másik országban: felhőkarcolók kilengő emeletein, pálmás vidékeken, vörös és kék fényekkel átnyilazott night clubokban vagy rágógumi-olimpiákon. Mire a híradásoknak közeit kitöltő, másfél órányi zene áthullámzott rajtam, egész napomra megmérgeződtem. Ahelyett, hogy megnyugodtam vagy fölélénkültem volna, tökéletesen szétzilálódtam. A fél nyolcas hírek felé már a kábítószer-fogyasztás kisstílű szentjeit láttam ugrándozni a párkányomon, villanyorgonák, villanygitárok s rázkódó dalok hisztériájában.

Hogy miért nem kapcsoltam ki dühösen a készüléket? Egyrészt azért, mert a Magyar Rádió nemcsak egyedül nekem sugároz, hanem több millió magyar állampolgárnak is, másrészt azért, mert kíváncsi voltam arra a folyamatra, hogyan lehet egy népet egyetlen megfogalmazott napiparancs nélkül is elidegeníteni magától. Platón, az eszméket, a lelkeket, az államot formáló görög filozófus már a maga korában fölismerte, hogy a zene: rejtekező nagyhatalom. Igéző, mozgósító, de ugyanakkor pusztító hatású is lehet. Micsoda átok egy országon, hogy ezzel a nap első óráiban működésbe lépő nagyhatalommal senki se törődik. Pedig rombol annyit, mint az ezerszer és jogosan elátkozott szocialista kultúra.

A hajnali műsorok idegenséget árasztó politikájának van ikertestvére is. Ez pedig a fővárost elborító cégtáblák idegensége. Ballag vagy siet az ember ebben az áldott és megátkozott városban, de egyre otthontalanabb lesz: egy-egy kenyérbolt, vasbolt, cipőbolt kivételével a legtöbb üzlet homlokán idegen nyelvű tábla: Lampeda Gemini, Angro, Trend Plus Playback, Occan Fashion és így tovább! Volnának bár kétnyelvűek a táblák, messziről is láthatóan! Ahogy például a hotel: szálloda is! A két világháború közt kedves „cukros nagybácsink”, Julius Meinl örömmel engedte magát átkeresztelni Meinl Gyulának, mert az üzlet érdeke ezt kívánta.

Ma már nem kívánja, de az anyanyelv „természeti környezetéhez” ragaszkodva olyasmit mégiscsak elvárhatna az országlakó, hogy a zárshop kulcsüzlet legyen, a legkülönfélébb non-stop üzletek éjjel-nappaliak. Az ilyen vagy olyan diszkontok pedig csemegeüzletek, árudák, élelmiszerüzletek, jóízű névvel fölruházva. Nem hiszem, hogy a német, az amerikai, a holland, a francia, az olasz befektetők ne fogadnának el egy magyarul is eligazító cégtáblát. Erre azonban Budapest gazdáinak kellene megkérniük vagy fölszólítaniuk a tulajdonosokat.

Vajon megkértek-e közülük egyet is?

Ha nem, meg kell tudniuk, hogy ártatlanul is el lehet követni a bűnt: a haza lejáratásának és megfakításának szomorú bűnét.