Forgácsok a földön III.

A kórház folyosója tele van járó beteggel. A Fény utcai piac vásárlóval. A közelünkben megnyílt élelmiszerüzlet fémkosaras vevővel. Az uszoda jóval néptelenebb, de még ott is akad egy férfi vagy egy nő, aki egyoldalú „televízióismeretségünkre” hivatkozva aggodalmas arccal megszólít: áruljam el neki, mi lesz velünk. Mi lesz ezzel az időről időre kifosztott, szerencsétlen országgal? Ezerszáz esztendőt emlegetnek, és ezerszáz esztendő után roppanunk meg? Vagy még tovább csúszunk lefelé a lejtőn? Le a pincébe, a jégverembe, a sírba? És a megélhetés csak az egyik roppantónk, sajnos, tömegével sorolhatná a többit az ember.

Nézze meg valaki Budapestet, szomorú rémálmot láthat szinte minden zugában. Ahogy Velence vízre és cölöpökre épült, Budapest lassan a szemétre, a piszokra épül. Előadások már nemcsak a Vígszínházban vagy a Nemzetiben zajlanak, hanem az utcákon is. Eldobott újságoldalakkal balettezik a szél a Nagykörúton. És hát itt vannak az erdélyi meg a szerbiai magyarok! Trianon nem zúzta őket össze annyira, mint ezek a mostani demokráciák. Trianon csak csonkolt, de a tulajdon nagyobbik részét meghagyta az elszakított kisebbségeknek. A szocializmus később ezt a tulajdonügyet is megoldotta: vitte, vitte, ami vihető. A demokrácia sok helyen: jóváhagyott rablás. De ki beszél erről? Nem tudom, a nyugatiak akkor is így beszélnének az egyéni jogokról meg a közösségi jogokról, ha egyszer-kétszer kihúzták volna alóluk a szentnek tartott tulajdont? Gondolom, ordítoznának. Így viszont, mert nem történt meg velük, eszükbe se jut, hogy másokkal megtörténhetett. Közben pedig ők a bírák! Mondja, mikor lesz egy olyan jó kiállású, jó eszű, gondolkodó politikusunk, aki ha bármi gond van, vigaszul nem az európai betagolódásunk jövőjét emlegeti?

Mit válaszolhat az ember az ilyen lángolva és ropogva égő kérdésekre? Tudom, aki kérdez, csodát vár. Aki pedig csodát vár, annak hatalmas leltár van a fejében mindarról, ami hiányzik neki, s két-három közhelyes válasszal sehogy se lehet kielégíteni.

De hol van még az a két-három hitegető mondat is?

Sehol.

A magam hitén, ha kell, elélek én halálomig, de hogyan vendégeljek meg kenyérrel és vízzel annyi rászorulót, amennyi reményt koldul tőlem naponta?

Az elmúlt évtizedekben nagyjából tudtam, hol vannak ennek az országnak gondolati és erkölcsi erőtartalékai. Ott feszültek az irodalomban, a filmekben, a szerveződő új mozgalmakban, az engedetlenség egészséges derűjében. Sőt, ha nem tűnik dicsekvésnek, bevallhatom, hogy itt éreztem azokat a hit- és erőtartalékokat magamban is.

Mára ennek a régi bizonyságnak nyoma sincs bennem. Csalódtam? Igen, de ez máskor is megesett velem, és mégse ejtettem ki kezemből így a világot. Valamilyen gyors, átalakító munkát maga a demokrácia végezhetett el az érzékelő- és fölfogószerveimben, amire egyáltalán nem készültem föl. A demokrácia ugyanis nem érzelmi alapozású, amelyhez úgy lehet ragaszkodni és alkalmazkodni, mint egy baráthoz, barátnőhöz, hazához, irodalmi vagy festészeti stílushoz. Sokkal inkább az értelemhez és az érdekekhez kötődik. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt maga volt a hívó szó, az ígéret földje, a szeplőtlen végkifejlet, mert akkor még csak eszményként lebegett előttünk. Ma azonban mindennapi életközegünk: reménység és bumfordiság együtt, elszegényedés, rablás, kétségbeesés, parlamenti Anna-bál, kevés nővel; néha hősies kirohanás a rohamozó gondok közé, néha vidámparki Don-kanyar. Egyszóval: még sok minden más, ami legkevésbé se hasonlít a mi eszményeinkre.

Nagyjából jól látjuk a demokrácia kínos megtestesüléseit, de valahogy tehetetlenek vagyunk a torzulásai ellen. Alakulni és alakítani egyszerre még a művészetben is nagyon nehéz, hát még a politikában, ahol a sikereknek, a látszatoknak már-már történelmet formáló szerepük is lehet.

A különös bénaságot magamban is érzem. Most kezd megvilágosodni bennem, hogy a demokrácia elfogadásával én nemcsak egy ígéretes eszmét, nemcsak egy magasabb rendű társadalmi formát fogadtam el becsületszóra, de vele párhuzamosan elfogadtam belső indulataim önkéntes korlátozását is. A lábhoz tett fegyver hosszabb időre megtervezett csöndjét. A türelem katekizmusát. A Kádár-rendszerben néha, bizony, fejjel mentem a falnak, hangoskodtam, megszegtem a törvényt, megbocsáthatatlanul kinevettem néhány kisistent, máskor pedig tudatosan büntettettem meg magamat, hogy elítélőim lelkiismerete ne lehessen felhőtlen soha. Fölismertem, hogy az embernek mindenekelőtt saját magát kell megteremtenie a hatalmon lévőkkel szemben, mert az önálló viselkedés és minden vakmerő gesztus fölér egy utcai tüntetéssel.

Ma ennek a rugalmas, küzdő függetlenségnek csak az emléke maradt meg az idegeimben. Legtisztességesebb, ha kijelentem: engem az első körben kiütött a „demokrácia”. Pimaszul hangos volt és felelőtlen. Nemcsak kacsacsőrök csattogtak mindenfelé mámorosan, hanem undok krokodilszájakból is ömlött a mocsár monológja. Az újságok, a rádiók, a tévék szinte minden ilyen monológnak teret adtak. Liberális demokrácia? Inkább a megromlott szabadság idénye. A bravúros rombolásé: menjen csak a legtöbb tegnapi érték tönkre, sározódjék be minél jobban, hisz ami összekoszolódik, elveszíti erejét s könnyen legyőzhető. Ma már világos, hogy ez a logika csak módszereiben különbözik a cenzúra politikai logikájától, végső céljában nem. És mintha sikeresebb is volna nála! Az előző rendszerben működő cenzúra ellen ugyanis elég hatásosan megtanultunk védekezni és küzdeni, a naponta rohamozó szabadosság ellen azonban nem. A cenzúra általában megkeményítette a nyelvet, fölszikráztatta a mondatokat, a nálunk elterjedt „liberális üdeség és nagyvonalúság” viszont föloldotta és meglágyította. Olyan légkört teremtett a társadalomban, hogy mindenről tudhatunk, sőt illik tudnunk, de az igazi elmélyülés már nem olyan lényeges. Hiába írtuk föl magunknak a figyelmeztető gondolatot: ha minden szabad, akkor semminek sincs többé jelentősége, mégse tudunk e gondolat szerint élni. Ahogy személyiségek nem tudnak igazán kiválasztódni világunkban, nem tudnak meghatározó gondolatok sem. Lehet, hogy az első kábulat, az első dermedtség után ugyanúgy meg kell tanulnunk lassan falhoz állítani a demokráciát, és meggyötörni, ahogy megtettük ezt az előző rendszerrel? A reformszocializmus mintájára napirendre kell tűznünk a reformdemokráciát is, mint közbeiktatandó élethelyzetet, hiszen a mi vaddemokráciánk legalább annyi bűnt cipel magával, mint amennyi bármelyik rossz rendszer emésztőszerveiben fertőz és gázosodik? Biztatásul annyit, hogy a Messiást nemcsak áhítatosan lehet várni, összeillesztett, gótikus kézfejjel, de lehet haragosan is.

 

*

 

Bármilyen finoman röpködnénk körül is a témát, el kell ismernünk, hogy a tulajdonban több erő és mozgósíthatóbb hatalom van, mint a demokráciákban. Ha kevesebb volna, állandóan nyugtalanítaná, újra és újra kárt okozó aknákat robbantana alatta.

De nem robbant.

A demokrácia tehát nemcsak egy kitűnő dramaturgiai és történelmi érzékkel megírt színmű, amelyben az emberi jogok és az emberi szabadság lobogóit húzzák föl minden eddiginél magasabbra, de egy hallgatólagos társadalmi charta is, amely nagyvonalúan kikerüli a jogok, az erkölcs, a tulajdon összeütközésének kényes pontjait. A négyévenként ismétlődő választással újra és újra testközelbe hozza a megváltás reményét, s ezzel lelkileg kezel egyént és tömeget. Még pőrébben kimondva: a demokrácia minden eddigi társadalmi rendszernél csipkézettebb, és alkalmasabb fügefalevél. Amit eltakar, azzal, hogy eltakarja, szentesíti is jogosultságát. Például a feudalizmusban hiába volt, mondjuk, a francia arisztokráciának komoly tulajdona, befolyásoló ereje, az eszme: szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje erősebbnek bizonyult ennél a tulajdonnál. Hogy mennyire, arról a nyakaztatások árulkodnak.

Vajon a demokráciákban nincsenek-e nagyobb vagyoni távolságok bizonyos embercsoportok között, mint amilyenek akár a hűbéri, akár a kapitalista rendszerben voltak?

De bizony, vannak.

Csakhogy ezeket a távolságokat a társadalmi lélektan és a különféle elleplező technikák segítségével láthatatlanná lehet tenni.

Nem árt, ha csak úgy magunk elé dörmögve megfogalmazzuk, hogy a demokrácia nem pusztán a legjobb, de a legügyesebb és a legtalálékonyabb létezési forma is.

A nemzet tagjait sosem a haszon, hanem bizonyos, hosszú időn át kiérlelt mitológiák kötik össze. A haszon megoszt, a nemzet viszont, mivel inkább érzelmi viszony, mint érdekviszony, egyesíteni akar.

Valószínű, hogy sokaknak ezért jelent gondot a nemzet és a demokrácia sürgető összehangolása.

 

*

 

A nemzetellenesség mögött szerintem hasonló észjárás és lefojtott ösztön munkál, mint az ateizmus mögött: Isten úgy sincs, a tagadása azonban diadalmasan létezik.

Hányan bizonyították ugyanezt a nemzetről is mint elavult létezési formáról? Pedig ha valami nincs, támadni sem érdemes olyan megveszekedetten.

 

*

 

Az elmúlt öt évben minden jegyzetfüzetem első oldalára ezt írtam föl magamnak figyelmeztetésül: „Ne feledd el, hogy a gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata. Amely egy látszatvilágban sorsdöntő erő.”

 

*

 

Ágyunk mellé a falra Ady halotti képét akasztotta J. Ágyban, párnák közt fekszik ott az isteni ember, a megviselt lángész, lecsukott szemmel, legutolsó látható arcával.

Az első napokban idegenkedtem ettől a halál misztériumát rám sugárzó fényképtől: ne, ne, ezt csak egyszer szabad látni! De lassan megszoktam. Nincs olyan nap, hogy ne tévedne oda a szemem. S bármikor odanézek, érzem, félreüt egyet a szívem. Soha nem tudom elfogadni, hogy ilyen írója volt ennek a nemzetnek, és ennek ellenére ide jutottunk. Egymagában egy új magyar reneszánszot teremtett életérzésben, szerelemben, halálfölfogásban egyaránt. S mindehhez olyan nyelvet, amelyet bármelyik évszázad magyarja az ösztöneivel tudott volna leginkább megérteni. Ady a magyar Isteni színjátékot alkotta meg dantei eltökéltség nélkül, de Dantéhez méltó méretekben. A maga Paradicsomát, Poklát és Purgatóriumát Dante se járta végig hősiesebben, mint Ady a magáét. Költő volt, de közben a hiányzó magyar filozófia forrásvidékeit is odarajzolta térképünkre. A történészek háromszögelési pontjait ugyanígy. Ezer esztendőnk minden sorsszerű pillanata újratámadt benne Vereckétől Mátyás korán át Dózsáig, Mohácsig, a kurucokig, a nótázó vén bakákig. Erdély utolsó elvesztéséig, hogy a nemzet ne csak jelenében, de múltjában is magára döbbenhessen. Az ő jeremiási helyzetfölismerése óta minden magyar helyzetfölismerés töredékes. És ki beszél róla ma? A szolgálatban lévő irodalomtudósok és kritikusok. Egyik legnagyobb szabású teremtő emberünk fölött gaz hajlik össze.

Nézem örökre becsukódott arcát, s eszembe jut két félelmetes sora:

 

Elvész az ország, Ha elfogytak az aszkéta szívek.

 

Csakugyan elfogytak?