Forgácsok a földön I.Esztergom. Igen, az esztergomi kert. A faház, a diófák, a füves domb, ahonnét a Dunára s a Garam-torkolatra látni. Lassan két éve már, hogy a színét se, villanását se láttam a tájnak. Azelőtt még fél napokra is ki-kiszöktem a kertbe, ahogy zugivók szoktak elillanni csöndben a társaságból, hogy a maguk fejadagját a legközelebbi kocsmában vagy talponállóban fölhajthassák. Talán különös, de Esztergomba engem nem az anteuszi tapasztalat sodort, nem az a mitológiai sóvárgás, hogy lábbal érintve szülőföldemet, minden elveszett erőmet visszaszerezhetem. Esztergom nekem nem az erő, hanem maga a visszalopott természet volt. A leszakítható fű, a megpaskolható meggyfa és hamisítatlan fácánkiáltás a derékig érő gazban. És hamisítatlan hó, hó, amely Mátyás király arra járó lovának a nyomát ugyanúgy betakarta, mint Balassi Bálintét. Ha úgy tetszik: valamiféle, ősi romantika megtestesülése, amelynek nincsenek korszakai, mint az irodalmi romantikának, csak sugallatai vannak. Igen, de két év óta ezek is szünetelnek. Még a hétvégéket s az összeragasztott, nagyobb ünnepeinket is itt kínlódom végig Budapesten, mint aki rendőri felügyelet miatt nem hagyhatja el lakóhelyét. A magam által elrontott életért egyre emésztőbb lelkifurdalást érzek. Hasogató bűntudatot. Sőt érteni kezdek valami olyasmit is, hogy hazaárulás mellett természetárulás is lehetséges.
*
Itt, a városban, várom a telet is. Tudom, hogy megérkezése ugyanolyan botrányos lesz, mint eddig bármikor. Gyűlölni fogom, karambolozni fogok vele, csúszkálni ide-oda gyalogosan és autóval is. Őszintén szólva: nem úgy várom, ahogy egy évszakot szokás, nem úgy, mint a természet ajándékát, hanem, mint egy megoldandó, súlyos föladatot.
*
Csak másfél óra múlva kell elindulnom hazulról. Mihez kezdhetek addig? Kukkantsak bele néhány új könyvbe vagy próbáljam meg folytatni a tegnapelőtt elkezdett verset? Ez utóbbi, azt hiszem, pimaszság volna. Pimaszság a készséges múzsával. Pontosan úgy viselkednék vele, mint áldozatos szeretőjével császári és királyi felségünk: Ferenc József, akiről a rossz nyelvek azt beszélik, hogy gyakran „testi vágyait” is uralkodói díszben végezte el a „légyotton”, mert nem volt elég ideje levetkőzni és fölöltözni újra: várták a birodalom hömpölygő, sodró, sürgető ügyei.
*
A történelem előző korszakaiban megélhetése s fönnmaradása érdekében, a hitéért és a szabadságáért harcolt az ember. Ma az idő gondja, a zsarnoki időé, semmivel se jelent kevesebb gondot, mint régen a szabadságé. Nem olyan nyers, nem olyan beszédes, de elvontságában ugyanolyan roncsoló, mint amilyen a szabadság hiánya volt. Az általános fölgyorsulás – eseményeké, híreké, újabb és újabb világmagyarázatoké – nemcsak új iramot kényszerített ránk, hanem anarchikus, új viszonylatrendszert is, magunkhoz s máshoz egyaránt. Lassan már a szilárd formákat is elmozdulásban látjuk. Magát a lenyűgöző, kézzelfogható anyagot is inkább csak tüneményként vagy az anyagtalanság káprázatában. Folyton villódzik és alakot vált szemünkben a világ. Az előbb még Egyiptom több ezer éves piramisait láttuk fölvillanni valahol, valahonnan: az erő, a nagyság, a diadalmas mértan és szédület remekműveit, de máris odatolakszik helyükre egy foghíjas parlament, egy zöldfényű műtő, egy förtelmes szeméthegy, guberáló sirályokkal; szülőfalum határát fölszántó traktor, melynek sárgás aurájában gyerekkorom borzas ökörfejei bólogatnak némán, összekeveredve Chagall festményeivel, aztán egy boszniai szerb háborús bűnös, aki mentségeket keresve magának a népirtáshoz, olyan barátságosan mosolyog, mint lakodalmazókat köszöntő násznagy. A ránk zuhogó képekhez, az idő minden pillanatában, ezer szemre volna szükségünk, ezer örvénylő pupillára, de még így se tudnánk eldönteni, hogy melyik látvány a mienk s melyikhez van igazán közünk? Nem tudnánk, hogy mit kell a jelenből felejteni, viharosan és kíméletlenül s mire emlékeznünk szigorúan. Jelen és múlt? Elveszett egymás számára és számunkra is. Egymásba omlott botrányosan, mint két elszennyezett folyó. Nagyratekintő, sikeres század? Inkább a kiherélt tudás százada, melyben az ember egyre érezhetőbben a zavarodottság alanya lesz s ezáltal a teljes kiszolgáltatottságé. Hiszen aki senkivel és semmivel nem tud azonosulni, hogyan is tudhatna önmagával?
*
A szabadság hagyományos, filozófiai és társadalmi kérdéseiről ilyen viszonyok között csak a lemaradók vitatkozhatnak. Akiket, időn túl, csupán a nevetségesség tart életben.
*
A világon ma mindenki politizál. Kivéve a csecsemőket és a halottakat. Ez is a világ abszurditását jelzi. A helyzet fonákságát akkor értenénk meg igazán, azaz: átélhetően, ha mától kezdve mindenki cigarettázna vagy fagylaltot nyalogatna az utcán, a templom előtt, a munkahelyén. Ezt látva, a józan elmék bizonyára a világvégét jósolnák meg. Így azonban maguk a „józan elmék” is politizálnak. Életszükséglet ez vagy életszokás? A szabadság eltömegesedésének a következménye? Netán a sok-sok egyetemes tévhit örökségét átvevő újabb vallás? Ha ismeretlen is a válasz, az mindenképpen meglepő, hogy a kételkedés ártatlanabb és lágyabb változatai után az istentagadás kemény változatai is megszülettek Európában, de a Mindenható Politika hasonló kritikája, illetve tagadása mindmáig késik. Ami megfogalmazódott belőle, az mindig csak időleges volt. Az épp érvényes eszme és napi gyakorlat kétségbevonása. Pedig a Politika mára – a kicsi is és a nagy is – a társadalmi és a közösségi élet alakításának, kezelésének egyre nemtelenebb eszköze lett. Machiavellitől Saint Just-ön át, mondjuk Churchill-ig, De Gaulle-ig a Politika még komolyan őrizte rideg célszerűségét, fennköltségét, azt is mondhatnám, hogy tartását. A második világháború után azonban sokat veszített belőle. Meghódította a középszerűség, a tüntető gyakorlatiasság, újabban pedig a korrupció fenyegeti. Egy egyetemessé váló alvilág előrenyomulása. Természetes, hogy a politikusok jobbik része megpróbál elibe állni ennek az előrenyomulásnak, de védekezés és rugdalózás közben egyre kevésbé veszi észre, hogy keze, lába elveszítette már önállóságát, bele-beleakad egy nagy hálóba s ő maga, akaratlanul is azt szolgálja, ami ellen erővel kapálódzik. Mindez leegyszerűsített rágalom volna, ha a hatalomra jutók még ma is a régebbi szerep szerint uralkodhatnának. De ennek vége. Egyetlen kormányra kerülő, győztes politikusi csapat se maradhat egyeduralkodó és önálló a saját világán belül. Az első perctől kezdve osztozkodnia kell nálánál nagyobb, személytelenebb erőkkel: mindenféle piaci, katonai, világbanki, időkfölötti és emberfölötti őrületekkel. A politika akkor művészet, ha teremt, mint a szellem. Ha csak föladatot teljesít, kiváltságos pallér marad, kiváltságos felügyelő s előbb-utóbb bűnrészesévé válik egy Föld-ellenes és emberiség-ellenes történelmi folyamatnak, amelyről az ártatlanságát elveszített tudomány néhány tudósa beszél falfehéren.
*
Vajon miért kényszerülök néha arra, hogy nyakatekert, zavaros dolgokról is beszéljek? Valószínűleg azért, mert jó kiindulások hiányában csak a rossz maradt meg számomra is egyetlen kiindulásnak.
*
Időnként, főleg így írás közben kínosan eszmélek rá, hogy sok-sok igénknek, nyugdíjba küldött fogalmunknak új jelentést kellene találnunk, vagy új értelmezést. Itt van, például, egy kivételesen nagy ívű pályát befutó szavunk: a kizsákmányolás. Az emberi történelem mélyén – megfogalmazva vagy megfogalmazatlanul – folyamatosan ott parázslott. A rabszolgák, a szolgarendűek, a jobbágyok, az újabbkori proletárok kizsákmányolása. Megszégyenítés, vér, szenvedés, barbár közöny tapad hozzá. A másik oldalról pedig a dac, a panasz, a lázadások. Spartacusi és Dózsás igazságok. És József Attilaiak!
Napjainkra meghökkentően módosult illetve megváltozott a szó jelentése. Ott, ahol megmaradt a kizsákmányolás, ma már „megszokottabbnak és természetesebbnek” tartják, mint a gyarmatbirodalmak megroppanása előtt. Olyasminek, mint eszkimó a havat vagy kongói néger a napsütést. A közvetlen, mondhatnám: naturalisztikus kizsákmányolást puhább, árnyaltabb s áttételesebb váltotta föl. Nem ismerem az 1997-es statisztikákat, de nyilvánvaló, hogy például Amerika nemzeti vagyonát sokkal kevesebb gazdag család tartja ma kézben, mintha még a klasszikus kapitalizmus érdesebb korszakában élnénk. A kétszázötven milliónyi lakósból néhány százezer ember rendelkezik az egész társadalom értékeinek a hatvan vagy hetven százalékával. Még így is volna elég ok dörömbölni. De nagyjából csönd van. Úgy látszik: valamilyen elfogadható egyensúly megteremtése fontosabb a társadalmi igazságoknál és az egyenlőség romantikus eszméjénél. Ezt az új helyzetet talán egy hasonlattal érzékeltethetem leginkább. Ha dermesztő hidegből egy kellemesen fűtött helyiségbe kerül az ember, már elégedett az élettel s boldog. Már nem érdekli a fagy, nem érdekli, hogy mások fűtve laknak hat szobát s falaikon meztelen nők vannak és almafák. Sőt már az se érdekli különösebben, ha a langyos helyiségben észrevétlenül kizsákmányolják. Ez a lélektani tény csak egyik bizonyítéka annak, hogy a kizsákmányolás fogalmát akár a demokrácia kecsegtető valóságával szembesítve is szükséges volna alaposan újragondolnunk. De van még ennél az érvnél egy nyomatékosabb is! A gyorsan szaporodó emberiség nagy része boldog volna, ha a világ gazdagjai elkezdenék őket is kizsákmányolni.
*
A föntieket, szinte tanárosan újraértelmezi Ryszard Kapuscinszky, lengyel író egyik megjegyzése. Lapidárium című, magyarul is megjelent könyvében arról ír, hogy a modern humanista elmélkedés tárgya alaposan megváltozott, mivel a „kizsákmányolt ember helyét a manipulált ember foglalta el.” |