Forgácsok a földön II.

Az idén megint a vénasszonyok nyara volt a legkellemesebb. A tavasz pattanásos volt és zárkózott, mint egy kamasz fiú, a nyár pedig hisztérikus, akár a változó korukba lépő, boldogtalan nők. Október első napjaiban járunk és még mindig ingben lazáskodhat az ember s veszedelem nélkül napozhat a dombtetőn. Az erdők sárgulnak ugyan, de nem a Napból lepotyogó lángdarabkáktól, hanem valamilyen áttetsző szellemiségtől.

Különös ősz előtti ez a fényesség. Mintha a természet értelmezhető visszfénye volna.

A hetvenéves Illyés arcán láttam egyszer hasonló visszfényt, átszellemültséget, amikor tihanyi kertjében Babitsot idézte föl váratlanul – nekem? magának? – egy emléke kapcsán. Babitsot, azaz: Mihályt, ahogy a szekszárdi szőlőhegyen áll, szélfújásban, az otthoni táj domborulatai fölé magasulva. Kicsit már szikár Jónásként, aki ha a Nagy Cethalra gondol is, nem azt látja maga előtt, amelyik egyszer elnyelte, hanem amelyik majd ezután fogja elnyelni népek, nemzetek tajtékzása közben, ő azonban mégis úgy áll ott, mint aki minden idő és minden történet fölött áll.

Illyés távolba néző arcán késői, szeptember végi fény és késői győzelem tudata suhant át párban.

Vajon, hova tűnt ez a faleveleken, erdőkön, történelmen átvilágító szellem és érzékenység közülünk?

 

*

 

Nagy önfegyelemmel hallgatok egy velem-korú férfit. Egy tegnapi, bukott politikust. Szidja a maiakat: a kormányon lévőket és az ellenzéket egyaránt. Vádbeszéde közben már eszébe se jut, hogy ő nem kívülálló. Hiszen a maiak sutaságát, gyakori gyöngeségét, sőt züllöttségét az ő megalkuvásai és züllöttsége is előkészítette. Ahogy a háború a békét.

Legalább egyetlen mondatban ítélné el magát: önzését, kártevő hiszékenységét, tapadását a pártállami hatalomhoz! Át se villan rajta. Úgy beszél, mintha a múlt teljesen elmúlt volna s olyan messziről pislákolna csak, mint Ulászló kora.

Nézem összeszűkülő és kitáguló szemét s közben arra kell gondolnom, hogy az embernek nemcsak észbelileg, de erkölcsileg is lehetnek komoly korlátai.

 

*

 

Ha a szomszédos országokban élő, vergődő magyarokkal beszélgetünk újabb és újabb megpróbáltatásaikról, arra kell rádöbbennem, hogy nekik: a kisebbségeknek és az ártatlanabbaknak nem elég a helytállás tízparancsolata. Nem elég a puszta ellenállásé. Valójában lángelméknek kéne lenniük. Tudni mindent, megoldani még az abszurdumokat is. A többségnek, a birtokon belülieknek erre nincs szükségük. Nekik elég csak tagadniuk.

 

*

 

Amit félig-meddig tudunk csak – akaratunk ellenére is – igaztalanná tehet minket. Kétszeresen is kiszolgáltatottá. A tudás tehát nemcsak hatalom, ahogy Bacon állítja, hanem erkölcs is.

 

*

 

Kínos tárgyilagosságra törekedve azt bizonygatja egy kolozsvári román értelmiségi, hogy az erdélyi magyarságnak a jövőben valóban szüksége lenne egy önálló egyetemre, de a Babes–Bolyai szétválasztása most veszélyes és tragikus volna. Elhűlök a logika ilyen látványos kisiklatásától. Nem az összeolvasztásuk volt inkább tragikus? Ha tetszik: szó szerint is, hiszen négy egyetemi tanár halt bele az erőszakos egyesítésbe.

 

*

 

Gandhi közelébe Németh László vezetett el, Nehruéba Malraux. Két európai író két indiai politikuséba. Persze nyilvánvaló, hogy Németh Lászlót és Malraux-t sem a politika izgatta elsősorban, hanem az európai gondolkodástól, módszerektől eltérő kultúra válasza a létre, az európai machiavellizmust visszautasító, történelmi személyiségek erkölcsi hatalma.

Németh előbb a második világháború előestéjén, később pedig a már minket is sanyargató kommunista diktatúra idején emlegeti Gandhit, időszerű bátorítással kimondva róla, hogy Gandhi volt az, aki ki merte hívni a hatalmat, de nem a hatalom fegyvereivel.

Malraux önéletrajzi írásában ábrázolja nagy rokonszenvvel Gandhi utódját: Nehrut. A történelmi, a politikai, a kultúrtörténeti, a tapasztalati, a mélylélektani színekkel megfestett portrét Malraux egy mellékesnek tűnő Nehru vallomással keretezi. India miniszterelnöke ezt mondja utolsó találkozásukon az írónak: „Minél inkább öregszem, annál inkább jellemükből ítélem meg az embereket, nem pedig eszméik alapján…”

 

Azt mondják: kevés választási lehetőségünk van az életben. Nehru ajánlatát egyre érdemesebb lesz a kevés között is számon tartanunk.

 

*

 

Egy japán író, Mishima, még valamikor a hetvenes években nyilvános harakirit követett el tiltakozásul a japánok eltömegesedése és amerikanizálódása ellen. Az író nem őrült volt, hanem hagyományféltő. Nem a halál ügynöke, hanem az életé.

Gesztusa, akkor, megrendített és megszégyenített: semminek éreztem magamat hozzá képest.

S mi történt azóta?

Tíz évenként, ha egyszer-egyszer eszembe jut ez a megváltásra emlékeztető esemény. S már szégyenkezni se igen tudok.

 

*

 

Álmomban vizsgáznom kellett. Méghozzá filozófiából. Egy alacsony, szemüveges, kanadai egyenruhás nő vizsgáztatott. Azt kérdezte tőlem becsukott szemmel: az ember mért mosolyog inkább egy kiskutyára, mint egy szilvamagra? Jó kérdés, gondoltam magamban, de te, kedves, lecsukott szemű tanár néni egy véreb vagy és dühösen fölébredtem.

 

*

 

Ha valaki korunk lényegéről faggatna, nehezen kezdenék bele egy vérmes monológba. Bizonyára csak dadogni tudnék, gondolatról gondolatra, ellentmondásról ellentmondásra. Elsőül talán azzal a meghasonlásos helyzetünkkel kezdeném, hogy mi, huszadik századi emberek, sokkal több hírrel vértezzük föl magunkat, mint tapasztalattal.

Rögtön egy példát is mondanék: az egykori falukutatóknak porban, sárban kellett caplatniuk ahhoz, hogy megismerjék a falu életét. Részt venni disznótorokban, temetéseken, ülni hosszan a kukoricát morzsoló parasztok között, a pöfögő kása vagy a száradó csizmakapca gőzében. Ma, ahogy újságírós felszínességgel mondják, az egész világ egy nagy falu lett s házhoz jön minden élmény. Nem kell dagasztani a sarat, szemtől szembe ülni a nyomorúságos életű parasztasszonnyal, akinek ott veszett el az ura a Don-kanyarban s akitől tizenhét évvel később úgy vették el a földet, mintha csak két tojást vettek volna el.

 

*

 

Fekete Gyula író barátom Püskiéktől telefonál, hogy mit szólnék hozzá, ha összetrombitálnának egy újabb szárszói találkozót. Már csak becsületből is helyeselnem kéne, hiszen makulátlan, nemzetféltő szándék szülte a gondolatot. Dörmögök, fanyalgok, akadékoskodom. Lesoványodott érveim helyett egyetlen ellenálló mondattal kellene szembefordulnom a nemes, de bukásra ítélt illúzióval: újabb szárszói találkozót már csak akkor szabad szervezni, ha olyan felelős szellemi és irodalmi élet izzik mögötte, mint amilyen a két háború közt kialakult. S itt most nemcsak a résztvevőkre gondolok: Németh Lászlóra, Kodolányira, Veres Péterre, Erdei Ferencre, Gombos Gyulára, Féjára, Szabédire, hanem mindazokra, akik a találkozó előtti években, évtizedekben, íróként, történészként vagy zenészként magasfeszültségű szellemmel és csodával telítették meg életünket. Itt kellene fölsorolnom Adyt, Móriczot, Babitsot, Kosztolányit, Bartókot, Kodályt, Szekfű Gyulát, József Attilát, Fülep Lajost, Illyést, Márait, Szerb Antalt, Tamásit, Sárközit, Szabó Lőrincet s mindazokat, akiknek életművét minden ellentmondásával együtt is igazolt az idő.