Forgácsok a földön

 

Forgácsok a földön I.

Esztergom. Igen, az esztergomi kert. A faház, a diófák, a füves domb, ahonnét a Dunára s a Garam-torkolatra látni.

Lassan két éve már, hogy a színét se, villanását se láttam a tájnak. Azelőtt még fél napokra is ki-kiszöktem a kertbe, ahogy zugivók szoktak elillanni csöndben a társaságból, hogy a maguk fejadagját a legközelebbi kocsmában vagy talponállóban fölhajthassák.

Talán különös, de Esztergomba engem nem az anteuszi tapasztalat sodort, nem az a mitológiai sóvárgás, hogy lábbal érintve szülőföldemet, minden elveszett erőmet visszaszerezhetem.

Esztergom nekem nem az erő, hanem maga a visszalopott természet volt. A leszakítható fű, a megpaskolható meggyfa és hamisítatlan fácánkiáltás a derékig érő gazban. És hamisítatlan hó, hó, amely Mátyás király arra járó lovának a nyomát ugyanúgy betakarta, mint Balassi Bálintét. Ha úgy tetszik: valamiféle, ősi romantika megtestesülése, amelynek nincsenek korszakai, mint az irodalmi romantikának, csak sugallatai vannak.

Igen, de két év óta ezek is szünetelnek. Még a hétvégéket s az összeragasztott, nagyobb ünnepeinket is itt kínlódom végig Budapesten, mint aki rendőri felügyelet miatt nem hagyhatja el lakóhelyét.

A magam által elrontott életért egyre emésztőbb lelkifurdalást érzek. Hasogató bűntudatot. Sőt érteni kezdek valami olyasmit is, hogy hazaárulás mellett természetárulás is lehetséges.

 

*

 

Itt, a városban, várom a telet is. Tudom, hogy megérkezése ugyanolyan botrányos lesz, mint eddig bármikor. Gyűlölni fogom, karambolozni fogok vele, csúszkálni ide-oda gyalogosan és autóval is. Őszintén szólva: nem úgy várom, ahogy egy évszakot szokás, nem úgy, mint a természet ajándékát, hanem, mint egy megoldandó, súlyos föladatot.

 

*

 

Csak másfél óra múlva kell elindulnom hazulról. Mihez kezdhetek addig? Kukkantsak bele néhány új könyvbe vagy próbáljam meg folytatni a tegnapelőtt elkezdett verset? Ez utóbbi, azt hiszem, pimaszság volna. Pimaszság a készséges múzsával. Pontosan úgy viselkednék vele, mint áldozatos szeretőjével császári és királyi felségünk: Ferenc József, akiről a rossz nyelvek azt beszélik, hogy gyakran „testi vágyait” is uralkodói díszben végezte el a „légyotton”, mert nem volt elég ideje levetkőzni és fölöltözni újra: várták a birodalom hömpölygő, sodró, sürgető ügyei.

 

*

 

A történelem előző korszakaiban megélhetése s fönnmaradása érdekében, a hitéért és a szabadságáért harcolt az ember. Ma az idő gondja, a zsarnoki időé, semmivel se jelent kevesebb gondot, mint régen a szabadságé. Nem olyan nyers, nem olyan beszédes, de elvontságában ugyanolyan roncsoló, mint amilyen a szabadság hiánya volt. Az általános fölgyorsulás – eseményeké, híreké, újabb és újabb világmagyarázatoké – nemcsak új iramot kényszerített ránk, hanem anarchikus, új viszonylatrendszert is, magunkhoz s máshoz egyaránt. Lassan már a szilárd formákat is elmozdulásban látjuk. Magát a lenyűgöző, kézzelfogható anyagot is inkább csak tüneményként vagy az anyagtalanság káprázatában. Folyton villódzik és alakot vált szemünkben a világ. Az előbb még Egyiptom több ezer éves piramisait láttuk fölvillanni valahol, valahonnan: az erő, a nagyság, a diadalmas mértan és szédület remekműveit, de máris odatolakszik helyükre egy foghíjas parlament, egy zöldfényű műtő, egy förtelmes szeméthegy, guberáló sirályokkal; szülőfalum határát fölszántó traktor, melynek sárgás aurájában gyerekkorom borzas ökörfejei bólogatnak némán, összekeveredve Chagall festményeivel, aztán egy boszniai szerb háborús bűnös, aki mentségeket keresve magának a népirtáshoz, olyan barátságosan mosolyog, mint lakodalmazókat köszöntő násznagy.

A ránk zuhogó képekhez, az idő minden pillanatában, ezer szemre volna szükségünk, ezer örvénylő pupillára, de még így se tudnánk eldönteni, hogy melyik látvány a mienk s melyikhez van igazán közünk? Nem tudnánk, hogy mit kell a jelenből felejteni, viharosan és kíméletlenül s mire emlékeznünk szigorúan. Jelen és múlt? Elveszett egymás számára és számunkra is. Egymásba omlott botrányosan, mint két elszennyezett folyó. Nagyratekintő, sikeres század? Inkább a kiherélt tudás százada, melyben az ember egyre érezhetőbben a zavarodottság alanya lesz s ezáltal a teljes kiszolgáltatottságé. Hiszen aki senkivel és semmivel nem tud azonosulni, hogyan is tudhatna önmagával?

 

*

 

A szabadság hagyományos, filozófiai és társadalmi kérdéseiről ilyen viszonyok között csak a lemaradók vitatkozhatnak. Akiket, időn túl, csupán a nevetségesség tart életben.

 

*

 

A világon ma mindenki politizál. Kivéve a csecsemőket és a halottakat. Ez is a világ abszurditását jelzi. A helyzet fonákságát akkor értenénk meg igazán, azaz: átélhetően, ha mától kezdve mindenki cigarettázna vagy fagylaltot nyalogatna az utcán, a templom előtt, a munkahelyén. Ezt látva, a józan elmék bizonyára a világvégét jósolnák meg. Így azonban maguk a „józan elmék” is politizálnak.

Életszükséglet ez vagy életszokás? A szabadság eltömegesedésének a következménye? Netán a sok-sok egyetemes tévhit örökségét átvevő újabb vallás?

Ha ismeretlen is a válasz, az mindenképpen meglepő, hogy a kételkedés ártatlanabb és lágyabb változatai után az istentagadás kemény változatai is megszülettek Európában, de a Mindenható Politika hasonló kritikája, illetve tagadása mindmáig késik. Ami megfogalmazódott belőle, az mindig csak időleges volt. Az épp érvényes eszme és napi gyakorlat kétségbevonása. Pedig a Politika mára – a kicsi is és a nagy is – a társadalmi és a közösségi élet alakításának, kezelésének egyre nemtelenebb eszköze lett. Machiavellitől Saint Just-ön át, mondjuk Churchill-ig, De Gaulle-ig a Politika még komolyan őrizte rideg célszerűségét, fennköltségét, azt is mondhatnám, hogy tartását. A második világháború után azonban sokat veszített belőle. Meghódította a középszerűség, a tüntető gyakorlatiasság, újabban pedig a korrupció fenyegeti. Egy egyetemessé váló alvilág előrenyomulása.

Természetes, hogy a politikusok jobbik része megpróbál elibe állni ennek az előrenyomulásnak, de védekezés és rugdalózás közben egyre kevésbé veszi észre, hogy keze, lába elveszítette már önállóságát, bele-beleakad egy nagy hálóba s ő maga, akaratlanul is azt szolgálja, ami ellen erővel kapálódzik.

Mindez leegyszerűsített rágalom volna, ha a hatalomra jutók még ma is a régebbi szerep szerint uralkodhatnának. De ennek vége. Egyetlen kormányra kerülő, győztes politikusi csapat se maradhat egyeduralkodó és önálló a saját világán belül. Az első perctől kezdve osztozkodnia kell nálánál nagyobb, személytelenebb erőkkel: mindenféle piaci, katonai, világbanki, időkfölötti és emberfölötti őrületekkel.

A politika akkor művészet, ha teremt, mint a szellem. Ha csak föladatot teljesít, kiváltságos pallér marad, kiváltságos felügyelő s előbb-utóbb bűnrészesévé válik egy Föld-ellenes és emberiség-ellenes történelmi folyamatnak, amelyről az ártatlanságát elveszített tudomány néhány tudósa beszél falfehéren.

 

*

 

Vajon miért kényszerülök néha arra, hogy nyakatekert, zavaros dolgokról is beszéljek? Valószínűleg azért, mert jó kiindulások hiányában csak a rossz maradt meg számomra is egyetlen kiindulásnak.

 

*

 

Időnként, főleg így írás közben kínosan eszmélek rá, hogy sok-sok igénknek, nyugdíjba küldött fogalmunknak új jelentést kellene találnunk, vagy új értelmezést.

Itt van, például, egy kivételesen nagy ívű pályát befutó szavunk: a kizsákmányolás. Az emberi történelem mélyén – megfogalmazva vagy megfogalmazatlanul – folyamatosan ott parázslott. A rabszolgák, a szolgarendűek, a jobbágyok, az újabbkori proletárok kizsákmányolása. Megszégyenítés, vér, szenvedés, barbár közöny tapad hozzá. A másik oldalról pedig a dac, a panasz, a lázadások. Spartacusi és Dózsás igazságok. És József Attilaiak!

 

Elpusztíthatatlant annyian, mióta kialakult naprendszerünk, nem pusztítottak eddig, bár sok a múlt: szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt…

 

Napjainkra meghökkentően módosult illetve megváltozott a szó jelentése. Ott, ahol megmaradt a kizsákmányolás, ma már „megszokottabbnak és természetesebbnek” tartják, mint a gyarmatbirodalmak megroppanása előtt. Olyasminek, mint eszkimó a havat vagy kongói néger a napsütést. A közvetlen, mondhatnám: naturalisztikus kizsákmányolást puhább, árnyaltabb s áttételesebb váltotta föl. Nem ismerem az 1997-es statisztikákat, de nyilvánvaló, hogy például Amerika nemzeti vagyonát sokkal kevesebb gazdag család tartja ma kézben, mintha még a klasszikus kapitalizmus érdesebb korszakában élnénk. A kétszázötven milliónyi lakósból néhány százezer ember rendelkezik az egész társadalom értékeinek a hatvan vagy hetven százalékával.

Még így is volna elég ok dörömbölni. De nagyjából csönd van. Úgy látszik: valamilyen elfogadható egyensúly megteremtése fontosabb a társadalmi igazságoknál és az egyenlőség romantikus eszméjénél.

Ezt az új helyzetet talán egy hasonlattal érzékeltethetem leginkább. Ha dermesztő hidegből egy kellemesen fűtött helyiségbe kerül az ember, már elégedett az élettel s boldog. Már nem érdekli a fagy, nem érdekli, hogy mások fűtve laknak hat szobát s falaikon meztelen nők vannak és almafák. Sőt már az se érdekli különösebben, ha a langyos helyiségben észrevétlenül kizsákmányolják.

Ez a lélektani tény csak egyik bizonyítéka annak, hogy a kizsákmányolás fogalmát akár a demokrácia kecsegtető valóságával szembesítve is szükséges volna alaposan újragondolnunk.

De van még ennél az érvnél egy nyomatékosabb is! A gyorsan szaporodó emberiség nagy része boldog volna, ha a világ gazdagjai elkezdenék őket is kizsákmányolni.

 

*

 

A föntieket, szinte tanárosan újraértelmezi Ryszard Kapuscinszky, lengyel író egyik megjegyzése. Lapidárium című, magyarul is megjelent könyvében arról ír, hogy a modern humanista elmélkedés tárgya alaposan megváltozott, mivel a „kizsákmányolt ember helyét a manipulált ember foglalta el.”

Forgácsok a földön II.

Az idén megint a vénasszonyok nyara volt a legkellemesebb. A tavasz pattanásos volt és zárkózott, mint egy kamasz fiú, a nyár pedig hisztérikus, akár a változó korukba lépő, boldogtalan nők. Október első napjaiban járunk és még mindig ingben lazáskodhat az ember s veszedelem nélkül napozhat a dombtetőn. Az erdők sárgulnak ugyan, de nem a Napból lepotyogó lángdarabkáktól, hanem valamilyen áttetsző szellemiségtől.

Különös ősz előtti ez a fényesség. Mintha a természet értelmezhető visszfénye volna.

A hetvenéves Illyés arcán láttam egyszer hasonló visszfényt, átszellemültséget, amikor tihanyi kertjében Babitsot idézte föl váratlanul – nekem? magának? – egy emléke kapcsán. Babitsot, azaz: Mihályt, ahogy a szekszárdi szőlőhegyen áll, szélfújásban, az otthoni táj domborulatai fölé magasulva. Kicsit már szikár Jónásként, aki ha a Nagy Cethalra gondol is, nem azt látja maga előtt, amelyik egyszer elnyelte, hanem amelyik majd ezután fogja elnyelni népek, nemzetek tajtékzása közben, ő azonban mégis úgy áll ott, mint aki minden idő és minden történet fölött áll.

Illyés távolba néző arcán késői, szeptember végi fény és késői győzelem tudata suhant át párban.

Vajon, hova tűnt ez a faleveleken, erdőkön, történelmen átvilágító szellem és érzékenység közülünk?

 

*

 

Nagy önfegyelemmel hallgatok egy velem-korú férfit. Egy tegnapi, bukott politikust. Szidja a maiakat: a kormányon lévőket és az ellenzéket egyaránt. Vádbeszéde közben már eszébe se jut, hogy ő nem kívülálló. Hiszen a maiak sutaságát, gyakori gyöngeségét, sőt züllöttségét az ő megalkuvásai és züllöttsége is előkészítette. Ahogy a háború a békét.

Legalább egyetlen mondatban ítélné el magát: önzését, kártevő hiszékenységét, tapadását a pártállami hatalomhoz! Át se villan rajta. Úgy beszél, mintha a múlt teljesen elmúlt volna s olyan messziről pislákolna csak, mint Ulászló kora.

Nézem összeszűkülő és kitáguló szemét s közben arra kell gondolnom, hogy az embernek nemcsak észbelileg, de erkölcsileg is lehetnek komoly korlátai.

 

*

 

Ha a szomszédos országokban élő, vergődő magyarokkal beszélgetünk újabb és újabb megpróbáltatásaikról, arra kell rádöbbennem, hogy nekik: a kisebbségeknek és az ártatlanabbaknak nem elég a helytállás tízparancsolata. Nem elég a puszta ellenállásé. Valójában lángelméknek kéne lenniük. Tudni mindent, megoldani még az abszurdumokat is. A többségnek, a birtokon belülieknek erre nincs szükségük. Nekik elég csak tagadniuk.

 

*

 

Amit félig-meddig tudunk csak – akaratunk ellenére is – igaztalanná tehet minket. Kétszeresen is kiszolgáltatottá. A tudás tehát nemcsak hatalom, ahogy Bacon állítja, hanem erkölcs is.

 

*

 

Kínos tárgyilagosságra törekedve azt bizonygatja egy kolozsvári román értelmiségi, hogy az erdélyi magyarságnak a jövőben valóban szüksége lenne egy önálló egyetemre, de a Babes–Bolyai szétválasztása most veszélyes és tragikus volna. Elhűlök a logika ilyen látványos kisiklatásától. Nem az összeolvasztásuk volt inkább tragikus? Ha tetszik: szó szerint is, hiszen négy egyetemi tanár halt bele az erőszakos egyesítésbe.

 

*

 

Gandhi közelébe Németh László vezetett el, Nehruéba Malraux. Két európai író két indiai politikuséba. Persze nyilvánvaló, hogy Németh Lászlót és Malraux-t sem a politika izgatta elsősorban, hanem az európai gondolkodástól, módszerektől eltérő kultúra válasza a létre, az európai machiavellizmust visszautasító, történelmi személyiségek erkölcsi hatalma.

Németh előbb a második világháború előestéjén, később pedig a már minket is sanyargató kommunista diktatúra idején emlegeti Gandhit, időszerű bátorítással kimondva róla, hogy Gandhi volt az, aki ki merte hívni a hatalmat, de nem a hatalom fegyvereivel.

Malraux önéletrajzi írásában ábrázolja nagy rokonszenvvel Gandhi utódját: Nehrut. A történelmi, a politikai, a kultúrtörténeti, a tapasztalati, a mélylélektani színekkel megfestett portrét Malraux egy mellékesnek tűnő Nehru vallomással keretezi. India miniszterelnöke ezt mondja utolsó találkozásukon az írónak: „Minél inkább öregszem, annál inkább jellemükből ítélem meg az embereket, nem pedig eszméik alapján…”

 

Azt mondják: kevés választási lehetőségünk van az életben. Nehru ajánlatát egyre érdemesebb lesz a kevés között is számon tartanunk.

 

*

 

Egy japán író, Mishima, még valamikor a hetvenes években nyilvános harakirit követett el tiltakozásul a japánok eltömegesedése és amerikanizálódása ellen. Az író nem őrült volt, hanem hagyományféltő. Nem a halál ügynöke, hanem az életé.

Gesztusa, akkor, megrendített és megszégyenített: semminek éreztem magamat hozzá képest.

S mi történt azóta?

Tíz évenként, ha egyszer-egyszer eszembe jut ez a megváltásra emlékeztető esemény. S már szégyenkezni se igen tudok.

 

*

 

Álmomban vizsgáznom kellett. Méghozzá filozófiából. Egy alacsony, szemüveges, kanadai egyenruhás nő vizsgáztatott. Azt kérdezte tőlem becsukott szemmel: az ember mért mosolyog inkább egy kiskutyára, mint egy szilvamagra? Jó kérdés, gondoltam magamban, de te, kedves, lecsukott szemű tanár néni egy véreb vagy és dühösen fölébredtem.

 

*

 

Ha valaki korunk lényegéről faggatna, nehezen kezdenék bele egy vérmes monológba. Bizonyára csak dadogni tudnék, gondolatról gondolatra, ellentmondásról ellentmondásra. Elsőül talán azzal a meghasonlásos helyzetünkkel kezdeném, hogy mi, huszadik századi emberek, sokkal több hírrel vértezzük föl magunkat, mint tapasztalattal.

Rögtön egy példát is mondanék: az egykori falukutatóknak porban, sárban kellett caplatniuk ahhoz, hogy megismerjék a falu életét. Részt venni disznótorokban, temetéseken, ülni hosszan a kukoricát morzsoló parasztok között, a pöfögő kása vagy a száradó csizmakapca gőzében. Ma, ahogy újságírós felszínességgel mondják, az egész világ egy nagy falu lett s házhoz jön minden élmény. Nem kell dagasztani a sarat, szemtől szembe ülni a nyomorúságos életű parasztasszonnyal, akinek ott veszett el az ura a Don-kanyarban s akitől tizenhét évvel később úgy vették el a földet, mintha csak két tojást vettek volna el.

 

*

 

Fekete Gyula író barátom Püskiéktől telefonál, hogy mit szólnék hozzá, ha összetrombitálnának egy újabb szárszói találkozót. Már csak becsületből is helyeselnem kéne, hiszen makulátlan, nemzetféltő szándék szülte a gondolatot. Dörmögök, fanyalgok, akadékoskodom. Lesoványodott érveim helyett egyetlen ellenálló mondattal kellene szembefordulnom a nemes, de bukásra ítélt illúzióval: újabb szárszói találkozót már csak akkor szabad szervezni, ha olyan felelős szellemi és irodalmi élet izzik mögötte, mint amilyen a két háború közt kialakult. S itt most nemcsak a résztvevőkre gondolok: Németh Lászlóra, Kodolányira, Veres Péterre, Erdei Ferencre, Gombos Gyulára, Féjára, Szabédire, hanem mindazokra, akik a találkozó előtti években, évtizedekben, íróként, történészként vagy zenészként magasfeszültségű szellemmel és csodával telítették meg életünket. Itt kellene fölsorolnom Adyt, Móriczot, Babitsot, Kosztolányit, Bartókot, Kodályt, Szekfű Gyulát, József Attilát, Fülep Lajost, Illyést, Márait, Szerb Antalt, Tamásit, Sárközit, Szabó Lőrincet s mindazokat, akiknek életművét minden ellentmondásával együtt is igazolt az idő.

Forgácsok a földön III.

A kórház folyosója tele van járó beteggel. A Fény utcai piac vásárlóval. A közelünkben megnyílt élelmiszerüzlet fémkosaras vevővel. Az uszoda jóval néptelenebb, de még ott is akad egy férfi vagy egy nő, aki egyoldalú „televízióismeretségünkre” hivatkozva aggodalmas arccal megszólít: áruljam el neki, mi lesz velünk. Mi lesz ezzel az időről időre kifosztott, szerencsétlen országgal? Ezerszáz esztendőt emlegetnek, és ezerszáz esztendő után roppanunk meg? Vagy még tovább csúszunk lefelé a lejtőn? Le a pincébe, a jégverembe, a sírba? És a megélhetés csak az egyik roppantónk, sajnos, tömegével sorolhatná a többit az ember.

Nézze meg valaki Budapestet, szomorú rémálmot láthat szinte minden zugában. Ahogy Velence vízre és cölöpökre épült, Budapest lassan a szemétre, a piszokra épül. Előadások már nemcsak a Vígszínházban vagy a Nemzetiben zajlanak, hanem az utcákon is. Eldobott újságoldalakkal balettezik a szél a Nagykörúton. És hát itt vannak az erdélyi meg a szerbiai magyarok! Trianon nem zúzta őket össze annyira, mint ezek a mostani demokráciák. Trianon csak csonkolt, de a tulajdon nagyobbik részét meghagyta az elszakított kisebbségeknek. A szocializmus később ezt a tulajdonügyet is megoldotta: vitte, vitte, ami vihető. A demokrácia sok helyen: jóváhagyott rablás. De ki beszél erről? Nem tudom, a nyugatiak akkor is így beszélnének az egyéni jogokról meg a közösségi jogokról, ha egyszer-kétszer kihúzták volna alóluk a szentnek tartott tulajdont? Gondolom, ordítoznának. Így viszont, mert nem történt meg velük, eszükbe se jut, hogy másokkal megtörténhetett. Közben pedig ők a bírák! Mondja, mikor lesz egy olyan jó kiállású, jó eszű, gondolkodó politikusunk, aki ha bármi gond van, vigaszul nem az európai betagolódásunk jövőjét emlegeti?

Mit válaszolhat az ember az ilyen lángolva és ropogva égő kérdésekre? Tudom, aki kérdez, csodát vár. Aki pedig csodát vár, annak hatalmas leltár van a fejében mindarról, ami hiányzik neki, s két-három közhelyes válasszal sehogy se lehet kielégíteni.

De hol van még az a két-három hitegető mondat is?

Sehol.

A magam hitén, ha kell, elélek én halálomig, de hogyan vendégeljek meg kenyérrel és vízzel annyi rászorulót, amennyi reményt koldul tőlem naponta?

Az elmúlt évtizedekben nagyjából tudtam, hol vannak ennek az országnak gondolati és erkölcsi erőtartalékai. Ott feszültek az irodalomban, a filmekben, a szerveződő új mozgalmakban, az engedetlenség egészséges derűjében. Sőt, ha nem tűnik dicsekvésnek, bevallhatom, hogy itt éreztem azokat a hit- és erőtartalékokat magamban is.

Mára ennek a régi bizonyságnak nyoma sincs bennem. Csalódtam? Igen, de ez máskor is megesett velem, és mégse ejtettem ki kezemből így a világot. Valamilyen gyors, átalakító munkát maga a demokrácia végezhetett el az érzékelő- és fölfogószerveimben, amire egyáltalán nem készültem föl. A demokrácia ugyanis nem érzelmi alapozású, amelyhez úgy lehet ragaszkodni és alkalmazkodni, mint egy baráthoz, barátnőhöz, hazához, irodalmi vagy festészeti stílushoz. Sokkal inkább az értelemhez és az érdekekhez kötődik. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt maga volt a hívó szó, az ígéret földje, a szeplőtlen végkifejlet, mert akkor még csak eszményként lebegett előttünk. Ma azonban mindennapi életközegünk: reménység és bumfordiság együtt, elszegényedés, rablás, kétségbeesés, parlamenti Anna-bál, kevés nővel; néha hősies kirohanás a rohamozó gondok közé, néha vidámparki Don-kanyar. Egyszóval: még sok minden más, ami legkevésbé se hasonlít a mi eszményeinkre.

Nagyjából jól látjuk a demokrácia kínos megtestesüléseit, de valahogy tehetetlenek vagyunk a torzulásai ellen. Alakulni és alakítani egyszerre még a művészetben is nagyon nehéz, hát még a politikában, ahol a sikereknek, a látszatoknak már-már történelmet formáló szerepük is lehet.

A különös bénaságot magamban is érzem. Most kezd megvilágosodni bennem, hogy a demokrácia elfogadásával én nemcsak egy ígéretes eszmét, nemcsak egy magasabb rendű társadalmi formát fogadtam el becsületszóra, de vele párhuzamosan elfogadtam belső indulataim önkéntes korlátozását is. A lábhoz tett fegyver hosszabb időre megtervezett csöndjét. A türelem katekizmusát. A Kádár-rendszerben néha, bizony, fejjel mentem a falnak, hangoskodtam, megszegtem a törvényt, megbocsáthatatlanul kinevettem néhány kisistent, máskor pedig tudatosan büntettettem meg magamat, hogy elítélőim lelkiismerete ne lehessen felhőtlen soha. Fölismertem, hogy az embernek mindenekelőtt saját magát kell megteremtenie a hatalmon lévőkkel szemben, mert az önálló viselkedés és minden vakmerő gesztus fölér egy utcai tüntetéssel.

Ma ennek a rugalmas, küzdő függetlenségnek csak az emléke maradt meg az idegeimben. Legtisztességesebb, ha kijelentem: engem az első körben kiütött a „demokrácia”. Pimaszul hangos volt és felelőtlen. Nemcsak kacsacsőrök csattogtak mindenfelé mámorosan, hanem undok krokodilszájakból is ömlött a mocsár monológja. Az újságok, a rádiók, a tévék szinte minden ilyen monológnak teret adtak. Liberális demokrácia? Inkább a megromlott szabadság idénye. A bravúros rombolásé: menjen csak a legtöbb tegnapi érték tönkre, sározódjék be minél jobban, hisz ami összekoszolódik, elveszíti erejét s könnyen legyőzhető. Ma már világos, hogy ez a logika csak módszereiben különbözik a cenzúra politikai logikájától, végső céljában nem. És mintha sikeresebb is volna nála! Az előző rendszerben működő cenzúra ellen ugyanis elég hatásosan megtanultunk védekezni és küzdeni, a naponta rohamozó szabadosság ellen azonban nem. A cenzúra általában megkeményítette a nyelvet, fölszikráztatta a mondatokat, a nálunk elterjedt „liberális üdeség és nagyvonalúság” viszont föloldotta és meglágyította. Olyan légkört teremtett a társadalomban, hogy mindenről tudhatunk, sőt illik tudnunk, de az igazi elmélyülés már nem olyan lényeges. Hiába írtuk föl magunknak a figyelmeztető gondolatot: ha minden szabad, akkor semminek sincs többé jelentősége, mégse tudunk e gondolat szerint élni. Ahogy személyiségek nem tudnak igazán kiválasztódni világunkban, nem tudnak meghatározó gondolatok sem. Lehet, hogy az első kábulat, az első dermedtség után ugyanúgy meg kell tanulnunk lassan falhoz állítani a demokráciát, és meggyötörni, ahogy megtettük ezt az előző rendszerrel? A reformszocializmus mintájára napirendre kell tűznünk a reformdemokráciát is, mint közbeiktatandó élethelyzetet, hiszen a mi vaddemokráciánk legalább annyi bűnt cipel magával, mint amennyi bármelyik rossz rendszer emésztőszerveiben fertőz és gázosodik? Biztatásul annyit, hogy a Messiást nemcsak áhítatosan lehet várni, összeillesztett, gótikus kézfejjel, de lehet haragosan is.

 

*

 

Bármilyen finoman röpködnénk körül is a témát, el kell ismernünk, hogy a tulajdonban több erő és mozgósíthatóbb hatalom van, mint a demokráciákban. Ha kevesebb volna, állandóan nyugtalanítaná, újra és újra kárt okozó aknákat robbantana alatta.

De nem robbant.

A demokrácia tehát nemcsak egy kitűnő dramaturgiai és történelmi érzékkel megírt színmű, amelyben az emberi jogok és az emberi szabadság lobogóit húzzák föl minden eddiginél magasabbra, de egy hallgatólagos társadalmi charta is, amely nagyvonalúan kikerüli a jogok, az erkölcs, a tulajdon összeütközésének kényes pontjait. A négyévenként ismétlődő választással újra és újra testközelbe hozza a megváltás reményét, s ezzel lelkileg kezel egyént és tömeget. Még pőrébben kimondva: a demokrácia minden eddigi társadalmi rendszernél csipkézettebb, és alkalmasabb fügefalevél. Amit eltakar, azzal, hogy eltakarja, szentesíti is jogosultságát. Például a feudalizmusban hiába volt, mondjuk, a francia arisztokráciának komoly tulajdona, befolyásoló ereje, az eszme: szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje erősebbnek bizonyult ennél a tulajdonnál. Hogy mennyire, arról a nyakaztatások árulkodnak.

Vajon a demokráciákban nincsenek-e nagyobb vagyoni távolságok bizonyos embercsoportok között, mint amilyenek akár a hűbéri, akár a kapitalista rendszerben voltak?

De bizony, vannak.

Csakhogy ezeket a távolságokat a társadalmi lélektan és a különféle elleplező technikák segítségével láthatatlanná lehet tenni.

Nem árt, ha csak úgy magunk elé dörmögve megfogalmazzuk, hogy a demokrácia nem pusztán a legjobb, de a legügyesebb és a legtalálékonyabb létezési forma is.

A nemzet tagjait sosem a haszon, hanem bizonyos, hosszú időn át kiérlelt mitológiák kötik össze. A haszon megoszt, a nemzet viszont, mivel inkább érzelmi viszony, mint érdekviszony, egyesíteni akar.

Valószínű, hogy sokaknak ezért jelent gondot a nemzet és a demokrácia sürgető összehangolása.

 

*

 

A nemzetellenesség mögött szerintem hasonló észjárás és lefojtott ösztön munkál, mint az ateizmus mögött: Isten úgy sincs, a tagadása azonban diadalmasan létezik.

Hányan bizonyították ugyanezt a nemzetről is mint elavult létezési formáról? Pedig ha valami nincs, támadni sem érdemes olyan megveszekedetten.

 

*

 

Az elmúlt öt évben minden jegyzetfüzetem első oldalára ezt írtam föl magamnak figyelmeztetésül: „Ne feledd el, hogy a gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata. Amely egy látszatvilágban sorsdöntő erő.”

 

*

 

Ágyunk mellé a falra Ady halotti képét akasztotta J. Ágyban, párnák közt fekszik ott az isteni ember, a megviselt lángész, lecsukott szemmel, legutolsó látható arcával.

Az első napokban idegenkedtem ettől a halál misztériumát rám sugárzó fényképtől: ne, ne, ezt csak egyszer szabad látni! De lassan megszoktam. Nincs olyan nap, hogy ne tévedne oda a szemem. S bármikor odanézek, érzem, félreüt egyet a szívem. Soha nem tudom elfogadni, hogy ilyen írója volt ennek a nemzetnek, és ennek ellenére ide jutottunk. Egymagában egy új magyar reneszánszot teremtett életérzésben, szerelemben, halálfölfogásban egyaránt. S mindehhez olyan nyelvet, amelyet bármelyik évszázad magyarja az ösztöneivel tudott volna leginkább megérteni. Ady a magyar Isteni színjátékot alkotta meg dantei eltökéltség nélkül, de Dantéhez méltó méretekben. A maga Paradicsomát, Poklát és Purgatóriumát Dante se járta végig hősiesebben, mint Ady a magáét. Költő volt, de közben a hiányzó magyar filozófia forrásvidékeit is odarajzolta térképünkre. A történészek háromszögelési pontjait ugyanígy. Ezer esztendőnk minden sorsszerű pillanata újratámadt benne Vereckétől Mátyás korán át Dózsáig, Mohácsig, a kurucokig, a nótázó vén bakákig. Erdély utolsó elvesztéséig, hogy a nemzet ne csak jelenében, de múltjában is magára döbbenhessen. Az ő jeremiási helyzetfölismerése óta minden magyar helyzetfölismerés töredékes. És ki beszél róla ma? A szolgálatban lévő irodalomtudósok és kritikusok. Egyik legnagyobb szabású teremtő emberünk fölött gaz hajlik össze.

Nézem örökre becsukódott arcát, s eszembe jut két félelmetes sora:

 

Elvész az ország, Ha elfogytak az aszkéta szívek.

 

Csakugyan elfogytak?

Forgácsok a földön IV.

A társaság úgy döntött, hogy délután nem ülésezik, megismerkedik inkább Kosztolányi és Csáth Géza jácintillatú városával: Szabadkával. Engem is rábeszéltek, hogy tartsak velük.

Kényszeredetten bár, de megígértem, hogy velük tartok. Az időjárás azonban gorombán áthúzta ezt a tervet.

A nyiladozó, áprilisi égen váratlanul haragos felhők jelentek meg, mintha valamilyen háborús szabadcsapat szállta volna meg a vidéket. S néhány perc múlva máris szakadni kezdett – nem az eső, hanem a hó. Vad, csapkodó hó április közepén. Sűrűn, pimaszul esett, sőt oldalazva, ahogy utcai harcokhoz szokott katonák nyomulnak előre egy-egy városban. Látni is alig lehetett a lepke nagyságú pelyhektől. A tereket, a sétányokat s Európa egyik legszebb, vidéki városházát pillanatok alatt nagy, fehér függönyök lengték körül.

Bármennyire haragudtam is erre az udvariatlan havazásra, belül, magamban hálás voltam neki. Örültem, hogy a városnézés elmarad. S nem azért örültem, hogy lusta lettem volna gyalogolni, vagy mert annyira ismerem már Szabadkát, mint a tenyeremet, hanem azért, mert én eddig se tudtam és ezután se akarok önfeledten sétálgatni ebben a meghasonlott sorsú, bácskai városban. Eddig, ha jól emlékszem, nyolcszor jártam már itt, s irodalmár barátaim újra és újra azzal kedveskedtek nekem, hogy főként Kosztolányi-emlékeket idézgettek. Olyan ablakokra mutogattak, ahol valaha könyökölt, s olyan lakásokra is, ahol diákszerelmei laktak, és az „árnyak fehér processzióját” Chopin-etűdökkel kísérgették. Valójában már három évtized óta hallgatom ezeket a századfordulós történeteket, bólogatok is hozzájuk szorgalmasan, mintha minden új irodalomtörténeti adat fölizgatna s megfényesítené a homlokomat. Pedig legszívesebben rászólnék átszellemült barátaimra: hagyják abba a költői idegenvezetést Szabadkán, hiszen ez a város, ahol a mindenkori magyar nyelv Csokonai- és Arany János-tehetségű költője született, már nem létezik. Már jobbára csak az irodalom baglyai lakják. Számunkra ugyanúgy történelmi rom, mint a zsámbéki templom, a sümegi vár, a bonchidai Bánffy-kastély, amelyet Erdély Versailles-ának neveztek. Lehet, hogy beteges látomás az én látomásom, hiszen még mindig ötven-hatvanezer magyar él Szabadkán. Lehet, de ez az ötven-hatvanezer magyar is úgy él Kosztolányi egykori szülővárosában, mintha berendezett romok között élne.

 

*

 

Ady magyarságverseinek egyik legerőteljesebb szólama az a zord hit, az a keserű meggyőződés, hogy nekünk, magyaroknak Mohács kell. Mohács, leveretés, nagykalapácsok az égből, mert ha egyetlen pillanatra megnyugszunk, ha csak rövid időre is összefekszünk valamilyen idilli békével – végünk.

Minden ízében jeremiási hang ez: a magyar ószövetség korbácsos hangja. Az érződik belőle, hogy Ady még látta a mózesi sziklákat, az égő csipkebokrokat, a kőtáblákat, a negyvenesztendős bolyongás táborhelyeit a múltban.

Ady kortársaként s Adyval szemben Kosztolányi már a magyar újszövetség észjárása szerint beszél. Egész életműve súlyával és könnyedségével azt sulykolja belénk, hogy nekünk nem Mohácsok kellenek, hanem irodalom kell! Novellák, versek, drámák, az anyanyelv nagy szüreti mulatságai, amelyek megtanítják a lelkeket a hegyek fölé is fölsuhanni.

A két nagy író, látszatra, ellentmond egymásnak, s kétféle üdvözülést emleget. Szerintem azonban csak szenvedélyben és esztétikájukban különböznek, szándékukban és végső hatásukban nem. Olyan a viszonyuk egymáshoz, mint a Biblia két megszentelt könyvének: az Ószövetségnek és az Újszövetségnek. Azért is jelenhettek meg együtt, egy borítóval, mert mindkettő ugyanarról a megváltásról kiált és suttog.

 

*

 

Diákkoromban én még azt tanultam, hogy a nagy irodalom mindig megelőzi a korát. Érzékenységben, tisztánlátásban, a bekövetkező események elemzésében. Később elfogadtam Illyés helyrezökkentő gondolatát. Szerinte nem az irodalom előzi meg korát, hanem a kor marad el tőle.

Napjainkra, sajnos, mindkét értelmezés elveszítette megszívlelhető komolyságát. A romantikusat is és a tárgyilagosat is. Azt mondhatjuk, hogy fonákjára fordult az egész: mára már az irodalom marad el korától.

 

*

 

Egy értelmiségi társaságban vita robbant ki a kultúra történelmi és létezését befolyásoló szerepéről: szolgáló erő-e csupán vagy olyan önálló érték, mint a humanitás vagy maga az élet? S minél több ágra szakadva rohant előre az eszmecsere, a mélyéről kihalászható tanulság annál lehangolóbb volt. A vita arra csupaszodott le, hogy a tömegdemokráciákban előbb-utóbb a kultúra is eltömegesedik. Ugyanolyan árucikk lesz egy gondolat, mint a borotvahab, a franciakulcs vagy egy láthatatlan erőktől működő zenegép. A kiiktatható háborúk s a gondosan kezelt társadalmi feszültségek fölöslegessé tesznek minden olyan eredetiséget, eszmét, amely az egyensúlyozó erőket veszélyeztetné. Az egyetlen hasznos erő: a középszer! S ehhez nincs szükség semmiféle kultúrát teremtő, kiverítékező abszolútumra. Csak technikára van szükség. Technikára, amellyel a tömegkultúra ugyanúgy kizsákmányolhatja az emberiség több ezer éves kultúráját, ahogy az ipari civilizáció zsákmányolja ki szemünk láttára a természetet, anélkül, hogy valamit visszaadna helyette cserébe.

Az asztalnál cigarettázó drámaíró ekkor szólalt meg türelmetlenül és epésen. „Hallgatlak benneteket, barátaim, s azt érzékelem, hogy ti ellenfélként is ugyanazt muzsikáljátok – más fekvésben. Egyformán megegyeztek abban, hogy a mai és a holnapi emberiség úgy mond le a kultúráról, ahogy a köcsögkalapról és a keménygallér viseléséről lemondott. Egy ilyen meghökkentő összehasonlítás mellbeveri az embert, de felületes és megtévesztő. Mert abba, hogy a keménykalapról lemondott, nem bukott bele, de ha a kultúrájáról mond le, egészen bizonyos, hogy belebukik. Az eredetiségét adja föl, s másodlagos emberiséggé válik. És hogy ti ezt a helyzetet csak elemzitek? Nem kellene inkább ordítanotok itt a villanyfényben?”

 

*

 

Az újságok, a rádiók, a televízióadások elszaporodásával egy új nemzetköziség alakult ki körülöttünk: a szószátyárság nemzetközisége. Aki teheti: beszél, nyilatkozik, hátizsákban hordja magánál a magyarázatokat, és gátlástalanul elénk önti.

A magyarázatokat ideig-óráig még értjük, de a világot nem.

Ez a megnyilatkozási düh már önmagában is ijesztő tünet. Betegségre utal, és romlásra. A meghasonlás már abban a tényben kifejeződik, hogy a mindennapi hírek minősége sehogy se tud lépést tartani a mindnyájunkra ránk zúduló mennyiséggel. Szinte huszonnégy órán át a fölösleges tudás megkötözött túszai vagyunk. Olyan ez az állapot, mintha annyi ruhát vennénk magunkra, amennyiben már mozogni se tudnánk.

 

*

 

Lassan már a diákok is tájékozódni akarnak, nem tanulni. A tanáraiktól az órákon is műsort várnak. Műsort, lehetőleg a szórakoztatás hajlékony eszközeivel előadva, ahogy ezt a televízióban megszokták. Ha így haladunk, előbb-utóbb megérjük, hogy a nemzet egész történetét krimiszerűen kell földolgozni a fiatalok számára.

 

*

 

A televízió azt sugallja a nézőnek, hogy amit lát, az igaz, hiszen látja. Holott az igazság sose lehet egyszerű látvány, lecsupaszított végeredmény, hanem csak egy szervesen kialakuló folyamat összegezése lehet, amelyet nem egyetlen pillanat villanófényében érthet meg az ember, hanem csak hosszú és gyötrelmes tűnődések során, sőt szenvedések közben. Talán az olvasás műfaja már az idő természetesebb gyűrűzése, folyása, üteme miatt is közelebb vihet a valóság és az igazság megismeréséhez, mint amit a látvány nyújthat. Más szóval: az írás és az olvasás még komolyan számol az idővel, a televízió már türelmetlen vele. Hajtja, hajszolja, elveszi előle a teret s a levegőt.

 

*

 

Voltak filozófusok és írók, akik gyakran beszéltek a hallgatás eksztázisáról. Kifejező és gyönyörű állapot lehet ez, amit megéltek, de én mindig elsiklottam a vallomásuk mellett. Úgy gondoltam ezekre a mámoros lényekre, mint egy budapesti nejlonszatyros hajléktalan arra a turistára, aki a Hawaii-szigeteken a puszta ég alatt éjszakázhat. Közben ugyanis az a kérdés forgolódott bennem, hogy milyen eksztázisnak lehetne nevezni azt az állapotot, amikor azért kell hallgatnia az embernek, mert nem engedik beszélni.

 

*

 

Sűrűn és jogosan szoktuk elmarasztalni azokat a történelmi korszakokat, amikor Magyarország a Felső Tízezer országa volt. Ma egyre nyilvánvalóbban a Felső Százezeré lett.

Ezt nevezhetnénk netán haladásnak?

 

*

 

Ahogy az embernek egy idegrendszere s egy lelke lehet csak, legyen bármilyen ellentmondásos is ez a lélek, a nemzetnek is csak egy „lelke” lehet. Gondolata, véleménye, akarata, képzelőereje, akár tíz akadémiát is fönntarthat, de az, amiből stílusa, eredetisége származik, csakis egyetlen tűzmagból sistereghet elő. Mert ha ez másként történik, olyan zűrzavar támad bennünk és körülöttünk, amilyenben ma élünk mindnyájan: hajunk a szánkban, szemünk egy porfelhőben fuldokló ügetőn vagy a rohanó autókerekek alatt. És még a velünk rokonszenvező istenek is egy leeresztett futball-labdával rohangálnak összevissza, nem tudják, melyik kapura játszanak.

 

*

 

„A nemzet: közös ihlet” – mondja József Attila. Megfogalmazása olyan pontos és sugalmazó, mint fölrázók költői képei s versmondatai. Amikor olvasom vagy idézni hallom ezt a vallomást, mindig Kölcsey Himnuszára gondolok.

Ez az összefoglaló nagy vers a legtökéletesebb példája a József Attila-i gondolatnak. A Himnuszt úgy fogadta el több mint száz éve az egész nemzet, mintha az imává érett vers ihletettsége nem egyetlen emberé, hanem millióké volna.

Csöndben merem csak megkérdezni: hány ilyen ihletett pillanata lehet történelme során egy-egy közösségnek? A múlt században még akadt jó néhány: a Szózattól a Nemzeti dalig, a Vén cigányig, s elvétve akadt még a huszadik században is, de ötvenhat óta érezhetően silányulunk. Ma ilyen közös ihletnek a hírét se hallja senki.

 

*

 

Már évek óta rossz alvó vagyok. Lefekhetem bármikor, hajnali négy órakor már rendszerint bámulom a zárkózott könyvespolcot, a közönyös mennyezetet, mintha múzeumi teremőr volnék New York vagy Bázel valamelyik modern múzeumában, ahol fehér festékkel bekent, absztrakt „művek” lógnak a falakon.

Soha haszontalanabb időtöltést nem ismertem még, mint az ilyen hajnali virrasztást. Fáradt az ember és tehetetlen. Olvasson? Mit? Lassan hömpölygő regényt, verset, filozófiát? Kezdetben mindegyikkel kísérleteztem, de csak ingerültebb lettem a költészettől és a bölcsességtől is. Mert úgy látszik, nemcsak az alkotáshoz, hanem a befogadáshoz is alkalmas készenlétre és lelkiállapotra van szükségünk.

Később a rádiózásban bíztam. Gondoltam: fecsegnek, muzsikálnak majd az éjszakai stúdiókban, és én a duruzsolástól szép csöndben visszaalszom.

Ebbe a hitembe még jobban belebuktam. Jó ideje megszűntek ezek az éjszakai adások, a napot kezdő, reggeli krónikák pedig csak az idegenkedésemet növelték. Akárhányszor bekapcsoltam a készüléket, szinte kivétel nélkül mindig idegen zenét zúdított rám: amerikait, angolt, franciát, németet, spanyolt, kubait. Magyar dalt? Népdalt? Kodályt, Bárdost, Bartókot vagy Szokolayt? Ezer között, ha egyet-egyet.

A sokféle idegen ének és idegen zene után egyre határozottabban azt kezdtem érezni, hogy én nem Magyarországon ébredek föl, hanem valamelyik másik országban: felhőkarcolók kilengő emeletein, pálmás vidékeken, vörös és kék fényekkel átnyilazott night clubokban vagy rágógumi-olimpiákon. Mire a híradásoknak közeit kitöltő, másfél órányi zene áthullámzott rajtam, egész napomra megmérgeződtem. Ahelyett, hogy megnyugodtam vagy fölélénkültem volna, tökéletesen szétzilálódtam. A fél nyolcas hírek felé már a kábítószer-fogyasztás kisstílű szentjeit láttam ugrándozni a párkányomon, villanyorgonák, villanygitárok s rázkódó dalok hisztériájában.

Hogy miért nem kapcsoltam ki dühösen a készüléket? Egyrészt azért, mert a Magyar Rádió nemcsak egyedül nekem sugároz, hanem több millió magyar állampolgárnak is, másrészt azért, mert kíváncsi voltam arra a folyamatra, hogyan lehet egy népet egyetlen megfogalmazott napiparancs nélkül is elidegeníteni magától. Platón, az eszméket, a lelkeket, az államot formáló görög filozófus már a maga korában fölismerte, hogy a zene: rejtekező nagyhatalom. Igéző, mozgósító, de ugyanakkor pusztító hatású is lehet. Micsoda átok egy országon, hogy ezzel a nap első óráiban működésbe lépő nagyhatalommal senki se törődik. Pedig rombol annyit, mint az ezerszer és jogosan elátkozott szocialista kultúra.

A hajnali műsorok idegenséget árasztó politikájának van ikertestvére is. Ez pedig a fővárost elborító cégtáblák idegensége. Ballag vagy siet az ember ebben az áldott és megátkozott városban, de egyre otthontalanabb lesz: egy-egy kenyérbolt, vasbolt, cipőbolt kivételével a legtöbb üzlet homlokán idegen nyelvű tábla: Lampeda Gemini, Angro, Trend Plus Playback, Occan Fashion és így tovább! Volnának bár kétnyelvűek a táblák, messziről is láthatóan! Ahogy például a hotel: szálloda is! A két világháború közt kedves „cukros nagybácsink”, Julius Meinl örömmel engedte magát átkeresztelni Meinl Gyulának, mert az üzlet érdeke ezt kívánta.

Ma már nem kívánja, de az anyanyelv „természeti környezetéhez” ragaszkodva olyasmit mégiscsak elvárhatna az országlakó, hogy a zárshop kulcsüzlet legyen, a legkülönfélébb non-stop üzletek éjjel-nappaliak. Az ilyen vagy olyan diszkontok pedig csemegeüzletek, árudák, élelmiszerüzletek, jóízű névvel fölruházva. Nem hiszem, hogy a német, az amerikai, a holland, a francia, az olasz befektetők ne fogadnának el egy magyarul is eligazító cégtáblát. Erre azonban Budapest gazdáinak kellene megkérniük vagy fölszólítaniuk a tulajdonosokat.

Vajon megkértek-e közülük egyet is?

Ha nem, meg kell tudniuk, hogy ártatlanul is el lehet követni a bűnt: a haza lejáratásának és megfakításának szomorú bűnét.

Forgácsok a földön V.

A háború mindig durván, kegyetlenül s gátlástalan őszinteséggel fogalmaz. A béke viszont kenetteljesen, holott, származásukat tekintve ikrek, egypetéjűek, mivelhogy ugyanabból az anyaméhből bújtak elő: az emberi történelemből.

 

*

 

Most, hogy hetvenvalahány nap után készülnek abbahagyni a Szerbia elleni rakéta-támadásokat, nemcsak természetesebben lélegzem újra, de szívesebben olvasok verset, filozófiai írásokat, sőt ráérőssebben nézegetem a Hármashatárhegy fölött kóválygó repülőket is és egyre kevesebbszer támad tőlük émelyegtető mellékgondolatom. Egyszeriben más értelme lett az esti sétának, Galilei nevének s annak a föladatnak, hogy holnap egy ismeretlen festő kiállítását kell megnyitnom, szabadon rögtönözve.

Mitől lehet ez így?

Attól, hogy a háború, bármilyen távol van is tőlünk, észrevétlenül megszállja tudatalatti világunkat s az élet minden területén korlátoz minket.

Ezt nekem csak az ösztönöm súgja, a közérzetem, az érzékeimen túli sejtésem. Ezzel szemben sokan azt állítják, hogy a tudományok fejlődését semmi se segítette elő olyan hatékonyan, mint a háború szelleme. A háború múzsája. Az atombombát, a lézer-ágyúkat, bármilyen „költői” is az eredetük, nem a költők fedezték föl, hanem a tudósok, akik behatoltak az anyag belsejébe, ahol roppant erőkre s félelmetes csodákra bukkantak. S ezek a csodák a tudományokban, a haditechnikák erőterében ma már mindennaposak. Hiszen ott tartunk, hogy egy ellenséges katona kezéből, akár tíz kilométeres távolságból is, ki lehet lőni azt a szinte zúzmarás sörösüveget, amelyet a kezébe nyomtak s amelyet mohón hajtana föl, mondjuk, egy tömeges kivégzés után.

Ha ez a fejlődés, én vad eltökéltséggel a lemaradókhoz, a szelíd vánszorgókhoz akarok tartozni.

 

*

 

Azt is állítják sokan, hogy a háború: katarzis. A borzalmas csúnyaságok és a borzalmas szépségek közege, hisz ugyanúgy emberáldozatot követel, mint a lesújtó és mégis fölszabadító hatású görög tragédiák.

Ezt a logikusnak ható érvelést még közvetíteni is szörnyű, nemhogy elfogadni. Antigoné „kitalált”, költői halála még ma is nagyobb hatású élmény és megrendítőbb valóság, mint a második világháború ötvenmillió halottjáé. A tömeghalál: fölfoghatatlan katasztrófa, de nem katarzis. Téboly, de nem újjászületés. Aki az ilyen katasztrófákból megmenekül, élvemaradását szerencsének érzi inkább s nem megigazulással együtt járó törvénynek. Gondoljuk csak végig: egy-egy drámában a kegyetlenség foka, nagysága mindig arányban van az elkövetett bűnnel, a megsértett igazság nagyságával, de a modern háborúkban minden efféle mérték fölborul és eltorzul. Az áldozatok között ott vannak tömegestől az ártatlan áldozatok, akiknek semmi közük se volt a jóvátehetetlen történetekhez.

Hol itt a megtisztulás esélye? A katarzis helyét újabb bűnök foglalják el, amelyek előbb-utóbb jóvátételért kiabálnak.

 

*

 

A háborús romoknak azért mégiscsak van valamiféle kijózanító hatásuk. A szétlőtt, a kiégett házak látványa, a folyóba zuhant hidaké, a semmibe szúró vastraverzek céltalansága olyan hatást váltanak ki az emberből, mint egy hanyagságból elkövetett vasúti karambol, vagy egy önmagát fölrobbantó terrorista öngyilkossága, aki nagy forgalmú utcán követte el tettét és sokakat magával rántott a halálba.

Amit állítok, saját tapasztalatomra alapozom.

1944 decemberétől 1945 március közepéig én is a második világháború mindennapos átélője voltam Zámoly, Székesfehérvár, Pátka, Pákozd, Kápolnásnyék s Baracska térségében. Alig tizennégyéves földönfutó, akit családjával, közösségével együtt elűztek falujából s eközben újabb és újabb háborús bugyrokba hajszoltak bele.

A háború korlátoltságát és korlátozó természetét semmi se bizonyítja hitelesebben, mint az, hogy néhány hét alatt „hozzászoktam” a körülményekhez. Hozzá az aknasorozatokhoz, a tankokhoz, a halottakhoz, a sztálinorgonák ördögi vijjogásához, olyannyira, hogy nyolc-tíz méternyire tőle biciklizni tanítottam az épp szolgálaton kívüli kis ruszki katonákat, mintha nem is halálosztó sorozatvetők lettek volna körülöttünk, hanem egy cséplőgép. Fogtam hátul a nyereg vasát, hogy egyensúlyban tarthassam imbolygó tanítványaimat s közben oda-odanéztem a dinnyési útra, az agárdira, ahol német egységek törtek előre Érd felé, hogy átvághassák a Buda köré vont szovjet gyűrűt.

A háború tompító butasága észrevétlenül engem is elbutított. Semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy honnan és hogyan lehetne két-három szem krumplit szerezni, a szomszédban levágott ökrök, tehenek húsából egy darabkát, egy tenyérnyit vagy ha húst nem is lehet, legalább olyan borda-csontot, amelyen itt-ott még vöröslik valamennyi foszlány, hogy főzhessünk belőle levest. Tankok, tetűk, éjszakai nősikítozások, fosztogatás, lövészárok ásás, favágás, vízmelegítés a rögtönzött „kórházi udvaron” – ezek voltak az elszegényített élet tüneményei és eseményei. Az, hogy nem is olyan régen még pápai diák voltam és tizenkét harang zúgásában siettem reggelente a Kollégiumba, tökéletesen kimosódott belőlem. Mint ahogy kimosódott Petőfi s Jókai alakja is, akik ugyanott diákoskodtak.

Az udvaron, az utcán, a házban nyüzsgő oroszokról eszembe juthatott volna a muszka cár, a szabadságharc leverése, Segesvár, mivelhogy két március tizenötödikei ünnepségen is fölidézték őket a tanáraink, de nem jutott. Nem volt bennem semmi más, csak maga a háború. Mintha börtönben lettünk volna. Néha egy-egy hír eljutott hozzánk a szülőfalunkról: Zámolyról, hogy vége, hogy nincs, hogy tizenhétszer cserélt gazdát, hogy a határa tele futóárkokkal, bunkerekkel, kilőtt tankok százaival és elesett katonákkal.

A hírektől el kellett volna szörnyülködnünk. De valahogy képtelenek voltunk erre. A háború megfosztott minket a képzeletünktől is! A háború irtózatosan nagy földrajzi térben mozgott, tombolt, pusztított, de valahogy mégse volt tere.

Az első emberi ösztönzést a romoktól kaptam.

1945 március 20-án térhettünk haza a menekülésből. Minden maradék holmink elfért egy kétkerekű kordén. De úgy, hogy még rákbeteg nagyanyámnak is bőven jutott hely a batyuk és a cókmókok között. Addig, amíg a háború elevensége közben tehetetlenek voltunk, a hazatérés első percében máris cselekednünk kellett. Meg kellett tisztítanunk a falu bejáratát, hogy bejuthassunk az utcánkba. Egy egész barikádot bontottunk le, puszta kézzel. Gerendákat, villanyoszlopokat, szekér- és kocsi-roncsokat, benzines hordókat, fűrészbakot, kendertilolót taszigáltunk félre a faluvégen.

S ugyanez várt ránk szétlőtt házunk előtt is. A kétszárnyú deszkakapu forgácsokban hevert előttünk. Átment rajta a tank. Az udvar is tele volt faldarabokkal, szelemengerendával, ágyvéggel, náddal, ponyvacafatokkal s ahhoz, hogy a kordét valahogy berángathassuk az udvarra, rendezni kellett előbb a „terepet.”

De ez a bolond munka már ihletett munka volt. Értelmes, hasznos, távlatos. Anyám, babonás szorongással odalépett a kúthoz, belenézett és csak annyit mondott: van benne víz, tudunk vályogot vetni.

Egy hét múlva már tele volt a szérűnk vályoggal.

 

*

 

Ötven évvel később megtudtam, hogy Márai Sándor ugyanebben az időben, 1945 tavaszán ezt írja Naplójába: „Nem hiszek a békében. Az ember nem alkalmas arra, hogy békében éljen önmagával és a világgal. S nincs semmiféle nevelés, társadalmi rend, mely közömbösíteni tudja az emberi lélekben pusztító indulatokat.

És mégsem mondhatok mást, csak ezt: béke. Ha reménytelen is, béke. S bármilyen zászló alatt kezdenek új háborút, akármilyen érveléssel magyarázzák, hogy jogos, vagy szükséges: örökké csak azt mondhatom, hogy a háború a legfőbb rossz…”

Az én akkori mámoros vályogvetésem Márait igazolta.

Forgácsok a földön VI.

Levelet írok egyik nagy bankunk vezérigazgatójának. Arra kérem, hogy az új esztendőben is támogassa irodalmi, művészeti és társadalmi folyóiratunkat: a Hitelt, amely évek óta egy kilengő oszlop tetején állva igyekszik egyensúlyát megőrizni és életben maradni.

Már írás közben érzem, hogy a levelemnek semmi köze a kolduló barátok nemes alázatához. A sorok tisztelettudóak, de önérzetesek s kihúzott, egyenes derékkal közelednek a címzett íróasztala felé. Legfőbb érvük az, hogy bármiről fecsegnek is a világpiaci jósok, az ezredvégi kritika nagy moguljai, az életet értelmező és újrateremtő művészetet, irodalmat éppúgy lehetetlen fölfüggeszteni, mint az evést vagy a lélegzést. Lehetetlen? Pontosabban: tilos. A folyamatosság működtetése pedig pénzbe kerül.

Amikor végigolvasom a huszonhat sort, hogy ne maradjon bennük hiba, kínos érzésem támad. Levelem inkább fölszólítás, figyelmeztetés, mint főhajtás és mosolygás közben eldadogott kérelem. Nem, nem, ezt így nem küldhetem el – nyilall belém a legéberebb érdekvédelem: az óvatosság. Mi lesz, ha az okos, a túlérzékeny, a sűrű idegrobbanásokkal élő bankember azt gondolja magában: „Ma még csupán a pénzem kell az ilyen értelmiségi demokratáknak, holnap azonban már a fejem. Támogatni tehát csak azokat a kérelmezőket támogatom, akik legalább egy milliméternyire meghajtják magukat előttem.”

Mindez megtörténhet. De a levelet még az ilyen komoly kockázat ellenére sem kezdhetem el selymesíteni. Inkább reményt váltok, s abban kezdek hinni, hogy egy okos vezérigazgatónak nemcsak a sorokra bízott üzenetet kell megértenie, hanem a stílusét is. A stílusból sugárzó üzenet pedig valahogy így hangozhatna: „Tisztelt Uram, rohadt ügy ez a pénzkunyerálás. Inkább öt tonna lepkét kérnék Pünkösdre Öntől, hogy a Szentlélek megjelenését ne kopár éggel fogadhassam. Egyébként pedig azt szeretném még mondani, hogy én valójában nem kérek, hanem a kötelességemet teljesítem. Hiszen ahogyan ez a nép Önt a pénzügyei bonyolításával bízta meg, én rám viszont – sokakkal együtt – szelleme, nyelve, kétségei és reményei gondozását bízta. Úgy gondolom, hogy egyenrangúságunk alapja nyilvánvaló.”

 

*

 

A költők életében is nagy szerepe volt mindig a pénznek, vagy annak, ami megtestesítette számukra a pénzt, de sokkal kevesebbet írtak róla, mint amennyit hétköznapjaikon foglalkoztak vele. Gondoljunk csak példaként Villonra, Balassi Bálintra, Csokonaira, Byronra, Balzacra, Dosztojevszkijre, Baudelaire-re, Rimbaud-ra. Írói világuk fölött úgy kóválygott a pénz kísértete, mint ragadozó sasé vagy vércséé a tavaszi rétek fölött. A folyton nélkülöző József Attilánkat is újra és újra derékon kapja ez a gond. Így jajdul föl egyik legmegrázóbb, társ után sóvárgó, szerelmes versében, a Nagyon fájban:

 

De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat.

 

Ez azonban inkább csak afféle költői elszólás és nem a pénz világát érzelmileg és gondolatilag elrendezett fölfogás bizonyítéka.

A magyar költők közül valójában csak ketten foglalkoztak eddig tételesen és félreérthetetlenül a pénzzel: Petőfi és Ady.

A Gazdálkodási nézeteim című versében így ír Petőfi:

 

Jertek, barátim, van egy-két forintom, Hágjunk nyakára, a rézangyalát! Mit a jövendő! arra semmi gondom; A jóisten majd eztán is csak ád. Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen? Azért szerzem, hogy eligyam s egyem.

 

Ezekből a sorokból s más részletekből is egyértelműen az derül ki, hogy Petőfi számára a pénz a szerencse egyik kézzelfogható változata, kaland, ráadás az életre, a szegénylegényes filozofálgatás tárgya. Azt hiszem, ahogy szellemes bordalokat írt, ugyanúgy írhatott volna szellemes pénzdalokat is. Petőfis szerepverseket.

Adynak a pénz egészen mást jelentett: vért és aranyat, életet, halált, új kiindulópontot. Mondhatnánk azt is, hogy új istent az ószövetségi és a protestáns Isten mellé. Petőfi a szabadság jelképét a végtelenbe futó Alföldben fedezi föl – Ady a Pénzre vetít rá ilyen látomásokat. A Mi urunk: a Pénz – írja egyik verse fölé, mint valami új vallásalapító.

Mi ez a kérkedő, pimasz, magamutogató pénz-őrület Adyban? Szerepkereső ösztön? A szent költészet profanizálása? A vérbaj mellé odarendelt kenyeres pajtás, akivel újabb és újabb botrányokat lehet majd kirobbantani?

Szó sincs róla. Az ő nagy szimbólumai nem mesterkélt agykoholmányok, nem didaktikus összegzések, amelyek lezárnak bizonyos gondolati vagy érzelmi folyamatokat, hanem ellenkezőleg egy eleddig fölfedezhetetlen világra nyitnak ablakot. Írjuk is le gyorsan, hogy költészetünkben, sőt az általam ismert világköltészetben ő az első, aki észreveszi és költőien meg is fogalmazza a pénz ijesztő spiritualizálódását. Annak az egész világra kiterjedő folyamatnak a kezdetét, amely mára megteremtette a Pénz kozmikus mindenhatóságát, világbanki segédlettel és kíméletlen démonitással.

 

Meghal minden és elmúlik minden, A dics, a dal, a rang, a bér, De él az arany és a vér. Nemzetek halnak s újra kikelnek S szent a bátor, ki, mint magam, Vallja mindig: vér és arany.

 

*

 

De ha Ady és a Pénz szövevényes viszonyát elemezve megelégednénk ezzel a látnoki csúcsteljesítménnyel, féligazságoknál akadnánk el, hisz Adynak a Pénz nemcsak izgató, új költői tárgy volt, nemcsak a közép-európai kapitalizmus kikerülhetetlen és kihívó jelensége, hanem az ő különös, fejedelmi életének az igénye is. Aki ismeri egyik legvakmerőbb, vallomásos írását: A magyar Pimondánt, rögtön megérti, hogy miféle indítékok dohognak, forrnak, sisteregnek nem mindennapi pénzsóvárgása és pózoló, gőgös pénzimádata mögött.

Első és legfőbb indíték a korabeli magyar valóság, a szürke, porszínű magyar élet, az 1867-es kiegyezés erkölcsi csapdájában vergődő nemzet állapota, amelybe ha csak kicsit is belelát az ember, lehetetlen józanul elviselni. Mámor kell hozzá, toronymagasba cirkáló agyvelő, hogy a szem ne a maga hétköznapi dermedtségében lássa a világot, hanem a fölizgatott érzelmek gyönyörű anarchiájában.

De az életet, persze, nemcsak elviselni kell s naponta belelökni ködbe, látomásokba, hanem újrateremteni is a semmiből. A magyar Haláltó helyén új vizeket kell kitalálni, az új vizekre új hajót, melyen ott van a Holnap hőse. S ezt a hőst mindenki mástól el kell különíteni, hogy eredetisége a saját törvényei szerint működhessék. Sőt: királyság kell neki! Udvartartás! Udvartartás a szokatlan szenvedélyek és a szokatlanul merész gondolatok számára. S ezekkel párhuzamosan pedig finom ruhák is kellenek, finom ingek, drága szappanok, borok.

S mindez, mint tudjuk, pénzbe kerül. Pénzbe a képzelet is. Pénzbe a történelmi és a parlagi magyar butaságok ellen megindított háborúk. Pénzbe minden egyes fölfedezett és kimondott igazság. Rothschildék kivilágított palotájáról gazos árokparton is lehet elmélkedni, lehet nyikorgó szamárkordéban ülve is, de mennyivel másként lehet egy olyan fiákerről, amelynek a Sors a kocsisa.

 

*

 

Ady és a Pénz boldogtalan viszonyát talán sose lehetett olyan világosan megérteni, mint ma, száz évvel később. Kísértetiesen hasonló folyamatok és átrendeződések zajlanak ebben a mostani világunkban is, mint amilyenek az Adyéban zajlottak. Tulajdonváltás, osztályok, csoportok helycseréje, őrületes iramú gazdagodás és elszegényedés. És ha tetszik: ugyanúgy „épül, szépül, csinosodik” az ország, mint akkor, de ugyanúgy fut ki alóla a föld, fut ki az erkölcs. Akkor a világháborúba s Trianonba futottunk bele – most vajon, mibe futunk? Helyrehozhatatlan idegenségbe, amelyben a meghittség, az otthonosság fogalma már csak szótári fogalom lesz és a magyar nemzeté pedig egy letörött ajtókilincs? Igen, de száz évvel ezelőtt akadt valaki, aki nem azt ismételte el, hogy „Talpra, magyar, hí a haza”, hanem, hogy adjatok bort a lángelmének, fölségeset, királyit, mert Magyarországon újra kell álmodni mindent: szerelmet, múlt időt, vereségeket, a kielégületlenségek borzalmas századait és ezt csak a tökéletes mámor szabadságában lehet. Nagy-nagy pénzráfordítással, az egész nemzet tékozló fiaként.

 

*

 

Nem tagadom: kortársaim közt láttam és irigyeltem is néhány vonzó és öntudatos alkoholistát, de olyat egyet se láttam, aki mint Ady, az egész nemzet nevében tudta magát halálra inni.

 

*

 

Fiatalok, ismeretlen barátaim, köztetek talán még akadhat egy, aki Adyt nemcsak az ivásban, de a műteremtésben is követni tudja.

Forgácsok a földön VII.

Ha erdőben, bokorra dobva pillantom meg a meggypiros, csipkeszegélyű kombinét, talán meg se lepődöm a látványtól, hiszen már régóta megszokhattuk, hogy a legcsiklandósabb szerelmi idillek és a legbrutálisabb szerelmi drámák egyaránt hozzátartoznak a városközeli erdők életéhez. De ez a képzeletet fölgyújtó női holmi nem egy bokor ágán, hanem egy juharfa megközelíthetetlen magasában virított, lengett. Árbocmagasságban. Találgatni kezdtem: hogyan kerülhetett oda? Fölhajította valaki csak úgy lazán, könnyedén? Nem, nem, az lehetetlen. Olyan magasra egy ilyen pillekönnyű „szereleminget” nem hajíthat föl senki. Fele magasból visszahullott volna a földre. Vagy talán egy szerelmes-győztes fiú vette a szájába s mászott föl vele a fára, áthatolva az ágak sűrűjén, hogy diadalmasan kitűzhesse, miként a filmhíradókból ismert szovjet kiskatona a Vörös Hadsereg zászlaját a Reichstag csúcsára, 1945 májusában? Lehetséges, de ilyen mutatvány és teljesítmény inkább csak regényekben történik meg, vagy lélegzetet elállító filmeken, a valóságban alig-alig. Bevallom: még az is átcikázott a fejemen, hogy egy holdkóros, szerelmes pilóta ejtőernyőként használta egy romantikus jelenetben. Igen, igen, de akkor hol a holttest?

Kielégítő magyarázatot ott a helyszínen sem a logika, sem a képzelet határán belül nem találtam. Segítségemre ezúttal is a költészet sietett. József Attila néhány tűnődő, érzékletes és filozofikus sora jutott eszembe a Téli éjszaka című verséből:

 

Csendes vidék. A lég finom üvegét megkarcolja pár hegyes cserjeág. Szép embertelenség. Csak egy kis darab vékony ezüstrongy – valami szalag – csüng keményen a bokor oldalán, mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán.

 

Bizony, bizony: annyi mosoly és annyi ölelés!

 

*

 

És mennyi zavarba ejtő feledékenység mindenütt!

Egyik legszínvonalasabb és legszilárdabb anyagi alapokon nyugvó irodalmi folyóiratunk szerkesztői egy körlevélben arról kérdezik a kortárs magyar írókat, hogy az olyan klasszikusaink közül, mint amilyen Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Füst Milán, Kassák Lajos, Déry Tibor, Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László, Vas István és Nagy László volt, kit tekintenek ma továbbra is eleven, időszerű, olvasható és megtermékenyítő hatású írónak? Kinek az életműve fakult meg, kié alszik, s kiét kellene nekünk a magunk kis mitológiájával kiegészítenünk és föltámasztanunk?

A szerkesztőség kérdései, első hallásra, tapintatosak, ártatlanok, szakszerűek. De csak néhány percnek kell eltelnie ahhoz, hogy a gondolatok s a képzettársítások elszabaduljanak és elhagyják a szertartásos tapintat színterét. Tudniillik: a szerkesztőség kérdései mögött a magyar irodalom szinte minden tegnapi, mai és holnapi kérdése is ott feszül. Kezdve azzal, hogy jó irányba indult-e irodalmunk, amikor Janus Pannonius latinját levetve magáról, magyarul indult tovább vagy a váltással együtt járó zavarai, megrendülései azóta is nyomasztják, mint akit születési rendellenességei élete végéig kísérnek?

A kérdés öt évszázad elmúltával is kérdés marad, hiszen, amikor ez a születéssel azonos nagy fordulat megtörtént, Európa már túl volt Dantén, Petrarcán, Villonon, túl a gótikus templomépítés vakmerő áhítatán és lendületén, túl nemcsak a reimsi székesegyház megépítésén, hanem a kassai dómén is. Ami utólagosan azt sugallhatja, hogy a gótika kora és Mátyás rövidéletű reneszánsza után mi, magyarok, az irodalomban is megpróbálhattunk volna előre lépni valamilyen hajlékony, zsenge, kezdetleges „dolce stil nuovo” irányába, de Danték, Boccacciók, Petrarcák, Villonok helyett mi még a római és a görög szerzőknél is távolabbi „elődökhöz” hátráltunk vissza. A Biblia nagy költő-prófétáihoz. Ézsaiáshoz, Jóbhoz, Jeremiáshoz, Ezékielhez és a többiekhez. A Mohács utáni magyarságnak ők mondták a leghitelesebb mondatokat az égi hazáról és a földi hazáról egyaránt. Hallgassuk csak: „Ímé, én hozok reátok meszünnen való nemzetet, oh, Izráel háza! ezt mondja az Úr. Kemény nemzet ez, ősidőből való nemzet ez; nemzet, amelynek nyelvét nem tudod, és nem érted, mit beszél! Tegze olyan, mint a nyitott sír; mindnyájan vitézek… És megemészti aratásodat és kenyeredet; megemészti fiaidat és leányaidat; megemészti juhaidat és ökreidet; erősített városaidat, amelyekben te bizakodol, fegyverrel rontja le.”

Izráel háza helyébe Magyarországot, a meszünnen érkező nemzet helyébe a törököt kell csak behelyettesítenünk és ott áll mindenki előtt lecsupaszítva a végzet: a három részre szakadt ország, amelyben gaz virágzik föl, szörnyű bűntudat és csupán profetikus reménykedés.

Ha ezzel a hátérrel együtt próbáljuk megérteni irodalmunk alkatát, kényszerhelyzeteit, talán könnyebben elfogadjuk Illyésnek azt a megállapítását, hogy nem minden nép irodalmának van irodalmon túli föladata, de sajnos, a mienknek van. Valószínű, ha a Mohácstól mostanáig tartó léthelyzeteink megváltoztak volna, irodalmunk természete s mélylélektani reflexei is megváltoznak. De egyetlen század se hozta annyira közel hozzánk a Mohács utáni időket, mint ez a nagyra tartott huszadik, a két világháborúval, a két békeszerződéssel és a félévszázados szovjet hódoltsággal. Még a nagy szimbólumok is átvillannak egymáson: Szibéria, Gulág és a Héttorony; az összefogdosott embercsoportok elhurcolása akkor és most, a mi időnkben.

Ki az, aki történelmünk gyászos és gyalázatos folytonosságát elismeri, közben pedig az irodalomból kiiktatná a folytonosság kényszerét? Tetszik nekünk vagy nem: ez a kényszer bennünk van. Még abban is, aki minden sejtjével harcol ellene.

Az az író-névsor, amelyet a szerkesztőség – néhány név kifelejtésével – elénk tár, nemcsak arra buzdít, hogy elmondjuk: kit tartunk rendkívüli vagy éppenséggel zseniális írónak, hanem arra is feleletet vár, hogy ki felel meg a korszerű írószerep esztétikai, erkölcsi, még pontosabban fogalmazva: szakrális föltételeinek: Németh László inkább vagy Déry Tibor? Illyés Gyula-e vagy Weöres, illetve Vas István? Pilinszky vagy Nagy László? Szabó Lőrinc vagy Nemes Nagy Ágnes? (Szabó Lőrincet én írom ide önkényesen.)

Ezekkel a vagy-vagyokkal én az irodalomban úgy vagyok, mint a magyar történelmi egyházakkal, vallásokkal. Elkötelezett protestáns létemre minden mellékgondolat nélkül becsülöm az elkötelezett katolikusokat. Tudom, hogy ők az „elődeink” voltak s ezen az se változtat, hogy komoly kényszerek és komoly meggyőződés következtében ellenfelekké váltunk az idők folyamán. A magyar protestantizmus és a magyar katolicizmus, történelmünk őrjöngése közben, egymást föltételezte, szülte meg vagy szülte újjá. A református Bornemisza és az ellenreformációs, jezsuita Pázmány ugyanazzal a meghitt és megtermékenyítő feszültséggel él bennem, mint mondjuk, Pilinszky és Nagy László! Ha Pilinszky emelkedetten kopár, extatikus hangján hallgatom meg az Apokrifet, az egész magyar költészet belső hangját hallom. Visszhangos szívdobogást: egyetlen ember lépked szemközt a pusztulással. Mindegyik pusztulással, amely a közös időnkben és sorsunkban szembejött velünk. De ilyenkor sose jut eszembe, hogy Nagy László Menyegzőjének barokk lármájában egészen másféle ember, másféle szívdobogás vonul a tengerhez, a Nagy Megtisztítóhoz.

Tudom: kettőjük esztétikáját a Tordai-hasadék választja el egymástól. A kritika fölhasználhatja a tényt, ezt a rikító stílusbeli és szemléletbeli különbséget. De én soha! Németh Lászlóval vallom: „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. A nemzete szellemében kell elkészülnie.” S ebbe a műhelybe nemcsak az ellentétes „kritikai iskolák” képviselői dolgoznak be, hanem talán olyanok is, mint jómagam, aki vakon hiszi, hogy az igazi művek végül minden elfogult bírát elhallgattatnak.

Mire eldől bennem, hogy mit válaszolnék a szerkesztőség körkérdésére, hirtelen eszembe jut, hogy mindenütt válaszolhatok, csak épp az előkelő s rangos folyóiratban nem. Ugyanis évekkel ezelőtt egyik szerkesztője azt írta rólam kritikai rovatukban, hogy: Csoóri csak volt. Valaha. Régen. Egy rossz emlékű, elsüllyedt korszakban s ma már nem létezik.

A szerkesztőség bizonyára elfelejtette ezt az írást, egyébként nem kér meg arra, hogy kérdésére válaszoljak. Én sajnos, nem felejtettem el. Úgy gondolom, stílustalan lenne most pimaszul föltápászkodnom a nemlétből s csak úgy egyszerűen bekopogtatnom a szerkesztőség ajtaján.

Forgácsok a földön VIII.

Régóta tisztelem az állatvédőket. Nemes ügy képviselői korunkban: az emberi jogok kitágításával párhuzamosan egyre sikeresebben küzdenek az állatok természetes jogaiért.

A tisztelet mellett azonban érzek némi zavart is: ki tudná megmondani, hogy meddig terjed illetékességük határa, másként fogalmazva: erkölcsi fennhatóságuk? Az, hogy a kutyákat, a lovakat védjük a kínzástól – rendben van. És hogy a szerencsétlen libákat is a töméstől – szintén. Az arénában kéjjel kivégzett bikákról már nem is beszélek. De mit szólnának, ha a dadogó sikereken fölbuzdulva, megalakulna egy új társaság, amely azt írná föl egy hordozható, széles táblára, hogy jogokat a szúnyogoknak is! Pozitív diszkriminációt! Bizonyára én is beállnék közéjük, az Isten teremtette lények iránti tiszteletből, de ha bársonyos, sima augusztusi estén, olvasás közben, ösztönösen mégis agyoncsapnék egy kedves vérszívót, mit kezdenék a bűntudatommal?

 

*

 

Istentagadás? Persze, persze, miért ne lehetne ilyen is? Legyen! De ha ez lehetséges, sőt bizonyos filozófiák szerint szükséges is, miért ne lehetne ugyanilyen alapon magát a hitetlenséget is tagadni? A közönyt, a semmit, a barbár hápogást minden jó szándék ellenében, vagy a szörnyű eltömegesedést, amely emberi mű és sokkal súlyosabb következményei lehetnek, mint az istenhitnek?

 

*

 

Sok elbizonytalanodott embert látok mindenfelé. Toporognak az ürességben. Várták a nagy történelmi fordulatot: a demokrácia korát, a szólásszabadságét és most, hogy itt van, a beteljesülés élménye helyett az ideges vakarózás kényszerétől szenvednek folyamatosan. Régen a diktatúra és az émelyegtető szocializmus ellen mindig akadt egy-egy viccük, egy-egy célba találó mondatuk. Vagy ha nem beszélhettek nyíltan, beszéltek virágnyelven, a kijátszottak, a titkos összeesküvők nyelvjárása szerint.

Mára minden efféle politika érvényét veszítette. Aki négyévenként belép a szavazófülkébe, kiiktatja magát a kötetlen, a szabad lázadók sorából. A demokrácia „diktatúrája” megköveteli, hogy az egyén igent vagy nemet mondjon a társadalmi, a történelmi folyamatokra. Igent vagy nemet akkor is, ha igazi meggyőződés helyett óránként változó sejtések kormányozzák. Megszilárdult viszonyok között, természetesen, szilárd az igen is és a nem is, de a mi kapkodó, csakazértis-döntéseink még hosszú ideig zűrzavaros helyzetekbe sodornak minket.

Általában a konok igen és a konok nem: a pártok szava és a szigorú vallásoké! Tudom: bizonyos pillanatokban megkerülhetetlen szavak, de azt is tudom, hogy a valóságértelmezés mindennapi drámájában ugyanúgy leegyszerűsíthetik az életet, mintha a sokszínű föld, a sokszínű ég és természet ábrázolására egyedül csak a fekete és a fehér színt tartanák alkalmasnak, ami ostobaság, sőt szinte perverzitás volna.

Sajnos, az újszülött demokráciák tömegembere rákényszerül erre az egyoldalúságra. Rákényszerül, mert ismeretek híján nincs választéka. Se érzelmi, se gondolati.

Ahhoz ugyanis, hogy egy változásban kínlódó, vergődő társadalom választani tudjon, kevésnek bizonyulnak számára még a tények is. Legalább ilyen szüksége van az értelmezésükre. A belőlük kibontható távlatokra és esélyekre. És nem csupán azon a szinten, ahol az értelmezésükből nagybetűs újsághír lesz vagy parlamenti fölszólalás, hanem ahol beporzó és megtermékenyítő szellem.

Nyolc év óta ennek a hiányától fulladozunk. Hiába áll föl a dobogóra időnként egy-egy kétségbeesett gondolkodó és történelmi példákra hivatkozva, hiába jelenti ki, hogy amíg egy országnak nincs életrevaló szellemi élete, intelligens kormányai se lehetnek, kijelentése addig él csak, amíg megfogalmazza, mert véleményét a megvadult tömegként rohanó események és napihírek pillanatok alatt halálra tapossák.

 

*

 

Szellemi élet, persze, nem úgy születik, hogy a magzatvédelmi törvénnyel párhuzamosan rendelkezik róla a kormány. Rendeletek helyett inkább ihletre, dacra, elkeseredésre, szenvedélyre van szükség. Eretnekségre és falakat áttörő zsenialitásra.

Fejtő Ferenctől tudjuk, hogy József Attila A Dunánál című versét „baráti megrendelésre” írta egy tanulmánykötet számára. Ez a tény látszólag ellentmond az ihletettségre való hivatkozásnak. De csak látszólag, mert József Attila nem egy-egy pillanata volt ihletett, hanem az egész élete. A Dunánál című verse mellett „megrendelésre” írta a Levegőt! is.

Kiterjeszthető-e József Attila példája a mai magyar szellemi életre? Segítene-e rajtunk bármiféle buzdítás, megrendelés, sarkantyúzó jóslat? Attól tartok, hogy nem. A magyar szellemi élet, sajnos, már rég nincs ihletett állapotban. Ami, természetesen, nem azt jelenti, hogy nincsenek ihletett írói, zenészei, tudósai, orvosai, közgazdászai, hanem, hogy a belőlük kipattanó szikrák olyanok csak, mint a karácsonyi csillagszóróké, elkápráztatnak, de nem fűtik át, sőt nem gyújtják föl körülöttünk a levegőt.

Sokak szerint azért van ez így, mert a XX. századi nagy válságokban – háborúkban, diktatúrákban, egyéb meghasonlásos őrületekben – kimerültek az értelem tartalékai és az érzelmeké is. Magyarán szólva: kifogyott belőlünk a szusz. Pihenni s kikapcsolódni pedig nincs időnk, hiszen alig fejeződik be körülöttünk s bennünk egyik válság, a nyomában ott a másik, ami még vadabb, még cifrább, még kezelhetetlenebb.

Lehetséges, hogy a történelem ámokfutássá változott? A kis külön történelmek és maga a nagy is? Az emberiségé? S ezért alakulhatott ki versenyszellem a kultúrában? Ezért kellett mindig még a művészetben is gyorsabbnak és újszerűbbnek lenni másoknál? Vajon meddig tarthat még ez a civilizációs ostorcsattogtatás a fejünk fölött? Az irodalom mindig képes volt föllázadni mindenféle megszokás, kényszer, diktatúra ellen, hogy követhesse saját természetét. Mára már ezt a képességét is elvesztette volna? Képességét? Pontosabb, ha képesség helyett az öntudatát emlegetem, mivelhogy egyre több író fogadja el káromkodás és rettenet nélkül, vértelen arccal, hogy a verseknek, a regényeknek, a drámáknak is befellegzett. Hogy kiüresedett műfajok. Hogy más kell a közönségnek.

Ha ez ma így van, kérdés, hogy így marad-e holnap is? Hankiss Elemér a Proletár reneszánsz című tanulmányában ezt a mindenkor időszerű mondatot írja le: „A civilizáció élet és halál kérdése.” Azaz: nem holmi divatoké, beszédmódoké, megfontolásoké. A közönség fütyül az irodalomra? Az író nem fütyülhet. Ha nincs olvasója, írjon a többi írónak vagy magának, mert élet és halál kérdésében az emberi szellem nem teheti le még esendő fegyvereit sem.

 

*

 

Zárókőül talán még egy mondat kívánkozik ide. Zárókőül és a föntiek ellenpontjául: A hagyomány nemcsak tisztelgés, misztikus főhajtás a múlt előtt, hanem nagyon gyakorlatias rendezőelv. Évszázadokat, sőt évezredeket tart rendben.

Forgácsok a földön IX.

Az újságíró adatokat és tényeket sorakoztat föl a késői Kádár-rendszer viszonylagos nagyvonalúsága mellett. Nem mondhatom, hogy ellenszenvesen. Valami mégis zavar tárgyilagosnak tetsző okfejtésében. Talán a gézszerűen megszőtt, áttetsző logika. Miről feledkezik meg érvelése közben? Arról, hogy a puszta tény önmagában még nem történelem. Még akkor sem az, ha mindegyik ténynek külön-külön tanúi és hitelesítői is vannak. A történelem csakis a következményeiben válik igazán történelemmé. És akkor is csak úgy, ha a fölsorakoztatott tényeket átjárja valamilyen érvényes gondolat vagy eszme.

 

*

 

Volt idő, amikor valamilyen elszólás, mosdatlan mondat vagy nyelvtani kisiklás bizonyos társaságban ellehetetlenített egy embert. Ma? A rádiózás, a televíziózás, a szakadatlan fecsegés századában az ilyesmitől a szeme se rebben meg senkinek.

 

*

 

Egy nemzet kultúrája és erkölcse: alkotás. Mű. Remekmű, akár a nyelv. Így kell ápolnunk, használnunk, csiszolgatnunk s vigyáznunk rá.

 

*

 

Ahogy bizonyos emberek a nemzeti eszme rendszerét, értékeit, szóhasználatát örökölték, mások ugyanígy örökölték az irántuk való közönyösséget vagy érdektelenséget. Ez eddig rendben is van, nincs benne semmi rendkívüli addig, amíg az érdektelenség nem akar uralkodni, vagy meghatározó erővé válni minden áron.

 

*

 

Milyen különös: Mohácsig senki nem foglalkozik a sajátos magyar tulajdonságokkal. Sem az erényeinkkel, sem a bűneinkkel. Utána viszont fölfakadnak a források: a halálos veszély magunk felé fordít bennünket. De több mint száz esztendő kellett ahhoz, hogy eljussunk valamilyen összegzéshez. Zrínyivel eljutottunk. Ő az első, igazi tanulmányírónk, esszéistánk, akit nem az ószövetségi próféták sarkantyúztak, nem is a görög, a római filozófusok, történetírók, hanem saját tapasztalatai.

Amikor nemrég újraolvastam nagy esszéjét: a Török áfiumot, a Tanú folyóiratot elindító fiatal Németh Lászlóra gondoltam. Ezt írja beköszöntőjében: „Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság… Az essait a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni…”

Zrínyi eredetisége mögött is ez az eltökéltség, ez a felfedezői szenvedély munkál. Minden gondolata: vallomás és minden vallomása: gondolat. A legtöbb bűnt ő látja meg először bennünk s a Mohács utáni magyar abszurditások lényegét szintén. Ezt hangoztatja bátorításul kortársainak: „egy menekülése van a legyőzöttnek, ha nem remél menekülést.”

Egy életen át ezzel biztatott engem is.

 

*

 

A végvári vitézek ma – mondom némi történelmi romantikával és anakronizmussal – a tanítók, a tanárok. Különösen a kisebbségi sorsban vergődő nevelők. A magyarságot ugyanis ma nem az ország határain, a végeken kell megvédeni, hanem a szellem, a kultúra, az anyanyelv veszélyeztetett határain. Még tárgyszerűbben: egy-egy városban, egy-egy iskolában.

 

*

 

Ahol nincs egyetem, nincs felsőoktatás, ott a magyar nyelvű középiskolák olyanok, mint az a vasútvonal, amely egyszer csak abba marad a mező közepén.

 

*

 

A trianoni döntésen rágódva, emésztődve még az is eszébe jut az embernek, hogy Napóleon legyőzése után mért nem dúlták szét Franciaországot, mint ahogy minket? Természetesen szörnyű lett volna az is, de az összehasonlítás önként adódik, hiszen Franciaország se okozott kevesebb gondot Európának, mint az Osztrák–Magyar Monarchia s ezen belül Magyarország. Ráadásul Franciaország is soknemzetiségű ország volt: éltek benne bretonok, oxitánok, baszkok szépszámmal.

Akkor még a vesztes csak vesztes volt és nem volt szétvernivaló bűnös is?

 

*

 

Még egy mondat a súlyos trianoni megrázkódtatásról. Az elcsatolt területeket nem a győztesek kapták, hanem azok, akik közel álltak a győztesekhez.

 

*

 

Kicsit mindenkinek igaza van a vitázó felek között – mondja egy bölcsességre hajló hang a teremben. Te jó ég! – siklatom föl a szemem a mennyezetre. Ez a bölcsesség egy almacsutkát sem ér, hiszen egy csöppnyi igazság még a hazugságban is van. Éppen ezért az igazság sose korlátozódhat a részletek kiemelésére. Mindig csak a részletek összességéből és többletéből szikrázhat elő.

 

*

 

A munka nemesít – írtuk bele agyunkba évezredek emberi tapasztalatát. A mondat igaz volt és megdönthetetlen. Mára azonban megingott: az emberiségnek egyre kevesebb alkalma és lehetősége lesz a munkára. Elvégzik helyette a munkagépek, robotok, toronydaruk, számítógépek, alagútfúrók, ilyen-amolyan lángelméjű szerkezetek. Mi lesz így velünk, legtöbbünkkel? Lezüllünk, elkorcsosulunk? S kezdjük elhitetni magunkkal, hogy mostantól kezdve majd a munkanélküliség nemesít?

 

*

 

Ha megszemélyesítjük a televíziót, azt is mondhatjuk róla, hogy házhoz jön s ugyanúgy kiszolgál minket, mint valamikor a szódavizes és a reggeli zsömlés. A különbség az, hogy a televízió ott is marad.

 

*

 

Azt hisszük, hogy amiről hallunk és tudunk, azt már ismerjük is. Ez a hízelgő hit bődületes, nagy öncsalásokhoz vezet. Ijesztő felszínességhez. A képregényekhez, a keresztrejtvény-kultúrához. Ideje lenne tehát ötméteres falragaszokon bejelenteni: figyelem, emberek, újkeletű katasztrófa fenyegeti a világot. A járványt úgy nevezik, hogy egyetemes sznobizmus.

 

*

 

A hetvenhetes cseh Charta egyik aláírója vagy megszövegezője azt nyilatkozta egyszer, hogy szeretné megérni azt az időt, amikor egy-egy könyvet könyvként s nem revolverként kezelnek a közép-európai társadalmakban. Fölsóhajtása óta eltelt legalább húsz év, s a világ is minden ízében megváltozott. Vajon közelebb vagyunk-e a nagyon is szerény óhaj megvalósulásához? Aligha. Hiszen revolverről igen – de ki beszél ma méltósággal a könyvről?

Forgácsok a földön X.

Ma délelőtt hárman is megkérdezték tőlem: olvastam-e az Élet és Irodalomban egy bizonyos Gereben István nevezetű úr cikkét? Nem, nem olvastam. Miért? Kellett volna? Egyik megszólítóm szerint: igen, a másik szerint: nem, a harmadik ismerősöm pedig elámulva hidegvérű tájékozatlanságomon, elragadtatottan szorongatta a kezem. „Ez igen! Ez aztán a halálmegvető élet! Rakétákkal lövet ez a Gereben s neked a szemed se rebben. Összehívhatja ellened a Egyesült Nemzetek Szervezetét, a Biztonsági Tanács ülését, sőt fölszólíthatja az amerikai öreg hölgyeket, hogy gyűjtsék szorgalmasan a nyálukat és köpjenek le, mert állítólag valahol Erdélyben csúnyán és félreérthetően nyilatkoztál egy újságírónak a demokráciáról s ennek ellenére te békésen baktatsz a Benczúr utcában mintha semmi közöd se volna a háborúhoz.” Erre belőlem tör föl a nevetés: Csupa jó hír! Hiszen, ha már ülésezik a Biztonsági Tanács, akkor nincs semmi gondom, mert remélem, hogy az ugandai, az orosz, az olasz, a francia, az egyiptomi, a török küldött körültekintőbb lesz, mint Gereben és nemcsak a tizenöt-húsz soros újság-nyilatkozatomat olvassa el az egykultúrájú közösségek és a demokrácia viszonyáról, hanem utána néz egyéb írásaimnak is és azok alapján ítél.

Ez az új fejlemény olyan szempontból nézve is kedvez nekem, hogy ha eddig nem olvastam el Gereben úr egyetlen ellenem írt, gyűlölködő írását sem, ezt a mostanit se fogom. Végh Antalt, Gerebent ugyanúgy nem olvasok, ahogy tudatosan lúgkövet sem iszom.

 

*

 

A rádióban egy ismeretlen nevű lélekgyógyász beszél az önkifejezés szükségletéről. Mint lét-szükségletről. Azt mondja, hogy az önkifejezés a szabadság egyik előfeltétele, előállapota, gyakorló iskolája. Szép, szép az eszmefuttatás, tanár úr, de azért nem ártana árnyalni ezt a mélylélektani megállapítást. Tudniillik: a tehénbőgés és a szamárordítás is önkifejezés, de az Isten se tudja, hogyan lehetne bármelyiket is összekapcsolni a szabadság fogalmával.

 

*

 

Vannak kérdések, amelyeket azért nem tudunk bölcsen megválaszolni, mert bár sokszor megfogalmazták őket, de mindig rosszul.

Szerintem ilyen a modern művészet néhány alapkérdése is. Különösen a képzőművészeté s ezen belül is a minden kötöttségtől, hagyománytól, formától elrugaszkodott absztrakt festészeté. Hány olyan bekeretezett képet látott, láthatott a század embere, amelyen nem volt semmi látnivaló? Úgyis kérdezhetnénk: hány képtelen képet?

Ott állt, pontosabban ott függött előttünk a tárgyiasult kérdés, mi ez: kép-e vagy képtelenség, de csak halogató válaszok születtek. Akadtak, akik ezeknek az üres, elhíresült képeknek a titkát a beszédes misztériumok világába siklatták át, mondván: ahogy az Isten meghalt, úgy halnak meg sorba legnemesebb műfajai is. Voltak, persze, olyan értelmezők, akik a történelmen és a festészeten belül maradva, újkori képrombolást láttak bennük. A vallási eredetű bizánci után egy világi eredetű, absztrakt képrombolást.

Mindkét értelmezés megkerülte a lényeget. Mennyivel egyszerűbb lett volna rögtön a kezdetben a semmi, az ötlettelenség reklámjának tekinteni őket. Vakmerő szélhámosságnak, amely lefegyverezte még a múzeumok elitjét és gazdáit is.

 

*

 

Amíg a művészet kisiklásain tűnődöm, erőszakos légyzöngésre, légyberregésre kapom föl a fejemet. Egy nagy fekete példány túráztatja magát az egyik átlátszó ablaktáblán. Szeretne átrepülni rajta, ki a szobából, de csak szeretne. Nem megy. Az ablaküveg áttörhetetlen kínai fal. Isten üvegbarikádja.

A boldogtalan légy az imént még csak a saját, természetes erejével akart kitörni, szállni a dolga után, most azonban már a kétségbeesés és a hisztéria tartalékdinamóit is mozgósítja: brrrrr, zsri-zsri-zsri, de hiába. Marad ott, ahol volt. Pedig minden átlátszó, tiszta, végtelen. Látszik az utca, az ég, a szemközti háztető, sőt még a levegő is. Mi lehet hát a baj? Kissé arrébb mászik, hátha ott nem lesz olyan ellenálló a világ. De olyan! Fölpörgeti magát mégis, teste úgy rázkódik, remeg, mint az elektromos falfúróé, aztán végkimerüléses állapotban alázuhan az ablakdeszkára.

Szánalommal kellene néznem ezt a hiábavaló élet-halál küzdelmet, de nem tudom. Ugyanis huszonöt centiméterre attól a helytől, ahol a szerencsétlen légy félholtan hever, nyitva az ablak másik szárnya, és szabadon jár ki-be rajta lepke, légy, darázs.

Ó, téves csataterek hősei!

A némafilm Chaplinjére gondolok, aki a sejtjeiben hordozta az efféle helyzetkomikum emberiségre is érvényes filozófiai tapasztalatait.

 

*

 

Közben Eugen Ionesco, a román származású francia író egyik vallomás-töredéke is eszembe jut. A Kopasz énekesnő szerzőjéé. Ezt írja a Szemtől-szembe az élettel című naplójegyzetében: „Nevetségesek vagyunk. Ebből a szemszögből kellene magunkat látnunk. Csak a humor – legyen az rózsaszínű vagy fekete vagy kegyetlen –, szóval csak a humor képes nekünk visszaadni a derűt.”

 

*

 

Gyakran hallhatjuk manapság: ha nem marad meg a kultúra sokszínűsége, elszegényedik a világ.

A félelem jogos. Legszemléletesebb metaforája ennek a látomásnak a Szahara, amely lehangolóan egyszínű, noha homokban igen gazdag.

 

*

 

Másság. Ezt a sikerületlen, csökött szót az értelmiségiek és a politikusok egy része terjesztette el nyelvünkben. Akadnak köztük olyanok, akik úgy forgatják a szájukban, mint az amerikaiak a rágógumit.

Egyszer már majdnem leírtam én is a fogalmat. Igaz, kihívó daccal, jelezve, hogy nem ártana valamit finomítani a szó agresszivitásán, hiszen másokhoz viszonyítva, például, jómagam is másféle vagyok: más természet, másféle szellem. S az, amit képviselek, időnként, bizony, komoly védelemre is szorulna. Mint akármilyen másság.

 

*

 

Protestáns létemre sokat tanulhatnék a szentektől is. Nemcsak önismeretet, türelmet, aszkézist, alázatot, de szeplőtelen nyíltságot is. A legenda szerint Szent Ferenc a madaraknak is prédikált, de állítólag följegyezték róla azt is, hogy egyszer, amikor a hívőkhöz kellett volna beszélnie, végignézett rajtuk, hosszan áthatóan és így szólt hozzájuk: „Nincs mit mondanom Nektek.” Keresztet vetett, lejött a szószékről és otthagyta őket.

 

*

 

A legtöbb ember képtelen ilyesmire. Általában csak fölismerésre, illetve a megismerésre képes, a döntésre és a választásra nem.

Csoda-e, ha maga az istenadta tömeg, finomabban szólva: az istenadta nép kísértetiesen az egyes emberre hasonlít?

 

*

 

Lebukott zsebtolvajt faggat az újságíró. A szakma rejtettebb titkaira kíváncsi: mi kell leginkább hozzá? Sas-szem? Kézügyesség? Villámgyors helyzetfölismerés? Lélektani ismeretek?

– Angol hidegvér – mondja öntudatosan a magyar „mester”.

 

*

 

Zárshop – olvasom egy budai kis üzlet cégtábláján, nagy sárga betűkkel.

Ha ez az ateizmussal fölérő magyar nyelvtagadás ilyen módon fertőzi tovább szókincsünket, lassan azt kérdik majd tőlünk az utódaink: mi az a zár?

Forgácsok a földön XI.

1998. május 23. Egy nappal az országgyűlési választás második fordulója előtt. Csönd van mindenfelé: a kampánycsöndön túli csönd. Szinte testileg érezni, hogy visszafojtott lélegzettel várakozik az ország: ki győz majd holnap?

A Budapest Szálló előcsarnokában egy szemfüles újságíró lép oda hozzám. Arra kér, hogy jósoljak neki. Elég, ha csak két mondatot mondok is, hiszen tizenöt-húsz személy véleménye a hétfői újságban szenzáció lenne. Bombasiker. Szokatlan politikai csemege.

Minden efféle szenzációt mosolyogva szoktam elutasítani. De most megszállt az ördög: „Rendben van, uram, mondok két mondatot, de az nem jóslat lesz, hanem figyelmeztetés. Ez pedig így hangzik: hétfő reggeltől egyetlen magyar se felejtse el, hogy mi jól szoktuk kezdeni és rosszul szoktuk végezni.”

 

*

 

Nem lehet évtizedekig zsibbadásban tartani egy nemzetet, utána pedig elvárni tőle, hogy ruganyos legyen, okos, mozgékony és emelkedett.

 

*

 

Nem hiszem, hogy egy nép sorsát csak politikailag lehet képviselni, különösen olyan időkben, amikor napról-napra gátlástalan túlzásokba csap át a hatalmi akarat és a politikai érdek.

 

*

 

Amelyik nemzetnek nincs önálló szellemi élete, nem lesz igazán önálló kormánya sem.

 

*

 

Ha a tudás: hatalom és nemcsak a szó korábbi magasztos értelmében – vajon, mi korlátozhatja ezt a hatalmat? Csakis a kultúra eleven jelenléte, csakis a művészetekből szétsugárzó szellem. Ezért hiszek én egyre makacsabbul az irodalom, a festészet, a zene, a piacivá vált filmművészet talpraállásában. A csömör, a szükség, a fölhalmozódó kétségbeesés föl fogja őket rázni démoni tehetetlenségükből.

 

*

 

Valamikor, még a hetvenes évek elején ütötte meg a fülemet ez a fogalom, hogy: „másodlagos irodalom”. Első hallásra alaposan félreértettem, mert a másodlagos jelzőt magamban silánynak, rossznak értelmeztem. Holott nem erről van szó, hanem arról, hogy sokkal szívesebben hallgatják az emberek a költészetről, az irodalomról szóló eszmefuttatásokat, mint magát az eredeti műveket: egy verset, egy novellát, egy regényrészletet vagy egy drámát. Vagyis: a másodlagos jelenség fontosabb nekik, mint az elsődleges. Még világosabban fogalmazva: a magyarázat, az értelmezés közelebb áll hozzájuk, mint amit a közvetítők értelmeznek.

Mi lehet ennek az oka? A lustaság? Az elkényelmesedés? Az érzelmi élet elsivatagosodása? Vagy az eredeti élmények hiánya? Illetve: mindez együtt?

Azt hiszem, erről van szó. Végül is egy olyan kultúrában, amely idestova két évszázad óta az értelemnek, a mindent megvizsgáló és szétszedő észnek adott többlet jogot a hit, az érzékek képességével szemben, a végeredmény törvényszerű. Ráadásul: mióta a televízió fölfedezésével az ember nem csak hall a világról, de látja is azt, a másolatok rabszolgaságába esett. Szinte mindennap látjuk képernyőn az Óceánt, a titáni víztömeg hullámzását, de amit látunk, nem eredeti. Hiányzik belőle az erő, a csoda, a világteremtés zavarba ejtő talánya, a mitologikus csapzottság, melyben istenek születtek s melyben nagy bálnacsapatként úszkált a halál.

A másolatban látott világ: elvont világ. Absztrakció. Kilúgozott és lecsökkentett valóság.

Ezzel élünk, mintha körte, banán, papaya helyett körte, banán, papaya ízű tablettákat szopogatnánk.

 

*

 

Az a folyamat, ahogy a könyvet olvasó emberiség újságolvasó emberiséggé alakult át, ugyanennek az absztrahálódásnak a következménye. Nekünk már nem történetek kellenek, nem nyugtalanító katarzisok, hanem csak hírek. Reggeltől estig tömjük magunkba őket: két kanállal: fölrobbantotta magát egy palesztin férfi; Suharto elnök túlélésre játszik; a belga szakszervezetek ezt és ezt határozták; egy amerikai középiskolás fiú lelőtte szüleit és néhány osztálytársát; egy vénülő, állatkerti zsiráfnak annyira elzsibbadtak a lábai, hogy nem tudott fölkelni a földről s daruval kellett talpra állítani.

És még ötvenszer ennyi naponta!

A baj nem is egészen ez, hanem az, hogy a hírek mindig egyirányúak. Kívülről érkeznek hozzánk. A külső világból. Belülről alig. A belső realitásból.

Ezt a fonákságot már József Attila is észrevette. S költőhöz méltó daccal, a maga számára, megfordítja ezt a folyamatot. Ezt írja Irgalom című versében:

 

És hallgatom a híreket, miket mélyemből enszavam hoz. Amíg a világ íly veszett, én irgalmas leszek magamhoz.

 

*

 

Félig bevallott élet. A nyolcvanas évek elején ezzel a címmel jelentettem meg egy esszé-kötetet. Beszédes címnek szántam, amely egyszerre leplezi le az akkori politikai rendszert s leplez le engem is. Vád és önvád sűrűsödik benne össze: a korlátok és az írói gyöngeség egybejátszódása, hogy csak féligazságokra, fél-szenvedélyekre és fél-bátorságokra futotta. Pontosabban: még a vakmerőség is félig érhetett célba, mivel a politikai diktatúra közege alkalmatlan volt arra a teljességre, amelyre vágyott az ember.

A politikai diktatúra helyét mára észrevétlenül és finoman a világ értelmezésének az erőszaka foglalta el. Ma nem elnyomják az embert, hanem – többszörös áttétellel – félrevezetik.

Egyre gyakrabban eszembe jut a valamikori könyvcím.

 

*

 

A gén-csoda, a klónozás mögött is fölrémlik az ember félrevezetésének a távlata. Micsoda bárgyúság még csak szóba hozni is a tökéletes másolat esélyét! Az eredeti utánzatát. Ugyanis e szerint a logika szerint, mondjuk, nemcsak Goethét lehetne sokszorosítani, hanem – még kimondani is szörnyű – a keresztre feszített Krisztust is! Vele együtt a szenvedés filozófiáját, a szeretet evangéliumát, az emberiség életét megváltoztató sorsot.

Ha pedig nem lehet, akkor biológiai trükk, tudományos csalás az egész.

 

*

 

Mára elég a sok megcsavarodott gondolatból. Blaise Pascal, három és fél század után, huzatos szobájában ülve azt üzeni nekünk: „Igyekezzünk helyesen gondolkodni, ez minden erkölcs alapja.”

Forgácsok a földön XII.

Sok okos, találó és messzire világító mondatot fogalmaztak már meg a hagyomány mélyebb értelméről és szerepéről. Az egyik így hangzik: a hagyomány rendező elv, évszázadok legjellemzőbb tulajdonságait őrzi és tartja össze. A másik így: a hagyomány nem más, mint a folyamatosan megújuló, illetve megújítható múlt. A harmadik azt bizonyítja, hogy a hagyomány nem egyszerű átöröklés, nem könnyed hozomány, amelyet elődeinktől ajándékba kapunk, de mindenkinek keményen meg kell dolgozni érte, ha el akarja sajátítani, s kötődni kíván hozzá.

A három találomra kiragadott megfogalmazás után még tízszer, húszszor ennyi hasonló súlyú gondolatot idézhetnénk Lao-cétől, Goethétől, Nietzschétől, Tolsztojtól, Kodálytól vagy Németh Lászlótól.

Helyettük inkább olyat ajánlanék, amely tökéletesen beleillik az információs társadalom gondolatkörébe és szóhasználatába: az igazi hagyomány mindig a legmegbízhatóbb információ számunkra, hiszen a legfontosabb tényről, eredetünkről tájékoztat minket, s egyúttal figyelmeztet is eredetünkre.

 

*

 

A jófajta, nyílt hagyományok mellett vannak természetesen lappangó, sunyi, ördögi hagyományok is, amelyek mélyben áramló információként ugyanígy utalnak saját eredetünkre, anélkül, hogy bármit is elárulnának belőle.

Hosszú és bonyolult elmélkedés helyett legjobb, ha egy időszerű példát említek.

Romániában ma, június 4-én tartják az önkormányzati választások első fordulóját. Június 4-én, vagyis a trianoni békediktátum aláírásának nyolcvanadik évfordulóján.

Nem tudom, ki botlott bele ebbe a dátumba? Az a gyanúm, hogy Magyarországon senki. De ha mégis belebotlott, valószínű, hogy az időegyezést véletlen balesetnek tekinti, az egymásba rohanó vonatok példájára gondolva, naptári szerencsétlenségnek, amely mögött emberi vagy valamilyen technikai hiba húzódhat meg.

Azt hiszem, az ilyen jóhiszemű polgár semmit sem tud a történelmet alakító erőkről, a mélylélektan mocsár-zubogásáról vagy arról a nálunk ismeretlen érzésről, amelyet nemzeti cinkosságnak nevezhetnénk. Ne felejtsük el: június 4.-e csak nekünk, magyaroknak gyásznap, túlléphetetlen tragédia, a románoknak épp az ellenkezője: maga a győzelem napja. A legnagyobb siker minden sikerek között! Elképzelhető, hogy erről feledkeztek meg véletlenül? Brătianu, Románia akkori miniszterelnöke, minden kertelés nélkül ezt nyilatkozta a szerződés aláírásának idején: „Románia azért harcolt, hogy nemzeti akaratát érvényesíthesse a magyar kisebbség felett…”

Ezt csak úgy elfelejteni ugyanolyan lenne, mintha a mi március 15-énkről feledkeznénk meg véletlenül. Nem! Nem! Romániában sosem feledkeztek meg erről a napról. És nem is fognak! A napot tehát nem egyik vagy másik hanyag politikus vagy ártatlan közigazgatási szakember jelölte ki a többiek tudta nélkül, hanem a román nemzeti géniusz, amely diadalmas érzékenységként ott él minden román lelkében, és ha kell, fölszólítás nélkül is dönt, cselekszik, működni kezd.

Ez történt most is. Kissé misztikusan fogalmazva, a mélységesen mély román hagyomány „lapozott bele” a 2000. év naptárába, s bökött rá június 4-ére. S ez a hagyomány súgta fülből fülbe, a történelmi kárörvendés forróságával: „Menjenek csak a magyarok szavazni akár daccal is és demokratikus hittel, ezen a napon úgyis csak az juthat eszükbe, hogy még győztesen is csak vesztesek.”

 

*

 

Érdemes lenne egyszer a hagyomány magas nézőpontjáról megvizsgálni a költészetet is. Kiderülne, hogy a manapság fáradt kézlegyintéssel elintézett versek teli vannak olyan tudással, sejtésekkel, filozófiákon túli gondolatokkal, azaz: átléphetetlen információkkal, amelyeket sehol másutt nem találhatunk meg. Mutatóba írok ide néhány sort:

 

Ha harcaink parázsa lobbant, Világok gyúltak ki, Sose tudott az igazsághoz Igazunk minket eljuttatni…

 

Ezt Ady írta. S a következőt is:

 

Elvész az ország Ha elfogytak az aszkéta szívek.

 

Kőbe kívánkozó üzenetek. Mint ahogy kőbe kívánkozó információ a két József Attila-i sor is, amely a XX. és a XXI. század fölvilágosult emberének lehetne a jelmondata:

 

Le vagyok győzve (győzelem, ha van), de nincs, akinek megadjam magam…

 

Százezer tonna újság jelenik meg naponta a világon Kínától Amerikán át, Egyiptomon, Magyarországon át Málta szigetéig. De vajon van-e ennél a belső, költői információnál fontosabb és megrázóbb hír, fölismerés a megjelenő újságokban? Szerintem – nincs!

 

*

 

Mit tapasztalok? Gyakran azt, hogy Magyarországon az emberek akkor kezdenek csak el komolyan és kétségbeesve gondolkodni, ha zsákutcába kerülnek. Olcsó szellemesség volna tehát azt állítani, hogy a zsákutcának ma hasonló szerepe van, mint régen a kolostoroknak, ahova a tépelődő és magukat kínzó emberek vonultak el választ keresni gondjaikra? Bevallhatom, hogy én nem riadnék vissza ettől az olcsóságtól. A szentséges dolgok – az ilyen olcsó mondatok nélkül is – egymás után hagytak el minket.

 

*

 

A Sándorok! Friderikusz Sándor és Fábry Sándor legalább olyan népszerű ma Magyarországon, mint amilyen Petőfi Sándor lehetett március 15-e után hetekig, amíg nem írta meg az Akasszátok fel a királyokat című versét.

Isten őrizzen meg engem attól az ostobaságtól, hogy Fábrytól és Friderikusz Sándortól Petőfire emlékeztető csodát várjak el, pusztán azért, hogy népszerűségük indokolhatóbban kerülhessen egymás közelébe. Tűnődni inkább csak azon tűnődöm el, hogy a közönség meghódításához ma elegendőek a szellemes ötletek, a meghitt, parázna semmiségek vagy a pillanatokig fényeskedő sziporkák. A nagyság képzetéhez eddig többnyire a magasságot és a mélységet párosítottuk. A magasság ma teli van ujjongó és táncoló léggömbbel, a mélység pedig törmelékekkel és szeméttel.

 

*

 

Az alapszerződések aláírása idején, egy politikai rendezvényen ezt dörmögte mögöttem valaki: „Hagyomány? Ugyan. Nem kell nekünk már a világosi mező sem, letesszük mi a fegyvert Budapesten, Sopronban, Temesváron is. Ahol épp vagyunk.”

 

*

 

A világot maga alá gyűrő politikai, gazdasági, ízlésbeli áramlatok hatása alatt eredetiségünk egyre láthatóbban fulladozik. Nemcsak a sok irányból idenyomuló gyom fojtogatja, hanem a pompás és változatos dísznövények is. Az imént idézett Ady a XX. század elején a Magyar Ugart emlegette. A dudvát, a muhart, az elvadult gazos mezőt.

 

Lehajolok a szent humuszig: E szűzi földön valami rág. Hej, égig-nyúló giz-gazok, Hát nincsen itt virág?

 

A mai vagy a holnapi Ady-utódoknak lassan a mindent ellepő dísznövényekről kell hasonlót mondaniuk.

 

*

 

Időnként az az érzésem, hogy néhány barátommal együtt már csak jellemünk maradékából élünk, mint azok az arisztokraták, akik a háború után darabonként adtak el egy-egy nyakláncot, festményt, századokat megvillantó címeres pecsétgyűrűt, hogy életben tarthassák magukat.

 

*

 

Ha valaki megkérdezné tőlem: mi volt a Világszövetségben eltöltött utolsó négy esztendőm leglidércesebb tapasztalata, gondolkodás nélkül azt válaszolnám, hogy bizonyos „magyar érdekekért” küzdő csoportoknak és személyeknek még a rossz alapszabály is fontosabb volt, mint a műveltség és a szenvedésektől megerősödött intelligencia, emberi értelem.

 

*

 

Végre ideülhettem íróasztalomhoz. Itt van előttem minden, ami oly gyakran elérhetetlen volt számomra: toll, fehér papír, írógép. S itt vannak az időközben fölhalmozódott jegyzeteim is. Legalább harminc vastag spirálfüzet. Kinyitom az egyiket, s azt olvasom: „A mások nyomora és az emberi katasztrófák a mi utolsó, felfedezésre váró földrészeink.” S alatta zárójelben a szerző neve: Jean Baudrillard.

A mondattól kiszárad a szám. Hát még mindig vannak világosfejű megszállottak, akiket kortársaimnak érezhetek?

Forgácsok a földön XIII.

Süt a Nap. Tavasziasan süt, pedig még csak február van. Egy életrevaló fénynyaláb ide verekszi magát az asztalomra és célba érkezve szétszálazódik. Könyvek, folyóiratok fényesednek meg tőle, egy nyitva felejtett zsebkés és három szem boltban vásárolt jonatán alma.

Ha valaki most váratlanul belépne a szobámba, Keleti Károly utcai búvóhelyemre, az elébe táruló látványban egy beszédes csendélet lehetőségét fedezhetné föl. Csendélet – könyvekkel, késsel és almákkal.

Természetes, hogy a belépő látogatóm sugallata nem csak közhelyes, hanem mindenestől múlt idejű sugallat lenne. Inkább az emlékezés és a kultúra része, mint a látható tárgyakból szétáradó valóságé. Hiszen az ezredvégen, pontosabban fogalmazva: a lezáruló, modernnek elkeresztelt, huszadik század végén az ember már csak önmagával évődve, heccelődve fogadhatja el az idillt, kötelező öngúnnyal, egyébként távoltartja magát tőle, mint a gyerekkori orrturkálástól vagy csínytevésektől. Azt hiszem, merész, forradalmas festőnek kellene megjelennie világunkban, aki Renoir, Van Gogh, Cézanne, Picasso, Braque vagy például a mi Ferenczynk, Derkovitsunk, Bernáthunk után elkezdene ma olyan csendéleteket festeni, amelyeken a megsértett, a száműzött, az önmagától is elidegenített idill újra polgárjogot követelne magának a század kuszaságai között otthonainkban és a kiállítási termekben is.

Ránézek a három almára és szinte megsemmisülve érzem meg, hogy nem jöhet ilyen festő. Legalábbis Magyarországon nem. Ugyanis az én bolti almáim már nem almák. Valami mások. Minden sejtjükben ott van a romlás. A héjuk még piros és sárga, de mindkét alapszínen átsejlik már a rothadást jelző barna szín. Tudjuk, hogy amikor Cézanne almákat készült festeni, órákon át társította, illesztgette egymáshoz „modelljeit”, hogy a színek, a formák, az árnyékok egy új valóságteremtéshez segítsék őt hozzá. Új valóság- és világlátáshoz, mert ezek nélkül az ember nem újíthatja meg viszonyát sem a természethez, sem ahhoz a korszakhoz, amelyben él, sem a nagy áradásokhoz: az emberiség történelméhez. Képzeljük csak el, mire egy mai Cézanne elrendezné az asztalon az almákat, a könyveket, a jóslatos kést és elkezdené őket festeni, aligha jutna tovább egy maszatos vázlatnál, mert a fölpuhult modellek a szeme láttára pusztulnának el.

 

*

 

A hitványulás, a romlás szinte mindent megérintett, amit a természet formált és őrzött eddig. Ahogy terjeszkedik, s hódít a művi világ, úgy silányul a természeti. Az ősi. Az isteni. A csodák eredetiségétől és változataitól hatalmas.

Az almáimmal együtt, szinte párhuzamos időben, csenevészesedik a kutyánk is. Nem föltétlenül csak az izomzata, szaglása, hallása, hanem a természete.

Aki csak valamennyire is járatos a kutyafajták gazdag világában, tudja, hogy az erdélyi kopó, ez a háromszínű: bársonyfekete szőrű, csersárga jegyű és fehér foltot viselő állat a vadászkutyák nemes rendjébe tartozik. Közvetlen őse a honfoglaló magyarság lovas civilizációjának egyik díszpéldánya. Velük együtt érkezik ide a Kárpát-medencébe s az itt honos kopóval keveredve „teremti” meg mai, erdélyi kopós formáját s tulajdonságait. Megkülönböztetett szerepét jelzi, hogy a ló, a turul, a szarvas, a medve mellett már a 14. századi Képes Krónikák miniatúráin is megjelenik. Részben kortársként, részben a hajdani idők kihagyhatatlan résztvevőjeként. Egyformán vadásztak vele szarvasra, őzre és vaddisznóra.

A három színnel büszkélkedhető kopó egyáltalán nem tarka kutya, nem foltos. Ellenkezőleg: egymást kiegészítő és ellenpontozó színei miatt inkább talányos, nyugtalanító s hétköznapiságában is mindig ünnepélyes. Szőre színében van valami a holló színéből, egy villanásnyi fehér a mellén a hattyúéból s ugyanakkor barna a farkaséból. Ha meggondolom: illett ez a kopó a lázadó s tragikus Koppányhoz, illett István királyhoz és a hunok királyát utánzó, reneszánsz Mátyásunkhoz is. Szolgaként is nemes volt, sőt a kutyák között egyenesen arisztokrata. Nem véletlen tehát, hogy a második világháborúig ott sürgött-forgott a magyar, főként az erdélyi magyar arisztokrácia legbensőbb világában. Az pedig még kevésbé véletlen, hogy az 1947-ben hatalmon lévő román kormány – élén a színváltó, ravasz és okos Petru Grozával – törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színéről, tűnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornissokkal együtt. A mögöttük fölhalmozott és szakadékba sodródó századokkal.

Ki hallott már ilyet: kutyák a puskacsövek előtt! Kutyák a vesztőhelyen! Akár az Aradi Tizenhárom! Mintha Haynauék után bizonyos román főemberek is ráéreztek volna arra: nem elég győzni, föl is kell a győzelmet pántlikázni. Embervér után nemes kutyák vérével is.

Ki tud erről a különös pusztításról idehaza? S ki tud a világon? Aki tudott is, a tömérdek szörnyűség között elfelejtette.

Azért mégis akadt egy-két makacs megszállott, aki nem nyugodott bele, hogy ez az önérzetes, büszke kutyafajta a Képes Krónikák után a 20. századi fotógyűjteményekben maradjon fönn. Valamikor a hatvanas évek elején, legendás hosszú keresés után, találtak néhány pár fajtiszta kopót Erdélyben és megvásárolták. Egyik hír szerint a budapesti Állatkertnek, a másik hír szerint maguknak s valahol a Börzsönyben újra szaporítani kezdték az állatot.

Bátor névre hallgató kutyánk, a fülébe égetett szám tanúsága szerint a 411-ik „példány” az újratámasztás isteni kísérletében.

Az erdélyi kopó tehát él. A szakértők így írják le nagyjából tulajdonságait és jellemrajzát: „Ez az ősi magyar fajta nagyszerű vadászkutya. Vadászat közben bátor, okos, kitartó s önálló kezdeményezésre képes. A nagy vadakat konokan űzi, a kisebbeket a földre nyomja. Szimata kitűnő, a szagnyomot tévedhetetlenül követi. Ezenkívül kemény, de engedelmes állat, a gazdájához az egyenrangúság természetes ösztönével ragaszkodik…”

Szó szerint mindezt elmondhatnám, illetve elképzelhetném a mi erdélyi kopónkról is, ha például részt vehettem volna vele lovas falkavadászatokon, vaddisznót, szarvast vagy akár medvét hajszolva, mondjuk azokon a mezőségi, csíki, gyergyói, fogarasi tájakon, ahol évtizedeken át a hírhedt diktátor: Nicolae Ceauşescu és válogatott főemberei vadásztak.

De Bátor és én csak egy összezsugorított vadászmezőt kaptunk a sorstól: egy elhanyagolt, göcsörtös és gazos futballpályát Pesthidegkúton, közel a város széléhez, ahol csodaszarvasok helyett legföljebb szarvasbogarak mocorásznak és röppennek föl időről-időre a fűből, agyaras vaddisznók helyett pedig csak egerek kóricálnak.

Egyik délutáni, cserkészgető sétánkon földbe gyökerezett a lábam. A katángkórókat gondosan levizelő kutya egyszercsak megáll mellettem, laska-fülét kissé megemeli s visszafojtottan nyüszíteni kezd, mint aki vadat érez. Nagy vadat, veszélyeset. A következő pillanatban már ugrik is, veti bele magát a gazba, vérgőzös fejjel a bogáncsok közé. Úristen – egy egér! Nem nyúl, nem őz, nem vadkan, hanem csak egy rohanó macskafalat. A vadűzés ősi ösztöne mégis olyan mindent elsöprő szenvedéllyel támadt föl benne, hogy megtüskésedett hátán a szőr, izomzata belobbant, mint az iramodó rakétáké és már kapta volna is el a csánkját, az irháját annak a négylábú micsodának, de, sicc-succ, az a kis villámló, szürke piszok eltűnt előle egy lukban!

Hát idejutottunk! Ezer esztendők nagy kalandjai után ide! Az erdők suhogó ágai és zöld birodalma helyett egy dohos egérluk szájához. A büdös fenéhez.

Az ösztöneiben megszégyenült és leforrázott kutya egyszeriben tombolni kezdett. Neki állt ásni a lábaival, kapart, hányta a földet hátrafelé, sírt, nyüszített dühében, mintha Toldi Miklósnak egy bika megfékezése helyett pimasz legyeket kellene elkapdosnia a levegőben.

Forgácsok a földön XIV.

Végre vasárnap! A hét napból ehhez az egyhez ragaszkodom. A többi amúgyis a marcangoló kutyáké. Mások ezen a napon kilazulnak, lazsálnak, kertészkednek, templomba mennek, fölautóznak a hegyekbe vagy le a Balatonhoz s kifeküsznek az ég alá. Én, épp ellenkezőleg, szigorúan bezárkózom a dolgozószobámba s a nap hagyományos megszentelése helyett földúlom, fölforgatom a napot. Magánszertartásomat azzal kezdem, hogy odalépek egy nagy, képzeletbeli gonghoz, amely akkora, mint a hintókerék s egy vaskos durunggal megdöngetem. Dönn-dönn – hullámzik faltól-falig a hang, a mesterséges csöndet előkészítő bongás. Megtelik vele a szoba, a fejem, megtelnek vele idegsejtjeim s tapasztalatból tudom, hogy ezután a bongás után egészen más szerepe lesz bennem az esők hangjának, a vonatokénak, egészen más a vércsekiáltás emlékének, mint kint a mezőn.

 

*

 

Miért van szüksége az embernek néha laboratóriumi csöndre? Azért, mert a természetes csönd többnyire lágy, puha, zsongító, lefegyverző. Nagy kiegyenlítődések eredménye. Alku-csönd. Ha szól is valahol a kakukk, az erdei körfűrész, a szél és a lombneszezés magába nyeli s eltompítja. Az ilyen istenáldotta csöndben nem izzik föl soha semmiféle szenvedély, nem csihol szikrát semmiféle őrület. Pedig egy olyan világban, ahol az életet hazug egyezkedések, félévszázados „türelem-játékok” korlátozták és kicsinyítették, az embert egyre jobban azok a szenvedélyek izgatják, amelyek lobbanékonyak, különcök, a szépen kitaposott gyalogutak helyett a háztetőn járnak, belekapaszkodnak a felhőkbe, a költészetbe s vitetik magukat árkok-bokrok fölött, kicsinyes megalkuvásokon át a boldog vagy az eszelős kiáltásokig.

 

*

 

Még le se írom ezeket a mondatokat, máris megmozdul alattam a föld. Vonatok rohannak, zúzmarás vagonokkal, lángoló kazlak buknak orra, mint lángoló hátú emberek s tolongani kezdenek bennem az eltemetett történetek is. Az őrület meséi. A huszadik század fölgyűjtetlen népmeséi. Egyszer volt, hol nem volt, volt két kárpátaljai magyar fiú. 1944-ben ezek a fiúk huszonegy évesek voltak. A háború már a Kőrösmező környéki harcokban alaposan megpörkölte őket. De megúszták. Megszabadultak a katonaságtól is. A hetedik érzékükkel azonban azt is megérezték, hogy a kárpátaljai magyar világnak újra vége lesz, ráadásul a csehszlovákok kifinomult terrorja helyett jön majd a mindent földbe taposó szovjet úthenger, a T-34-es szovjet tankvilág s nekik akkor is végük, ha megszöktek a háború elől. Úgy gondolták, legokosabb lenne kámforként eltűnni előle. Átszökni Magyarországra, az anyaországba.

A gondolat még azelőtt kicsirázott bennük, mielőtt a szovjetek a kárpátaljai magyar férfiak zömét – tizennyolc évestől ötvenöt évesig – hamis dobszóval összedoboltatták volna, hogy jóvátételi munka ürügyén a Szovjetunió más köztársaságaiba hurcolják őket.

A két fiú gondosan fölkészült a szökésre. S nemcsak lelkileg, hanem gyakorlatilag is. Három héten át minden éjszaka egy fürdőmedencében gyakorolták a víz alatti úszást, ruhában és egy súlyos hátizsákkal a hátukon, hogy a Tiszán, a megbecstelenített határfolyón életveszély nélkül átjöhessenek.

Az első megpróbáltatásos tervük sikerült. De az első után jött a második. Jó, hogy átértek, jó, hogy nem kapta el őket semmilyen katonai határőrség, de mi lesz ezután? Kinél és hogyan húzhatják meg magukat néhány napig, hogy utána elvergődhessenek valamelyik nagyobb magyar város „bozótosába”? Élnek ugyan rokonaik Uszkán, Magasligeten, Fehérgyarmaton, de a trianoni döntés és a húsz esztendős csehszlovák uralom úgy megrongálta a rokoni kapcsolatokat, hogy, szökevényként, ők ezt a foszladozó viszonyt már nem terhelhetik meg. Hiába születtek Kárpátalján magyarnak, Magyarországon csupán bujdosók lehetnek, gyanús, idegen alakok. Rejtekhelynek marad tehát egy-egy csőszkunyhó, szénapajta, kukorica szárkúp kint az őszi, letarolt határban.

Épp egy ilyen szárkúpban pihenték ki az előző éjszakai gyaloglás fáradalmát, amikor a mezőn böngészgető cigánygyerekek arra figyeltek föl, hogy valamitől meg-megmozdul egy-egy szárkéve. A titoktól izgalom bújt beléjük. Talán róka bújhatott oda, gondolták. Róka vagy esetleg vaddisznó a malacaival. De az is lehet, hogy tolvaj, gyilkos vagy kallódó katona, aki megszökött a csapatától s most nem mer hazamenni, se megjelenni senki előtt. A szökdelő képzeletű gyerekek rohantak haza, a faluvégre a titokzatos hírrel és beszámoltak róla a felnőtteknek. A felnőttek pedig – biztos, ami biztos – rohantak a helybeli rendőrhöz, akit akkoriban, 1944 őszén, a szovjetek által „fölszabadított” részeken, még milicistáknak neveztek.

A vörös karszalagos milicista leakasztotta a fogasról a géppisztolyát s négy-öt felnőttel és a hírhozó gyerekekkel kivonult a rejtélyes kukoricaföldre. Megállt húsz méternyire a titokzatos szárkúptól.

– Halló, halló, figyelem! Itt a hatóság! – kiáltotta. – Fölszólítok minden idegen és bujkáló egyént, jöjjön elő!

A hangra semmi válasz. Még csak egy száraz levél se zörrent.

A milicista erre beleengedett egy kemény sorozatot a levegőbe. Az októberi ég legalább tíz sebből kezdett el egyszerre vérezni.

– Halló, halló, figyelem! Utoljára figyelmeztetek mindenkit!

A fenyegetőző hangra megnyílt a szárkúp és előbújt belőle a két kárpátaljai fiú, megszégyenülve, kiszolgáltatottan.

– Kezeket a tarkóra – rendelkezett a „törvény” embere s ahelyett, hogy félrekísérte, kifaggatta és hasznos tanáccsal útjukra eresztette volna őket, mindkettőjüket, mint nyakon csípett bűnözőket, bekísérte a legközelebbi „rendőrkapitányságra”. Amikor a vallatók meggyőződtek róla, hogy semmilyen más bűn nem terheli a számlájukat, csak az, hogy magyarként Magyarországon szeretnének élni, a sors már rájuk kattantotta bilincsét: vissza kell toloncolni őket oda, ahonnan elszöktek: a szovjetek fennhatósága alá tartozó területre.

A visszatoloncolás fél óra alatt lezajlott. A két magyar fiatalt még csak nem is Beregszászra, Ungvárra vagy Szojvára vitték előbb, hanem egyenesen a „Gulág-szigetcsoport” egyik legkegyetlenebb büntető táborába. Hidegbe, fagyba, csontváz-világba, mocskos és rozsdás talicskák közé, kövek, farönkök zúzmarás poklába, ahol szakadozott hallucinációkba jelent csak meg az élet vagy a csalán leves gőzében, amely nem is gőz volt már valójában, hanem életen túli vízió.

Az egyik fiú öt hónap alatt belehalt a kínzással fölérő, erdei kényszermunkába s a mindennapos megaláztatásokba. A másikat – ki tudja, miért? – áthelyezték egy olyan táborba, ahol, többszörös tanúként, illetve résztvevőként, végig kellett élnie a XX. század legőrültebb „szórakoztató játékait”.

Ennek a tábornak is voltak parancsnokai, szadistái, hóhérai, de igazi uralkodói mégsem ők voltak, hanem egy belső maffia tagjai, akiket többszörös gyilkosságért, erőszakos bűncselekményért ítéltek el. Ők voltak a bűnözés arisztokratái, a zseniális gonosztevők. A táborban minden az övék volt. Ha valakinek volt egy fölösleges gombja – az is. Ha öt szem áfonyája – az is. Dolgozni? Őket nem merték elküldeni a vizes bányába még a felügyelők sem, mert aki megpróbálta, hamarosan hanyatt feküdt az „édes anyaföldön”. A táborban mindenki elfelejtett nevetni, mosolyogni, kinyújtózkodni fölkelés után, csak ők nem. Sőt, még játszottak is! Kártyáztak a barakk rettegő nyilvánossága előtt. Pénzbe nem játszhattak, aranyrögbe, pléhkanálba, szalonnadarabba se. Egyedül a hideg, szibériai csillagokba játszhattak volna, de azokban minek?

Így hát emberéletben játszottak. Aki megnyerte a játszmát, körülnézett a rettegő barakklakókon s egyvalakire rámutatott.

– Vele törleszthetsz.

Ez a rideg mondat azt jelentette, hogy a játszma vesztesének meg kellett ölnie a kiszemelt személyt, ha nem tette volna meg, őbelé nyomják tövig az e célra „fölszentelt” kést.

Ha mindkét kárpátaljai fiú ott pusztul el a Gulágon, most kevesebbet tudnánk a XX. század tébolyult játékairól.

 

*

 

Vasárnap. Isten napja. Nem inkább az elhallgathatatlan őrületeké?

Forgácsok a földön XV.

Egyre gyakrabban megesik velem, hogy hangos baráti vagy családi társaságban gyors népszámlálást végzek: ki hol született s jelenleg hol él és ki nevezi például a sárgarépát muroknak és a krumplit pityókának? Huszonöt-harminc évvel ezelőtt eszembe se juthatott ilyesmi. A körülöttem élők többsége anyaországi volt: somogyi, zalai, pesti, veszprémi, viharsarki, hajdúsági, nyírségi. Azóta nagyot fordult a kerék. A sorsom, a magánéletem úgy alakult, nyilvánvalóan a kárpát-medencei nagy örvénylés hatására, hogy a legszűkebb körömhöz tartozók zöme erdélyi. Nagyobbik részük az elmúlt negyedszázad alatt Erdélyből települt át, a közismert külső és belső kényszerek miatt, a másik részük azonban továbbra is odaát él, de barátság és rokonszenv valahogy összegabalyított bennünket.

Nézzük csak sorba őket: Juli erdélyi. Réka is. Zsófika minden jó tulajdonságával halmozottan is az. Ferenc, Ferkó, Csaba, Vargha Zoltán, bujdosó nyavalyáink ráncba szedője, idézőjel nélküli csodadoktorunk szintén. Ők átköltöztek. Lászlóffy Aliék, Hegyi Sándorék, Újvári Ferencék, Pillich Laciék, Szőcs Gézáék, Fülöp Dénesék ugyancsak odavalók, de ők maradtak. Mi tagadás: magyarországi létemre, a társaságukban, újra meg újra kisebbségi helyzetbe zuhanok. Tetszik nekem vagy nem: együttléteinken övék a parlamenti többség. A töltött káposzta fejedelmi illatában vagy a puliszkával tálalt paprikás csirke közelében, én szegény, ágrólszakadt dunántúli akkor viselkedem okosan, európaian, ha égbe emelem az erdélyi konyhát, dicsérem fűszereit, sőt ha a magyar reneszánsz kultúrával egyenrangú íz-kultúra szellemiségét fedezem föl benne. Ugyanazt a találékony, változatos érzékiséget, gazdagságot, mondhatnám: „pompát”, amelyet díszes viseletükben a torockóiak és a kalotaszegiek őriztek meg leginkább. Ütnék meg csak más hangot egyszer is! Azonnal kiderítenék, hogy hozzájuk képest már csak félmagyar vagyok, csonkaországi kozmopolita, aki azt se tudja, mi a tárkony, a gyömbér, a csombor, a lestyán, eszik-e, isszák-e, vagy Luca napján babonás setye-putya közben szögre kell-e akasztani? Ilyen viszonyok között néha bizony súlyos verítéket hullatok a dunántúliak, az alföldiek, a Duna-Tisza köziek védelmében. Szorult helyzetemben egyszer már összekulcsolt kézzel fohászkodtam az Úrhoz, küldjön valaki pártfogót mellém a csalános társaságba, hogy a magaméi között ne maradjak egyszál egyedül. Küldjön bár egy daliás kutyát! De amikor kisebbségi óhajom elindult buzgón fölfelé az egek irányába, „szomorúan” nyilallt belém, hiába engedném be a kutyánkat, Bátort, ő is odaáti: hamisítatlan, erdélyi kopó.

 

*

 

A háziasszony – ugyancsak erdélyi születésű – fácán és vadnyúlvacsorára hívott meg hatunkat. Elmondja, hogy újdonsült sógora vidéki orvos, de közben nagy vadász, ő lőtte a fácánt és a nyulat is. Egy jónevű lélekgyógyász is ott ül közöttünk. A háziasszony bejelentése után rögtön kiderül, hogy a gyógyász úr nagyon kedveli a vadhúsból készült ételeket, de a szórakozásból ölő, hétvégi vadászokat megveti. Közönséges lesipuskásoknak tartja őket.

Kis zavar támad ettől a vallomástól. De a talpraesett háziasszony üde lélekjelenléttel oldja meg a vacsorai hangulatot elfelhősítő drámát.

– Sebaj, Béla, ma este éhen marad az asztalunknál, de megígérem, hogy a legközelebbi vadvacsorára keresünk magának olyan nyulat, amelyik bánatában hunyt el.

 

*

 

Az efféle észjárásról általában Illyés jut eszembe. A Ludas Matyi és Molière humorát könnyedén és természetesen ötvöző Illyés, aki az emberi együttléteknek, helyzeteknek nemcsak a komolyságát látta át pillanatok alatt, hanem a fonákját is. Humora az a fajta humor volt, amely csakis rendkívüli értelem mélyrétegeiből törhet a felszínre.

Tanúja lehettem néhány szellemes, alkalom szülte rögtönzésének. A sok közül most csak egyet idézek föl.

Vacsoravendégük vagyok, valamikor a hatvanas évek közepén. Az asztalnál négyen ülünk: Flóra asszony, Ika, Illyés és én. Ika már nagylány, de akkoriban inkább még figyeli a csapongó eszmecserét, minthogy beleszólna. Egy történethez kapcsolódva azonban odafordul Illyéshez.

– Képzeld, Épapa, bent volt nálunk egy teljesen kopasz férfi az órán és…

Illyés fölkapja a fejét a kopasz szóra, mint akit szíven találtak. Egyetlen szót se szól arról, hogy már az ő feje is sima, lecsupaszodott hegytető, ehelyett arisztokratikus hanghordozással magyarázni kezdi a lányának:

– Hölgyem, mi az, hogy kopasz? Kikérem magamnak ezt a hangot a haza nevében! Szeretném, ha az én asztalomnál egyszer s mindenkorra megjegyezné, hogy: haj levesben és férfi fején undorító.

 

*

 

Egyik régi, megsárgult füzetemben lapozgatok. A borítójára ezt írtam tollal: Vegyes följegyzések 1971-ből.

Ahogy látom: valóban azok. Akad köztük novella-csíra, ellesett párbeszéd-töredék vámosok közt a román–magyar határon; egy fiatal, partiumi lelkész siralmas gyónása arról, hogy a püspöke milyen securitatés módszerekkel csinált belőle besúgót. Besúgót a rábízott gyülekezete körében.

A megzsarolt pap története után egy huszonöt-harminc soros kis monológ következik. A Balatonon üdülő németekről beszél egy alkalmi ismerősöm, talán egy tanár, talán egy népművelő, már nem tudom kicsoda. Huszonhét év után úgy érzékelem, hogy mondatait szinte szó szerint jegyeztem le. Ide másolom őket: – „Ugye tudod, mi van ezekkel a németekkel? A Berlini Fal felépítése után a nyugatnémetek csak itt, nálunk találkozhatnak a keletnémetekkel. Itt is, persze, titokban. Besúgók figyelik őket, zajlik-e testvéri puszilkodás. Csak néhány napja süttetem magam a Nappal, de már messziről megismerem, hogy melyik a nyugati és melyik a keleti. Ha hiszed, ha nem, a politika 1945 óta még biológiailag is átalakította őket. A nyugatiak soványabbak, élénkebbek, más az arcbőrük, a gatyájuk hossza, a homlokuk fénye. A nőik zöme kétrészes fürdőruhát hord, amelyről, mondhatnám, rögtön eszébe jut az embernek a tízparancsolat megszegése. A keletnémetekről más jut eszembe. Ők kövérebbek, tompábbak; a nőik egyrészes fürdőruháját látva, meg a testmozgásukat, az embernek az a képzete támad, hogy odahaza nyáron is bunda-bugyiban járnak, mint az orosz barisnyák… Ugye, mi az iskolában azt tanultuk, hogy a germánok nagyok, szőkék, az asszonyaik termékeny, wagneri Brünhildák. Az én keletnémetjeim, itt, a Balatonnál, nem éppen ilyenek. Szőkék ugyan, de nem ősasszonyok. Többnyire kicsik s hétköznapiak. Láthatóan kiszívták belőlük a vért, a lelket, az önérzetet. Mintha az elveszett második világháború terhét és szégyenét egyedül nekik kellett volna továbbviselniük. Tegnap épp együtt hajóztam egy ilyen keletnémet családdal, Tihanyból Szántódra. Egész úton figyeltem őket. Fegyelmezettek voltak és nyomottak. Volt velük egy nyolc éves gyerek is, úgy nézett ki, mint egy kis Walter Ulbricht. Ott ringatózott körülötte a Balaton, ott rajzottak a vitorlások, de ez a kis Walter fölháborítóan unatkozott. Unatkozott? Állt csak az apja mögött a padon s ki tudja, milyen sugallatra, szálanként rángatta ki az apja maradék haját. Az apa szemrebbenés nélkül tűrte. Mire Szántódra értünk, a kis keletnémet apa teljesen kopasz lett. Ha gondolod, felejtsd el az egészet. Én beleírnám a történelemkönyvekbe.”

 

*

 

Németek. Háború. Történelem. Szögletes és mértani iszonyatok az emlékezetünkben és a tudatunkban, krematóriumok, tömegsírok, lebombázott Drezdák, megvillanó hideg katonaszemüvegek a romok között. Egyszóval: az iszonyat nemcsak kifelé, a külvilág felé hatolt, hanem befelé is. Az emlékezések nagy csöndjében néha ebből is elővillan valami. Egy tükörcserép-jelenet vakotásan. Úgy írom le, ahogy Lajtos Árpádtól, a II. Doni Hadsereg Hadműveleti Osztályának ideiglenes parancsnokától hallottam.

A doni összeomlás zűrzavarában, amikor német és magyar csapatok egymást akadályozták a visszavonulásban, egy német vezérezredes a magyar parancsnokság alá rendelt tisztjéről érdeklődik.

– Herr Lajtos, hol az őrnagyom?

– Meghalt – válaszolja Lajtos németül és őszinte részvéttel.

A német vezérezredes megmerevedik, s nem lehet kizökkenteni saját logikájából.

– Nem azt kérdeztem, mi van vele, hanem, hogy hol van?

 

*

 

Amikor a nyolcvanas évek derekán följegyeztem magamnak ezt a lidérces „jelenetet”, nemcsak a második világháború kopár iszonyatait éltem át újra, hanem az abszurditásnak, mint új életérzésnek a törvényszerű megjelenését a világban: az irodalomban, a filozófiában, a színházban. Camus, Beckett, Ionesco s mások valóságértelmezésében és esztétikájában. Hiszen, ha egy magas rangú katona úgy vesz tudomást társa pusztulásáról, ahogy a fönti jelenet főszereplője, akkor már nemcsak a halál silányul mellékes üggyé, hanem maga az élet is. Az élet minden megnyilvánulása és mozzanata. S ilyen körülmények között magától értetődőnek kell tekintenünk, hogy ha, mondjuk ibolyászni megyünk az erdőbe s nem ibolyát, hanem tömegsírt találunk.

A klasszikus abszurditások mögött első helyen, azt hiszem, hogy a második világháború áll s ebből eredendően a dideregtető világbéke, a totális diktatúrák sora, továbbá az elidegenítő civilizáció, amely az eltömegesedés révén teljesen eltorzította a lélek és az értelem eddig ismert autonómiáját. Az ember találkozik ugyan a valósággal, de a körülményei miatt nem ismeri föl.

Mi ez, ha nem a tökéletes abszurditás?

Ha valaki irodalmi vagy filozófiai divatok alapján próbálna tájékozódni, alaposan eltévedne. Jogosan azt hihetné, hogy az abszurditás korszaka századunk Európájában addig tartott, amíg például abszurd drámák és filozófiák születtek. Sajnos ez nem így van. Az abszurditás nem szűnt meg, csupán eltömegesedett. Elvesztette fölismerhető, kezdeti karakterét. Olyan új természetté, közeggé vált számunkra, amelyben szabadon mozgunk, de amelyben nincsenek se történelmi, se történelem fölötti bizonyosságok, égtájak, utak, végállomások. Jean Baudrillard posztmodern francia filozófus így összegzi napjaink meghökkentő abszurditását: korunkban már semmi se tűnik el befejeződés vagy hagyományos halál révén, mivelhogy a megsemmisülés útja mostanában az elszaporodás, az elfertőzés, a kimerülés, az áttűnés a szimuláció másodlagos létébe.

Hol van már ez az újfajta abszurditás Camus-ék dacos, megrendítő világértelmezésétől? S hol az a remény nélküli nagyság, amellyel ő maga is elfogadja a világ, a létezés, a korszak irracionalitását, mégpedig úgy, hogy a minden gőgjétől megfosztott értelmet fordítja vele szembe?

Tudom: már a kérdés is olyan, mintha a romantika korának hőseire kérdeznék rá halottak napján.

Forgácsok a földön XVI.

Nem akarok hinni a szememnek: a kertünkben holló sétál a megkeményedett havon. Nem varjú, nem csóka, hanem holló. Pompás, fekete madár. Bátran s kimérten lépdel, de idegenül. Vajon, honnan röppenhetett ide, épp a mi házunk tájára? Lengyelországból jött? Csehországból? Északabbról vagy keletebbről? Nem, nem! Se északról, se keletről. A leghatározottabban azt gondolom, hogy egyenesen a magyar történelem és a magyar költészet tornyokkal és árnyakkal szabdalt vidékéről érkezhetett hozzánk. A Hunyadiak valamelyik várudvaráról, útba ejtve Arany János múlt időket ismerő szemesugarát is.

Sokaknak, bizonyára, szelíd, mesterkélt agyrém ez a képzelődés, nappali látomás, de én itt, az ablakban állva, képtelen vagyok másra gondolni. Úgy is fogalmazhatok, hogy számomra egyetlen valóság most a képzeletem.

A kivágott meggyfa tuskója fölött áll meg a madár. Szeretném, ha legalább egyszer hátra fordulna: talán még azt a legendás „karikát”, a Corvinok gyűrűjét is megláthatnám a csőrében.

 

*

 

Azt kérdezi tőlem – egyik közös barátunk szavaival – Nemeskürty István, hogy mostanában miért nem politizálok határozottabban és lendületesebben? Legalább azzal a nyugtalanító természetességgel, ahogy a hetvenes és a nyolcvanas években politizáltam? Elfáradtam talán? Kiégtem? Elegem van a közéletből, a zsákutcákból, a Don Quijote-i hadonászásokból? Elegem a küzdőtér köhögtető, mocskos porából? És harminc esztendős „frontszolgálat” után hiábavalónak látom a becsület védelmét, a szeretetét, a gondolkodásét, amely körül egyre több a koravén halott?

Nemeskürty kérdése nem csupán szónoki kérdés, de számonkérés is. Baráti fölszólítás, hogy miféle bozótosban vagy istenszékében ülök, amikor ez a megviselt idegrendszerű ország ismét összezavarodhat, kishitűvé válhat s alig akad ember, akire legalább a fél fülével odahallgathatna.

Mit válaszolhatnék Nemeskürty Istvánnak.

Csakis az igazat.

Az, hogy az elmúlt évtizedek közéleti küzdelmeiben elfáradtam, megkoptam, csalódtam – csak részben igazolná visszahúzódásomat. Különösen a 98-as választások után, amelyek sok mindent visszaadtak nekem a kilencvenes évek elején eltékozolt reményből.

A fáradságnál, a kimerültségnél komolyabb nyavalya zuhant rám: elszállt belőlem az ihlet. A politikai fűtöttség. A közszolgálati múzsák – egyszer csak váratlanul – áthelyezték főhadiszállásukat a Keleti Károly utcából s esztergomi kertemből a pártházak környékére, illetve az Országházba.

Kissé könnyednek hangozhat ez a vallomás, de az utolsó évek közélete inkább csak súrolt, fölsebzett, ahelyett, hogy lázba hozott volna. Miért politizáltam én régen természetesen, töprengések és aggodalmak nélkül? Egyszerűen azért, mert úgy gondoltam, hogy az államteremtés, a kormányzás, a közösségteremtés eredeti eszméje nem járhat messze másféle alkotóképességek sugallataitól, így a tisztességes politizálástól sem és ha ez igaz, akkor a politizálás művészetéhez is ugyanúgy szüksége van az embernek ihletre, mint egy kép megfestéséhez vagy egy társadalmi dráma megírásához.

Nem tudom, ki hogyan emlékszik a múltra, a sajátjára és a közössége múltjára, én határozottan emlékszem, mikor kaptam az első maradandó, politikai sugalmazást a sorstól. Az esemény helyszíne a szülőfalum, ideje 1952, a padláslesöprések dermesztő évadja. Több hónapos szanatóriumi kezelés után mehettem haza a szüleimhez. A bepólyált kórházi létből a legdurvább szegénységbe.

Megérkezésem másnapján anyám kihív az utcára, hogy nézzem meg a hazatérő disznócsordát, amelyet másutt kondának hívnak. Nézem gyerekkorom utcáját s nem látok semmit. Főként a hazafelé hömpölygő csordát nem. „Nézd csak tovább” – biztat rejtélyesen anyám. Szófogadó fiúként nézem is, míg végre a túlsó soron, tíz házzal arrébb megpillantok egy hazafelé tántorgó anyakocát. Sovány és sáros, egykedvű, idegen állat, mintha a „létből ballagna haza.” Ránézek anyámra s ő bólint: hát ennyi maradt a csordából. Ez az egy is csak azért, mert a koca hasas volt és csak tegnapelőtt fialt, de a malacai már el is pusztultak, mert világrajövetelük után hiába szopták, rágták az anyjuk csöcsét, tej helyett vér jött belőle.

Hét évvel a háború után újabb bibliai villámlás volt ez a jelenet. Fényénél értettem meg, hogy nekem az apokaliptikus torzulások minden formája ellen küzdenem kell. S nemcsak írással, hanem a gyakorlatias cselekvés minden eszközét is fölhasználva.

Harmincvalahány évig egyfolytában működtek is bennem a sugallatok. Minden nap arra ébredtem, hogy meg kell változtatni, később pedig arra, hogy véglegesen meg kell szüntetni a kizökkentett világ Rákosi-féle és Kádár János-i változatát. Nemcsak azért, mert rosszak, hanem azért, mert idegenek.

Az ihlet tehát pontosan addig tartott, ameddig a totalitás határait érzékelhette az ember. Az irracionális egyértelműséget. Küzdeni ugyanis csak olyan hatalom, olyan erő és akarat ellen lehet, amely zárt és egész. Amely nem töredékes.

A nyolcvankilences változások után szinte minden töprengő, verekedő, hamleti értelmiségit elhagyott az ihlet. Az egyetlen zárt rendszer összeomlott, az ellenkezést kiváltó általános bűnösség rendje: a szovjet alkatú szocializmusé és ami utána jött, a demokrácia világa úgy jelent meg közöttünk, mint a részleges jó és a részleges rossz állapota. Mint a felemás értékek kavargó, nagy vására.

Hasonlatként és természetesen minden rossz szándék nélkül is mondhatnám, hogy a magyar értelmiség nagyobbik része úgy járt a demokráciával, mint elismert sakknagymester egyik kocasakkozóval, aki elképesztő nyitó lépéseivel rövid időre összezavarta, mert a mester ép ésszel el se tudta képzelni, hogy partnere olyan lángész legyen, aki rendhagyó és vakmerő lépésekkel kezd el egy játszmát.

A zavar, mint ahogy érzékelhetjük, nyolcadik éve tart. Azóta a demokrácia paradoxonjait próbáljuk föloldani, meghaladni, de többnyire csak roncsolt vagy fogcsikorgató kompromisszumokig jutunk. Részmegoldásokig, ideiglenes alkukig, amelyektől idegen mindenféle emberi nagyság, kezdeményezés, eszme, idegenek az egyén, a közösség és az emberiség létét érintő alapkérdések.

A lenni vagy nem lenni katartikus programja helyett az így lenni vagy úgy lenni célszerű programját kellene elfogadnunk.

Ez az, amihez hiányzik az ihlet. Kis János ezt az új értelmiségi helyzetünket a Holmiban megjelent Hamletet értelmező tanulmányában tételesen is megfogalmazza. Ezt írja: „Itt, Kelet-Európában még az új rendre való átmenet is önkorrekciók és megállapodások útján valósult meg, nem eget-földet megrázó kataklizmaként. Ebben a közegben Hamlet és Fortinbras nem riválisai egymásnak. Ki van jelölve a politikai hatalom helye és a kritikai gondolkodás helye. Intézményes munkamegosztás választja el a kettőt, s a köztük lévő határvonalat a szabadságjogok együttese védi. Helyeseljük, legitimnek ismerjük el ezt a rendet, az alkotmányos demokráciáét. Azonban szorongva érzékeljük, hogy meghonosodásának ára van.”

Kristályos, tiszta beszéd, különösen az idézett rész utolsó mondatának elégikus tartalma miatt. Mégse tudom fönntartás nélkül elfogadni. Hamlet és Fortinbras végre együtt? Egy páston, egy eszme testvéri igézetében? Élet és halál kérdése ugyanabban a rovatban, ahol a benzin áremelkedését is jelzik? A szellem, a metafizika tényei odacsapva a kukorica értékesítésének a gondjához? Nem, nem. Lehet, hogy ez a demokrácia győzelme lenne, de az ember eltömegesedésének és elszürkülésének a korszaka is.

A Kis János-i Hamlet értelmezés mellé egy nemrég meghalt lengyel költő: Zbigniew Herbert negyedszázaddal előbbi versét rakom oda. Ebben a versben Fortinbras így beszél Hamlethez, az európai értelmiségiek egyik szimbolikus hőséhez:

 

a könnyebb részt választottad hatásos tőrdöfést de mi a hősi halál az örökös virrasztáshoz képest hideg almát markolva a magas trónszéken a hangyabolyt figyelve meg az óra lapját Ég veled herceg vár rám a csatornázás terve s határozat a kéjnők s koldusok ügyében is egy jobb börtönrendszert is ki kell találnom mert mint helyesen jegyezted meg Dánia börtön Elmegyek a dolgomra Megszületik ma éjjel a Hamlet-csillag Sosem találkozunk többé ami utánam marad nem lesz tragédia tárgya.

 

Igen. Valahogy így. Inkább a markáns és tudatos különválás önállósága, mint a vetélkedés vagy a kiegyezés. Nemeskürty Istvánnak csak annyit üzenhetek, ha ez a szimbólumokban jelentkező kettősség különválhatott volna már bennem is, talán nem toporognék a hideg decemberi ég alatt, behavazott múzsákra várva.

Forgácsok a földön XVII.

Descartes szerint a józan ész oszlik el legtermészetesebben, vagyis a legkiegyenlítettebben a világon. Úgy van jelen mindenütt, ahogy a levegő. Az „isteni demokrácia” őspéldáját fedezhetjük föl benne. Ezt, persze, már én teszem hozzá.

Jobbnál jobb idézetekkel-közmondásokkal és életbölcsességet tömörítő mondatokkal igazolhatnánk Descartes tételét.

Én csupán kettővel szeretném.

Az egyikre a nagy amerikai esszéista, gondolkodó: Emerson írásában bukkantam rá, a másikat egy lészpedi csángó asszonytól, Jánó Annától hallottam. Emerson világa és a csángóké? Ez a két világ messzebb van egymástól, mint tőlünk a Hold, de a józan ész testközelbe hozza őket.

Emerson ezt írja: „Többet ér egy a kezünkben, mint kettő a levegőben.” Jánó Anna ugyanezt a tapasztalatot így fogalmazza meg: „A tenyeredben tartott madarat soha ne add oda az ágonvalóért.”

 

*

 

A józanság példái után hadd mondjak egyet a kijózanításról is.

Az egyik várbeli intézmény férfi munkatársa nekivadulva szidja a főnökét: „Beképzelt, eszelős majom, kis Néró. Néha odalép gőgösen az ablakhoz, összekulcsolja hátul a kezét, billeg, rugózik föl-le, föl-le, s látni a tekintetén, hogy szívesen fölgyújtaná a szemközti szállodát, élvezné, ahogy szeme előtt a tűzoltók és a televíziók tudósítói futkosnának. A tetejében minden harmadik vagy negyedik hónapban fölvesz egy fiatal, csinos nőt műsorszervezőnek – próbaidőre. Jól kimángorolja, aztán hideg fejjel kirúgja őket. Az agyamra megy. Hülye állat. Egyszer úgyis megölöm.”

A feleség fanyar mosollyal fordul fölizzott ura felé: „Ahhoz, hogy te megölj valakit, kellene egy kis kézügyesség, te pedig elhíresülten fakezű vagy, mint egy világháborús hadirokkant.”

 

*

 

Kedves uram, az iménti vita hevében azt mondta, hogy nincs kis igazság és nagy igazság, csak igazság van. Vagy hazugság. Tetszetős, amit mond, elvontan talán megállja is a helyét. Csakhogy az élet nem absztrakció. Próbálja meg szigorú tételét a vége felől, azaz a következmények szemszögéből végiggondolni. Vagy, mondjuk, a helyrehozás szempontjából. A kicsit általában könnyebb megvalósítani, érvényesíteni, mint a nagyot. Például egy szúnyognyi kis bajt egyszerűbb elhárítani, mint egy elefántnyit.

Mit jelent ez? Azt, hogy egy tényt, egy gondolatot, egy eseményt sosem csak önmagában, hanem mindig a kiterjedésével együtt ajánlatos megvizsgálni és értelmezni.

De mondhatok még egyszerűbb érvet is. Egy kis késsel nemigen lehet hirtelen fölindulás közben megölni valakit, de egy naggyal már igen.

 

*

 

Ízlést, stílust emlegetni manapság majdnem olyan merészség, mint istentagadó korban az Istent emlegetni. Nem csoda, hiszen az Isten is rendezőelv és az ízlés is. Korlátozó erő a mértéktelenségek korában. Egy-egy nap végén, a szörnyűségek emésztésének órájában gyakran gondolok arra, hogy az ízlésnek ugyanúgy lehetne külön tízparancsolata, mint ahogy az emberi együttélésnek van a mózesi kőtáblákon.

 

*

 

Amikor a vallás még csak a belső világ, a lélek tisztátalanságáért ostorozta és kárhoztatta az embert, a külső világban még rend volt. A természet erői uralkodtak.

Mára mindez megváltozott. Ma egyre jobban a természet világa mocskosodik és torzul el. Az árokpartoktól kezdve az óceánokig, sőt a mindenség maga. A régi tisztátalanságokat és bűnöket meg lehetett gyónni és föloldozást is kaphatott rájuk az ember. A mai megtestesülő bűnökkel mit kezdhetünk? A gyónás nem segít. A bűn beismerése alig súlyosabb, mint a lepkék sóhaja. Egyedül az ész, az értelem segíthetne, amely magát a bűnt létrehozó tudományt szülte meg. De a meghasonlás perverzióját hogyan tudná az ész is áthidalni? A logika kevés lenne hozzá. A szenvedély vagy az őrület pedig sok és veszélyes.

Itt állunk a harmadik évezred küszöbén, a világméretű ellentmondások előtt, a felvilágosodás emlékével a koponyánkban, és csak annyit tudunk a világról, hogy nő a fű, hogy rohangálnak a villamosok, hogy valakik épp az anyag legbelsejében járnak és hogy megfagyasztható a fény is, mint a víz, de itt véget ér minden. Régen ki így, ki úgy szembefordult a sorssal, mert tudott róla valamit. Mi a vitaminhiány példáját fölemlegetve, sorshiányban szenvedünk. Ha a jövőre gondolunk egy holttest pátosza vagy együgyűsége jelenik meg az arcunkon.

 

*

 

Az emberi civilizáció első főszereplője Prométheusz, aki ellopta a tüzet az istenektől, hogy jót tehessen a földlakókkal. Utol is érte a végzete: odaláncolták a félelmetes Kaukázus egyik sziklájához, ahol a mítoszi saskeselyű a májából táplálkozott. Sőt táplálkozik ma is.

Időtlen idő telt el a megrázó esemény óta. Ha üzenni tudnék a szolgálatra kész titánnak, azt üzenném: szenvedő barátom, a huszadik században végignézett nagy, háborús tűzvészek után, ideje lenne visszalopni a tüzet az emberektől föl-föl az istenekhez.

 

*

 

A varázsszavunk az információ lett. A tájékoztatás. A hírközlés. Újabb és újabb híranyagok. Folyamatos készenlétben állunk, mintha fegyverben állnánk őrségben vagy valamilyen frontszakaszon. A semmiségből és a természetes dolgokból is szenzáció lesz. Nemrég, február elején valaki látott egy gólyapárt a televízióban, amely télire is itt maradt Magyarországon. Az eseményt olyan rendkívülinek tartotta, hogy áttelefonált az Óceánon s értesítette róla a harminc éve Los Angelesben élő testvérét.

 

*

 

Az új eszmék, gondolatok, divatok régen sokkal hosszabb életűek voltak, mint a mi időnkben. Először is sokáig kellett küzdeniük, hogy tudomást vegyenek róluk és kikarcolhassák saját helyüket s rangjukat.

Az előző század második felére ez a helyzet is megváltozott. A múltban megújulni csakis a hagyományokból lehetett. Minden mögött ott volt a történelem. Ma valahogy a történések sebessége miatt magának a történelemnek nincs ideje arra, hogy megtörténjék, hát akkor hogyan lehetne arra, hogy még igazoljon is valamit. Így aztán az új értékek általában nem a hagyományokból újulnak meg, hanem a legújabb újdonságokból. Némi túlzással szólva a tegnap délutánig érvényes divatokból. Az én nemzedékem még folyton belebotlott ilyen vagy olyan akadályokba, ilyen vagy olyan ellentmondásokba, drámákba és alaposan össze is vérezte magát rajtuk. Ezzel szemben azt látom, hogy a nálam két-három nemzedékkel fiatalabbak csapatait, a tehetségesek zömét is, észrevétlenül sodorja valamiféle posztmodern elragadtatás, amely átlendíti őket a történelem, a „hely szellemén” és mint akik az árnyékuktól is megszabadultak, könnyebben fogadnak el újabb és újabb játékszabályokat.

A magyar nyelven megjelenő rengeteg irodalmi és művészeti folyóirat jól érzékelteti, hogy a súlytalanság korában élünk. Nem tagadom: szórakoztató ez a súlytalanság s bizonyos, hogy kicsit a korszak metaforája is, de nem ártana végiggondolni, hogy a nehézkedés súlyától megfosztott ember a lét középpontjába már nem ihlettel, hanem csak valamilyen mesterséges külső erő segítségével juthat.

Forgácsok a földön XVIII.

Festőbarátom: Orosz János a hatvanas években hosszú ideig kint élt Olaszországban. Talán mondanom se kell: nem a Colosseum romjai igézték meg s marasztalták ott évekig s nem is a Fellini filmjében megismert „édes élet” kifinomult züllése, hanem az egyetemes emberi kultúra egyik legnagyobb teljesítménye: az itáliai reneszánsz világa. Ezen belül is természetesen a festészeté, korai és érett korszaka egyaránt. Giotto, Botticelli, Leonardo da Vinci, Raffaello, Masaccio, Mantegna, Tiziano, Michelangelo, Tintoretto és mind a többiek: Róma, Firenze, Velence, Milánó nagy mesterei.

Fiatal, magyar festőként Orosz, akkoriban, önmagát kereste a világban, hátat fordítva a szocialista realizmus minden változatának, s ugyanígy a léha modernségnek is, és múltját ezekben a régiekben találta meg. S nem csupán abban, ahogy ezek a kivételes lángelmék rajzolni, festeni, szerkeszteni, teremteni tudtak, hanem ahogy teremtményeik belső sugárzásával áthatoltak égi és földi történeteken, égi és földi időn.

Ez a művészeti és emberi élmény nemcsak úgy érintette meg Oroszt, mint egyszeri megvilágosodás, vagy mint a gyorsan arrébb suhanó múzsa csókja, hanem mint a hónapokon át minden nap rátörő gyönyörűség és idegizgalom. Egyszer a színek nyűgözték le: a Raffaello-kékek a piros mellett, a csuha-barnák, a Leonardo-zöldek, máskor a rajztudás emberfölötti káprázatai, ahogy azok a reneszánsz mesterek egy-egy arcot vagy egy lebegő női kezet lerajzoltak. Orosz szegényen, de elvarázsolva, állandóan ott toporgott, forgolódott a festmények rengetegében. A legtöbb múzeumban személyes ismerősként fogadták a múzeumi őrök. Ő volt a magyar pittore.

Otthonosan mozgott a Sixtus-kápolnában is, ahol szemtanúja lehetett egy jelenetnek, amely legalább olyan beszédes volt számára, mint amilyen a bűnbeesés pillanata lehet a keresztyén embernek.

Orosz az Utolsó Ítélet vízióját boncolgatta, az atléta-testű Krisztus alászállását az égből, amikor a kápolna őre odament hozzá s közölte vele, hogy rövidesen Nagy Látogató érkezik a kápolnába: egy amerikai milliárdos, aki csakis azért jön Londonból Rómába, külön repülőgéppel, hogy végre megnézhesse annak a vén csodabogár Michelangelónak a művét, aki pápákkal is mert zsörtölődni s akiről még azt is mondják, hogy nemcsak képeket és freskókat festett, de tonnás szobrokat is tudott röptetni nagy magasságokban.

A beharangozott milliárdos végre megérkezett. Előkelő sötét ruhában, kalapban. A kápolnába olyan operai diadallal lépett be, mintha fanfárok köszöntötték volna. A kalapját levette a fejéről, de továbbra is ott tartotta fejmagasságban, mintha az aláereszkedő Krisztust üdvözölné. Aztán balra fordult, aztán jobbra, aztán fölsiklott tekintete a mennyezetre s végigszáguldott ott is. Nem kérdezett s nem mondott semmit. Az egész „műélvezet” nem tartott tovább két percnél, máris befejeződött. A kalapföltevés mozzanata azt jelezte, hogy a csoda is kipipálható! Jöttünk, láttunk, győztünk és mehetünk tovább újabb helyszínekre.

A jelenetet – harmincegynéhány esztendő után is – érdemes kinagyítanunk, sőt értelmeznünk is. Azt hiszem a második világháború utáni évtizedekben elburjánzó turizmus „őspillanatát” fedezhetjük föl benne: a mozgás, a vándorlás, a mindenütt való jelenlét kényszerét. A látnom kell, a tudnom kell róla parancsát. Azt a pillanatot, amikor az Európától Ázsiáig, Afrikától Indonéziáig, Japánig nyomuló gépesített hadseregek nyomán megindultak a „civil hadseregek” is elfoglalni a Földet. De mivel ezek a hadseregek már csak a szemükkel tudtak hódítani, ezért kellett és kell megjelenniük a Föld minden pontján, minden városban, minden barlang mélyén. Ezért kellett és kell ma is megnézni a Vezúvot, Szevasztopolt, Hirosimát; közelről megbámulni a Nyugati partraszállás helyszínének a szikláit, elmenni az Olajfák hegyére s ha csak egy másodpercre is, de bekukkantani a Sixtus-kápolnába. A látni és a megnézni kényszere így került oda a tudás helyére. A mélység helyét így foglalta el a felszín. S ezért lehetséges, hogy a fölgyorsult élet forgatagában többnyire az létezik csak, amin megáll a tekintetünk.

Ha így zajlik tovább az életünk, a kultúra, amely keretet adott eddig neki, előbb-utóbb díszlet lesz csupán, cifra ornamentika. Ebben az esetben a kalapunkat nem is érdemes hosszabb időre leengedni fejmagasságból a föld felé: az ismeretlen világok üdvözlése és a búcsú egyetlen mozdulattal elintézhető.

 

*

 

Aki nem képes az életét néha ihletetten átélni, sose találkozik önmagával. Tudom, ez a mondat maga a harsogó banalitás.

De banalitás ide vagy oda, meggyőződésem, hogy Gottfried Benn, a kitűnő német költő, alapigazságot fogalmaz meg, amikor egyik költészetről írott tanulmányát így fejezi be: „Az egész emberiség abból él, hogy itt-ott valaki találkozik önmagával.”

 

*

 

Az utánzás fontos élet-terv és élet-föladat. Erről tanúskodik a valaha magasztosnak tartott mester és tanítvány viszony. És erről szólnak a gyermeknevelés fejezetei is.

Az utánzással azonban csínján kell bánnunk. Időben kell elszakadnunk tőle, mint a köldökzsinórtól vagy az anyamelltől, mert saját alkotóerőinket zápíthatjuk el vele, mivelhogy eredetiek csak azokkal szemben lehetünk, akik maguk is azok voltak és akiket mi teljes odaadással utánoztunk.

 

*

 

Arthur Rimbaud a zseniális kamasz-költő gond nélkül írja le, hogy az újaknak jogukban áll utálni az ősöket.

Nyegle, de bátor kijelentés. Mondhatnám: európai. Koponyákat zúz be és hagyományokat rombol.

Persze, ha jogról van csak szó és nem a létezés alaptörvényeiről, akkor a kijelentés alig több kocsmai hangoskodásnál. Hiszen a másik asztal mellől valaki nyugodtan fölállhat és Rimbaud felé fordulva ennyit mondhat neki: „Rendben van, kölyök: legyen joguk az újaknak utálkozni, de, ha valaki másként gondolja, maradjon meg a joga a tisztelethez is. Az utóbbi semmivel se hitványabb, mint a másik.”

 

*

 

Arról beszél valaki a rádió reggeli műsorában, hogy aki száz évvel ezelőtt valamelyik országos hírű könyvtár olvasója lett, néhány szavas esküvel meg kellett fogadnia, hogy vigyáz a könyvekre, védi a könyvtár szellemét, becsületét.

Mit hámozhat ki az ember ebből a hírből?

Legnyilvánvalóbban azt, hogy valamiképp az elithez, a szellemi nemességhez tartozott az, aki belépett a könyvek világába.

A nagy kicsapongások, züllések után vajon újra eljöhet az az idő, amikor megint azok tartoznak majd az elithez, akik az újságolvasás és az örökös tévénézés helyett ismét a könyvet választják?

 

*

 

Vagy már elit sem lesz, csak gazdagok és szegények lesznek, akiknek nem lesz szükségük kultúrára, mert egyiküknek se fér bele az életébe? A gazdagoknak azért nem, mert mindenük meglesz és magas szinten tenyésznek csak? A szegényeknek pedig azért nem, mert szinte tragikomikus lenne éhesen, csont-soványan vagy vízkórságos hassal Sören Kierkegaard Csábító naplóját olvasni, mondjuk, Afrika megrepedezett földjén?