Forgácsok a földön

Forgácsok a földön

Forgácsok a földön I.

Esztergom. Igen, az esztergomi kert. A faház, a diófák, a füves domb, ahonnét a Dunára s a Garam-torkolatra látni.

Lassan két éve már, hogy a színét se, villanását se láttam a tájnak. Azelőtt még fél napokra is ki-kiszöktem a kertbe, ahogy zugivók szoktak elillanni csöndben a társaságból, hogy a maguk fejadagját a legközelebbi kocsmában vagy talponállóban fölhajthassák.

Talán különös, de Esztergomba engem nem az anteuszi tapasztalat sodort, nem az a mitológiai sóvárgás, hogy lábbal érintve szülőföldemet, minden elveszett erőmet visszaszerezhetem.

Esztergom nekem nem az erő, hanem maga a visszalopott természet volt. A leszakítható fű, a megpaskolható meggyfa és hamisítatlan fácánkiáltás a derékig érő gazban. És hamisítatlan hó, hó, amely Mátyás király arra járó lovának a nyomát ugyanúgy betakarta, mint Balassi Bálintét. Ha úgy tetszik: valamiféle, ősi romantika megtestesülése, amelynek nincsenek korszakai, mint az irodalmi romantikának, csak sugallatai vannak.

Igen, de két év óta ezek is szünetelnek. Még a hétvégéket s az összeragasztott, nagyobb ünnepeinket is itt kínlódom végig Budapesten, mint aki rendőri felügyelet miatt nem hagyhatja el lakóhelyét.

A magam által elrontott életért egyre emésztőbb lelkifurdalást érzek. Hasogató bűntudatot. Sőt érteni kezdek valami olyasmit is, hogy hazaárulás mellett természetárulás is lehetséges.

*

Itt, a városban, várom a telet is. Tudom, hogy megérkezése ugyanolyan botrányos lesz, mint eddig bármikor. Gyűlölni fogom, karambolozni fogok vele, csúszkálni ide-oda gyalogosan és autóval is. Őszintén szólva: nem úgy várom, ahogy egy évszakot szokás, nem úgy, mint a természet ajándékát, hanem, mint egy megoldandó, súlyos föladatot.

*

Csak másfél óra múlva kell elindulnom hazulról. Mihez kezdhetek addig? Kukkantsak bele néhány új könyvbe vagy próbáljam meg folytatni a tegnapelőtt elkezdett verset? Ez utóbbi, azt hiszem, pimaszság volna. Pimaszság a készséges múzsával. Pontosan úgy viselkednék vele, mint áldozatos szeretőjével császári és királyi felségünk: Ferenc József, akiről a rossz nyelvek azt beszélik, hogy gyakran „testi vágyait” is uralkodói díszben végezte el a „légyotton”, mert nem volt elég ideje levetkőzni és fölöltözni újra: várták a birodalom hömpölygő, sodró, sürgető ügyei.

*

A történelem előző korszakaiban megélhetése s fönnmaradása érdekében, a hitéért és a szabadságáért harcolt az ember. Ma az idő gondja, a zsarnoki időé, semmivel se jelent kevesebb gondot, mint régen a szabadságé. Nem olyan nyers, nem olyan beszédes, de elvontságában ugyanolyan roncsoló, mint amilyen a szabadság hiánya volt. Az általános fölgyorsulás – eseményeké, híreké, újabb és újabb világmagyarázatoké – nemcsak új iramot kényszerített ránk, hanem anarchikus, új viszonylatrendszert is, magunkhoz s máshoz egyaránt. Lassan már a szilárd formákat is elmozdulásban látjuk. Magát a lenyűgöző, kézzelfogható anyagot is inkább csak tüneményként vagy az anyagtalanság káprázatában. Folyton villódzik és alakot vált szemünkben a világ. Az előbb még Egyiptom több ezer éves piramisait láttuk fölvillanni valahol, valahonnan: az erő, a nagyság, a diadalmas mértan és szédület remekműveit, de máris odatolakszik helyükre egy foghíjas parlament, egy zöldfényű műtő, egy förtelmes szeméthegy, guberáló sirályokkal; szülőfalum határát fölszántó traktor, melynek sárgás aurájában gyerekkorom borzas ökörfejei bólogatnak némán, összekeveredve Chagall festményeivel, aztán egy boszniai szerb háborús bűnös, aki mentségeket keresve magának a népirtáshoz, olyan barátságosan mosolyog, mint lakodalmazókat köszöntő násznagy.

A ránk zuhogó képekhez, az idő minden pillanatában, ezer szemre volna szükségünk, ezer örvénylő pupillára, de még így se tudnánk eldönteni, hogy melyik látvány a mienk s melyikhez van igazán közünk? Nem tudnánk, hogy mit kell a jelenből felejteni, viharosan és kíméletlenül s mire emlékeznünk szigorúan. Jelen és múlt? Elveszett egymás számára és számunkra is. Egymásba omlott botrányosan, mint két elszennyezett folyó. Nagyratekintő, sikeres század? Inkább a kiherélt tudás százada, melyben az ember egyre érezhetőbben a zavarodottság alanya lesz s ezáltal a teljes kiszolgáltatottságé. Hiszen aki senkivel és semmivel nem tud azonosulni, hogyan is tudhatna önmagával?

*

A szabadság hagyományos, filozófiai és társadalmi kérdéseiről ilyen viszonyok között csak a lemaradók vitatkozhatnak. Akiket, időn túl, csupán a nevetségesség tart életben.

*

A világon ma mindenki politizál. Kivéve a csecsemőket és a halottakat. Ez is a világ abszurditását jelzi. A helyzet fonákságát akkor értenénk meg igazán, azaz: átélhetően, ha mától kezdve mindenki cigarettázna vagy fagylaltot nyalogatna az utcán, a templom előtt, a munkahelyén. Ezt látva, a józan elmék bizonyára a világvégét jósolnák meg. Így azonban maguk a „józan elmék” is politizálnak.

Életszükséglet ez vagy életszokás? A szabadság eltömegesedésének a következménye? Netán a sok-sok egyetemes tévhit örökségét átvevő újabb vallás?

Ha ismeretlen is a válasz, az mindenképpen meglepő, hogy a kételkedés ártatlanabb és lágyabb változatai után az istentagadás kemény változatai is megszülettek Európában, de a Mindenható Politika hasonló kritikája, illetve tagadása mindmáig késik. Ami megfogalmazódott belőle, az mindig csak időleges volt. Az épp érvényes eszme és napi gyakorlat kétségbevonása. Pedig a Politika mára – a kicsi is és a nagy is – a társadalmi és a közösségi élet alakításának, kezelésének egyre nemtelenebb eszköze lett. Machiavellitől Saint Just-ön át, mondjuk Churchill-ig, De Gaulle-ig a Politika még komolyan őrizte rideg célszerűségét, fennköltségét, azt is mondhatnám, hogy tartását. A második világháború után azonban sokat veszített belőle. Meghódította a középszerűség, a tüntető gyakorlatiasság, újabban pedig a korrupció fenyegeti. Egy egyetemessé váló alvilág előrenyomulása.

Természetes, hogy a politikusok jobbik része megpróbál elibe állni ennek az előrenyomulásnak, de védekezés és rugdalózás közben egyre kevésbé veszi észre, hogy keze, lába elveszítette már önállóságát, bele-beleakad egy nagy hálóba s ő maga, akaratlanul is azt szolgálja, ami ellen erővel kapálódzik.

Mindez leegyszerűsített rágalom volna, ha a hatalomra jutók még ma is a régebbi szerep szerint uralkodhatnának. De ennek vége. Egyetlen kormányra kerülő, győztes politikusi csapat se maradhat egyeduralkodó és önálló a saját világán belül. Az első perctől kezdve osztozkodnia kell nálánál nagyobb, személytelenebb erőkkel: mindenféle piaci, katonai, világbanki, időkfölötti és emberfölötti őrületekkel.

A politika akkor művészet, ha teremt, mint a szellem. Ha csak föladatot teljesít, kiváltságos pallér marad, kiváltságos felügyelő s előbb-utóbb bűnrészesévé válik egy Föld-ellenes és emberiség-ellenes történelmi folyamatnak, amelyről az ártatlanságát elveszített tudomány néhány tudósa beszél falfehéren.

*

Vajon miért kényszerülök néha arra, hogy nyakatekert, zavaros dolgokról is beszéljek? Valószínűleg azért, mert jó kiindulások hiányában csak a rossz maradt meg számomra is egyetlen kiindulásnak.

*

Időnként, főleg így írás közben kínosan eszmélek rá, hogy sok-sok igénknek, nyugdíjba küldött fogalmunknak új jelentést kellene találnunk, vagy új értelmezést.

Itt van, például, egy kivételesen nagy ívű pályát befutó szavunk: a kizsákmányolás. Az emberi történelem mélyén – megfogalmazva vagy megfogalmazatlanul – folyamatosan ott parázslott. A rabszolgák, a szolgarendűek, a jobbágyok, az újabbkori proletárok kizsákmányolása. Megszégyenítés, vér, szenvedés, barbár közöny tapad hozzá. A másik oldalról pedig a dac, a panasz, a lázadások. Spartacusi és Dózsás igazságok. És József Attilaiak!

Napjainkra meghökkentően módosult illetve megváltozott a szó jelentése. Ott, ahol megmaradt a kizsákmányolás, ma már „megszokottabbnak és természetesebbnek” tartják, mint a gyarmatbirodalmak megroppanása előtt. Olyasminek, mint eszkimó a havat vagy kongói néger a napsütést. A közvetlen, mondhatnám: naturalisztikus kizsákmányolást puhább, árnyaltabb s áttételesebb váltotta föl. Nem ismerem az 1997-es statisztikákat, de nyilvánvaló, hogy például Amerika nemzeti vagyonát sokkal kevesebb gazdag család tartja ma kézben, mintha még a klasszikus kapitalizmus érdesebb korszakában élnénk. A kétszázötven milliónyi lakósból néhány százezer ember rendelkezik az egész társadalom értékeinek a hatvan vagy hetven százalékával.

Még így is volna elég ok dörömbölni. De nagyjából csönd van. Úgy látszik: valamilyen elfogadható egyensúly megteremtése fontosabb a társadalmi igazságoknál és az egyenlőség romantikus eszméjénél.

Ezt az új helyzetet talán egy hasonlattal érzékeltethetem leginkább. Ha dermesztő hidegből egy kellemesen fűtött helyiségbe kerül az ember, már elégedett az élettel s boldog. Már nem érdekli a fagy, nem érdekli, hogy mások fűtve laknak hat szobát s falaikon meztelen nők vannak és almafák. Sőt már az se érdekli különösebben, ha a langyos helyiségben észrevétlenül kizsákmányolják.

Ez a lélektani tény csak egyik bizonyítéka annak, hogy a kizsákmányolás fogalmát akár a demokrácia kecsegtető valóságával szembesítve is szükséges volna alaposan újragondolnunk.

De van még ennél az érvnél egy nyomatékosabb is! A gyorsan szaporodó emberiség nagy része boldog volna, ha a világ gazdagjai elkezdenék őket is kizsákmányolni.

*

A föntieket, szinte tanárosan újraértelmezi Ryszard Kapuscinszky, lengyel író egyik megjegyzése. Lapidárium című, magyarul is megjelent könyvében arról ír, hogy a modern humanista elmélkedés tárgya alaposan megváltozott, mivel a „kizsákmányolt ember helyét a manipulált ember foglalta el.”

Forgácsok a földön II.

Az idén megint a vénasszonyok nyara volt a legkellemesebb. A tavasz pattanásos volt és zárkózott, mint egy kamasz fiú, a nyár pedig hisztérikus, akár a változó korukba lépő, boldogtalan nők. Október első napjaiban járunk és még mindig ingben lazáskodhat az ember s veszedelem nélkül napozhat a dombtetőn. Az erdők sárgulnak ugyan, de nem a Napból lepotyogó lángdarabkáktól, hanem valamilyen áttetsző szellemiségtől.

Különös ősz előtti ez a fényesség. Mintha a természet értelmezhető visszfénye volna.

A hetvenéves Illyés arcán láttam egyszer hasonló visszfényt, átszellemültséget, amikor tihanyi kertjében Babitsot idézte föl váratlanul – nekem? magának? – egy emléke kapcsán. Babitsot, azaz: Mihályt, ahogy a szekszárdi szőlőhegyen áll, szélfújásban, az otthoni táj domborulatai fölé magasulva. Kicsit már szikár Jónásként, aki ha a Nagy Cethalra gondol is, nem azt látja maga előtt, amelyik egyszer elnyelte, hanem amelyik majd ezután fogja elnyelni népek, nemzetek tajtékzása közben, ő azonban mégis úgy áll ott, mint aki minden idő és minden történet fölött áll.

Illyés távolba néző arcán késői, szeptember végi fény és késői győzelem tudata suhant át párban.

Vajon, hova tűnt ez a faleveleken, erdőkön, történelmen átvilágító szellem és érzékenység közülünk?

*

Nagy önfegyelemmel hallgatok egy velem-korú férfit. Egy tegnapi, bukott politikust. Szidja a maiakat: a kormányon lévőket és az ellenzéket egyaránt. Vádbeszéde közben már eszébe se jut, hogy ő nem kívülálló. Hiszen a maiak sutaságát, gyakori gyöngeségét, sőt züllöttségét az ő megalkuvásai és züllöttsége is előkészítette. Ahogy a háború a békét.

Legalább egyetlen mondatban ítélné el magát: önzését, kártevő hiszékenységét, tapadását a pártállami hatalomhoz! Át se villan rajta. Úgy beszél, mintha a múlt teljesen elmúlt volna s olyan messziről pislákolna csak, mint Ulászló kora.

Nézem összeszűkülő és kitáguló szemét s közben arra kell gondolnom, hogy az embernek nemcsak észbelileg, de erkölcsileg is lehetnek komoly korlátai.

*

Ha a szomszédos országokban élő, vergődő magyarokkal beszélgetünk újabb és újabb megpróbáltatásaikról, arra kell rádöbbennem, hogy nekik: a kisebbségeknek és az ártatlanabbaknak nem elég a helytállás tízparancsolata. Nem elég a puszta ellenállásé. Valójában lángelméknek kéne lenniük. Tudni mindent, megoldani még az abszurdumokat is. A többségnek, a birtokon belülieknek erre nincs szükségük. Nekik elég csak tagadniuk.

*

Amit félig-meddig tudunk csak – akaratunk ellenére is – igaztalanná tehet minket. Kétszeresen is kiszolgáltatottá. A tudás tehát nemcsak hatalom, ahogy Bacon állítja, hanem erkölcs is.

*

Kínos tárgyilagosságra törekedve azt bizonygatja egy kolozsvári román értelmiségi, hogy az erdélyi magyarságnak a jövőben valóban szüksége lenne egy önálló egyetemre, de a Babes–Bolyai szétválasztása most veszélyes és tragikus volna. Elhűlök a logika ilyen látványos kisiklatásától. Nem az összeolvasztásuk volt inkább tragikus? Ha tetszik: szó szerint is, hiszen négy egyetemi tanár halt bele az erőszakos egyesítésbe.

*

Gandhi közelébe Németh László vezetett el, Nehruéba Malraux. Két európai író két indiai politikuséba. Persze nyilvánvaló, hogy Németh Lászlót és Malraux-t sem a politika izgatta elsősorban, hanem az európai gondolkodástól, módszerektől eltérő kultúra válasza a létre, az európai machiavellizmust visszautasító, történelmi személyiségek erkölcsi hatalma.

Németh előbb a második világháború előestéjén, később pedig a már minket is sanyargató kommunista diktatúra idején emlegeti Gandhit, időszerű bátorítással kimondva róla, hogy Gandhi volt az, aki ki merte hívni a hatalmat, de nem a hatalom fegyvereivel.

Malraux önéletrajzi írásában ábrázolja nagy rokonszenvvel Gandhi utódját: Nehrut. A történelmi, a politikai, a kultúrtörténeti, a tapasztalati, a mélylélektani színekkel megfestett portrét Malraux egy mellékesnek tűnő Nehru vallomással keretezi. India miniszterelnöke ezt mondja utolsó találkozásukon az írónak: „Minél inkább öregszem, annál inkább jellemükből ítélem meg az embereket, nem pedig eszméik alapján…”

Azt mondják: kevés választási lehetőségünk van az életben. Nehru ajánlatát egyre érdemesebb lesz a kevés között is számon tartanunk.

*

Egy japán író, Mishima, még valamikor a hetvenes években nyilvános harakirit követett el tiltakozásul a japánok eltömegesedése és amerikanizálódása ellen. Az író nem őrült volt, hanem hagyományféltő. Nem a halál ügynöke, hanem az életé.

Gesztusa, akkor, megrendített és megszégyenített: semminek éreztem magamat hozzá képest.

S mi történt azóta?

Tíz évenként, ha egyszer-egyszer eszembe jut ez a megváltásra emlékeztető esemény. S már szégyenkezni se igen tudok.

*

Álmomban vizsgáznom kellett. Méghozzá filozófiából. Egy alacsony, szemüveges, kanadai egyenruhás nő vizsgáztatott. Azt kérdezte tőlem becsukott szemmel: az ember mért mosolyog inkább egy kiskutyára, mint egy szilvamagra? Jó kérdés, gondoltam magamban, de te, kedves, lecsukott szemű tanár néni egy véreb vagy és dühösen fölébredtem.

*

Ha valaki korunk lényegéről faggatna, nehezen kezdenék bele egy vérmes monológba. Bizonyára csak dadogni tudnék, gondolatról gondolatra, ellentmondásról ellentmondásra. Elsőül talán azzal a meghasonlásos helyzetünkkel kezdeném, hogy mi, huszadik századi emberek, sokkal több hírrel vértezzük föl magunkat, mint tapasztalattal.

Rögtön egy példát is mondanék: az egykori falukutatóknak porban, sárban kellett caplatniuk ahhoz, hogy megismerjék a falu életét. Részt venni disznótorokban, temetéseken, ülni hosszan a kukoricát morzsoló parasztok között, a pöfögő kása vagy a száradó csizmakapca gőzében. Ma, ahogy újságírós felszínességgel mondják, az egész világ egy nagy falu lett s házhoz jön minden élmény. Nem kell dagasztani a sarat, szemtől szembe ülni a nyomorúságos életű parasztasszonnyal, akinek ott veszett el az ura a Don-kanyarban s akitől tizenhét évvel később úgy vették el a földet, mintha csak két tojást vettek volna el.

*

Fekete Gyula író barátom Püskiéktől telefonál, hogy mit szólnék hozzá, ha összetrombitálnának egy újabb szárszói találkozót. Már csak becsületből is helyeselnem kéne, hiszen makulátlan, nemzetféltő szándék szülte a gondolatot. Dörmögök, fanyalgok, akadékoskodom. Lesoványodott érveim helyett egyetlen ellenálló mondattal kellene szembefordulnom a nemes, de bukásra ítélt illúzióval: újabb szárszói találkozót már csak akkor szabad szervezni, ha olyan felelős szellemi és irodalmi élet izzik mögötte, mint amilyen a két háború közt kialakult. S itt most nemcsak a résztvevőkre gondolok: Németh Lászlóra, Kodolányira, Veres Péterre, Erdei Ferencre, Gombos Gyulára, Féjára, Szabédire, hanem mindazokra, akik a találkozó előtti években, évtizedekben, íróként, történészként vagy zenészként magasfeszültségű szellemmel és csodával telítették meg életünket. Itt kellene fölsorolnom Adyt, Móriczot, Babitsot, Kosztolányit, Bartókot, Kodályt, Szekfű Gyulát, József Attilát, Fülep Lajost, Illyést, Márait, Szerb Antalt, Tamásit, Sárközit, Szabó Lőrincet s mindazokat, akiknek életművét minden ellentmondásával együtt is igazolt az idő.

Forgácsok a földön III.

A kórház folyosója tele van járó beteggel. A Fény utcai piac vásárlóval. A közelünkben megnyílt élelmiszerüzlet fémkosaras vevővel. Az uszoda jóval néptelenebb, de még ott is akad egy férfi vagy egy nő, aki egyoldalú „televízióismeretségünkre” hivatkozva aggodalmas arccal megszólít: áruljam el neki, mi lesz velünk. Mi lesz ezzel az időről időre kifosztott, szerencsétlen országgal? Ezerszáz esztendőt emlegetnek, és ezerszáz esztendő után roppanunk meg? Vagy még tovább csúszunk lefelé a lejtőn? Le a pincébe, a jégverembe, a sírba? És a megélhetés csak az egyik roppantónk, sajnos, tömegével sorolhatná a többit az ember.

Nézze meg valaki Budapestet, szomorú rémálmot láthat szinte minden zugában. Ahogy Velence vízre és cölöpökre épült, Budapest lassan a szemétre, a piszokra épül. Előadások már nemcsak a Vígszínházban vagy a Nemzetiben zajlanak, hanem az utcákon is. Eldobott újságoldalakkal balettezik a szél a Nagykörúton. És hát itt vannak az erdélyi meg a szerbiai magyarok! Trianon nem zúzta őket össze annyira, mint ezek a mostani demokráciák. Trianon csak csonkolt, de a tulajdon nagyobbik részét meghagyta az elszakított kisebbségeknek. A szocializmus később ezt a tulajdonügyet is megoldotta: vitte, vitte, ami vihető. A demokrácia sok helyen: jóváhagyott rablás. De ki beszél erről? Nem tudom, a nyugatiak akkor is így beszélnének az egyéni jogokról meg a közösségi jogokról, ha egyszer-kétszer kihúzták volna alóluk a szentnek tartott tulajdont? Gondolom, ordítoznának. Így viszont, mert nem történt meg velük, eszükbe se jut, hogy másokkal megtörténhetett. Közben pedig ők a bírák! Mondja, mikor lesz egy olyan jó kiállású, jó eszű, gondolkodó politikusunk, aki ha bármi gond van, vigaszul nem az európai betagolódásunk jövőjét emlegeti?

Mit válaszolhat az ember az ilyen lángolva és ropogva égő kérdésekre? Tudom, aki kérdez, csodát vár. Aki pedig csodát vár, annak hatalmas leltár van a fejében mindarról, ami hiányzik neki, s két-három közhelyes válasszal sehogy se lehet kielégíteni.

De hol van még az a két-három hitegető mondat is?

Sehol.

A magam hitén, ha kell, elélek én halálomig, de hogyan vendégeljek meg kenyérrel és vízzel annyi rászorulót, amennyi reményt koldul tőlem naponta?

Az elmúlt évtizedekben nagyjából tudtam, hol vannak ennek az országnak gondolati és erkölcsi erőtartalékai. Ott feszültek az irodalomban, a filmekben, a szerveződő új mozgalmakban, az engedetlenség egészséges derűjében. Sőt, ha nem tűnik dicsekvésnek, bevallhatom, hogy itt éreztem azokat a hit- és erőtartalékokat magamban is.

Mára ennek a régi bizonyságnak nyoma sincs bennem. Csalódtam? Igen, de ez máskor is megesett velem, és mégse ejtettem ki kezemből így a világot. Valamilyen gyors, átalakító munkát maga a demokrácia végezhetett el az érzékelő- és fölfogószerveimben, amire egyáltalán nem készültem föl. A demokrácia ugyanis nem érzelmi alapozású, amelyhez úgy lehet ragaszkodni és alkalmazkodni, mint egy baráthoz, barátnőhöz, hazához, irodalmi vagy festészeti stílushoz. Sokkal inkább az értelemhez és az érdekekhez kötődik. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt maga volt a hívó szó, az ígéret földje, a szeplőtlen végkifejlet, mert akkor még csak eszményként lebegett előttünk. Ma azonban mindennapi életközegünk: reménység és bumfordiság együtt, elszegényedés, rablás, kétségbeesés, parlamenti Anna-bál, kevés nővel; néha hősies kirohanás a rohamozó gondok közé, néha vidámparki Don-kanyar. Egyszóval: még sok minden más, ami legkevésbé se hasonlít a mi eszményeinkre.

Nagyjából jól látjuk a demokrácia kínos megtestesüléseit, de valahogy tehetetlenek vagyunk a torzulásai ellen. Alakulni és alakítani egyszerre még a művészetben is nagyon nehéz, hát még a politikában, ahol a sikereknek, a látszatoknak már-már történelmet formáló szerepük is lehet.

A különös bénaságot magamban is érzem. Most kezd megvilágosodni bennem, hogy a demokrácia elfogadásával én nemcsak egy ígéretes eszmét, nemcsak egy magasabb rendű társadalmi formát fogadtam el becsületszóra, de vele párhuzamosan elfogadtam belső indulataim önkéntes korlátozását is. A lábhoz tett fegyver hosszabb időre megtervezett csöndjét. A türelem katekizmusát. A Kádár-rendszerben néha, bizony, fejjel mentem a falnak, hangoskodtam, megszegtem a törvényt, megbocsáthatatlanul kinevettem néhány kisistent, máskor pedig tudatosan büntettettem meg magamat, hogy elítélőim lelkiismerete ne lehessen felhőtlen soha. Fölismertem, hogy az embernek mindenekelőtt saját magát kell megteremtenie a hatalmon lévőkkel szemben, mert az önálló viselkedés és minden vakmerő gesztus fölér egy utcai tüntetéssel.

Ma ennek a rugalmas, küzdő függetlenségnek csak az emléke maradt meg az idegeimben. Legtisztességesebb, ha kijelentem: engem az első körben kiütött a „demokrácia”. Pimaszul hangos volt és felelőtlen. Nemcsak kacsacsőrök csattogtak mindenfelé mámorosan, hanem undok krokodilszájakból is ömlött a mocsár monológja. Az újságok, a rádiók, a tévék szinte minden ilyen monológnak teret adtak. Liberális demokrácia? Inkább a megromlott szabadság idénye. A bravúros rombolásé: menjen csak a legtöbb tegnapi érték tönkre, sározódjék be minél jobban, hisz ami összekoszolódik, elveszíti erejét s könnyen legyőzhető. Ma már világos, hogy ez a logika csak módszereiben különbözik a cenzúra politikai logikájától, végső céljában nem. És mintha sikeresebb is volna nála! Az előző rendszerben működő cenzúra ellen ugyanis elég hatásosan megtanultunk védekezni és küzdeni, a naponta rohamozó szabadosság ellen azonban nem. A cenzúra általában megkeményítette a nyelvet, fölszikráztatta a mondatokat, a nálunk elterjedt „liberális üdeség és nagyvonalúság” viszont föloldotta és meglágyította. Olyan légkört teremtett a társadalomban, hogy mindenről tudhatunk, sőt illik tudnunk, de az igazi elmélyülés már nem olyan lényeges. Hiába írtuk föl magunknak a figyelmeztető gondolatot: ha minden szabad, akkor semminek sincs többé jelentősége, mégse tudunk e gondolat szerint élni. Ahogy személyiségek nem tudnak igazán kiválasztódni világunkban, nem tudnak meghatározó gondolatok sem. Lehet, hogy az első kábulat, az első dermedtség után ugyanúgy meg kell tanulnunk lassan falhoz állítani a demokráciát, és meggyötörni, ahogy megtettük ezt az előző rendszerrel? A reformszocializmus mintájára napirendre kell tűznünk a reformdemokráciát is, mint közbeiktatandó élethelyzetet, hiszen a mi vaddemokráciánk legalább annyi bűnt cipel magával, mint amennyi bármelyik rossz rendszer emésztőszerveiben fertőz és gázosodik? Biztatásul annyit, hogy a Messiást nemcsak áhítatosan lehet várni, összeillesztett, gótikus kézfejjel, de lehet haragosan is.

*

Bármilyen finoman röpködnénk körül is a témát, el kell ismernünk, hogy a tulajdonban több erő és mozgósíthatóbb hatalom van, mint a demokráciákban. Ha kevesebb volna, állandóan nyugtalanítaná, újra és újra kárt okozó aknákat robbantana alatta.

De nem robbant.

A demokrácia tehát nemcsak egy kitűnő dramaturgiai és történelmi érzékkel megírt színmű, amelyben az emberi jogok és az emberi szabadság lobogóit húzzák föl minden eddiginél magasabbra, de egy hallgatólagos társadalmi charta is, amely nagyvonalúan kikerüli a jogok, az erkölcs, a tulajdon összeütközésének kényes pontjait. A négyévenként ismétlődő választással újra és újra testközelbe hozza a megváltás reményét, s ezzel lelkileg kezel egyént és tömeget. Még pőrébben kimondva: a demokrácia minden eddigi társadalmi rendszernél csipkézettebb, és alkalmasabb fügefalevél. Amit eltakar, azzal, hogy eltakarja, szentesíti is jogosultságát. Például a feudalizmusban hiába volt, mondjuk, a francia arisztokráciának komoly tulajdona, befolyásoló ereje, az eszme: szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje erősebbnek bizonyult ennél a tulajdonnál. Hogy mennyire, arról a nyakaztatások árulkodnak.

Vajon a demokráciákban nincsenek-e nagyobb vagyoni távolságok bizonyos embercsoportok között, mint amilyenek akár a hűbéri, akár a kapitalista rendszerben voltak?

De bizony, vannak.

Csakhogy ezeket a távolságokat a társadalmi lélektan és a különféle elleplező technikák segítségével láthatatlanná lehet tenni.

Nem árt, ha csak úgy magunk elé dörmögve megfogalmazzuk, hogy a demokrácia nem pusztán a legjobb, de a legügyesebb és a legtalálékonyabb létezési forma is.

A nemzet tagjait sosem a haszon, hanem bizonyos, hosszú időn át kiérlelt mitológiák kötik össze. A haszon megoszt, a nemzet viszont, mivel inkább érzelmi viszony, mint érdekviszony, egyesíteni akar.

Valószínű, hogy sokaknak ezért jelent gondot a nemzet és a demokrácia sürgető összehangolása.

*

A nemzetellenesség mögött szerintem hasonló észjárás és lefojtott ösztön munkál, mint az ateizmus mögött: Isten úgy sincs, a tagadása azonban diadalmasan létezik.

Hányan bizonyították ugyanezt a nemzetről is mint elavult létezési formáról? Pedig ha valami nincs, támadni sem érdemes olyan megveszekedetten.

*

Az elmúlt öt évben minden jegyzetfüzetem első oldalára ezt írtam föl magamnak figyelmeztetésül: „Ne feledd el, hogy a gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata. Amely egy látszatvilágban sorsdöntő erő.”

*

Ágyunk mellé a falra Ady halotti képét akasztotta J. Ágyban, párnák közt fekszik ott az isteni ember, a megviselt lángész, lecsukott szemmel, legutolsó látható arcával.

Az első napokban idegenkedtem ettől a halál misztériumát rám sugárzó fényképtől: ne, ne, ezt csak egyszer szabad látni! De lassan megszoktam. Nincs olyan nap, hogy ne tévedne oda a szemem. S bármikor odanézek, érzem, félreüt egyet a szívem. Soha nem tudom elfogadni, hogy ilyen írója volt ennek a nemzetnek, és ennek ellenére ide jutottunk. Egymagában egy új magyar reneszánszot teremtett életérzésben, szerelemben, halálfölfogásban egyaránt. S mindehhez olyan nyelvet, amelyet bármelyik évszázad magyarja az ösztöneivel tudott volna leginkább megérteni. Ady a magyar Isteni színjátékot alkotta meg dantei eltökéltség nélkül, de Dantéhez méltó méretekben. A maga Paradicsomát, Poklát és Purgatóriumát Dante se járta végig hősiesebben, mint Ady a magáét. Költő volt, de közben a hiányzó magyar filozófia forrásvidékeit is odarajzolta térképünkre. A történészek háromszögelési pontjait ugyanígy. Ezer esztendőnk minden sorsszerű pillanata újratámadt benne Vereckétől Mátyás korán át Dózsáig, Mohácsig, a kurucokig, a nótázó vén bakákig. Erdély utolsó elvesztéséig, hogy a nemzet ne csak jelenében, de múltjában is magára döbbenhessen. Az ő jeremiási helyzetfölismerése óta minden magyar helyzetfölismerés töredékes. És ki beszél róla ma? A szolgálatban lévő irodalomtudósok és kritikusok. Egyik legnagyobb szabású teremtő emberünk fölött gaz hajlik össze.

Nézem örökre becsukódott arcát, s eszembe jut két félelmetes sora:

Csakugyan elfogytak?

Forgácsok a földön IV.

A társaság úgy döntött, hogy délután nem ülésezik, megismerkedik inkább Kosztolányi és Csáth Géza jácintillatú városával: Szabadkával. Engem is rábeszéltek, hogy tartsak velük.

Kényszeredetten bár, de megígértem, hogy velük tartok. Az időjárás azonban gorombán áthúzta ezt a tervet.

A nyiladozó, áprilisi égen váratlanul haragos felhők jelentek meg, mintha valamilyen háborús szabadcsapat szállta volna meg a vidéket. S néhány perc múlva máris szakadni kezdett – nem az eső, hanem a hó. Vad, csapkodó hó április közepén. Sűrűn, pimaszul esett, sőt oldalazva, ahogy utcai harcokhoz szokott katonák nyomulnak előre egy-egy városban. Látni is alig lehetett a lepke nagyságú pelyhektől. A tereket, a sétányokat s Európa egyik legszebb, vidéki városházát pillanatok alatt nagy, fehér függönyök lengték körül.

Bármennyire haragudtam is erre az udvariatlan havazásra, belül, magamban hálás voltam neki. Örültem, hogy a városnézés elmarad. S nem azért örültem, hogy lusta lettem volna gyalogolni, vagy mert annyira ismerem már Szabadkát, mint a tenyeremet, hanem azért, mert én eddig se tudtam és ezután se akarok önfeledten sétálgatni ebben a meghasonlott sorsú, bácskai városban. Eddig, ha jól emlékszem, nyolcszor jártam már itt, s irodalmár barátaim újra és újra azzal kedveskedtek nekem, hogy főként Kosztolányi-emlékeket idézgettek. Olyan ablakokra mutogattak, ahol valaha könyökölt, s olyan lakásokra is, ahol diákszerelmei laktak, és az „árnyak fehér processzióját” Chopin-etűdökkel kísérgették. Valójában már három évtized óta hallgatom ezeket a századfordulós történeteket, bólogatok is hozzájuk szorgalmasan, mintha minden új irodalomtörténeti adat fölizgatna s megfényesítené a homlokomat. Pedig legszívesebben rászólnék átszellemült barátaimra: hagyják abba a költői idegenvezetést Szabadkán, hiszen ez a város, ahol a mindenkori magyar nyelv Csokonai- és Arany János-tehetségű költője született, már nem létezik. Már jobbára csak az irodalom baglyai lakják. Számunkra ugyanúgy történelmi rom, mint a zsámbéki templom, a sümegi vár, a bonchidai Bánffy-kastély, amelyet Erdély Versailles-ának neveztek. Lehet, hogy beteges látomás az én látomásom, hiszen még mindig ötven-hatvanezer magyar él Szabadkán. Lehet, de ez az ötven-hatvanezer magyar is úgy él Kosztolányi egykori szülővárosában, mintha berendezett romok között élne.

*

Ady magyarságverseinek egyik legerőteljesebb szólama az a zord hit, az a keserű meggyőződés, hogy nekünk, magyaroknak Mohács kell. Mohács, leveretés, nagykalapácsok az égből, mert ha egyetlen pillanatra megnyugszunk, ha csak rövid időre is összefekszünk valamilyen idilli békével – végünk.

Minden ízében jeremiási hang ez: a magyar ószövetség korbácsos hangja. Az érződik belőle, hogy Ady még látta a mózesi sziklákat, az égő csipkebokrokat, a kőtáblákat, a negyvenesztendős bolyongás táborhelyeit a múltban.

Ady kortársaként s Adyval szemben Kosztolányi már a magyar újszövetség észjárása szerint beszél. Egész életműve súlyával és könnyedségével azt sulykolja belénk, hogy nekünk nem Mohácsok kellenek, hanem irodalom kell! Novellák, versek, drámák, az anyanyelv nagy szüreti mulatságai, amelyek megtanítják a lelkeket a hegyek fölé is fölsuhanni.

A két nagy író, látszatra, ellentmond egymásnak, s kétféle üdvözülést emleget. Szerintem azonban csak szenvedélyben és esztétikájukban különböznek, szándékukban és végső hatásukban nem. Olyan a viszonyuk egymáshoz, mint a Biblia két megszentelt könyvének: az Ószövetségnek és az Újszövetségnek. Azért is jelenhettek meg együtt, egy borítóval, mert mindkettő ugyanarról a megváltásról kiált és suttog.

*

Diákkoromban én még azt tanultam, hogy a nagy irodalom mindig megelőzi a korát. Érzékenységben, tisztánlátásban, a bekövetkező események elemzésében. Később elfogadtam Illyés helyrezökkentő gondolatát. Szerinte nem az irodalom előzi meg korát, hanem a kor marad el tőle.

Napjainkra, sajnos, mindkét értelmezés elveszítette megszívlelhető komolyságát. A romantikusat is és a tárgyilagosat is. Azt mondhatjuk, hogy fonákjára fordult az egész: mára már az irodalom marad el korától.

*

Egy értelmiségi társaságban vita robbant ki a kultúra történelmi és létezését befolyásoló szerepéről: szolgáló erő-e csupán vagy olyan önálló érték, mint a humanitás vagy maga az élet? S minél több ágra szakadva rohant előre az eszmecsere, a mélyéről kihalászható tanulság annál lehangolóbb volt. A vita arra csupaszodott le, hogy a tömegdemokráciákban előbb-utóbb a kultúra is eltömegesedik. Ugyanolyan árucikk lesz egy gondolat, mint a borotvahab, a franciakulcs vagy egy láthatatlan erőktől működő zenegép. A kiiktatható háborúk s a gondosan kezelt társadalmi feszültségek fölöslegessé tesznek minden olyan eredetiséget, eszmét, amely az egyensúlyozó erőket veszélyeztetné. Az egyetlen hasznos erő: a középszer! S ehhez nincs szükség semmiféle kultúrát teremtő, kiverítékező abszolútumra. Csak technikára van szükség. Technikára, amellyel a tömegkultúra ugyanúgy kizsákmányolhatja az emberiség több ezer éves kultúráját, ahogy az ipari civilizáció zsákmányolja ki szemünk láttára a természetet, anélkül, hogy valamit visszaadna helyette cserébe.

Az asztalnál cigarettázó drámaíró ekkor szólalt meg türelmetlenül és epésen. „Hallgatlak benneteket, barátaim, s azt érzékelem, hogy ti ellenfélként is ugyanazt muzsikáljátok – más fekvésben. Egyformán megegyeztek abban, hogy a mai és a holnapi emberiség úgy mond le a kultúráról, ahogy a köcsögkalapról és a keménygallér viseléséről lemondott. Egy ilyen meghökkentő összehasonlítás mellbeveri az embert, de felületes és megtévesztő. Mert abba, hogy a keménykalapról lemondott, nem bukott bele, de ha a kultúrájáról mond le, egészen bizonyos, hogy belebukik. Az eredetiségét adja föl, s másodlagos emberiséggé válik. És hogy ti ezt a helyzetet csak elemzitek? Nem kellene inkább ordítanotok itt a villanyfényben?”

*

Az újságok, a rádiók, a televízióadások elszaporodásával egy új nemzetköziség alakult ki körülöttünk: a szószátyárság nemzetközisége. Aki teheti: beszél, nyilatkozik, hátizsákban hordja magánál a magyarázatokat, és gátlástalanul elénk önti.

A magyarázatokat ideig-óráig még értjük, de a világot nem.

Ez a megnyilatkozási düh már önmagában is ijesztő tünet. Betegségre utal, és romlásra. A meghasonlás már abban a tényben kifejeződik, hogy a mindennapi hírek minősége sehogy se tud lépést tartani a mindnyájunkra ránk zúduló mennyiséggel. Szinte huszonnégy órán át a fölösleges tudás megkötözött túszai vagyunk. Olyan ez az állapot, mintha annyi ruhát vennénk magunkra, amennyiben már mozogni se tudnánk.

*

Lassan már a diákok is tájékozódni akarnak, nem tanulni. A tanáraiktól az órákon is műsort várnak. Műsort, lehetőleg a szórakoztatás hajlékony eszközeivel előadva, ahogy ezt a televízióban megszokták. Ha így haladunk, előbb-utóbb megérjük, hogy a nemzet egész történetét krimiszerűen kell földolgozni a fiatalok számára.

*

A televízió azt sugallja a nézőnek, hogy amit lát, az igaz, hiszen látja. Holott az igazság sose lehet egyszerű látvány, lecsupaszított végeredmény, hanem csak egy szervesen kialakuló folyamat összegezése lehet, amelyet nem egyetlen pillanat villanófényében érthet meg az ember, hanem csak hosszú és gyötrelmes tűnődések során, sőt szenvedések közben. Talán az olvasás műfaja már az idő természetesebb gyűrűzése, folyása, üteme miatt is közelebb vihet a valóság és az igazság megismeréséhez, mint amit a látvány nyújthat. Más szóval: az írás és az olvasás még komolyan számol az idővel, a televízió már türelmetlen vele. Hajtja, hajszolja, elveszi előle a teret s a levegőt.

*

Voltak filozófusok és írók, akik gyakran beszéltek a hallgatás eksztázisáról. Kifejező és gyönyörű állapot lehet ez, amit megéltek, de én mindig elsiklottam a vallomásuk mellett. Úgy gondoltam ezekre a mámoros lényekre, mint egy budapesti nejlonszatyros hajléktalan arra a turistára, aki a Hawaii-szigeteken a puszta ég alatt éjszakázhat. Közben ugyanis az a kérdés forgolódott bennem, hogy milyen eksztázisnak lehetne nevezni azt az állapotot, amikor azért kell hallgatnia az embernek, mert nem engedik beszélni.

*

Sűrűn és jogosan szoktuk elmarasztalni azokat a történelmi korszakokat, amikor Magyarország a Felső Tízezer országa volt. Ma egyre nyilvánvalóbban a Felső Százezeré lett.

Ezt nevezhetnénk netán haladásnak?

*

Ahogy az embernek egy idegrendszere s egy lelke lehet csak, legyen bármilyen ellentmondásos is ez a lélek, a nemzetnek is csak egy „lelke” lehet. Gondolata, véleménye, akarata, képzelőereje, akár tíz akadémiát is fönntarthat, de az, amiből stílusa, eredetisége származik, csakis egyetlen tűzmagból sistereghet elő. Mert ha ez másként történik, olyan zűrzavar támad bennünk és körülöttünk, amilyenben ma élünk mindnyájan: hajunk a szánkban, szemünk egy porfelhőben fuldokló ügetőn vagy a rohanó autókerekek alatt. És még a velünk rokonszenvező istenek is egy leeresztett futball-labdával rohangálnak összevissza, nem tudják, melyik kapura játszanak.

*

„A nemzet: közös ihlet” – mondja József Attila. Megfogalmazása olyan pontos és sugalmazó, mint fölrázók költői képei s versmondatai. Amikor olvasom vagy idézni hallom ezt a vallomást, mindig Kölcsey Himnuszára gondolok.

Ez az összefoglaló nagy vers a legtökéletesebb példája a József Attila-i gondolatnak. A Himnuszt úgy fogadta el több mint száz éve az egész nemzet, mintha az imává érett vers ihletettsége nem egyetlen emberé, hanem millióké volna.

Csöndben merem csak megkérdezni: hány ilyen ihletett pillanata lehet történelme során egy-egy közösségnek? A múlt században még akadt jó néhány: a Szózattól a Nemzeti dalig, a Vén cigányig, s elvétve akadt még a huszadik században is, de ötvenhat óta érezhetően silányulunk. Ma ilyen közös ihletnek a hírét se hallja senki.

*

Már évek óta rossz alvó vagyok. Lefekhetem bármikor, hajnali négy órakor már rendszerint bámulom a zárkózott könyvespolcot, a közönyös mennyezetet, mintha múzeumi teremőr volnék New York vagy Bázel valamelyik modern múzeumában, ahol fehér festékkel bekent, absztrakt „művek” lógnak a falakon.

Soha haszontalanabb időtöltést nem ismertem még, mint az ilyen hajnali virrasztást. Fáradt az ember és tehetetlen. Olvasson? Mit? Lassan hömpölygő regényt, verset, filozófiát? Kezdetben mindegyikkel kísérleteztem, de csak ingerültebb lettem a költészettől és a bölcsességtől is. Mert úgy látszik, nemcsak az alkotáshoz, hanem a befogadáshoz is alkalmas készenlétre és lelkiállapotra van szükségünk.

Később a rádiózásban bíztam. Gondoltam: fecsegnek, muzsikálnak majd az éjszakai stúdiókban, és én a duruzsolástól szép csöndben visszaalszom.

Ebbe a hitembe még jobban belebuktam. Jó ideje megszűntek ezek az éjszakai adások, a napot kezdő, reggeli krónikák pedig csak az idegenkedésemet növelték. Akárhányszor bekapcsoltam a készüléket, szinte kivétel nélkül mindig idegen zenét zúdított rám: amerikait, angolt, franciát, németet, spanyolt, kubait. Magyar dalt? Népdalt? Kodályt, Bárdost, Bartókot vagy Szokolayt? Ezer között, ha egyet-egyet.

A sokféle idegen ének és idegen zene után egyre határozottabban azt kezdtem érezni, hogy én nem Magyarországon ébredek föl, hanem valamelyik másik országban: felhőkarcolók kilengő emeletein, pálmás vidékeken, vörös és kék fényekkel átnyilazott night clubokban vagy rágógumi-olimpiákon. Mire a híradásoknak közeit kitöltő, másfél órányi zene áthullámzott rajtam, egész napomra megmérgeződtem. Ahelyett, hogy megnyugodtam vagy fölélénkültem volna, tökéletesen szétzilálódtam. A fél nyolcas hírek felé már a kábítószer-fogyasztás kisstílű szentjeit láttam ugrándozni a párkányomon, villanyorgonák, villanygitárok s rázkódó dalok hisztériájában.

Hogy miért nem kapcsoltam ki dühösen a készüléket? Egyrészt azért, mert a Magyar Rádió nemcsak egyedül nekem sugároz, hanem több millió magyar állampolgárnak is, másrészt azért, mert kíváncsi voltam arra a folyamatra, hogyan lehet egy népet egyetlen megfogalmazott napiparancs nélkül is elidegeníteni magától. Platón, az eszméket, a lelkeket, az államot formáló görög filozófus már a maga korában fölismerte, hogy a zene: rejtekező nagyhatalom. Igéző, mozgósító, de ugyanakkor pusztító hatású is lehet. Micsoda átok egy országon, hogy ezzel a nap első óráiban működésbe lépő nagyhatalommal senki se törődik. Pedig rombol annyit, mint az ezerszer és jogosan elátkozott szocialista kultúra.

A hajnali műsorok idegenséget árasztó politikájának van ikertestvére is. Ez pedig a fővárost elborító cégtáblák idegensége. Ballag vagy siet az ember ebben az áldott és megátkozott városban, de egyre otthontalanabb lesz: egy-egy kenyérbolt, vasbolt, cipőbolt kivételével a legtöbb üzlet homlokán idegen nyelvű tábla: Lampeda Gemini, Angro, Trend Plus Playback, Occan Fashion és így tovább! Volnának bár kétnyelvűek a táblák, messziről is láthatóan! Ahogy például a hotel: szálloda is! A két világháború közt kedves „cukros nagybácsink”, Julius Meinl örömmel engedte magát átkeresztelni Meinl Gyulának, mert az üzlet érdeke ezt kívánta.

Ma már nem kívánja, de az anyanyelv „természeti környezetéhez” ragaszkodva olyasmit mégiscsak elvárhatna az országlakó, hogy a zárshop kulcsüzlet legyen, a legkülönfélébb non-stop üzletek éjjel-nappaliak. Az ilyen vagy olyan diszkontok pedig csemegeüzletek, árudák, élelmiszerüzletek, jóízű névvel fölruházva. Nem hiszem, hogy a német, az amerikai, a holland, a francia, az olasz befektetők ne fogadnának el egy magyarul is eligazító cégtáblát. Erre azonban Budapest gazdáinak kellene megkérniük vagy fölszólítaniuk a tulajdonosokat.

Vajon megkértek-e közülük egyet is?

Ha nem, meg kell tudniuk, hogy ártatlanul is el lehet követni a bűnt: a haza lejáratásának és megfakításának szomorú bűnét.

Forgácsok a földön V.

A háború mindig durván, kegyetlenül s gátlástalan őszinteséggel fogalmaz. A béke viszont kenetteljesen, holott, származásukat tekintve ikrek, egypetéjűek, mivelhogy ugyanabból az anyaméhből bújtak elő: az emberi történelemből.

*

Most, hogy hetvenvalahány nap után készülnek abbahagyni a Szerbia elleni rakéta-támadásokat, nemcsak természetesebben lélegzem újra, de szívesebben olvasok verset, filozófiai írásokat, sőt ráérőssebben nézegetem a Hármashatárhegy fölött kóválygó repülőket is és egyre kevesebbszer támad tőlük émelyegtető mellékgondolatom. Egyszeriben más értelme lett az esti sétának, Galilei nevének s annak a föladatnak, hogy holnap egy ismeretlen festő kiállítását kell megnyitnom, szabadon rögtönözve.

Mitől lehet ez így?

Attól, hogy a háború, bármilyen távol van is tőlünk, észrevétlenül megszállja tudatalatti világunkat s az élet minden területén korlátoz minket.

Ezt nekem csak az ösztönöm súgja, a közérzetem, az érzékeimen túli sejtésem. Ezzel szemben sokan azt állítják, hogy a tudományok fejlődését semmi se segítette elő olyan hatékonyan, mint a háború szelleme. A háború múzsája. Az atombombát, a lézer-ágyúkat, bármilyen „költői” is az eredetük, nem a költők fedezték föl, hanem a tudósok, akik behatoltak az anyag belsejébe, ahol roppant erőkre s félelmetes csodákra bukkantak. S ezek a csodák a tudományokban, a haditechnikák erőterében ma már mindennaposak. Hiszen ott tartunk, hogy egy ellenséges katona kezéből, akár tíz kilométeres távolságból is, ki lehet lőni azt a szinte zúzmarás sörösüveget, amelyet a kezébe nyomtak s amelyet mohón hajtana föl, mondjuk, egy tömeges kivégzés után.

Ha ez a fejlődés, én vad eltökéltséggel a lemaradókhoz, a szelíd vánszorgókhoz akarok tartozni.

*

Azt is állítják sokan, hogy a háború: katarzis. A borzalmas csúnyaságok és a borzalmas szépségek közege, hisz ugyanúgy emberáldozatot követel, mint a lesújtó és mégis fölszabadító hatású görög tragédiák.

Ezt a logikusnak ható érvelést még közvetíteni is szörnyű, nemhogy elfogadni. Antigoné „kitalált”, költői halála még ma is nagyobb hatású élmény és megrendítőbb valóság, mint a második világháború ötvenmillió halottjáé. A tömeghalál: fölfoghatatlan katasztrófa, de nem katarzis. Téboly, de nem újjászületés. Aki az ilyen katasztrófákból megmenekül, élvemaradását szerencsének érzi inkább s nem megigazulással együtt járó törvénynek. Gondoljuk csak végig: egy-egy drámában a kegyetlenség foka, nagysága mindig arányban van az elkövetett bűnnel, a megsértett igazság nagyságával, de a modern háborúkban minden efféle mérték fölborul és eltorzul. Az áldozatok között ott vannak tömegestől az ártatlan áldozatok, akiknek semmi közük se volt a jóvátehetetlen történetekhez.

Hol itt a megtisztulás esélye? A katarzis helyét újabb bűnök foglalják el, amelyek előbb-utóbb jóvátételért kiabálnak.

*

A háborús romoknak azért mégiscsak van valamiféle kijózanító hatásuk. A szétlőtt, a kiégett házak látványa, a folyóba zuhant hidaké, a semmibe szúró vastraverzek céltalansága olyan hatást váltanak ki az emberből, mint egy hanyagságból elkövetett vasúti karambol, vagy egy önmagát fölrobbantó terrorista öngyilkossága, aki nagy forgalmú utcán követte el tettét és sokakat magával rántott a halálba.

Amit állítok, saját tapasztalatomra alapozom.

1944 decemberétől 1945 március közepéig én is a második világháború mindennapos átélője voltam Zámoly, Székesfehérvár, Pátka, Pákozd, Kápolnásnyék s Baracska térségében. Alig tizennégyéves földönfutó, akit családjával, közösségével együtt elűztek falujából s eközben újabb és újabb háborús bugyrokba hajszoltak bele.

A háború korlátoltságát és korlátozó természetét semmi se bizonyítja hitelesebben, mint az, hogy néhány hét alatt „hozzászoktam” a körülményekhez. Hozzá az aknasorozatokhoz, a tankokhoz, a halottakhoz, a sztálinorgonák ördögi vijjogásához, olyannyira, hogy nyolc-tíz méternyire tőle biciklizni tanítottam az épp szolgálaton kívüli kis ruszki katonákat, mintha nem is halálosztó sorozatvetők lettek volna körülöttünk, hanem egy cséplőgép. Fogtam hátul a nyereg vasát, hogy egyensúlyban tarthassam imbolygó tanítványaimat s közben oda-odanéztem a dinnyési útra, az agárdira, ahol német egységek törtek előre Érd felé, hogy átvághassák a Buda köré vont szovjet gyűrűt.

A háború tompító butasága észrevétlenül engem is elbutított. Semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy honnan és hogyan lehetne két-három szem krumplit szerezni, a szomszédban levágott ökrök, tehenek húsából egy darabkát, egy tenyérnyit vagy ha húst nem is lehet, legalább olyan borda-csontot, amelyen itt-ott még vöröslik valamennyi foszlány, hogy főzhessünk belőle levest. Tankok, tetűk, éjszakai nősikítozások, fosztogatás, lövészárok ásás, favágás, vízmelegítés a rögtönzött „kórházi udvaron” – ezek voltak az elszegényített élet tüneményei és eseményei. Az, hogy nem is olyan régen még pápai diák voltam és tizenkét harang zúgásában siettem reggelente a Kollégiumba, tökéletesen kimosódott belőlem. Mint ahogy kimosódott Petőfi s Jókai alakja is, akik ugyanott diákoskodtak.

Az udvaron, az utcán, a házban nyüzsgő oroszokról eszembe juthatott volna a muszka cár, a szabadságharc leverése, Segesvár, mivelhogy két március tizenötödikei ünnepségen is fölidézték őket a tanáraink, de nem jutott. Nem volt bennem semmi más, csak maga a háború. Mintha börtönben lettünk volna. Néha egy-egy hír eljutott hozzánk a szülőfalunkról: Zámolyról, hogy vége, hogy nincs, hogy tizenhétszer cserélt gazdát, hogy a határa tele futóárkokkal, bunkerekkel, kilőtt tankok százaival és elesett katonákkal.

A hírektől el kellett volna szörnyülködnünk. De valahogy képtelenek voltunk erre. A háború megfosztott minket a képzeletünktől is! A háború irtózatosan nagy földrajzi térben mozgott, tombolt, pusztított, de valahogy mégse volt tere.

Az első emberi ösztönzést a romoktól kaptam.

1945 március 20-án térhettünk haza a menekülésből. Minden maradék holmink elfért egy kétkerekű kordén. De úgy, hogy még rákbeteg nagyanyámnak is bőven jutott hely a batyuk és a cókmókok között. Addig, amíg a háború elevensége közben tehetetlenek voltunk, a hazatérés első percében máris cselekednünk kellett. Meg kellett tisztítanunk a falu bejáratát, hogy bejuthassunk az utcánkba. Egy egész barikádot bontottunk le, puszta kézzel. Gerendákat, villanyoszlopokat, szekér- és kocsi-roncsokat, benzines hordókat, fűrészbakot, kendertilolót taszigáltunk félre a faluvégen.

S ugyanez várt ránk szétlőtt házunk előtt is. A kétszárnyú deszkakapu forgácsokban hevert előttünk. Átment rajta a tank. Az udvar is tele volt faldarabokkal, szelemengerendával, ágyvéggel, náddal, ponyvacafatokkal s ahhoz, hogy a kordét valahogy berángathassuk az udvarra, rendezni kellett előbb a „terepet.”

De ez a bolond munka már ihletett munka volt. Értelmes, hasznos, távlatos. Anyám, babonás szorongással odalépett a kúthoz, belenézett és csak annyit mondott: van benne víz, tudunk vályogot vetni.

Egy hét múlva már tele volt a szérűnk vályoggal.

*

Ötven évvel később megtudtam, hogy Márai Sándor ugyanebben az időben, 1945 tavaszán ezt írja Naplójába: „Nem hiszek a békében. Az ember nem alkalmas arra, hogy békében éljen önmagával és a világgal. S nincs semmiféle nevelés, társadalmi rend, mely közömbösíteni tudja az emberi lélekben pusztító indulatokat.

És mégsem mondhatok mást, csak ezt: béke. Ha reménytelen is, béke. S bármilyen zászló alatt kezdenek új háborút, akármilyen érveléssel magyarázzák, hogy jogos, vagy szükséges: örökké csak azt mondhatom, hogy a háború a legfőbb rossz…”

Az én akkori mámoros vályogvetésem Márait igazolta.

Forgácsok a földön VI.

Levelet írok egyik nagy bankunk vezérigazgatójának. Arra kérem, hogy az új esztendőben is támogassa irodalmi, művészeti és társadalmi folyóiratunkat: a Hitelt, amely évek óta egy kilengő oszlop tetején állva igyekszik egyensúlyát megőrizni és életben maradni.

Már írás közben érzem, hogy a levelemnek semmi köze a kolduló barátok nemes alázatához. A sorok tisztelettudóak, de önérzetesek s kihúzott, egyenes derékkal közelednek a címzett íróasztala felé. Legfőbb érvük az, hogy bármiről fecsegnek is a világpiaci jósok, az ezredvégi kritika nagy moguljai, az életet értelmező és újrateremtő művészetet, irodalmat éppúgy lehetetlen fölfüggeszteni, mint az evést vagy a lélegzést. Lehetetlen? Pontosabban: tilos. A folyamatosság működtetése pedig pénzbe kerül.

Amikor végigolvasom a huszonhat sort, hogy ne maradjon bennük hiba, kínos érzésem támad. Levelem inkább fölszólítás, figyelmeztetés, mint főhajtás és mosolygás közben eldadogott kérelem. Nem, nem, ezt így nem küldhetem el – nyilall belém a legéberebb érdekvédelem: az óvatosság. Mi lesz, ha az okos, a túlérzékeny, a sűrű idegrobbanásokkal élő bankember azt gondolja magában: „Ma még csupán a pénzem kell az ilyen értelmiségi demokratáknak, holnap azonban már a fejem. Támogatni tehát csak azokat a kérelmezőket támogatom, akik legalább egy milliméternyire meghajtják magukat előttem.”

Mindez megtörténhet. De a levelet még az ilyen komoly kockázat ellenére sem kezdhetem el selymesíteni. Inkább reményt váltok, s abban kezdek hinni, hogy egy okos vezérigazgatónak nemcsak a sorokra bízott üzenetet kell megértenie, hanem a stílusét is. A stílusból sugárzó üzenet pedig valahogy így hangozhatna: „Tisztelt Uram, rohadt ügy ez a pénzkunyerálás. Inkább öt tonna lepkét kérnék Pünkösdre Öntől, hogy a Szentlélek megjelenését ne kopár éggel fogadhassam. Egyébként pedig azt szeretném még mondani, hogy én valójában nem kérek, hanem a kötelességemet teljesítem. Hiszen ahogyan ez a nép Önt a pénzügyei bonyolításával bízta meg, én rám viszont – sokakkal együtt – szelleme, nyelve, kétségei és reményei gondozását bízta. Úgy gondolom, hogy egyenrangúságunk alapja nyilvánvaló.”

*

A költők életében is nagy szerepe volt mindig a pénznek, vagy annak, ami megtestesítette számukra a pénzt, de sokkal kevesebbet írtak róla, mint amennyit hétköznapjaikon foglalkoztak vele. Gondoljunk csak példaként Villonra, Balassi Bálintra, Csokonaira, Byronra, Balzacra, Dosztojevszkijre, Baudelaire-re, Rimbaud-ra. Írói világuk fölött úgy kóválygott a pénz kísértete, mint ragadozó sasé vagy vércséé a tavaszi rétek fölött. A folyton nélkülöző József Attilánkat is újra és újra derékon kapja ez a gond. Így jajdul föl egyik legmegrázóbb, társ után sóvárgó, szerelmes versében, a Nagyon fájban:

Ez azonban inkább csak afféle költői elszólás és nem a pénz világát érzelmileg és gondolatilag elrendezett fölfogás bizonyítéka.

A magyar költők közül valójában csak ketten foglalkoztak eddig tételesen és félreérthetetlenül a pénzzel: Petőfi és Ady.

A Gazdálkodási nézeteim című versében így ír Petőfi:

Ezekből a sorokból s más részletekből is egyértelműen az derül ki, hogy Petőfi számára a pénz a szerencse egyik kézzelfogható változata, kaland, ráadás az életre, a szegénylegényes filozofálgatás tárgya. Azt hiszem, ahogy szellemes bordalokat írt, ugyanúgy írhatott volna szellemes pénzdalokat is. Petőfis szerepverseket.

Adynak a pénz egészen mást jelentett: vért és aranyat, életet, halált, új kiindulópontot. Mondhatnánk azt is, hogy új istent az ószövetségi és a protestáns Isten mellé. Petőfi a szabadság jelképét a végtelenbe futó Alföldben fedezi föl – Ady a Pénzre vetít rá ilyen látomásokat. A Mi urunk: a Pénz – írja egyik verse fölé, mint valami új vallásalapító.

Mi ez a kérkedő, pimasz, magamutogató pénz-őrület Adyban? Szerepkereső ösztön? A szent költészet profanizálása? A vérbaj mellé odarendelt kenyeres pajtás, akivel újabb és újabb botrányokat lehet majd kirobbantani?

Szó sincs róla. Az ő nagy szimbólumai nem mesterkélt agykoholmányok, nem didaktikus összegzések, amelyek lezárnak bizonyos gondolati vagy érzelmi folyamatokat, hanem ellenkezőleg egy eleddig fölfedezhetetlen világra nyitnak ablakot. Írjuk is le gyorsan, hogy költészetünkben, sőt az általam ismert világköltészetben ő az első, aki észreveszi és költőien meg is fogalmazza a pénz ijesztő spiritualizálódását. Annak az egész világra kiterjedő folyamatnak a kezdetét, amely mára megteremtette a Pénz kozmikus mindenhatóságát, világbanki segédlettel és kíméletlen démonitással.

*

De ha Ady és a Pénz szövevényes viszonyát elemezve megelégednénk ezzel a látnoki csúcsteljesítménnyel, féligazságoknál akadnánk el, hisz Adynak a Pénz nemcsak izgató, új költői tárgy volt, nemcsak a közép-európai kapitalizmus kikerülhetetlen és kihívó jelensége, hanem az ő különös, fejedelmi életének az igénye is. Aki ismeri egyik legvakmerőbb, vallomásos írását: A magyar Pimondánt, rögtön megérti, hogy miféle indítékok dohognak, forrnak, sisteregnek nem mindennapi pénzsóvárgása és pózoló, gőgös pénzimádata mögött.

Első és legfőbb indíték a korabeli magyar valóság, a szürke, porszínű magyar élet, az 1867-es kiegyezés erkölcsi csapdájában vergődő nemzet állapota, amelybe ha csak kicsit is belelát az ember, lehetetlen józanul elviselni. Mámor kell hozzá, toronymagasba cirkáló agyvelő, hogy a szem ne a maga hétköznapi dermedtségében lássa a világot, hanem a fölizgatott érzelmek gyönyörű anarchiájában.

De az életet, persze, nemcsak elviselni kell s naponta belelökni ködbe, látomásokba, hanem újrateremteni is a semmiből. A magyar Haláltó helyén új vizeket kell kitalálni, az új vizekre új hajót, melyen ott van a Holnap hőse. S ezt a hőst mindenki mástól el kell különíteni, hogy eredetisége a saját törvényei szerint működhessék. Sőt: királyság kell neki! Udvartartás! Udvartartás a szokatlan szenvedélyek és a szokatlanul merész gondolatok számára. S ezekkel párhuzamosan pedig finom ruhák is kellenek, finom ingek, drága szappanok, borok.

S mindez, mint tudjuk, pénzbe kerül. Pénzbe a képzelet is. Pénzbe a történelmi és a parlagi magyar butaságok ellen megindított háborúk. Pénzbe minden egyes fölfedezett és kimondott igazság. Rothschildék kivilágított palotájáról gazos árokparton is lehet elmélkedni, lehet nyikorgó szamárkordéban ülve is, de mennyivel másként lehet egy olyan fiákerről, amelynek a Sors a kocsisa.

*

Ady és a Pénz boldogtalan viszonyát talán sose lehetett olyan világosan megérteni, mint ma, száz évvel később. Kísértetiesen hasonló folyamatok és átrendeződések zajlanak ebben a mostani világunkban is, mint amilyenek az Adyéban zajlottak. Tulajdonváltás, osztályok, csoportok helycseréje, őrületes iramú gazdagodás és elszegényedés. És ha tetszik: ugyanúgy „épül, szépül, csinosodik” az ország, mint akkor, de ugyanúgy fut ki alóla a föld, fut ki az erkölcs. Akkor a világháborúba s Trianonba futottunk bele – most vajon, mibe futunk? Helyrehozhatatlan idegenségbe, amelyben a meghittség, az otthonosság fogalma már csak szótári fogalom lesz és a magyar nemzeté pedig egy letörött ajtókilincs? Igen, de száz évvel ezelőtt akadt valaki, aki nem azt ismételte el, hogy „Talpra, magyar, hí a haza”, hanem, hogy adjatok bort a lángelmének, fölségeset, királyit, mert Magyarországon újra kell álmodni mindent: szerelmet, múlt időt, vereségeket, a kielégületlenségek borzalmas századait és ezt csak a tökéletes mámor szabadságában lehet. Nagy-nagy pénzráfordítással, az egész nemzet tékozló fiaként.

*

Nem tagadom: kortársaim közt láttam és irigyeltem is néhány vonzó és öntudatos alkoholistát, de olyat egyet se láttam, aki mint Ady, az egész nemzet nevében tudta magát halálra inni.

*

Fiatalok, ismeretlen barátaim, köztetek talán még akadhat egy, aki Adyt nemcsak az ivásban, de a műteremtésben is követni tudja.

Forgácsok a földön VII.

Ha erdőben, bokorra dobva pillantom meg a meggypiros, csipkeszegélyű kombinét, talán meg se lepődöm a látványtól, hiszen már régóta megszokhattuk, hogy a legcsiklandósabb szerelmi idillek és a legbrutálisabb szerelmi drámák egyaránt hozzátartoznak a városközeli erdők életéhez. De ez a képzeletet fölgyújtó női holmi nem egy bokor ágán, hanem egy juharfa megközelíthetetlen magasában virított, lengett. Árbocmagasságban. Találgatni kezdtem: hogyan kerülhetett oda? Fölhajította valaki csak úgy lazán, könnyedén? Nem, nem, az lehetetlen. Olyan magasra egy ilyen pillekönnyű „szereleminget” nem hajíthat föl senki. Fele magasból visszahullott volna a földre. Vagy talán egy szerelmes-győztes fiú vette a szájába s mászott föl vele a fára, áthatolva az ágak sűrűjén, hogy diadalmasan kitűzhesse, miként a filmhíradókból ismert szovjet kiskatona a Vörös Hadsereg zászlaját a Reichstag csúcsára, 1945 májusában? Lehetséges, de ilyen mutatvány és teljesítmény inkább csak regényekben történik meg, vagy lélegzetet elállító filmeken, a valóságban alig-alig. Bevallom: még az is átcikázott a fejemen, hogy egy holdkóros, szerelmes pilóta ejtőernyőként használta egy romantikus jelenetben. Igen, igen, de akkor hol a holttest?

Kielégítő magyarázatot ott a helyszínen sem a logika, sem a képzelet határán belül nem találtam. Segítségemre ezúttal is a költészet sietett. József Attila néhány tűnődő, érzékletes és filozofikus sora jutott eszembe a Téli éjszaka című verséből:

Bizony, bizony: annyi mosoly és annyi ölelés!

*

És mennyi zavarba ejtő feledékenység mindenütt!

Egyik legszínvonalasabb és legszilárdabb anyagi alapokon nyugvó irodalmi folyóiratunk szerkesztői egy körlevélben arról kérdezik a kortárs magyar írókat, hogy az olyan klasszikusaink közül, mint amilyen Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Füst Milán, Kassák Lajos, Déry Tibor, Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László, Vas István és Nagy László volt, kit tekintenek ma továbbra is eleven, időszerű, olvasható és megtermékenyítő hatású írónak? Kinek az életműve fakult meg, kié alszik, s kiét kellene nekünk a magunk kis mitológiájával kiegészítenünk és föltámasztanunk?

A szerkesztőség kérdései, első hallásra, tapintatosak, ártatlanok, szakszerűek. De csak néhány percnek kell eltelnie ahhoz, hogy a gondolatok s a képzettársítások elszabaduljanak és elhagyják a szertartásos tapintat színterét. Tudniillik: a szerkesztőség kérdései mögött a magyar irodalom szinte minden tegnapi, mai és holnapi kérdése is ott feszül. Kezdve azzal, hogy jó irányba indult-e irodalmunk, amikor Janus Pannonius latinját levetve magáról, magyarul indult tovább vagy a váltással együtt járó zavarai, megrendülései azóta is nyomasztják, mint akit születési rendellenességei élete végéig kísérnek?

A kérdés öt évszázad elmúltával is kérdés marad, hiszen, amikor ez a születéssel azonos nagy fordulat megtörtént, Európa már túl volt Dantén, Petrarcán, Villonon, túl a gótikus templomépítés vakmerő áhítatán és lendületén, túl nemcsak a reimsi székesegyház megépítésén, hanem a kassai dómén is. Ami utólagosan azt sugallhatja, hogy a gótika kora és Mátyás rövidéletű reneszánsza után mi, magyarok, az irodalomban is megpróbálhattunk volna előre lépni valamilyen hajlékony, zsenge, kezdetleges „dolce stil nuovo” irányába, de Danték, Boccacciók, Petrarcák, Villonok helyett mi még a római és a görög szerzőknél is távolabbi „elődökhöz” hátráltunk vissza. A Biblia nagy költő-prófétáihoz. Ézsaiáshoz, Jóbhoz, Jeremiáshoz, Ezékielhez és a többiekhez. A Mohács utáni magyarságnak ők mondták a leghitelesebb mondatokat az égi hazáról és a földi hazáról egyaránt. Hallgassuk csak: „Ímé, én hozok reátok meszünnen való nemzetet, oh, Izráel háza! ezt mondja az Úr. Kemény nemzet ez, ősidőből való nemzet ez; nemzet, amelynek nyelvét nem tudod, és nem érted, mit beszél! Tegze olyan, mint a nyitott sír; mindnyájan vitézek… És megemészti aratásodat és kenyeredet; megemészti fiaidat és leányaidat; megemészti juhaidat és ökreidet; erősített városaidat, amelyekben te bizakodol, fegyverrel rontja le.”

Izráel háza helyébe Magyarországot, a meszünnen érkező nemzet helyébe a törököt kell csak behelyettesítenünk és ott áll mindenki előtt lecsupaszítva a végzet: a három részre szakadt ország, amelyben gaz virágzik föl, szörnyű bűntudat és csupán profetikus reménykedés.

Ha ezzel a hátérrel együtt próbáljuk megérteni irodalmunk alkatát, kényszerhelyzeteit, talán könnyebben elfogadjuk Illyésnek azt a megállapítását, hogy nem minden nép irodalmának van irodalmon túli föladata, de sajnos, a mienknek van. Valószínű, ha a Mohácstól mostanáig tartó léthelyzeteink megváltoztak volna, irodalmunk természete s mélylélektani reflexei is megváltoznak. De egyetlen század se hozta annyira közel hozzánk a Mohács utáni időket, mint ez a nagyra tartott huszadik, a két világháborúval, a két békeszerződéssel és a félévszázados szovjet hódoltsággal. Még a nagy szimbólumok is átvillannak egymáson: Szibéria, Gulág és a Héttorony; az összefogdosott embercsoportok elhurcolása akkor és most, a mi időnkben.

Ki az, aki történelmünk gyászos és gyalázatos folytonosságát elismeri, közben pedig az irodalomból kiiktatná a folytonosság kényszerét? Tetszik nekünk vagy nem: ez a kényszer bennünk van. Még abban is, aki minden sejtjével harcol ellene.

Az az író-névsor, amelyet a szerkesztőség – néhány név kifelejtésével – elénk tár, nemcsak arra buzdít, hogy elmondjuk: kit tartunk rendkívüli vagy éppenséggel zseniális írónak, hanem arra is feleletet vár, hogy ki felel meg a korszerű írószerep esztétikai, erkölcsi, még pontosabban fogalmazva: szakrális föltételeinek: Németh László inkább vagy Déry Tibor? Illyés Gyula-e vagy Weöres, illetve Vas István? Pilinszky vagy Nagy László? Szabó Lőrinc vagy Nemes Nagy Ágnes? (Szabó Lőrincet én írom ide önkényesen.)

Ezekkel a vagy-vagyokkal én az irodalomban úgy vagyok, mint a magyar történelmi egyházakkal, vallásokkal. Elkötelezett protestáns létemre minden mellékgondolat nélkül becsülöm az elkötelezett katolikusokat. Tudom, hogy ők az „elődeink” voltak s ezen az se változtat, hogy komoly kényszerek és komoly meggyőződés következtében ellenfelekké váltunk az idők folyamán. A magyar protestantizmus és a magyar katolicizmus, történelmünk őrjöngése közben, egymást föltételezte, szülte meg vagy szülte újjá. A református Bornemisza és az ellenreformációs, jezsuita Pázmány ugyanazzal a meghitt és megtermékenyítő feszültséggel él bennem, mint mondjuk, Pilinszky és Nagy László! Ha Pilinszky emelkedetten kopár, extatikus hangján hallgatom meg az Apokrifet, az egész magyar költészet belső hangját hallom. Visszhangos szívdobogást: egyetlen ember lépked szemközt a pusztulással. Mindegyik pusztulással, amely a közös időnkben és sorsunkban szembejött velünk. De ilyenkor sose jut eszembe, hogy Nagy László Menyegzőjének barokk lármájában egészen másféle ember, másféle szívdobogás vonul a tengerhez, a Nagy Megtisztítóhoz.

Tudom: kettőjük esztétikáját a Tordai-hasadék választja el egymástól. A kritika fölhasználhatja a tényt, ezt a rikító stílusbeli és szemléletbeli különbséget. De én soha! Németh Lászlóval vallom: „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. A nemzete szellemében kell elkészülnie.” S ebbe a műhelybe nemcsak az ellentétes „kritikai iskolák” képviselői dolgoznak be, hanem talán olyanok is, mint jómagam, aki vakon hiszi, hogy az igazi művek végül minden elfogult bírát elhallgattatnak.

Mire eldől bennem, hogy mit válaszolnék a szerkesztőség körkérdésére, hirtelen eszembe jut, hogy mindenütt válaszolhatok, csak épp az előkelő s rangos folyóiratban nem. Ugyanis évekkel ezelőtt egyik szerkesztője azt írta rólam kritikai rovatukban, hogy: Csoóri csak volt. Valaha. Régen. Egy rossz emlékű, elsüllyedt korszakban s ma már nem létezik.

A szerkesztőség bizonyára elfelejtette ezt az írást, egyébként nem kér meg arra, hogy kérdésére válaszoljak. Én sajnos, nem felejtettem el. Úgy gondolom, stílustalan lenne most pimaszul föltápászkodnom a nemlétből s csak úgy egyszerűen bekopogtatnom a szerkesztőség ajtaján.

Forgácsok a földön VIII.

Régóta tisztelem az állatvédőket. Nemes ügy képviselői korunkban: az emberi jogok kitágításával párhuzamosan egyre sikeresebben küzdenek az állatok természetes jogaiért.

A tisztelet mellett azonban érzek némi zavart is: ki tudná megmondani, hogy meddig terjed illetékességük határa, másként fogalmazva: erkölcsi fennhatóságuk? Az, hogy a kutyákat, a lovakat védjük a kínzástól – rendben van. És hogy a szerencsétlen libákat is a töméstől – szintén. Az arénában kéjjel kivégzett bikákról már nem is beszélek. De mit szólnának, ha a dadogó sikereken fölbuzdulva, megalakulna egy új társaság, amely azt írná föl egy hordozható, széles táblára, hogy jogokat a szúnyogoknak is! Pozitív diszkriminációt! Bizonyára én is beállnék közéjük, az Isten teremtette lények iránti tiszteletből, de ha bársonyos, sima augusztusi estén, olvasás közben, ösztönösen mégis agyoncsapnék egy kedves vérszívót, mit kezdenék a bűntudatommal?

*

Istentagadás? Persze, persze, miért ne lehetne ilyen is? Legyen! De ha ez lehetséges, sőt bizonyos filozófiák szerint szükséges is, miért ne lehetne ugyanilyen alapon magát a hitetlenséget is tagadni? A közönyt, a semmit, a barbár hápogást minden jó szándék ellenében, vagy a szörnyű eltömegesedést, amely emberi mű és sokkal súlyosabb következményei lehetnek, mint az istenhitnek?

*

Sok elbizonytalanodott embert látok mindenfelé. Toporognak az ürességben. Várták a nagy történelmi fordulatot: a demokrácia korát, a szólásszabadságét és most, hogy itt van, a beteljesülés élménye helyett az ideges vakarózás kényszerétől szenvednek folyamatosan. Régen a diktatúra és az émelyegtető szocializmus ellen mindig akadt egy-egy viccük, egy-egy célba találó mondatuk. Vagy ha nem beszélhettek nyíltan, beszéltek virágnyelven, a kijátszottak, a titkos összeesküvők nyelvjárása szerint.

Mára minden efféle politika érvényét veszítette. Aki négyévenként belép a szavazófülkébe, kiiktatja magát a kötetlen, a szabad lázadók sorából. A demokrácia „diktatúrája” megköveteli, hogy az egyén igent vagy nemet mondjon a társadalmi, a történelmi folyamatokra. Igent vagy nemet akkor is, ha igazi meggyőződés helyett óránként változó sejtések kormányozzák. Megszilárdult viszonyok között, természetesen, szilárd az igen is és a nem is, de a mi kapkodó, csakazértis-döntéseink még hosszú ideig zűrzavaros helyzetekbe sodornak minket.

Általában a konok igen és a konok nem: a pártok szava és a szigorú vallásoké! Tudom: bizonyos pillanatokban megkerülhetetlen szavak, de azt is tudom, hogy a valóságértelmezés mindennapi drámájában ugyanúgy leegyszerűsíthetik az életet, mintha a sokszínű föld, a sokszínű ég és természet ábrázolására egyedül csak a fekete és a fehér színt tartanák alkalmasnak, ami ostobaság, sőt szinte perverzitás volna.

Sajnos, az újszülött demokráciák tömegembere rákényszerül erre az egyoldalúságra. Rákényszerül, mert ismeretek híján nincs választéka. Se érzelmi, se gondolati.

Ahhoz ugyanis, hogy egy változásban kínlódó, vergődő társadalom választani tudjon, kevésnek bizonyulnak számára még a tények is. Legalább ilyen szüksége van az értelmezésükre. A belőlük kibontható távlatokra és esélyekre. És nem csupán azon a szinten, ahol az értelmezésükből nagybetűs újsághír lesz vagy parlamenti fölszólalás, hanem ahol beporzó és megtermékenyítő szellem.

Nyolc év óta ennek a hiányától fulladozunk. Hiába áll föl a dobogóra időnként egy-egy kétségbeesett gondolkodó és történelmi példákra hivatkozva, hiába jelenti ki, hogy amíg egy országnak nincs életrevaló szellemi élete, intelligens kormányai se lehetnek, kijelentése addig él csak, amíg megfogalmazza, mert véleményét a megvadult tömegként rohanó események és napihírek pillanatok alatt halálra tapossák.

*

Szellemi élet, persze, nem úgy születik, hogy a magzatvédelmi törvénnyel párhuzamosan rendelkezik róla a kormány. Rendeletek helyett inkább ihletre, dacra, elkeseredésre, szenvedélyre van szükség. Eretnekségre és falakat áttörő zsenialitásra.

Fejtő Ferenctől tudjuk, hogy József Attila A Dunánál című versét „baráti megrendelésre” írta egy tanulmánykötet számára. Ez a tény látszólag ellentmond az ihletettségre való hivatkozásnak. De csak látszólag, mert József Attila nem egy-egy pillanata volt ihletett, hanem az egész élete. A Dunánál című verse mellett „megrendelésre” írta a Levegőt! is.

Kiterjeszthető-e József Attila példája a mai magyar szellemi életre? Segítene-e rajtunk bármiféle buzdítás, megrendelés, sarkantyúzó jóslat? Attól tartok, hogy nem. A magyar szellemi élet, sajnos, már rég nincs ihletett állapotban. Ami, természetesen, nem azt jelenti, hogy nincsenek ihletett írói, zenészei, tudósai, orvosai, közgazdászai, hanem, hogy a belőlük kipattanó szikrák olyanok csak, mint a karácsonyi csillagszóróké, elkápráztatnak, de nem fűtik át, sőt nem gyújtják föl körülöttünk a levegőt.

Sokak szerint azért van ez így, mert a XX. századi nagy válságokban – háborúkban, diktatúrákban, egyéb meghasonlásos őrületekben – kimerültek az értelem tartalékai és az érzelmeké is. Magyarán szólva: kifogyott belőlünk a szusz. Pihenni s kikapcsolódni pedig nincs időnk, hiszen alig fejeződik be körülöttünk s bennünk egyik válság, a nyomában ott a másik, ami még vadabb, még cifrább, még kezelhetetlenebb.

Lehetséges, hogy a történelem ámokfutássá változott? A kis külön történelmek és maga a nagy is? Az emberiségé? S ezért alakulhatott ki versenyszellem a kultúrában? Ezért kellett mindig még a művészetben is gyorsabbnak és újszerűbbnek lenni másoknál? Vajon meddig tarthat még ez a civilizációs ostorcsattogtatás a fejünk fölött? Az irodalom mindig képes volt föllázadni mindenféle megszokás, kényszer, diktatúra ellen, hogy követhesse saját természetét. Mára már ezt a képességét is elvesztette volna? Képességét? Pontosabb, ha képesség helyett az öntudatát emlegetem, mivelhogy egyre több író fogadja el káromkodás és rettenet nélkül, vértelen arccal, hogy a verseknek, a regényeknek, a drámáknak is befellegzett. Hogy kiüresedett műfajok. Hogy más kell a közönségnek.

Ha ez ma így van, kérdés, hogy így marad-e holnap is? Hankiss Elemér a Proletár reneszánsz című tanulmányában ezt a mindenkor időszerű mondatot írja le: „A civilizáció élet és halál kérdése.” Azaz: nem holmi divatoké, beszédmódoké, megfontolásoké. A közönség fütyül az irodalomra? Az író nem fütyülhet. Ha nincs olvasója, írjon a többi írónak vagy magának, mert élet és halál kérdésében az emberi szellem nem teheti le még esendő fegyvereit sem.

*

Zárókőül talán még egy mondat kívánkozik ide. Zárókőül és a föntiek ellenpontjául: A hagyomány nemcsak tisztelgés, misztikus főhajtás a múlt előtt, hanem nagyon gyakorlatias rendezőelv. Évszázadokat, sőt évezredeket tart rendben.

Forgácsok a földön IX.

Az újságíró adatokat és tényeket sorakoztat föl a késői Kádár-rendszer viszonylagos nagyvonalúsága mellett. Nem mondhatom, hogy ellenszenvesen. Valami mégis zavar tárgyilagosnak tetsző okfejtésében. Talán a gézszerűen megszőtt, áttetsző logika. Miről feledkezik meg érvelése közben? Arról, hogy a puszta tény önmagában még nem történelem. Még akkor sem az, ha mindegyik ténynek külön-külön tanúi és hitelesítői is vannak. A történelem csakis a következményeiben válik igazán történelemmé. És akkor is csak úgy, ha a fölsorakoztatott tényeket átjárja valamilyen érvényes gondolat vagy eszme.

*

Volt idő, amikor valamilyen elszólás, mosdatlan mondat vagy nyelvtani kisiklás bizonyos társaságban ellehetetlenített egy embert. Ma? A rádiózás, a televíziózás, a szakadatlan fecsegés századában az ilyesmitől a szeme se rebben meg senkinek.

*

Egy nemzet kultúrája és erkölcse: alkotás. Mű. Remekmű, akár a nyelv. Így kell ápolnunk, használnunk, csiszolgatnunk s vigyáznunk rá.

*

Ahogy bizonyos emberek a nemzeti eszme rendszerét, értékeit, szóhasználatát örökölték, mások ugyanígy örökölték az irántuk való közönyösséget vagy érdektelenséget. Ez eddig rendben is van, nincs benne semmi rendkívüli addig, amíg az érdektelenség nem akar uralkodni, vagy meghatározó erővé válni minden áron.

*

Milyen különös: Mohácsig senki nem foglalkozik a sajátos magyar tulajdonságokkal. Sem az erényeinkkel, sem a bűneinkkel. Utána viszont fölfakadnak a források: a halálos veszély magunk felé fordít bennünket. De több mint száz esztendő kellett ahhoz, hogy eljussunk valamilyen összegzéshez. Zrínyivel eljutottunk. Ő az első, igazi tanulmányírónk, esszéistánk, akit nem az ószövetségi próféták sarkantyúztak, nem is a görög, a római filozófusok, történetírók, hanem saját tapasztalatai.

Amikor nemrég újraolvastam nagy esszéjét: a Török áfiumot, a Tanú folyóiratot elindító fiatal Németh Lászlóra gondoltam. Ezt írja beköszöntőjében: „Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság… Az essait a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni…”

Zrínyi eredetisége mögött is ez az eltökéltség, ez a felfedezői szenvedély munkál. Minden gondolata: vallomás és minden vallomása: gondolat. A legtöbb bűnt ő látja meg először bennünk s a Mohács utáni magyar abszurditások lényegét szintén. Ezt hangoztatja bátorításul kortársainak: „egy menekülése van a legyőzöttnek, ha nem remél menekülést.”

Egy életen át ezzel biztatott engem is.

*

A végvári vitézek ma – mondom némi történelmi romantikával és anakronizmussal – a tanítók, a tanárok. Különösen a kisebbségi sorsban vergődő nevelők. A magyarságot ugyanis ma nem az ország határain, a végeken kell megvédeni, hanem a szellem, a kultúra, az anyanyelv veszélyeztetett határain. Még tárgyszerűbben: egy-egy városban, egy-egy iskolában.

*

Ahol nincs egyetem, nincs felsőoktatás, ott a magyar nyelvű középiskolák olyanok, mint az a vasútvonal, amely egyszer csak abba marad a mező közepén.

*

A trianoni döntésen rágódva, emésztődve még az is eszébe jut az embernek, hogy Napóleon legyőzése után mért nem dúlták szét Franciaországot, mint ahogy minket? Természetesen szörnyű lett volna az is, de az összehasonlítás önként adódik, hiszen Franciaország se okozott kevesebb gondot Európának, mint az Osztrák–Magyar Monarchia s ezen belül Magyarország. Ráadásul Franciaország is soknemzetiségű ország volt: éltek benne bretonok, oxitánok, baszkok szépszámmal.

Akkor még a vesztes csak vesztes volt és nem volt szétvernivaló bűnös is?

*

Még egy mondat a súlyos trianoni megrázkódtatásról. Az elcsatolt területeket nem a győztesek kapták, hanem azok, akik közel álltak a győztesekhez.

*

Kicsit mindenkinek igaza van a vitázó felek között – mondja egy bölcsességre hajló hang a teremben. Te jó ég! – siklatom föl a szemem a mennyezetre. Ez a bölcsesség egy almacsutkát sem ér, hiszen egy csöppnyi igazság még a hazugságban is van. Éppen ezért az igazság sose korlátozódhat a részletek kiemelésére. Mindig csak a részletek összességéből és többletéből szikrázhat elő.

*

A munka nemesít – írtuk bele agyunkba évezredek emberi tapasztalatát. A mondat igaz volt és megdönthetetlen. Mára azonban megingott: az emberiségnek egyre kevesebb alkalma és lehetősége lesz a munkára. Elvégzik helyette a munkagépek, robotok, toronydaruk, számítógépek, alagútfúrók, ilyen-amolyan lángelméjű szerkezetek. Mi lesz így velünk, legtöbbünkkel? Lezüllünk, elkorcsosulunk? S kezdjük elhitetni magunkkal, hogy mostantól kezdve majd a munkanélküliség nemesít?

*

Ha megszemélyesítjük a televíziót, azt is mondhatjuk róla, hogy házhoz jön s ugyanúgy kiszolgál minket, mint valamikor a szódavizes és a reggeli zsömlés. A különbség az, hogy a televízió ott is marad.

*

Azt hisszük, hogy amiről hallunk és tudunk, azt már ismerjük is. Ez a hízelgő hit bődületes, nagy öncsalásokhoz vezet. Ijesztő felszínességhez. A képregényekhez, a keresztrejtvény-kultúrához. Ideje lenne tehát ötméteres falragaszokon bejelenteni: figyelem, emberek, újkeletű katasztrófa fenyegeti a világot. A járványt úgy nevezik, hogy egyetemes sznobizmus.

*

A hetvenhetes cseh Charta egyik aláírója vagy megszövegezője azt nyilatkozta egyszer, hogy szeretné megérni azt az időt, amikor egy-egy könyvet könyvként s nem revolverként kezelnek a közép-európai társadalmakban. Fölsóhajtása óta eltelt legalább húsz év, s a világ is minden ízében megváltozott. Vajon közelebb vagyunk-e a nagyon is szerény óhaj megvalósulásához? Aligha. Hiszen revolverről igen – de ki beszél ma méltósággal a könyvről?

Forgácsok a földön X.

Ma délelőtt hárman is megkérdezték tőlem: olvastam-e az Élet és Irodalomban egy bizonyos Gereben István nevezetű úr cikkét? Nem, nem olvastam. Miért? Kellett volna? Egyik megszólítóm szerint: igen, a másik szerint: nem, a harmadik ismerősöm pedig elámulva hidegvérű tájékozatlanságomon, elragadtatottan szorongatta a kezem. „Ez igen! Ez aztán a halálmegvető élet! Rakétákkal lövet ez a Gereben s neked a szemed se rebben. Összehívhatja ellened a Egyesült Nemzetek Szervezetét, a Biztonsági Tanács ülését, sőt fölszólíthatja az amerikai öreg hölgyeket, hogy gyűjtsék szorgalmasan a nyálukat és köpjenek le, mert állítólag valahol Erdélyben csúnyán és félreérthetően nyilatkoztál egy újságírónak a demokráciáról s ennek ellenére te békésen baktatsz a Benczúr utcában mintha semmi közöd se volna a háborúhoz.” Erre belőlem tör föl a nevetés: Csupa jó hír! Hiszen, ha már ülésezik a Biztonsági Tanács, akkor nincs semmi gondom, mert remélem, hogy az ugandai, az orosz, az olasz, a francia, az egyiptomi, a török küldött körültekintőbb lesz, mint Gereben és nemcsak a tizenöt-húsz soros újság-nyilatkozatomat olvassa el az egykultúrájú közösségek és a demokrácia viszonyáról, hanem utána néz egyéb írásaimnak is és azok alapján ítél.

Ez az új fejlemény olyan szempontból nézve is kedvez nekem, hogy ha eddig nem olvastam el Gereben úr egyetlen ellenem írt, gyűlölködő írását sem, ezt a mostanit se fogom. Végh Antalt, Gerebent ugyanúgy nem olvasok, ahogy tudatosan lúgkövet sem iszom.

*

A rádióban egy ismeretlen nevű lélekgyógyász beszél az önkifejezés szükségletéről. Mint lét-szükségletről. Azt mondja, hogy az önkifejezés a szabadság egyik előfeltétele, előállapota, gyakorló iskolája. Szép, szép az eszmefuttatás, tanár úr, de azért nem ártana árnyalni ezt a mélylélektani megállapítást. Tudniillik: a tehénbőgés és a szamárordítás is önkifejezés, de az Isten se tudja, hogyan lehetne bármelyiket is összekapcsolni a szabadság fogalmával.

*

Vannak kérdések, amelyeket azért nem tudunk bölcsen megválaszolni, mert bár sokszor megfogalmazták őket, de mindig rosszul.

Szerintem ilyen a modern művészet néhány alapkérdése is. Különösen a képzőművészeté s ezen belül is a minden kötöttségtől, hagyománytól, formától elrugaszkodott absztrakt festészeté. Hány olyan bekeretezett képet látott, láthatott a század embere, amelyen nem volt semmi látnivaló? Úgyis kérdezhetnénk: hány képtelen képet?

Ott állt, pontosabban ott függött előttünk a tárgyiasult kérdés, mi ez: kép-e vagy képtelenség, de csak halogató válaszok születtek. Akadtak, akik ezeknek az üres, elhíresült képeknek a titkát a beszédes misztériumok világába siklatták át, mondván: ahogy az Isten meghalt, úgy halnak meg sorba legnemesebb műfajai is. Voltak, persze, olyan értelmezők, akik a történelmen és a festészeten belül maradva, újkori képrombolást láttak bennük. A vallási eredetű bizánci után egy világi eredetű, absztrakt képrombolást.

Mindkét értelmezés megkerülte a lényeget. Mennyivel egyszerűbb lett volna rögtön a kezdetben a semmi, az ötlettelenség reklámjának tekinteni őket. Vakmerő szélhámosságnak, amely lefegyverezte még a múzeumok elitjét és gazdáit is.

*

Amíg a művészet kisiklásain tűnődöm, erőszakos légyzöngésre, légyberregésre kapom föl a fejemet. Egy nagy fekete példány túráztatja magát az egyik átlátszó ablaktáblán. Szeretne átrepülni rajta, ki a szobából, de csak szeretne. Nem megy. Az ablaküveg áttörhetetlen kínai fal. Isten üvegbarikádja.

A boldogtalan légy az imént még csak a saját, természetes erejével akart kitörni, szállni a dolga után, most azonban már a kétségbeesés és a hisztéria tartalékdinamóit is mozgósítja: brrrrr, zsri-zsri-zsri, de hiába. Marad ott, ahol volt. Pedig minden átlátszó, tiszta, végtelen. Látszik az utca, az ég, a szemközti háztető, sőt még a levegő is. Mi lehet hát a baj? Kissé arrébb mászik, hátha ott nem lesz olyan ellenálló a világ. De olyan! Fölpörgeti magát mégis, teste úgy rázkódik, remeg, mint az elektromos falfúróé, aztán végkimerüléses állapotban alázuhan az ablakdeszkára.

Szánalommal kellene néznem ezt a hiábavaló élet-halál küzdelmet, de nem tudom. Ugyanis huszonöt centiméterre attól a helytől, ahol a szerencsétlen légy félholtan hever, nyitva az ablak másik szárnya, és szabadon jár ki-be rajta lepke, légy, darázs.

Ó, téves csataterek hősei!

A némafilm Chaplinjére gondolok, aki a sejtjeiben hordozta az efféle helyzetkomikum emberiségre is érvényes filozófiai tapasztalatait.

*

Közben Eugen Ionesco, a román származású francia író egyik vallomás-töredéke is eszembe jut. A Kopasz énekesnő szerzőjéé. Ezt írja a Szemtől-szembe az élettel című naplójegyzetében: „Nevetségesek vagyunk. Ebből a szemszögből kellene magunkat látnunk. Csak a humor – legyen az rózsaszínű vagy fekete vagy kegyetlen –, szóval csak a humor képes nekünk visszaadni a derűt.”

*

Gyakran hallhatjuk manapság: ha nem marad meg a kultúra sokszínűsége, elszegényedik a világ.

A félelem jogos. Legszemléletesebb metaforája ennek a látomásnak a Szahara, amely lehangolóan egyszínű, noha homokban igen gazdag.

*

Másság. Ezt a sikerületlen, csökött szót az értelmiségiek és a politikusok egy része terjesztette el nyelvünkben. Akadnak köztük olyanok, akik úgy forgatják a szájukban, mint az amerikaiak a rágógumit.

Egyszer már majdnem leírtam én is a fogalmat. Igaz, kihívó daccal, jelezve, hogy nem ártana valamit finomítani a szó agresszivitásán, hiszen másokhoz viszonyítva, például, jómagam is másféle vagyok: más természet, másféle szellem. S az, amit képviselek, időnként, bizony, komoly védelemre is szorulna. Mint akármilyen másság.

*

Protestáns létemre sokat tanulhatnék a szentektől is. Nemcsak önismeretet, türelmet, aszkézist, alázatot, de szeplőtelen nyíltságot is. A legenda szerint Szent Ferenc a madaraknak is prédikált, de állítólag följegyezték róla azt is, hogy egyszer, amikor a hívőkhöz kellett volna beszélnie, végignézett rajtuk, hosszan áthatóan és így szólt hozzájuk: „Nincs mit mondanom Nektek.” Keresztet vetett, lejött a szószékről és otthagyta őket.

*

A legtöbb ember képtelen ilyesmire. Általában csak fölismerésre, illetve a megismerésre képes, a döntésre és a választásra nem.

Csoda-e, ha maga az istenadta tömeg, finomabban szólva: az istenadta nép kísértetiesen az egyes emberre hasonlít?

*

Lebukott zsebtolvajt faggat az újságíró. A szakma rejtettebb titkaira kíváncsi: mi kell leginkább hozzá? Sas-szem? Kézügyesség? Villámgyors helyzetfölismerés? Lélektani ismeretek?

– Angol hidegvér – mondja öntudatosan a magyar „mester”.

*

Zárshop – olvasom egy budai kis üzlet cégtábláján, nagy sárga betűkkel.

Ha ez az ateizmussal fölérő magyar nyelvtagadás ilyen módon fertőzi tovább szókincsünket, lassan azt kérdik majd tőlünk az utódaink: mi az a zár?

Forgácsok a földön XI.

1998. május 23. Egy nappal az országgyűlési választás második fordulója előtt. Csönd van mindenfelé: a kampánycsöndön túli csönd. Szinte testileg érezni, hogy visszafojtott lélegzettel várakozik az ország: ki győz majd holnap?

A Budapest Szálló előcsarnokában egy szemfüles újságíró lép oda hozzám. Arra kér, hogy jósoljak neki. Elég, ha csak két mondatot mondok is, hiszen tizenöt-húsz személy véleménye a hétfői újságban szenzáció lenne. Bombasiker. Szokatlan politikai csemege.

Minden efféle szenzációt mosolyogva szoktam elutasítani. De most megszállt az ördög: „Rendben van, uram, mondok két mondatot, de az nem jóslat lesz, hanem figyelmeztetés. Ez pedig így hangzik: hétfő reggeltől egyetlen magyar se felejtse el, hogy mi jól szoktuk kezdeni és rosszul szoktuk végezni.”

*

Nem lehet évtizedekig zsibbadásban tartani egy nemzetet, utána pedig elvárni tőle, hogy ruganyos legyen, okos, mozgékony és emelkedett.

*

Nem hiszem, hogy egy nép sorsát csak politikailag lehet képviselni, különösen olyan időkben, amikor napról-napra gátlástalan túlzásokba csap át a hatalmi akarat és a politikai érdek.

*

Amelyik nemzetnek nincs önálló szellemi élete, nem lesz igazán önálló kormánya sem.

*

Ha a tudás: hatalom és nemcsak a szó korábbi magasztos értelmében – vajon, mi korlátozhatja ezt a hatalmat? Csakis a kultúra eleven jelenléte, csakis a művészetekből szétsugárzó szellem. Ezért hiszek én egyre makacsabbul az irodalom, a festészet, a zene, a piacivá vált filmművészet talpraállásában. A csömör, a szükség, a fölhalmozódó kétségbeesés föl fogja őket rázni démoni tehetetlenségükből.

*

Valamikor, még a hetvenes évek elején ütötte meg a fülemet ez a fogalom, hogy: „másodlagos irodalom”. Első hallásra alaposan félreértettem, mert a másodlagos jelzőt magamban silánynak, rossznak értelmeztem. Holott nem erről van szó, hanem arról, hogy sokkal szívesebben hallgatják az emberek a költészetről, az irodalomról szóló eszmefuttatásokat, mint magát az eredeti műveket: egy verset, egy novellát, egy regényrészletet vagy egy drámát. Vagyis: a másodlagos jelenség fontosabb nekik, mint az elsődleges. Még világosabban fogalmazva: a magyarázat, az értelmezés közelebb áll hozzájuk, mint amit a közvetítők értelmeznek.

Mi lehet ennek az oka? A lustaság? Az elkényelmesedés? Az érzelmi élet elsivatagosodása? Vagy az eredeti élmények hiánya? Illetve: mindez együtt?

Azt hiszem, erről van szó. Végül is egy olyan kultúrában, amely idestova két évszázad óta az értelemnek, a mindent megvizsgáló és szétszedő észnek adott többlet jogot a hit, az érzékek képességével szemben, a végeredmény törvényszerű. Ráadásul: mióta a televízió fölfedezésével az ember nem csak hall a világról, de látja is azt, a másolatok rabszolgaságába esett. Szinte mindennap látjuk képernyőn az Óceánt, a titáni víztömeg hullámzását, de amit látunk, nem eredeti. Hiányzik belőle az erő, a csoda, a világteremtés zavarba ejtő talánya, a mitologikus csapzottság, melyben istenek születtek s melyben nagy bálnacsapatként úszkált a halál.

A másolatban látott világ: elvont világ. Absztrakció. Kilúgozott és lecsökkentett valóság.

Ezzel élünk, mintha körte, banán, papaya helyett körte, banán, papaya ízű tablettákat szopogatnánk.

*

Az a folyamat, ahogy a könyvet olvasó emberiség újságolvasó emberiséggé alakult át, ugyanennek az absztrahálódásnak a következménye. Nekünk már nem történetek kellenek, nem nyugtalanító katarzisok, hanem csak hírek. Reggeltől estig tömjük magunkba őket: két kanállal: fölrobbantotta magát egy palesztin férfi; Suharto elnök túlélésre játszik; a belga szakszervezetek ezt és ezt határozták; egy amerikai középiskolás fiú lelőtte szüleit és néhány osztálytársát; egy vénülő, állatkerti zsiráfnak annyira elzsibbadtak a lábai, hogy nem tudott fölkelni a földről s daruval kellett talpra állítani.

És még ötvenszer ennyi naponta!

A baj nem is egészen ez, hanem az, hogy a hírek mindig egyirányúak. Kívülről érkeznek hozzánk. A külső világból. Belülről alig. A belső realitásból.

Ezt a fonákságot már József Attila is észrevette. S költőhöz méltó daccal, a maga számára, megfordítja ezt a folyamatot. Ezt írja Irgalom című versében:

*

Félig bevallott élet. A nyolcvanas évek elején ezzel a címmel jelentettem meg egy esszé-kötetet. Beszédes címnek szántam, amely egyszerre leplezi le az akkori politikai rendszert s leplez le engem is. Vád és önvád sűrűsödik benne össze: a korlátok és az írói gyöngeség egybejátszódása, hogy csak féligazságokra, fél-szenvedélyekre és fél-bátorságokra futotta. Pontosabban: még a vakmerőség is félig érhetett célba, mivel a politikai diktatúra közege alkalmatlan volt arra a teljességre, amelyre vágyott az ember.

A politikai diktatúra helyét mára észrevétlenül és finoman a világ értelmezésének az erőszaka foglalta el. Ma nem elnyomják az embert, hanem – többszörös áttétellel – félrevezetik.

Egyre gyakrabban eszembe jut a valamikori könyvcím.

*

A gén-csoda, a klónozás mögött is fölrémlik az ember félrevezetésének a távlata. Micsoda bárgyúság még csak szóba hozni is a tökéletes másolat esélyét! Az eredeti utánzatát. Ugyanis e szerint a logika szerint, mondjuk, nemcsak Goethét lehetne sokszorosítani, hanem – még kimondani is szörnyű – a keresztre feszített Krisztust is! Vele együtt a szenvedés filozófiáját, a szeretet evangéliumát, az emberiség életét megváltoztató sorsot.

Ha pedig nem lehet, akkor biológiai trükk, tudományos csalás az egész.

*

Mára elég a sok megcsavarodott gondolatból. Blaise Pascal, három és fél század után, huzatos szobájában ülve azt üzeni nekünk: „Igyekezzünk helyesen gondolkodni, ez minden erkölcs alapja.”

Forgácsok a földön XII.

Sok okos, találó és messzire világító mondatot fogalmaztak már meg a hagyomány mélyebb értelméről és szerepéről. Az egyik így hangzik: a hagyomány rendező elv, évszázadok legjellemzőbb tulajdonságait őrzi és tartja össze. A másik így: a hagyomány nem más, mint a folyamatosan megújuló, illetve megújítható múlt. A harmadik azt bizonyítja, hogy a hagyomány nem egyszerű átöröklés, nem könnyed hozomány, amelyet elődeinktől ajándékba kapunk, de mindenkinek keményen meg kell dolgozni érte, ha el akarja sajátítani, s kötődni kíván hozzá.

A három találomra kiragadott megfogalmazás után még tízszer, húszszor ennyi hasonló súlyú gondolatot idézhetnénk Lao-cétől, Goethétől, Nietzschétől, Tolsztojtól, Kodálytól vagy Németh Lászlótól.

Helyettük inkább olyat ajánlanék, amely tökéletesen beleillik az információs társadalom gondolatkörébe és szóhasználatába: az igazi hagyomány mindig a legmegbízhatóbb információ számunkra, hiszen a legfontosabb tényről, eredetünkről tájékoztat minket, s egyúttal figyelmeztet is eredetünkre.

*

A jófajta, nyílt hagyományok mellett vannak természetesen lappangó, sunyi, ördögi hagyományok is, amelyek mélyben áramló információként ugyanígy utalnak saját eredetünkre, anélkül, hogy bármit is elárulnának belőle.

Hosszú és bonyolult elmélkedés helyett legjobb, ha egy időszerű példát említek.

Romániában ma, június 4-én tartják az önkormányzati választások első fordulóját. Június 4-én, vagyis a trianoni békediktátum aláírásának nyolcvanadik évfordulóján.

Nem tudom, ki botlott bele ebbe a dátumba? Az a gyanúm, hogy Magyarországon senki. De ha mégis belebotlott, valószínű, hogy az időegyezést véletlen balesetnek tekinti, az egymásba rohanó vonatok példájára gondolva, naptári szerencsétlenségnek, amely mögött emberi vagy valamilyen technikai hiba húzódhat meg.

Azt hiszem, az ilyen jóhiszemű polgár semmit sem tud a történelmet alakító erőkről, a mélylélektan mocsár-zubogásáról vagy arról a nálunk ismeretlen érzésről, amelyet nemzeti cinkosságnak nevezhetnénk. Ne felejtsük el: június 4.-e csak nekünk, magyaroknak gyásznap, túlléphetetlen tragédia, a románoknak épp az ellenkezője: maga a győzelem napja. A legnagyobb siker minden sikerek között! Elképzelhető, hogy erről feledkeztek meg véletlenül? Brătianu, Románia akkori miniszterelnöke, minden kertelés nélkül ezt nyilatkozta a szerződés aláírásának idején: „Románia azért harcolt, hogy nemzeti akaratát érvényesíthesse a magyar kisebbség felett…”

Ezt csak úgy elfelejteni ugyanolyan lenne, mintha a mi március 15-énkről feledkeznénk meg véletlenül. Nem! Nem! Romániában sosem feledkeztek meg erről a napról. És nem is fognak! A napot tehát nem egyik vagy másik hanyag politikus vagy ártatlan közigazgatási szakember jelölte ki a többiek tudta nélkül, hanem a román nemzeti géniusz, amely diadalmas érzékenységként ott él minden román lelkében, és ha kell, fölszólítás nélkül is dönt, cselekszik, működni kezd.

Ez történt most is. Kissé misztikusan fogalmazva, a mélységesen mély román hagyomány „lapozott bele” a 2000. év naptárába, s bökött rá június 4-ére. S ez a hagyomány súgta fülből fülbe, a történelmi kárörvendés forróságával: „Menjenek csak a magyarok szavazni akár daccal is és demokratikus hittel, ezen a napon úgyis csak az juthat eszükbe, hogy még győztesen is csak vesztesek.”

*

Érdemes lenne egyszer a hagyomány magas nézőpontjáról megvizsgálni a költészetet is. Kiderülne, hogy a manapság fáradt kézlegyintéssel elintézett versek teli vannak olyan tudással, sejtésekkel, filozófiákon túli gondolatokkal, azaz: átléphetetlen információkkal, amelyeket sehol másutt nem találhatunk meg. Mutatóba írok ide néhány sort:

Ezt Ady írta. S a következőt is:

Kőbe kívánkozó üzenetek. Mint ahogy kőbe kívánkozó információ a két József Attila-i sor is, amely a XX. és a XXI. század fölvilágosult emberének lehetne a jelmondata:

Százezer tonna újság jelenik meg naponta a világon Kínától Amerikán át, Egyiptomon, Magyarországon át Málta szigetéig. De vajon van-e ennél a belső, költői információnál fontosabb és megrázóbb hír, fölismerés a megjelenő újságokban? Szerintem – nincs!

*

Mit tapasztalok? Gyakran azt, hogy Magyarországon az emberek akkor kezdenek csak el komolyan és kétségbeesve gondolkodni, ha zsákutcába kerülnek. Olcsó szellemesség volna tehát azt állítani, hogy a zsákutcának ma hasonló szerepe van, mint régen a kolostoroknak, ahova a tépelődő és magukat kínzó emberek vonultak el választ keresni gondjaikra? Bevallhatom, hogy én nem riadnék vissza ettől az olcsóságtól. A szentséges dolgok – az ilyen olcsó mondatok nélkül is – egymás után hagytak el minket.

*

A Sándorok! Friderikusz Sándor és Fábry Sándor legalább olyan népszerű ma Magyarországon, mint amilyen Petőfi Sándor lehetett március 15-e után hetekig, amíg nem írta meg az Akasszátok fel a királyokat című versét.

Isten őrizzen meg engem attól az ostobaságtól, hogy Fábrytól és Friderikusz Sándortól Petőfire emlékeztető csodát várjak el, pusztán azért, hogy népszerűségük indokolhatóbban kerülhessen egymás közelébe. Tűnődni inkább csak azon tűnődöm el, hogy a közönség meghódításához ma elegendőek a szellemes ötletek, a meghitt, parázna semmiségek vagy a pillanatokig fényeskedő sziporkák. A nagyság képzetéhez eddig többnyire a magasságot és a mélységet párosítottuk. A magasság ma teli van ujjongó és táncoló léggömbbel, a mélység pedig törmelékekkel és szeméttel.

*

Az alapszerződések aláírása idején, egy politikai rendezvényen ezt dörmögte mögöttem valaki: „Hagyomány? Ugyan. Nem kell nekünk már a világosi mező sem, letesszük mi a fegyvert Budapesten, Sopronban, Temesváron is. Ahol épp vagyunk.”

*

A világot maga alá gyűrő politikai, gazdasági, ízlésbeli áramlatok hatása alatt eredetiségünk egyre láthatóbban fulladozik. Nemcsak a sok irányból idenyomuló gyom fojtogatja, hanem a pompás és változatos dísznövények is. Az imént idézett Ady a XX. század elején a Magyar Ugart emlegette. A dudvát, a muhart, az elvadult gazos mezőt.

A mai vagy a holnapi Ady-utódoknak lassan a mindent ellepő dísznövényekről kell hasonlót mondaniuk.

*

Időnként az az érzésem, hogy néhány barátommal együtt már csak jellemünk maradékából élünk, mint azok az arisztokraták, akik a háború után darabonként adtak el egy-egy nyakláncot, festményt, századokat megvillantó címeres pecsétgyűrűt, hogy életben tarthassák magukat.

*

Ha valaki megkérdezné tőlem: mi volt a Világszövetségben eltöltött utolsó négy esztendőm leglidércesebb tapasztalata, gondolkodás nélkül azt válaszolnám, hogy bizonyos „magyar érdekekért” küzdő csoportoknak és személyeknek még a rossz alapszabály is fontosabb volt, mint a műveltség és a szenvedésektől megerősödött intelligencia, emberi értelem.

*

Végre ideülhettem íróasztalomhoz. Itt van előttem minden, ami oly gyakran elérhetetlen volt számomra: toll, fehér papír, írógép. S itt vannak az időközben fölhalmozódott jegyzeteim is. Legalább harminc vastag spirálfüzet. Kinyitom az egyiket, s azt olvasom: „A mások nyomora és az emberi katasztrófák a mi utolsó, felfedezésre váró földrészeink.” S alatta zárójelben a szerző neve: Jean Baudrillard.

A mondattól kiszárad a szám. Hát még mindig vannak világosfejű megszállottak, akiket kortársaimnak érezhetek?

Forgácsok a földön XIII.

Süt a Nap. Tavasziasan süt, pedig még csak február van. Egy életrevaló fénynyaláb ide verekszi magát az asztalomra és célba érkezve szétszálazódik. Könyvek, folyóiratok fényesednek meg tőle, egy nyitva felejtett zsebkés és három szem boltban vásárolt jonatán alma.

Ha valaki most váratlanul belépne a szobámba, Keleti Károly utcai búvóhelyemre, az elébe táruló látványban egy beszédes csendélet lehetőségét fedezhetné föl. Csendélet – könyvekkel, késsel és almákkal.

Természetes, hogy a belépő látogatóm sugallata nem csak közhelyes, hanem mindenestől múlt idejű sugallat lenne. Inkább az emlékezés és a kultúra része, mint a látható tárgyakból szétáradó valóságé. Hiszen az ezredvégen, pontosabban fogalmazva: a lezáruló, modernnek elkeresztelt, huszadik század végén az ember már csak önmagával évődve, heccelődve fogadhatja el az idillt, kötelező öngúnnyal, egyébként távoltartja magát tőle, mint a gyerekkori orrturkálástól vagy csínytevésektől. Azt hiszem, merész, forradalmas festőnek kellene megjelennie világunkban, aki Renoir, Van Gogh, Cézanne, Picasso, Braque vagy például a mi Ferenczynk, Derkovitsunk, Bernáthunk után elkezdene ma olyan csendéleteket festeni, amelyeken a megsértett, a száműzött, az önmagától is elidegenített idill újra polgárjogot követelne magának a század kuszaságai között otthonainkban és a kiállítási termekben is.

Ránézek a három almára és szinte megsemmisülve érzem meg, hogy nem jöhet ilyen festő. Legalábbis Magyarországon nem. Ugyanis az én bolti almáim már nem almák. Valami mások. Minden sejtjükben ott van a romlás. A héjuk még piros és sárga, de mindkét alapszínen átsejlik már a rothadást jelző barna szín. Tudjuk, hogy amikor Cézanne almákat készült festeni, órákon át társította, illesztgette egymáshoz „modelljeit”, hogy a színek, a formák, az árnyékok egy új valóságteremtéshez segítsék őt hozzá. Új valóság- és világlátáshoz, mert ezek nélkül az ember nem újíthatja meg viszonyát sem a természethez, sem ahhoz a korszakhoz, amelyben él, sem a nagy áradásokhoz: az emberiség történelméhez. Képzeljük csak el, mire egy mai Cézanne elrendezné az asztalon az almákat, a könyveket, a jóslatos kést és elkezdené őket festeni, aligha jutna tovább egy maszatos vázlatnál, mert a fölpuhult modellek a szeme láttára pusztulnának el.

*

A hitványulás, a romlás szinte mindent megérintett, amit a természet formált és őrzött eddig. Ahogy terjeszkedik, s hódít a művi világ, úgy silányul a természeti. Az ősi. Az isteni. A csodák eredetiségétől és változataitól hatalmas.

Az almáimmal együtt, szinte párhuzamos időben, csenevészesedik a kutyánk is. Nem föltétlenül csak az izomzata, szaglása, hallása, hanem a természete.

Aki csak valamennyire is járatos a kutyafajták gazdag világában, tudja, hogy az erdélyi kopó, ez a háromszínű: bársonyfekete szőrű, csersárga jegyű és fehér foltot viselő állat a vadászkutyák nemes rendjébe tartozik. Közvetlen őse a honfoglaló magyarság lovas civilizációjának egyik díszpéldánya. Velük együtt érkezik ide a Kárpát-medencébe s az itt honos kopóval keveredve „teremti” meg mai, erdélyi kopós formáját s tulajdonságait. Megkülönböztetett szerepét jelzi, hogy a ló, a turul, a szarvas, a medve mellett már a 14. századi Képes Krónikák miniatúráin is megjelenik. Részben kortársként, részben a hajdani idők kihagyhatatlan résztvevőjeként. Egyformán vadásztak vele szarvasra, őzre és vaddisznóra.

A három színnel büszkélkedhető kopó egyáltalán nem tarka kutya, nem foltos. Ellenkezőleg: egymást kiegészítő és ellenpontozó színei miatt inkább talányos, nyugtalanító s hétköznapiságában is mindig ünnepélyes. Szőre színében van valami a holló színéből, egy villanásnyi fehér a mellén a hattyúéból s ugyanakkor barna a farkaséból. Ha meggondolom: illett ez a kopó a lázadó s tragikus Koppányhoz, illett István királyhoz és a hunok királyát utánzó, reneszánsz Mátyásunkhoz is. Szolgaként is nemes volt, sőt a kutyák között egyenesen arisztokrata. Nem véletlen tehát, hogy a második világháborúig ott sürgött-forgott a magyar, főként az erdélyi magyar arisztokrácia legbensőbb világában. Az pedig még kevésbé véletlen, hogy az 1947-ben hatalmon lévő román kormány – élén a színváltó, ravasz és okos Petru Grozával – törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színéről, tűnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornissokkal együtt. A mögöttük fölhalmozott és szakadékba sodródó századokkal.

Ki hallott már ilyet: kutyák a puskacsövek előtt! Kutyák a vesztőhelyen! Akár az Aradi Tizenhárom! Mintha Haynauék után bizonyos román főemberek is ráéreztek volna arra: nem elég győzni, föl is kell a győzelmet pántlikázni. Embervér után nemes kutyák vérével is.

Ki tud erről a különös pusztításról idehaza? S ki tud a világon? Aki tudott is, a tömérdek szörnyűség között elfelejtette.

Azért mégis akadt egy-két makacs megszállott, aki nem nyugodott bele, hogy ez az önérzetes, büszke kutyafajta a Képes Krónikák után a 20. századi fotógyűjteményekben maradjon fönn. Valamikor a hatvanas évek elején, legendás hosszú keresés után, találtak néhány pár fajtiszta kopót Erdélyben és megvásárolták. Egyik hír szerint a budapesti Állatkertnek, a másik hír szerint maguknak s valahol a Börzsönyben újra szaporítani kezdték az állatot.

Bátor névre hallgató kutyánk, a fülébe égetett szám tanúsága szerint a 411-ik „példány” az újratámasztás isteni kísérletében.

Az erdélyi kopó tehát él. A szakértők így írják le nagyjából tulajdonságait és jellemrajzát: „Ez az ősi magyar fajta nagyszerű vadászkutya. Vadászat közben bátor, okos, kitartó s önálló kezdeményezésre képes. A nagy vadakat konokan űzi, a kisebbeket a földre nyomja. Szimata kitűnő, a szagnyomot tévedhetetlenül követi. Ezenkívül kemény, de engedelmes állat, a gazdájához az egyenrangúság természetes ösztönével ragaszkodik…”

Szó szerint mindezt elmondhatnám, illetve elképzelhetném a mi erdélyi kopónkról is, ha például részt vehettem volna vele lovas falkavadászatokon, vaddisznót, szarvast vagy akár medvét hajszolva, mondjuk azokon a mezőségi, csíki, gyergyói, fogarasi tájakon, ahol évtizedeken át a hírhedt diktátor: Nicolae Ceauşescu és válogatott főemberei vadásztak.

De Bátor és én csak egy összezsugorított vadászmezőt kaptunk a sorstól: egy elhanyagolt, göcsörtös és gazos futballpályát Pesthidegkúton, közel a város széléhez, ahol csodaszarvasok helyett legföljebb szarvasbogarak mocorásznak és röppennek föl időről-időre a fűből, agyaras vaddisznók helyett pedig csak egerek kóricálnak.

Egyik délutáni, cserkészgető sétánkon földbe gyökerezett a lábam. A katángkórókat gondosan levizelő kutya egyszercsak megáll mellettem, laska-fülét kissé megemeli s visszafojtottan nyüszíteni kezd, mint aki vadat érez. Nagy vadat, veszélyeset. A következő pillanatban már ugrik is, veti bele magát a gazba, vérgőzös fejjel a bogáncsok közé. Úristen – egy egér! Nem nyúl, nem őz, nem vadkan, hanem csak egy rohanó macskafalat. A vadűzés ősi ösztöne mégis olyan mindent elsöprő szenvedéllyel támadt föl benne, hogy megtüskésedett hátán a szőr, izomzata belobbant, mint az iramodó rakétáké és már kapta volna is el a csánkját, az irháját annak a négylábú micsodának, de, sicc-succ, az a kis villámló, szürke piszok eltűnt előle egy lukban!

Hát idejutottunk! Ezer esztendők nagy kalandjai után ide! Az erdők suhogó ágai és zöld birodalma helyett egy dohos egérluk szájához. A büdös fenéhez.

Az ösztöneiben megszégyenült és leforrázott kutya egyszeriben tombolni kezdett. Neki állt ásni a lábaival, kapart, hányta a földet hátrafelé, sírt, nyüszített dühében, mintha Toldi Miklósnak egy bika megfékezése helyett pimasz legyeket kellene elkapdosnia a levegőben.

Forgácsok a földön XIV.

Végre vasárnap! A hét napból ehhez az egyhez ragaszkodom. A többi amúgyis a marcangoló kutyáké. Mások ezen a napon kilazulnak, lazsálnak, kertészkednek, templomba mennek, fölautóznak a hegyekbe vagy le a Balatonhoz s kifeküsznek az ég alá. Én, épp ellenkezőleg, szigorúan bezárkózom a dolgozószobámba s a nap hagyományos megszentelése helyett földúlom, fölforgatom a napot. Magánszertartásomat azzal kezdem, hogy odalépek egy nagy, képzeletbeli gonghoz, amely akkora, mint a hintókerék s egy vaskos durunggal megdöngetem. Dönn-dönn – hullámzik faltól-falig a hang, a mesterséges csöndet előkészítő bongás. Megtelik vele a szoba, a fejem, megtelnek vele idegsejtjeim s tapasztalatból tudom, hogy ezután a bongás után egészen más szerepe lesz bennem az esők hangjának, a vonatokénak, egészen más a vércsekiáltás emlékének, mint kint a mezőn.

*

Miért van szüksége az embernek néha laboratóriumi csöndre? Azért, mert a természetes csönd többnyire lágy, puha, zsongító, lefegyverző. Nagy kiegyenlítődések eredménye. Alku-csönd. Ha szól is valahol a kakukk, az erdei körfűrész, a szél és a lombneszezés magába nyeli s eltompítja. Az ilyen istenáldotta csöndben nem izzik föl soha semmiféle szenvedély, nem csihol szikrát semmiféle őrület. Pedig egy olyan világban, ahol az életet hazug egyezkedések, félévszázados „türelem-játékok” korlátozták és kicsinyítették, az embert egyre jobban azok a szenvedélyek izgatják, amelyek lobbanékonyak, különcök, a szépen kitaposott gyalogutak helyett a háztetőn járnak, belekapaszkodnak a felhőkbe, a költészetbe s vitetik magukat árkok-bokrok fölött, kicsinyes megalkuvásokon át a boldog vagy az eszelős kiáltásokig.

*

Még le se írom ezeket a mondatokat, máris megmozdul alattam a föld. Vonatok rohannak, zúzmarás vagonokkal, lángoló kazlak buknak orra, mint lángoló hátú emberek s tolongani kezdenek bennem az eltemetett történetek is. Az őrület meséi. A huszadik század fölgyűjtetlen népmeséi. Egyszer volt, hol nem volt, volt két kárpátaljai magyar fiú. 1944-ben ezek a fiúk huszonegy évesek voltak. A háború már a Kőrösmező környéki harcokban alaposan megpörkölte őket. De megúszták. Megszabadultak a katonaságtól is. A hetedik érzékükkel azonban azt is megérezték, hogy a kárpátaljai magyar világnak újra vége lesz, ráadásul a csehszlovákok kifinomult terrorja helyett jön majd a mindent földbe taposó szovjet úthenger, a T-34-es szovjet tankvilág s nekik akkor is végük, ha megszöktek a háború elől. Úgy gondolták, legokosabb lenne kámforként eltűnni előle. Átszökni Magyarországra, az anyaországba.

A gondolat még azelőtt kicsirázott bennük, mielőtt a szovjetek a kárpátaljai magyar férfiak zömét – tizennyolc évestől ötvenöt évesig – hamis dobszóval összedoboltatták volna, hogy jóvátételi munka ürügyén a Szovjetunió más köztársaságaiba hurcolják őket.

A két fiú gondosan fölkészült a szökésre. S nemcsak lelkileg, hanem gyakorlatilag is. Három héten át minden éjszaka egy fürdőmedencében gyakorolták a víz alatti úszást, ruhában és egy súlyos hátizsákkal a hátukon, hogy a Tiszán, a megbecstelenített határfolyón életveszély nélkül átjöhessenek.

Az első megpróbáltatásos tervük sikerült. De az első után jött a második. Jó, hogy átértek, jó, hogy nem kapta el őket semmilyen katonai határőrség, de mi lesz ezután? Kinél és hogyan húzhatják meg magukat néhány napig, hogy utána elvergődhessenek valamelyik nagyobb magyar város „bozótosába”? Élnek ugyan rokonaik Uszkán, Magasligeten, Fehérgyarmaton, de a trianoni döntés és a húsz esztendős csehszlovák uralom úgy megrongálta a rokoni kapcsolatokat, hogy, szökevényként, ők ezt a foszladozó viszonyt már nem terhelhetik meg. Hiába születtek Kárpátalján magyarnak, Magyarországon csupán bujdosók lehetnek, gyanús, idegen alakok. Rejtekhelynek marad tehát egy-egy csőszkunyhó, szénapajta, kukorica szárkúp kint az őszi, letarolt határban.

Épp egy ilyen szárkúpban pihenték ki az előző éjszakai gyaloglás fáradalmát, amikor a mezőn böngészgető cigánygyerekek arra figyeltek föl, hogy valamitől meg-megmozdul egy-egy szárkéve. A titoktól izgalom bújt beléjük. Talán róka bújhatott oda, gondolták. Róka vagy esetleg vaddisznó a malacaival. De az is lehet, hogy tolvaj, gyilkos vagy kallódó katona, aki megszökött a csapatától s most nem mer hazamenni, se megjelenni senki előtt. A szökdelő képzeletű gyerekek rohantak haza, a faluvégre a titokzatos hírrel és beszámoltak róla a felnőtteknek. A felnőttek pedig – biztos, ami biztos – rohantak a helybeli rendőrhöz, akit akkoriban, 1944 őszén, a szovjetek által „fölszabadított” részeken, még milicistáknak neveztek.

A vörös karszalagos milicista leakasztotta a fogasról a géppisztolyát s négy-öt felnőttel és a hírhozó gyerekekkel kivonult a rejtélyes kukoricaföldre. Megállt húsz méternyire a titokzatos szárkúptól.

– Halló, halló, figyelem! Itt a hatóság! – kiáltotta. – Fölszólítok minden idegen és bujkáló egyént, jöjjön elő!

A hangra semmi válasz. Még csak egy száraz levél se zörrent.

A milicista erre beleengedett egy kemény sorozatot a levegőbe. Az októberi ég legalább tíz sebből kezdett el egyszerre vérezni.

– Halló, halló, figyelem! Utoljára figyelmeztetek mindenkit!

A fenyegetőző hangra megnyílt a szárkúp és előbújt belőle a két kárpátaljai fiú, megszégyenülve, kiszolgáltatottan.

– Kezeket a tarkóra – rendelkezett a „törvény” embere s ahelyett, hogy félrekísérte, kifaggatta és hasznos tanáccsal útjukra eresztette volna őket, mindkettőjüket, mint nyakon csípett bűnözőket, bekísérte a legközelebbi „rendőrkapitányságra”. Amikor a vallatók meggyőződtek róla, hogy semmilyen más bűn nem terheli a számlájukat, csak az, hogy magyarként Magyarországon szeretnének élni, a sors már rájuk kattantotta bilincsét: vissza kell toloncolni őket oda, ahonnan elszöktek: a szovjetek fennhatósága alá tartozó területre.

A visszatoloncolás fél óra alatt lezajlott. A két magyar fiatalt még csak nem is Beregszászra, Ungvárra vagy Szojvára vitték előbb, hanem egyenesen a „Gulág-szigetcsoport” egyik legkegyetlenebb büntető táborába. Hidegbe, fagyba, csontváz-világba, mocskos és rozsdás talicskák közé, kövek, farönkök zúzmarás poklába, ahol szakadozott hallucinációkba jelent csak meg az élet vagy a csalán leves gőzében, amely nem is gőz volt már valójában, hanem életen túli vízió.

Az egyik fiú öt hónap alatt belehalt a kínzással fölérő, erdei kényszermunkába s a mindennapos megaláztatásokba. A másikat – ki tudja, miért? – áthelyezték egy olyan táborba, ahol, többszörös tanúként, illetve résztvevőként, végig kellett élnie a XX. század legőrültebb „szórakoztató játékait”.

Ennek a tábornak is voltak parancsnokai, szadistái, hóhérai, de igazi uralkodói mégsem ők voltak, hanem egy belső maffia tagjai, akiket többszörös gyilkosságért, erőszakos bűncselekményért ítéltek el. Ők voltak a bűnözés arisztokratái, a zseniális gonosztevők. A táborban minden az övék volt. Ha valakinek volt egy fölösleges gombja – az is. Ha öt szem áfonyája – az is. Dolgozni? Őket nem merték elküldeni a vizes bányába még a felügyelők sem, mert aki megpróbálta, hamarosan hanyatt feküdt az „édes anyaföldön”. A táborban mindenki elfelejtett nevetni, mosolyogni, kinyújtózkodni fölkelés után, csak ők nem. Sőt, még játszottak is! Kártyáztak a barakk rettegő nyilvánossága előtt. Pénzbe nem játszhattak, aranyrögbe, pléhkanálba, szalonnadarabba se. Egyedül a hideg, szibériai csillagokba játszhattak volna, de azokban minek?

Így hát emberéletben játszottak. Aki megnyerte a játszmát, körülnézett a rettegő barakklakókon s egyvalakire rámutatott.

– Vele törleszthetsz.

Ez a rideg mondat azt jelentette, hogy a játszma vesztesének meg kellett ölnie a kiszemelt személyt, ha nem tette volna meg, őbelé nyomják tövig az e célra „fölszentelt” kést.

Ha mindkét kárpátaljai fiú ott pusztul el a Gulágon, most kevesebbet tudnánk a XX. század tébolyult játékairól.

*

Vasárnap. Isten napja. Nem inkább az elhallgathatatlan őrületeké?

Forgácsok a földön XV.

Egyre gyakrabban megesik velem, hogy hangos baráti vagy családi társaságban gyors népszámlálást végzek: ki hol született s jelenleg hol él és ki nevezi például a sárgarépát muroknak és a krumplit pityókának? Huszonöt-harminc évvel ezelőtt eszembe se juthatott ilyesmi. A körülöttem élők többsége anyaországi volt: somogyi, zalai, pesti, veszprémi, viharsarki, hajdúsági, nyírségi. Azóta nagyot fordult a kerék. A sorsom, a magánéletem úgy alakult, nyilvánvalóan a kárpát-medencei nagy örvénylés hatására, hogy a legszűkebb körömhöz tartozók zöme erdélyi. Nagyobbik részük az elmúlt negyedszázad alatt Erdélyből települt át, a közismert külső és belső kényszerek miatt, a másik részük azonban továbbra is odaát él, de barátság és rokonszenv valahogy összegabalyított bennünket.

Nézzük csak sorba őket: Juli erdélyi. Réka is. Zsófika minden jó tulajdonságával halmozottan is az. Ferenc, Ferkó, Csaba, Vargha Zoltán, bujdosó nyavalyáink ráncba szedője, idézőjel nélküli csodadoktorunk szintén. Ők átköltöztek. Lászlóffy Aliék, Hegyi Sándorék, Újvári Ferencék, Pillich Laciék, Szőcs Gézáék, Fülöp Dénesék ugyancsak odavalók, de ők maradtak. Mi tagadás: magyarországi létemre, a társaságukban, újra meg újra kisebbségi helyzetbe zuhanok. Tetszik nekem vagy nem: együttléteinken övék a parlamenti többség. A töltött káposzta fejedelmi illatában vagy a puliszkával tálalt paprikás csirke közelében, én szegény, ágrólszakadt dunántúli akkor viselkedem okosan, európaian, ha égbe emelem az erdélyi konyhát, dicsérem fűszereit, sőt ha a magyar reneszánsz kultúrával egyenrangú íz-kultúra szellemiségét fedezem föl benne. Ugyanazt a találékony, változatos érzékiséget, gazdagságot, mondhatnám: „pompát”, amelyet díszes viseletükben a torockóiak és a kalotaszegiek őriztek meg leginkább. Ütnék meg csak más hangot egyszer is! Azonnal kiderítenék, hogy hozzájuk képest már csak félmagyar vagyok, csonkaországi kozmopolita, aki azt se tudja, mi a tárkony, a gyömbér, a csombor, a lestyán, eszik-e, isszák-e, vagy Luca napján babonás setye-putya közben szögre kell-e akasztani? Ilyen viszonyok között néha bizony súlyos verítéket hullatok a dunántúliak, az alföldiek, a Duna-Tisza köziek védelmében. Szorult helyzetemben egyszer már összekulcsolt kézzel fohászkodtam az Úrhoz, küldjön valaki pártfogót mellém a csalános társaságba, hogy a magaméi között ne maradjak egyszál egyedül. Küldjön bár egy daliás kutyát! De amikor kisebbségi óhajom elindult buzgón fölfelé az egek irányába, „szomorúan” nyilallt belém, hiába engedném be a kutyánkat, Bátort, ő is odaáti: hamisítatlan, erdélyi kopó.

*

A háziasszony – ugyancsak erdélyi születésű – fácán és vadnyúlvacsorára hívott meg hatunkat. Elmondja, hogy újdonsült sógora vidéki orvos, de közben nagy vadász, ő lőtte a fácánt és a nyulat is. Egy jónevű lélekgyógyász is ott ül közöttünk. A háziasszony bejelentése után rögtön kiderül, hogy a gyógyász úr nagyon kedveli a vadhúsból készült ételeket, de a szórakozásból ölő, hétvégi vadászokat megveti. Közönséges lesipuskásoknak tartja őket.

Kis zavar támad ettől a vallomástól. De a talpraesett háziasszony üde lélekjelenléttel oldja meg a vacsorai hangulatot elfelhősítő drámát.

– Sebaj, Béla, ma este éhen marad az asztalunknál, de megígérem, hogy a legközelebbi vadvacsorára keresünk magának olyan nyulat, amelyik bánatában hunyt el.

*

Az efféle észjárásról általában Illyés jut eszembe. A Ludas Matyi és Molière humorát könnyedén és természetesen ötvöző Illyés, aki az emberi együttléteknek, helyzeteknek nemcsak a komolyságát látta át pillanatok alatt, hanem a fonákját is. Humora az a fajta humor volt, amely csakis rendkívüli értelem mélyrétegeiből törhet a felszínre.

Tanúja lehettem néhány szellemes, alkalom szülte rögtönzésének. A sok közül most csak egyet idézek föl.

Vacsoravendégük vagyok, valamikor a hatvanas évek közepén. Az asztalnál négyen ülünk: Flóra asszony, Ika, Illyés és én. Ika már nagylány, de akkoriban inkább még figyeli a csapongó eszmecserét, minthogy beleszólna. Egy történethez kapcsolódva azonban odafordul Illyéshez.

– Képzeld, Épapa, bent volt nálunk egy teljesen kopasz férfi az órán és…

Illyés fölkapja a fejét a kopasz szóra, mint akit szíven találtak. Egyetlen szót se szól arról, hogy már az ő feje is sima, lecsupaszodott hegytető, ehelyett arisztokratikus hanghordozással magyarázni kezdi a lányának:

– Hölgyem, mi az, hogy kopasz? Kikérem magamnak ezt a hangot a haza nevében! Szeretném, ha az én asztalomnál egyszer s mindenkorra megjegyezné, hogy: haj levesben és férfi fején undorító.

*

Egyik régi, megsárgult füzetemben lapozgatok. A borítójára ezt írtam tollal: Vegyes följegyzések 1971-ből.

Ahogy látom: valóban azok. Akad köztük novella-csíra, ellesett párbeszéd-töredék vámosok közt a román–magyar határon; egy fiatal, partiumi lelkész siralmas gyónása arról, hogy a püspöke milyen securitatés módszerekkel csinált belőle besúgót. Besúgót a rábízott gyülekezete körében.

A megzsarolt pap története után egy huszonöt-harminc soros kis monológ következik. A Balatonon üdülő németekről beszél egy alkalmi ismerősöm, talán egy tanár, talán egy népművelő, már nem tudom kicsoda. Huszonhét év után úgy érzékelem, hogy mondatait szinte szó szerint jegyeztem le. Ide másolom őket: – „Ugye tudod, mi van ezekkel a németekkel? A Berlini Fal felépítése után a nyugatnémetek csak itt, nálunk találkozhatnak a keletnémetekkel. Itt is, persze, titokban. Besúgók figyelik őket, zajlik-e testvéri puszilkodás. Csak néhány napja süttetem magam a Nappal, de már messziről megismerem, hogy melyik a nyugati és melyik a keleti. Ha hiszed, ha nem, a politika 1945 óta még biológiailag is átalakította őket. A nyugatiak soványabbak, élénkebbek, más az arcbőrük, a gatyájuk hossza, a homlokuk fénye. A nőik zöme kétrészes fürdőruhát hord, amelyről, mondhatnám, rögtön eszébe jut az embernek a tízparancsolat megszegése. A keletnémetekről más jut eszembe. Ők kövérebbek, tompábbak; a nőik egyrészes fürdőruháját látva, meg a testmozgásukat, az embernek az a képzete támad, hogy odahaza nyáron is bunda-bugyiban járnak, mint az orosz barisnyák… Ugye, mi az iskolában azt tanultuk, hogy a germánok nagyok, szőkék, az asszonyaik termékeny, wagneri Brünhildák. Az én keletnémetjeim, itt, a Balatonnál, nem éppen ilyenek. Szőkék ugyan, de nem ősasszonyok. Többnyire kicsik s hétköznapiak. Láthatóan kiszívták belőlük a vért, a lelket, az önérzetet. Mintha az elveszett második világháború terhét és szégyenét egyedül nekik kellett volna továbbviselniük. Tegnap épp együtt hajóztam egy ilyen keletnémet családdal, Tihanyból Szántódra. Egész úton figyeltem őket. Fegyelmezettek voltak és nyomottak. Volt velük egy nyolc éves gyerek is, úgy nézett ki, mint egy kis Walter Ulbricht. Ott ringatózott körülötte a Balaton, ott rajzottak a vitorlások, de ez a kis Walter fölháborítóan unatkozott. Unatkozott? Állt csak az apja mögött a padon s ki tudja, milyen sugallatra, szálanként rángatta ki az apja maradék haját. Az apa szemrebbenés nélkül tűrte. Mire Szántódra értünk, a kis keletnémet apa teljesen kopasz lett. Ha gondolod, felejtsd el az egészet. Én beleírnám a történelemkönyvekbe.”

*

Németek. Háború. Történelem. Szögletes és mértani iszonyatok az emlékezetünkben és a tudatunkban, krematóriumok, tömegsírok, lebombázott Drezdák, megvillanó hideg katonaszemüvegek a romok között. Egyszóval: az iszonyat nemcsak kifelé, a külvilág felé hatolt, hanem befelé is. Az emlékezések nagy csöndjében néha ebből is elővillan valami. Egy tükörcserép-jelenet vakotásan. Úgy írom le, ahogy Lajtos Árpádtól, a II. Doni Hadsereg Hadműveleti Osztályának ideiglenes parancsnokától hallottam.

A doni összeomlás zűrzavarában, amikor német és magyar csapatok egymást akadályozták a visszavonulásban, egy német vezérezredes a magyar parancsnokság alá rendelt tisztjéről érdeklődik.

– Herr Lajtos, hol az őrnagyom?

– Meghalt – válaszolja Lajtos németül és őszinte részvéttel.

A német vezérezredes megmerevedik, s nem lehet kizökkenteni saját logikájából.

– Nem azt kérdeztem, mi van vele, hanem, hogy hol van?

*

Amikor a nyolcvanas évek derekán följegyeztem magamnak ezt a lidérces „jelenetet”, nemcsak a második világháború kopár iszonyatait éltem át újra, hanem az abszurditásnak, mint új életérzésnek a törvényszerű megjelenését a világban: az irodalomban, a filozófiában, a színházban. Camus, Beckett, Ionesco s mások valóságértelmezésében és esztétikájában. Hiszen, ha egy magas rangú katona úgy vesz tudomást társa pusztulásáról, ahogy a fönti jelenet főszereplője, akkor már nemcsak a halál silányul mellékes üggyé, hanem maga az élet is. Az élet minden megnyilvánulása és mozzanata. S ilyen körülmények között magától értetődőnek kell tekintenünk, hogy ha, mondjuk ibolyászni megyünk az erdőbe s nem ibolyát, hanem tömegsírt találunk.

A klasszikus abszurditások mögött első helyen, azt hiszem, hogy a második világháború áll s ebből eredendően a dideregtető világbéke, a totális diktatúrák sora, továbbá az elidegenítő civilizáció, amely az eltömegesedés révén teljesen eltorzította a lélek és az értelem eddig ismert autonómiáját. Az ember találkozik ugyan a valósággal, de a körülményei miatt nem ismeri föl.

Mi ez, ha nem a tökéletes abszurditás?

Ha valaki irodalmi vagy filozófiai divatok alapján próbálna tájékozódni, alaposan eltévedne. Jogosan azt hihetné, hogy az abszurditás korszaka századunk Európájában addig tartott, amíg például abszurd drámák és filozófiák születtek. Sajnos ez nem így van. Az abszurditás nem szűnt meg, csupán eltömegesedett. Elvesztette fölismerhető, kezdeti karakterét. Olyan új természetté, közeggé vált számunkra, amelyben szabadon mozgunk, de amelyben nincsenek se történelmi, se történelem fölötti bizonyosságok, égtájak, utak, végállomások. Jean Baudrillard posztmodern francia filozófus így összegzi napjaink meghökkentő abszurditását: korunkban már semmi se tűnik el befejeződés vagy hagyományos halál révén, mivelhogy a megsemmisülés útja mostanában az elszaporodás, az elfertőzés, a kimerülés, az áttűnés a szimuláció másodlagos létébe.

Hol van már ez az újfajta abszurditás Camus-ék dacos, megrendítő világértelmezésétől? S hol az a remény nélküli nagyság, amellyel ő maga is elfogadja a világ, a létezés, a korszak irracionalitását, mégpedig úgy, hogy a minden gőgjétől megfosztott értelmet fordítja vele szembe?

Tudom: már a kérdés is olyan, mintha a romantika korának hőseire kérdeznék rá halottak napján.

Forgácsok a földön XVI.

Nem akarok hinni a szememnek: a kertünkben holló sétál a megkeményedett havon. Nem varjú, nem csóka, hanem holló. Pompás, fekete madár. Bátran s kimérten lépdel, de idegenül. Vajon, honnan röppenhetett ide, épp a mi házunk tájára? Lengyelországból jött? Csehországból? Északabbról vagy keletebbről? Nem, nem! Se északról, se keletről. A leghatározottabban azt gondolom, hogy egyenesen a magyar történelem és a magyar költészet tornyokkal és árnyakkal szabdalt vidékéről érkezhetett hozzánk. A Hunyadiak valamelyik várudvaráról, útba ejtve Arany János múlt időket ismerő szemesugarát is.

Sokaknak, bizonyára, szelíd, mesterkélt agyrém ez a képzelődés, nappali látomás, de én itt, az ablakban állva, képtelen vagyok másra gondolni. Úgy is fogalmazhatok, hogy számomra egyetlen valóság most a képzeletem.

A kivágott meggyfa tuskója fölött áll meg a madár. Szeretném, ha legalább egyszer hátra fordulna: talán még azt a legendás „karikát”, a Corvinok gyűrűjét is megláthatnám a csőrében.

*

Azt kérdezi tőlem – egyik közös barátunk szavaival – Nemeskürty István, hogy mostanában miért nem politizálok határozottabban és lendületesebben? Legalább azzal a nyugtalanító természetességgel, ahogy a hetvenes és a nyolcvanas években politizáltam? Elfáradtam talán? Kiégtem? Elegem van a közéletből, a zsákutcákból, a Don Quijote-i hadonászásokból? Elegem a küzdőtér köhögtető, mocskos porából? És harminc esztendős „frontszolgálat” után hiábavalónak látom a becsület védelmét, a szeretetét, a gondolkodásét, amely körül egyre több a koravén halott?

Nemeskürty kérdése nem csupán szónoki kérdés, de számonkérés is. Baráti fölszólítás, hogy miféle bozótosban vagy istenszékében ülök, amikor ez a megviselt idegrendszerű ország ismét összezavarodhat, kishitűvé válhat s alig akad ember, akire legalább a fél fülével odahallgathatna.

Mit válaszolhatnék Nemeskürty Istvánnak.

Csakis az igazat.

Az, hogy az elmúlt évtizedek közéleti küzdelmeiben elfáradtam, megkoptam, csalódtam – csak részben igazolná visszahúzódásomat. Különösen a 98-as választások után, amelyek sok mindent visszaadtak nekem a kilencvenes évek elején eltékozolt reményből.

A fáradságnál, a kimerültségnél komolyabb nyavalya zuhant rám: elszállt belőlem az ihlet. A politikai fűtöttség. A közszolgálati múzsák – egyszer csak váratlanul – áthelyezték főhadiszállásukat a Keleti Károly utcából s esztergomi kertemből a pártházak környékére, illetve az Országházba.

Kissé könnyednek hangozhat ez a vallomás, de az utolsó évek közélete inkább csak súrolt, fölsebzett, ahelyett, hogy lázba hozott volna. Miért politizáltam én régen természetesen, töprengések és aggodalmak nélkül? Egyszerűen azért, mert úgy gondoltam, hogy az államteremtés, a kormányzás, a közösségteremtés eredeti eszméje nem járhat messze másféle alkotóképességek sugallataitól, így a tisztességes politizálástól sem és ha ez igaz, akkor a politizálás művészetéhez is ugyanúgy szüksége van az embernek ihletre, mint egy kép megfestéséhez vagy egy társadalmi dráma megírásához.

Nem tudom, ki hogyan emlékszik a múltra, a sajátjára és a közössége múltjára, én határozottan emlékszem, mikor kaptam az első maradandó, politikai sugalmazást a sorstól. Az esemény helyszíne a szülőfalum, ideje 1952, a padláslesöprések dermesztő évadja. Több hónapos szanatóriumi kezelés után mehettem haza a szüleimhez. A bepólyált kórházi létből a legdurvább szegénységbe.

Megérkezésem másnapján anyám kihív az utcára, hogy nézzem meg a hazatérő disznócsordát, amelyet másutt kondának hívnak. Nézem gyerekkorom utcáját s nem látok semmit. Főként a hazafelé hömpölygő csordát nem. „Nézd csak tovább” – biztat rejtélyesen anyám. Szófogadó fiúként nézem is, míg végre a túlsó soron, tíz házzal arrébb megpillantok egy hazafelé tántorgó anyakocát. Sovány és sáros, egykedvű, idegen állat, mintha a „létből ballagna haza.” Ránézek anyámra s ő bólint: hát ennyi maradt a csordából. Ez az egy is csak azért, mert a koca hasas volt és csak tegnapelőtt fialt, de a malacai már el is pusztultak, mert világrajövetelük után hiába szopták, rágták az anyjuk csöcsét, tej helyett vér jött belőle.

Hét évvel a háború után újabb bibliai villámlás volt ez a jelenet. Fényénél értettem meg, hogy nekem az apokaliptikus torzulások minden formája ellen küzdenem kell. S nemcsak írással, hanem a gyakorlatias cselekvés minden eszközét is fölhasználva.

Harmincvalahány évig egyfolytában működtek is bennem a sugallatok. Minden nap arra ébredtem, hogy meg kell változtatni, később pedig arra, hogy véglegesen meg kell szüntetni a kizökkentett világ Rákosi-féle és Kádár János-i változatát. Nemcsak azért, mert rosszak, hanem azért, mert idegenek.

Az ihlet tehát pontosan addig tartott, ameddig a totalitás határait érzékelhette az ember. Az irracionális egyértelműséget. Küzdeni ugyanis csak olyan hatalom, olyan erő és akarat ellen lehet, amely zárt és egész. Amely nem töredékes.

A nyolcvankilences változások után szinte minden töprengő, verekedő, hamleti értelmiségit elhagyott az ihlet. Az egyetlen zárt rendszer összeomlott, az ellenkezést kiváltó általános bűnösség rendje: a szovjet alkatú szocializmusé és ami utána jött, a demokrácia világa úgy jelent meg közöttünk, mint a részleges jó és a részleges rossz állapota. Mint a felemás értékek kavargó, nagy vására.

Hasonlatként és természetesen minden rossz szándék nélkül is mondhatnám, hogy a magyar értelmiség nagyobbik része úgy járt a demokráciával, mint elismert sakknagymester egyik kocasakkozóval, aki elképesztő nyitó lépéseivel rövid időre összezavarta, mert a mester ép ésszel el se tudta képzelni, hogy partnere olyan lángész legyen, aki rendhagyó és vakmerő lépésekkel kezd el egy játszmát.

A zavar, mint ahogy érzékelhetjük, nyolcadik éve tart. Azóta a demokrácia paradoxonjait próbáljuk föloldani, meghaladni, de többnyire csak roncsolt vagy fogcsikorgató kompromisszumokig jutunk. Részmegoldásokig, ideiglenes alkukig, amelyektől idegen mindenféle emberi nagyság, kezdeményezés, eszme, idegenek az egyén, a közösség és az emberiség létét érintő alapkérdések.

A lenni vagy nem lenni katartikus programja helyett az így lenni vagy úgy lenni célszerű programját kellene elfogadnunk.

Ez az, amihez hiányzik az ihlet. Kis János ezt az új értelmiségi helyzetünket a Holmiban megjelent Hamletet értelmező tanulmányában tételesen is megfogalmazza. Ezt írja: „Itt, Kelet-Európában még az új rendre való átmenet is önkorrekciók és megállapodások útján valósult meg, nem eget-földet megrázó kataklizmaként. Ebben a közegben Hamlet és Fortinbras nem riválisai egymásnak. Ki van jelölve a politikai hatalom helye és a kritikai gondolkodás helye. Intézményes munkamegosztás választja el a kettőt, s a köztük lévő határvonalat a szabadságjogok együttese védi. Helyeseljük, legitimnek ismerjük el ezt a rendet, az alkotmányos demokráciáét. Azonban szorongva érzékeljük, hogy meghonosodásának ára van.”

Kristályos, tiszta beszéd, különösen az idézett rész utolsó mondatának elégikus tartalma miatt. Mégse tudom fönntartás nélkül elfogadni. Hamlet és Fortinbras végre együtt? Egy páston, egy eszme testvéri igézetében? Élet és halál kérdése ugyanabban a rovatban, ahol a benzin áremelkedését is jelzik? A szellem, a metafizika tényei odacsapva a kukorica értékesítésének a gondjához? Nem, nem. Lehet, hogy ez a demokrácia győzelme lenne, de az ember eltömegesedésének és elszürkülésének a korszaka is.

A Kis János-i Hamlet értelmezés mellé egy nemrég meghalt lengyel költő: Zbigniew Herbert negyedszázaddal előbbi versét rakom oda. Ebben a versben Fortinbras így beszél Hamlethez, az európai értelmiségiek egyik szimbolikus hőséhez:

Igen. Valahogy így. Inkább a markáns és tudatos különválás önállósága, mint a vetélkedés vagy a kiegyezés. Nemeskürty Istvánnak csak annyit üzenhetek, ha ez a szimbólumokban jelentkező kettősség különválhatott volna már bennem is, talán nem toporognék a hideg decemberi ég alatt, behavazott múzsákra várva.

Forgácsok a földön XVII.

Descartes szerint a józan ész oszlik el legtermészetesebben, vagyis a legkiegyenlítettebben a világon. Úgy van jelen mindenütt, ahogy a levegő. Az „isteni demokrácia” őspéldáját fedezhetjük föl benne. Ezt, persze, már én teszem hozzá.

Jobbnál jobb idézetekkel-közmondásokkal és életbölcsességet tömörítő mondatokkal igazolhatnánk Descartes tételét.

Én csupán kettővel szeretném.

Az egyikre a nagy amerikai esszéista, gondolkodó: Emerson írásában bukkantam rá, a másikat egy lészpedi csángó asszonytól, Jánó Annától hallottam. Emerson világa és a csángóké? Ez a két világ messzebb van egymástól, mint tőlünk a Hold, de a józan ész testközelbe hozza őket.

Emerson ezt írja: „Többet ér egy a kezünkben, mint kettő a levegőben.” Jánó Anna ugyanezt a tapasztalatot így fogalmazza meg: „A tenyeredben tartott madarat soha ne add oda az ágonvalóért.”

*

A józanság példái után hadd mondjak egyet a kijózanításról is.

Az egyik várbeli intézmény férfi munkatársa nekivadulva szidja a főnökét: „Beképzelt, eszelős majom, kis Néró. Néha odalép gőgösen az ablakhoz, összekulcsolja hátul a kezét, billeg, rugózik föl-le, föl-le, s látni a tekintetén, hogy szívesen fölgyújtaná a szemközti szállodát, élvezné, ahogy szeme előtt a tűzoltók és a televíziók tudósítói futkosnának. A tetejében minden harmadik vagy negyedik hónapban fölvesz egy fiatal, csinos nőt műsorszervezőnek – próbaidőre. Jól kimángorolja, aztán hideg fejjel kirúgja őket. Az agyamra megy. Hülye állat. Egyszer úgyis megölöm.”

A feleség fanyar mosollyal fordul fölizzott ura felé: „Ahhoz, hogy te megölj valakit, kellene egy kis kézügyesség, te pedig elhíresülten fakezű vagy, mint egy világháborús hadirokkant.”

*

Kedves uram, az iménti vita hevében azt mondta, hogy nincs kis igazság és nagy igazság, csak igazság van. Vagy hazugság. Tetszetős, amit mond, elvontan talán megállja is a helyét. Csakhogy az élet nem absztrakció. Próbálja meg szigorú tételét a vége felől, azaz a következmények szemszögéből végiggondolni. Vagy, mondjuk, a helyrehozás szempontjából. A kicsit általában könnyebb megvalósítani, érvényesíteni, mint a nagyot. Például egy szúnyognyi kis bajt egyszerűbb elhárítani, mint egy elefántnyit.

Mit jelent ez? Azt, hogy egy tényt, egy gondolatot, egy eseményt sosem csak önmagában, hanem mindig a kiterjedésével együtt ajánlatos megvizsgálni és értelmezni.

De mondhatok még egyszerűbb érvet is. Egy kis késsel nemigen lehet hirtelen fölindulás közben megölni valakit, de egy naggyal már igen.

*

Ízlést, stílust emlegetni manapság majdnem olyan merészség, mint istentagadó korban az Istent emlegetni. Nem csoda, hiszen az Isten is rendezőelv és az ízlés is. Korlátozó erő a mértéktelenségek korában. Egy-egy nap végén, a szörnyűségek emésztésének órájában gyakran gondolok arra, hogy az ízlésnek ugyanúgy lehetne külön tízparancsolata, mint ahogy az emberi együttélésnek van a mózesi kőtáblákon.

*

Amikor a vallás még csak a belső világ, a lélek tisztátalanságáért ostorozta és kárhoztatta az embert, a külső világban még rend volt. A természet erői uralkodtak.

Mára mindez megváltozott. Ma egyre jobban a természet világa mocskosodik és torzul el. Az árokpartoktól kezdve az óceánokig, sőt a mindenség maga. A régi tisztátalanságokat és bűnöket meg lehetett gyónni és föloldozást is kaphatott rájuk az ember. A mai megtestesülő bűnökkel mit kezdhetünk? A gyónás nem segít. A bűn beismerése alig súlyosabb, mint a lepkék sóhaja. Egyedül az ész, az értelem segíthetne, amely magát a bűnt létrehozó tudományt szülte meg. De a meghasonlás perverzióját hogyan tudná az ész is áthidalni? A logika kevés lenne hozzá. A szenvedély vagy az őrület pedig sok és veszélyes.

Itt állunk a harmadik évezred küszöbén, a világméretű ellentmondások előtt, a felvilágosodás emlékével a koponyánkban, és csak annyit tudunk a világról, hogy nő a fű, hogy rohangálnak a villamosok, hogy valakik épp az anyag legbelsejében járnak és hogy megfagyasztható a fény is, mint a víz, de itt véget ér minden. Régen ki így, ki úgy szembefordult a sorssal, mert tudott róla valamit. Mi a vitaminhiány példáját fölemlegetve, sorshiányban szenvedünk. Ha a jövőre gondolunk egy holttest pátosza vagy együgyűsége jelenik meg az arcunkon.

*

Az emberi civilizáció első főszereplője Prométheusz, aki ellopta a tüzet az istenektől, hogy jót tehessen a földlakókkal. Utol is érte a végzete: odaláncolták a félelmetes Kaukázus egyik sziklájához, ahol a mítoszi saskeselyű a májából táplálkozott. Sőt táplálkozik ma is.

Időtlen idő telt el a megrázó esemény óta. Ha üzenni tudnék a szolgálatra kész titánnak, azt üzenném: szenvedő barátom, a huszadik században végignézett nagy, háborús tűzvészek után, ideje lenne visszalopni a tüzet az emberektől föl-föl az istenekhez.

*

A varázsszavunk az információ lett. A tájékoztatás. A hírközlés. Újabb és újabb híranyagok. Folyamatos készenlétben állunk, mintha fegyverben állnánk őrségben vagy valamilyen frontszakaszon. A semmiségből és a természetes dolgokból is szenzáció lesz. Nemrég, február elején valaki látott egy gólyapárt a televízióban, amely télire is itt maradt Magyarországon. Az eseményt olyan rendkívülinek tartotta, hogy áttelefonált az Óceánon s értesítette róla a harminc éve Los Angelesben élő testvérét.

*

Az új eszmék, gondolatok, divatok régen sokkal hosszabb életűek voltak, mint a mi időnkben. Először is sokáig kellett küzdeniük, hogy tudomást vegyenek róluk és kikarcolhassák saját helyüket s rangjukat.

Az előző század második felére ez a helyzet is megváltozott. A múltban megújulni csakis a hagyományokból lehetett. Minden mögött ott volt a történelem. Ma valahogy a történések sebessége miatt magának a történelemnek nincs ideje arra, hogy megtörténjék, hát akkor hogyan lehetne arra, hogy még igazoljon is valamit. Így aztán az új értékek általában nem a hagyományokból újulnak meg, hanem a legújabb újdonságokból. Némi túlzással szólva a tegnap délutánig érvényes divatokból. Az én nemzedékem még folyton belebotlott ilyen vagy olyan akadályokba, ilyen vagy olyan ellentmondásokba, drámákba és alaposan össze is vérezte magát rajtuk. Ezzel szemben azt látom, hogy a nálam két-három nemzedékkel fiatalabbak csapatait, a tehetségesek zömét is, észrevétlenül sodorja valamiféle posztmodern elragadtatás, amely átlendíti őket a történelem, a „hely szellemén” és mint akik az árnyékuktól is megszabadultak, könnyebben fogadnak el újabb és újabb játékszabályokat.

A magyar nyelven megjelenő rengeteg irodalmi és művészeti folyóirat jól érzékelteti, hogy a súlytalanság korában élünk. Nem tagadom: szórakoztató ez a súlytalanság s bizonyos, hogy kicsit a korszak metaforája is, de nem ártana végiggondolni, hogy a nehézkedés súlyától megfosztott ember a lét középpontjába már nem ihlettel, hanem csak valamilyen mesterséges külső erő segítségével juthat.

Forgácsok a földön XVIII.

Festőbarátom: Orosz János a hatvanas években hosszú ideig kint élt Olaszországban. Talán mondanom se kell: nem a Colosseum romjai igézték meg s marasztalták ott évekig s nem is a Fellini filmjében megismert „édes élet” kifinomult züllése, hanem az egyetemes emberi kultúra egyik legnagyobb teljesítménye: az itáliai reneszánsz világa. Ezen belül is természetesen a festészeté, korai és érett korszaka egyaránt. Giotto, Botticelli, Leonardo da Vinci, Raffaello, Masaccio, Mantegna, Tiziano, Michelangelo, Tintoretto és mind a többiek: Róma, Firenze, Velence, Milánó nagy mesterei.

Fiatal, magyar festőként Orosz, akkoriban, önmagát kereste a világban, hátat fordítva a szocialista realizmus minden változatának, s ugyanígy a léha modernségnek is, és múltját ezekben a régiekben találta meg. S nem csupán abban, ahogy ezek a kivételes lángelmék rajzolni, festeni, szerkeszteni, teremteni tudtak, hanem ahogy teremtményeik belső sugárzásával áthatoltak égi és földi történeteken, égi és földi időn.

Ez a művészeti és emberi élmény nemcsak úgy érintette meg Oroszt, mint egyszeri megvilágosodás, vagy mint a gyorsan arrébb suhanó múzsa csókja, hanem mint a hónapokon át minden nap rátörő gyönyörűség és idegizgalom. Egyszer a színek nyűgözték le: a Raffaello-kékek a piros mellett, a csuha-barnák, a Leonardo-zöldek, máskor a rajztudás emberfölötti káprázatai, ahogy azok a reneszánsz mesterek egy-egy arcot vagy egy lebegő női kezet lerajzoltak. Orosz szegényen, de elvarázsolva, állandóan ott toporgott, forgolódott a festmények rengetegében. A legtöbb múzeumban személyes ismerősként fogadták a múzeumi őrök. Ő volt a magyar pittore.

Otthonosan mozgott a Sixtus-kápolnában is, ahol szemtanúja lehetett egy jelenetnek, amely legalább olyan beszédes volt számára, mint amilyen a bűnbeesés pillanata lehet a keresztyén embernek.

Orosz az Utolsó Ítélet vízióját boncolgatta, az atléta-testű Krisztus alászállását az égből, amikor a kápolna őre odament hozzá s közölte vele, hogy rövidesen Nagy Látogató érkezik a kápolnába: egy amerikai milliárdos, aki csakis azért jön Londonból Rómába, külön repülőgéppel, hogy végre megnézhesse annak a vén csodabogár Michelangelónak a művét, aki pápákkal is mert zsörtölődni s akiről még azt is mondják, hogy nemcsak képeket és freskókat festett, de tonnás szobrokat is tudott röptetni nagy magasságokban.

A beharangozott milliárdos végre megérkezett. Előkelő sötét ruhában, kalapban. A kápolnába olyan operai diadallal lépett be, mintha fanfárok köszöntötték volna. A kalapját levette a fejéről, de továbbra is ott tartotta fejmagasságban, mintha az aláereszkedő Krisztust üdvözölné. Aztán balra fordult, aztán jobbra, aztán fölsiklott tekintete a mennyezetre s végigszáguldott ott is. Nem kérdezett s nem mondott semmit. Az egész „műélvezet” nem tartott tovább két percnél, máris befejeződött. A kalapföltevés mozzanata azt jelezte, hogy a csoda is kipipálható! Jöttünk, láttunk, győztünk és mehetünk tovább újabb helyszínekre.

A jelenetet – harmincegynéhány esztendő után is – érdemes kinagyítanunk, sőt értelmeznünk is. Azt hiszem a második világháború utáni évtizedekben elburjánzó turizmus „őspillanatát” fedezhetjük föl benne: a mozgás, a vándorlás, a mindenütt való jelenlét kényszerét. A látnom kell, a tudnom kell róla parancsát. Azt a pillanatot, amikor az Európától Ázsiáig, Afrikától Indonéziáig, Japánig nyomuló gépesített hadseregek nyomán megindultak a „civil hadseregek” is elfoglalni a Földet. De mivel ezek a hadseregek már csak a szemükkel tudtak hódítani, ezért kellett és kell megjelenniük a Föld minden pontján, minden városban, minden barlang mélyén. Ezért kellett és kell ma is megnézni a Vezúvot, Szevasztopolt, Hirosimát; közelről megbámulni a Nyugati partraszállás helyszínének a szikláit, elmenni az Olajfák hegyére s ha csak egy másodpercre is, de bekukkantani a Sixtus-kápolnába. A látni és a megnézni kényszere így került oda a tudás helyére. A mélység helyét így foglalta el a felszín. S ezért lehetséges, hogy a fölgyorsult élet forgatagában többnyire az létezik csak, amin megáll a tekintetünk.

Ha így zajlik tovább az életünk, a kultúra, amely keretet adott eddig neki, előbb-utóbb díszlet lesz csupán, cifra ornamentika. Ebben az esetben a kalapunkat nem is érdemes hosszabb időre leengedni fejmagasságból a föld felé: az ismeretlen világok üdvözlése és a búcsú egyetlen mozdulattal elintézhető.

*

Aki nem képes az életét néha ihletetten átélni, sose találkozik önmagával. Tudom, ez a mondat maga a harsogó banalitás.

De banalitás ide vagy oda, meggyőződésem, hogy Gottfried Benn, a kitűnő német költő, alapigazságot fogalmaz meg, amikor egyik költészetről írott tanulmányát így fejezi be: „Az egész emberiség abból él, hogy itt-ott valaki találkozik önmagával.”

*

Az utánzás fontos élet-terv és élet-föladat. Erről tanúskodik a valaha magasztosnak tartott mester és tanítvány viszony. És erről szólnak a gyermeknevelés fejezetei is.

Az utánzással azonban csínján kell bánnunk. Időben kell elszakadnunk tőle, mint a köldökzsinórtól vagy az anyamelltől, mert saját alkotóerőinket zápíthatjuk el vele, mivelhogy eredetiek csak azokkal szemben lehetünk, akik maguk is azok voltak és akiket mi teljes odaadással utánoztunk.

*

Arthur Rimbaud a zseniális kamasz-költő gond nélkül írja le, hogy az újaknak jogukban áll utálni az ősöket.

Nyegle, de bátor kijelentés. Mondhatnám: európai. Koponyákat zúz be és hagyományokat rombol.

Persze, ha jogról van csak szó és nem a létezés alaptörvényeiről, akkor a kijelentés alig több kocsmai hangoskodásnál. Hiszen a másik asztal mellől valaki nyugodtan fölállhat és Rimbaud felé fordulva ennyit mondhat neki: „Rendben van, kölyök: legyen joguk az újaknak utálkozni, de, ha valaki másként gondolja, maradjon meg a joga a tisztelethez is. Az utóbbi semmivel se hitványabb, mint a másik.”

*

Arról beszél valaki a rádió reggeli műsorában, hogy aki száz évvel ezelőtt valamelyik országos hírű könyvtár olvasója lett, néhány szavas esküvel meg kellett fogadnia, hogy vigyáz a könyvekre, védi a könyvtár szellemét, becsületét.

Mit hámozhat ki az ember ebből a hírből?

Legnyilvánvalóbban azt, hogy valamiképp az elithez, a szellemi nemességhez tartozott az, aki belépett a könyvek világába.

A nagy kicsapongások, züllések után vajon újra eljöhet az az idő, amikor megint azok tartoznak majd az elithez, akik az újságolvasás és az örökös tévénézés helyett ismét a könyvet választják?

*

Vagy már elit sem lesz, csak gazdagok és szegények lesznek, akiknek nem lesz szükségük kultúrára, mert egyiküknek se fér bele az életébe? A gazdagoknak azért nem, mert mindenük meglesz és magas szinten tenyésznek csak? A szegényeknek pedig azért nem, mert szinte tragikomikus lenne éhesen, csont-soványan vagy vízkórságos hassal Sören Kierkegaard Csábító naplóját olvasni, mondjuk, Afrika megrepedezett földjén?

Az egyetlen mondat

Pécs–Kórógy

Egy olyan országban, ahol a felejtés nemzeti vonás, nemzeti tulajdonság, sőt a közöny ikertestvére, különös szerepe lehet az emlékezésnek. Ha nem kopott volna meg a szó, azt mondanám: forradalmi jelentősége. Megrázó és fölrázó, hiszen korszakokat hantolhatnánk ki újra meg újra történelmünkből, amely erősebb a jelen időnél, arcokat és gondolatokat az elmúlásból, hitet, szenvedélyt, akaraterőt a széthányt kövek közül s abból a földből, amelyen járunk. De mi, magyarok, nemcsak az öngyilkosságban, sorsrontásban, nemcsak a népesség-csökkenés sötét fényűzésében vágtázunk a világ élbolyában, hanem a felejtésben is. A mindennapi dolgok felejtésében épp úgy, mint a létfelejtésben.

Bizonyságul hadd említsek meg néhány példát.

Két esztendővel ezelőtt a honfoglalás ezredik esztendejére emlékeztünk – de hogyan? Langyosabban és unottabban, mintha labdarúgó mérkőzést nyertünk volna valamelyik szomszédunk ellen. Egyetlen, államot irányító politikusunknak se jutott eszébe, hogy mindnyájunk szeme láttára poharat emeljen erre a kálváriás, de rangot adó ezer évre. És hát megéltük a szovjet hódoltság megszűnését is. Amikor az utolsó megszálló katona elhagyta az ország területét, nemcsak a csonka hazában kellett volna néhány szívdobbanásnyi pillanatra megállnia minden magyarnak, hanem a világ valamennyi országában! Hadd rendültek volna meg mások is összetartozásunk néma jeleneteitől túl minden szörnyűségen, e szörnyű századvégen! E helyett cingár hazafiak erőlködtek csak itt-ott a városokban és összemaszatolt szívek hajoltak egymás felé szemérmes harangzúgásban.

És az egy héttel ezelőtti választások is ebbe az átkozott folyamatba illenek bele. A fél ország népe nyomorúságos daccal lemond önmagáról: nem megy el választani. Eszébe se jut, hogy amiből nem győzelem lesz, abból vereség lesz. Vereség egyszer s mindenkorra! Nincs mit kertelnünk: a hazai nyolc millió választópolgárnak tizenöt millió magyar nevében kellett volna felelősséggel döntenie.

A mulasztást így is magyarázhatjuk és úgy is, de erkölcsi fölmentést nem találunk rá, mert amit a tudatlanságunk számlájára írunk is ilyen esetekben – bűn! Lehet, hogy másféle, mint a tudatosan elkövetett bűn, de bűn!

Lelkifurdalást érzek, hogy Pécs–Kórógy emlékülésén ilyen nagy kitérőre kényszerülök s ilyen általános és fojtogató gondokról kell beszélnem.

De tudnunk kell: milyen háttér előtt állunk. Milyen háttér előtt és milyen erőtérben. Tudnunk kell, hogy nekünk, akik épp itt vagyunk, nemcsak Kórógy, Szentlászló, Haraszti és a Drávaszög magyar falvainak újjáépítésében és újrateremtésében kell részt vennünk, hanem az egész nemzet emlékezetének, akaratának az újrateremtésében is!

A kettő csak együtt képzelhető el.

Vak, aki nem látja, hogy számunkra Trianon még mindig veszedelmes jelen idő. Hasonlít Csernobilhoz, amely a következményeivel ugyanúgy rombol és pusztít, mint a katasztrófa pillanatában. Gondoljuk csak el, micsoda romlások és veszteségek mindenütt 1920 óta is! Kultúrában, nyelvben, magatartásban, önbizalomban! A falurombolásokat vagy az öt éven át pusztító háborút könnyebb elképzelnünk, mint például a nyelvrombolást, a tudatrombolást, pedig tudjuk, hogy nemcsak golyók és aknák ölik az embereket, hanem kötelező lélek-cserék, sorvasztó, történelmi hazugságok is. Másokkal együtt, mi magyarok is elmondhatjuk, hogy csöndes nemzeti sterilizáció folyik a térségünkben. Gyergyószentmiklóstól Beregszászon, Léván át Pozsonyig s le Szabadkáig egy kiterjedt frontszakasz kanyarog, ahol ez a „sterilizáció” hetvennyolc éve diadalmasan roncsol bennünket.

Ezt kell, ezt a folyamatot megállítanunk, sőt amennyire lehetséges a visszájára fordítanunk. A szlavóniai és a boszniai háború még egyszerre volt területszerző, területkiigazító és egzisztenciális háború. Az elkülönülni vágyó nemzet-személyiségek háborúja. Bízhatunk abban, hogy a területszerző háborúk kora, legalábbis itt a környékünkön, lejárt. Mostantól kezdve gyarapítani nem az országok nagyságát, hanem csak a nemzetekét lehet. Ki-ki a magáét.

A Pécs–Kórógy emlékülés ennek a reménybeli új távlatnak lehet kiinduló pontja.

Amikor 1997 júliusában jelentkeztek Kellermayer Miklósék, Bárdi Lászlóék, egyszóval a Világszövetség Baranya megyei szervezetének emberei az emlékülés tervével, még magam is csak arra gondoltam, hogy nem lehet más ez az alkalom, mint a lábadozó, de vérszegény magyar–magyar szolidaritás kivételes pillanata.

Egy év elmúltával ma már többet gondolok róla. Valamiféle jelképes erő megmoccanását látom benne. Hisz nemcsak az derülhet itt ki számunkra, hogy a lerombolt, kelet-szlavóniai magyar többségű faluk hány téglát, csákányt, talicskát s mennyi pénzbeli segítséget kaptak a házuk, a templomuk újjáépítésében az anyaországiaktól, az erdélyi, a szlovákiai, a nyugaton élő magyaroktól, hanem az is, hogy a háborúban büntetlenül szenvedő itthonmaradottak s az elűzött, de most hazatelepülő magyarok, milyen példát adnak nekünk szívósságból, akaraterőből, az eredetükhöz való ragaszkodás hitéből. „Magyar az – fogalmaztam meg régen magamnak –, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni.” Kelet-Szlavónia és a Drávaszög magyar falvait nem ez a kemény hit tartotta-e évszázadokon át életben s nem ez tartja-e ma is?

Jöhetnek idők, amikor nem a felhőkarcolók építőitől tanulhat legtöbbet az ember, hanem azoktól, akik háborúk vagy természeti katasztrófák után ott hajoldoznak a romok között, lécek, gerendavégek káoszában s követ kőre rakva újra otthont teremtenek maguknak.

Látnunk kell, hogy egy kínos háború lelki és anyagi roncsaival körülvéve élnek a horvátországi magyarok is. A mesék legkisebb fiai most ők, akiktől a nemzet a legkonokabb reményt tanulhatja el. Pécs–Kórógy? – így zárul be egy történelmi áramkör, s így kezdődhet el egy új korszak, a magyar–magyar szolidaritás és együvétartozás korszaka, amelyben ha nem is az országot, de magát a nemzetet gyarapíthatjuk.

December elseje

December 1. Nedves, puha, szétmálló nap. Hajnal óta permetezget az eső. A vaskerítések és a villamos sínek hidegen csillognak városszerte. Hideg verítéktől csillog Magyarország csontszínű homloka is. Rosszkedvűen kapnám el róla tekintetemet, ha tehetném.

De különösen ezen a napon nem tehetem. Romániában ez a nap, a mi történelmünkhöz kapcsolódva is, az ország legnagyobb ünnepe. A győzelem és a dicsőség napja. Erdély és a Részek, hetvenkilenc évvel ezelőtt, ezen a december 1-jei napon szakadtak ki Nagy-Magyarországból és egyesültek Romániával.

Egyesültek? A tény, amelyet két évvel később a Trianoni békeparancs is szentesített, tagadhatatlanul esemény, de az egyesülés lezajlása, kiküzdése, értelmezése és körülményei sokkal szövevényesebbek és elképesztőbbek, mint amit az egyesülés szó leegyszerűsített fogalma takar. A szerencsének és a diplomáciai szemfényvesztésnek sokkal nagyobb szerepe van benne, mint a románság hódító erejének és képességeinek.

1916 nyarán az antant hatalmak a nyugati frontokon kezdik megtörni a központi hatalmak addigi fölényét. A verduni és a doberdói győzelmük után új frontvonalat akarnak nyitni keleten is, Oroszországgal összefogva az osztrák–magyar és német erők ellen. Ekkor kötnek titkos szerződést Romániával 1916 augusztusában. A titkos szerződés föltételei részegítőek: amennyiben Románia hadba lép, a győzelem után megkapja Erdélyt, a Bánát, a Bánság s Bukovina egy részét, ráadásul még a Tiszántúlét is. Mesés ígéret. Egy-egy ilyen ajánlatra nem az igazságérzet vagy valamilyen jóvátevés ösztöne mozdul meg az egyes emberben és a népekben, hanem a mohóságé. A mértéktelenség mindent elsöprő lázálma. A szerencsejátékosok őrülete. Románia az antant óhajára hadat üzen, átlépi Erdély határát – magyarok tízezreit kényszerítve menekülésre –, de válaszul, a központi erők december 6-án elfoglalják Bukarestet.

A szerencsejátékos ország összecsuklik. Megsemmisül. Úgy látszik, alámerül a történelembe. Az antant-hatalmak győzelmével azonban újra föltámad. Mit számít az, hogy még a lélegzéshez szükséges oxigént is kölcsönbe kapja! Két év múlva ő a térség legnagyobb szabású hódítója. Engedélyt kap mindenhez, mint szabadrabláshoz a győztes hadak katonái. Történelem és erkölcs? Ilyenkor annyit sem érnek, mint halottnak a csók. Főként, ha a halottat a hozzátartozói gyalázatosan magára hagyják.

A halott, mint tudjuk, nemcsak a Monarchia volt, hanem a magyar állam és a magyar nemzet is. A felelőtlenül szélnek eresztett magyar hadsereg, Károlyi Mihály szerbiai kudarca, Jászi Oszkár meghiúsult aradi tárgyalásai soha nem remélt bátorítást adtak a jutalmazásra váró románságnak.

Az egyesülés nagyra törő és vakmerő elgondolásának a tervét is ezek a körülmények izzították föl.

Az egyesülés helyszíne: Gyulafehérvár. Román nevén: Alba Iulia, a legendákén pedig: a „románság Mekkája”. Hogy néhányszáz éven át a magyarságnak is volt valamilyen köze ehhez a városhoz, a mámoros ölelkezés óráiban akkor sem és azóta sem emlegették a „győzök”. Nyolc évtized legújabb kori történelme így árnyékol be, illetve így söpör ki a tudatból és a történelemből kilenc nehéz évszázadot. Mintha ebben a kilenc évszázadban Szent István, Szent László, a Hunyadiak vagy Bethlen Gábor csupán egy miáltalunk kitalált, történelmi népmese szereplői lettek volna. Szellemalakok, vibráló senkik.

Ma, 1997. december 1-jén, Románia diadalmas napján, ugyanez a helyzet. Magabiztos, ünneplő tömeg a megemlékezés színhelyén. És erőt mutató, katonai díszszemle. Ceauşescu bukása óta először. Nézem a sokaságot: megrendült és elszánt. A katonáknál csak az ortodox pópák átszellemültebbek és rendíthetetlenebbek. Mintha minden jelenlévőt ők térítettek volna át az egyedül üdvözítő hitre: a nemzeti összefogásra. Érvényes ez az új államelnökre: Emil Constantinescura is. Hisz ahogy a fegyveres díszszázadok előtt elvonul, vonzó európai polgárnak látszik, de ünnepi beszéde mögött sorra föltünedeznek a huszadik századi román politika sikeres embereinek az árnyképei: Goldiştól Maniun, Titulescun, Brătianun, Antonescun át a még jogar-nélküli Ceauşescuig. Amit mond, úgy hangzik, mintha minden román szájáról leste volna el. Nem messze a gyulafehérvári, Szent István által emeltetett püspöki székesegyháztól, eszébe se jut, hogy a történelmi Erdélyben élt és élő magyarságról is ejtsen néhány szót. Ha tetszik: drámaiakat. Mindenekelőtt azért, mert az erdélyi magyarság szavazata nélkül ő most nem volna Nagy-Románia elnöke.

Vagy már ez a történelmi tény is gödörbe hullott, mint az a bizonyos kilenc évszázad? Ez is csak szerencsejátékos pillanat volt, amelyen a nyerés utáni órákban máris átlépett az idő? Vagy arról van inkább szó, hogy akit nem emlékeztetnek elég erősen, az könnyen felejt? Kinek kellett volna a román kormányt szigorúan emlékeztetni bizonyos ígéretekre? Első renden épp a koalícióba belépő, demokratikus magyar erőknek. De nem a kilépéses zsarolás szokványos eszközeivel. Ellenkezőleg: kijelenteni, hogy mi, magyarok, ha egyszer beléptünk a koalícióba, minket csak kizárni, illetve kilökni lehet, mivel mi nem a mérleg nyelve vagyunk, mint sokan hitték vagy még hihetik most is, hanem egy nagyfeszültségű áramátalakító biztosítéka, amely túlterhelés következtében kicsapódik, kiég és sötétség támad mindenfelé. Szlovákiáról, Szerbiáról, Ukrajnáról mára világosan kiderült, hogy a nagy szavakkal bejelentett demokrácia s kisebbségi jogérvényesítés a nagyvilágot elkábító maszlag volt csupán. Romániáról ugyanez akkor derülhet csak ki, ha a kisebbségeket – köztük elsősorban a kormányzásban is résztvevő magyarokat – ravaszul vagy gyűlölettel ellehetetlenítik. Magam iránti haraggal írom le, hogy ebben a helyzetben a kilépés: vereség. Paradox módon csak a kitaszíttatás nevezhető győzelemnek.

Persze ez a győzelem nem paradicsomi napsütésben pottyanhat a jelöltek ölébe. Ezért a meghasonlásos, fonák sikerért ugyanolyan keményen meg kell küzdeni, mint a testtel és fegyverekkel vívott háborúban.

*

Míg a föntieken füstölgök, szorgalmasan nézem az ünnepség közvetítését. Az elnök, jobbján az ortodox románok pátriárkájával épp arról beszél, hogy sokféle ellentét osztja meg ma is a románságot: pártérdek, magánérdek, eszmék, gazdagság és szegénység egymásnak feszülő létállapotai, de az egyesülés élménye örökre összeköti őket. Ha vízözön jön, akkor is! Mert ez a szent aktus ugyanolyan magasztos, mint a születés, mint az eredet ősi és csodákba ágyazott pillanata.

Látszik az arcokon, hogy ebben mindenki egyetért.

Az első gondolatom az, hogy ezt a franciáktól ellesett és a szocializmus emlékezetére ráhangolt parádét a magyar országgyűlés minden képviselőjének végig kellett volna néznie. Ért volna nekik annyit, mint két komoly év valamilyen politikai vagy diplomáciai főiskolán. Szemtanúi lehettek volna egy nagyszerűen működő meghasonlottságnak. A románok sikeres, történelmi kettős könyvelésének.

Németh László a harmincas években szinte szikrát vető sarkigazságként fogalmazta meg, hogy egy kis ország legjobb külpolitikája: a belpolitika. A mi észjárásunknak és etikai magatartásunknak ez felelt volna meg leginkább akkor is, most is.

A románok, érezhetően, nem engedik egymásba hullámzani a kettőt. Külön-külön kezelik őket. A belpolitika az: belpolitika, a házon és a családon belüli dolgok kezelése; a külpolitika viszont a mások lehetőségeivel való szabad játék is lehet. Ha a családon belül nem nyerhetsz, kívül mindent megnyerhetsz a családnak, csak ügyesség és gátlástalan zsenialitás kell hozzá. Itt nem az etika kormányozza a lelkeket, hanem az az összhang, az a harmónia, amelyet az államelnök is emlegetett. Bizonyára ez a lélekbeli egység engedheti meg – külpolitika ide, demokrácia oda –, hogy az egyesülés örömünnepe körüli időben még neves politikusok is úgy kezdjék rágni, rágalmazni, lejáratni a velük élő, romániai magyarságot, mint örökösen láb alatt pimaszkodó népséget. Mi az, hogy két nyelv? Mi az, hogy anyanyelvű oktatás? Mi az, hogy az eltulajdonított javak visszajárnak volt birtoklóiknak? A vádaskodó kérdések és rágalmak közt még az is elhangzik, hogy a „gazdasági rezervátumban” tartott székelyföldi magyarok asszimilálják az odaköltözött románokat. A világgá kiáltott vád igazságnak silány, de propagandának kitűnő. Korunkban a veszteseket nem elég csak veszteseknek tekinteni, leghasznosabb rögtön bűnösnek is kikiáltani őket, mert ha ők bűnösök, akkor mi ártatlanok maradhatunk.

De ha, mondjuk, igaz volna is ez az asszimilációs látomás, hibáztatni akkor sem az eszköztelen, a nyolc évtizede kisemmizett magyarokat kellene, hanem azt a közösséget, amely tagjait hagyja elhullani. Legelső helyen az államvallásként működő ortodoxiát, illetve magát az ortodox egyházat. Tudniillik egy asszimilálódó románnak nemcsak nemzetétől kellene elszakadnia, ha magyarrá „varázsolnák”, hanem vallásától is. S ez még az előbbinél is nehezebb!

Hol van négy-öt románnál több, aki kettős keresztet vegyen magára azért, hogy saját országán belül rosszabb helyzetbe jusson?

*

December 1. Idehaza szitál az eső. Ha kint járnék az utcán, hideg tűk érintését érezhetném a kézfejemen. Ezzel szemben Gyulafehérváron, azaz: Alba Iulián lágy, decemberi napsütésben, hajadonfőtt szónokol az államelnök. Látszik rajta, hogy boldog, hogy elégedett. Talán még a napsütésre is úgy gondol, mint történelmi jóvátételre.

Színek, festmények

Rég hallottam festőket színekről beszélni. Mintha a kihaló madárfajokkal, növényekkel, halakkal, bogarakkal együtt a színek is megfogyatkoztak volna a világban. Vagy inkább a festők fogyatkoztak meg, a több évszázados európai festészet folytatói, akiket ma már nem hoznak lázba a régi, hódító színek: a kárminvörös, a kadmiumvörös, a kénsárga, a kobaltkék, az égetett sziéna, a titánfehér, a rembrandtzöld és a többi? Pedig ugyanúgy itt vannak körülöttünk, mint régen s ugyanúgy ott van bennük ma is az a robbanékony, mámoros lehetőség, amely Cézanne palettáján is ott volt, amikor például a Vörösmellényes fiút festette vagy felesége egész alakos képét, piros fotelben.

A színek néha önmagukban, a művészet közege és kerete nélkül is megragadják az embert. A legköznapibb valóság jelenségei közben.

Valami hasonló történik most velem is. Két órája ülök az íróasztalomnál s egy kötelező előadás szövegét írom. Témám: az önkormányzat s minden, ami érintkezik vele: történelem, gazdaság, közigazgatás, politika. Vagyis: sehol semmi irodalom, líra, szabad angyali csapongás a központi gondolat körül. A mondataim így, a helyzetből eredően, kopárak, fegyelmezettek, mint az egymásra rakott téglák vagy tetőcserepek.

Egy sóhajtásnyi időre abba is hagyom a munkát s kinézek a szemközti háztetőkre: pontosan, szabatosan mondom-e, amit gondolok?

A látvány váratlanul összezavar. Félórával ezelőtt még minden a megszokott módon üzemelt. Helyükön voltak a kémények, az esőcsatornák, a tévétányérok. Helyükön maguk a cserepek is. Valamilyen mértani rend hideg-rideg sugalmazói voltak.

Mostanra viszont a lemenő Nap teljesen kiforgatta őket magukból. Izzanak, mint hatalmas rézlemezek. Ami az imént még szaharai volt bennük, száraz és katonás, kifakult piramisok utánzata, most bíborlik, mint bizánci koronázó palást. Egyszerre barbár és egyszerre szakrális is. Emel és lázba hoz. Mondanivalója van számomra. Mondanivalója van a színnek! Szinte röstellem, hogy több mint két órán át képes voltam a lecsupaszított logika útjain járni. S mintha kandalló tűzbe néznénk, egy árnyakkal telezsúfolt kastélyban, lenyűgözve nézem ezt a percekig tartó rézvörös ragyogást az ismerős tetőkön.

Hát mégiscsak van a színeknek metafizikájuk?

*

Jósolni, gondolkodni, szónokolni is lehet a jövőről, de képet festeni nem. Krisztus keresztrefeszítését, Goya Kivégzés 1808 május 3-án című képét vagy Picasso Guernicáját csak utólag, a megtörtént esemény után lehetett ábrázolni, előre semmit, még csak valamennyire hasonló képeket sem.

Korlátja ez a festészetnek?

Inkább a természete.

*

De nem. Mégsincs egészen igazam. Most jut eszembe, hogy Salvador Dali fél évvel a spanyol polgárháború kitörése előtt festette meg „profétikus” képét a polgárháborúról. Címe: A polgárháború előérzete.

A festmény nem egy történet stilizált ábrázolása, hanem egy szürrealista látomás: az iszonyat szörnyű konstrukciója. Tengerbe nyúló földnyelven magasodik elénk ez a kiagyalt szerkezet, gigantikus lábszárcsontra és gigantikus fél kézre kifeszítve. Ez a ragadozó fél kéz egy vérző bimbójú női mellet szorongat kéjesen és gonoszul. Az egész torzszülemény egy önmagától is undorodó férfifejben végződik, amely nemcsak saját testrészeinek anatómiai végzetétől szenved, de valamiféle isteni hisztériától is, amely ha kitör, pokoli dolgok kezdődnek el.

Ezen a jövendőre utaló festményen kívül Dali megfestette még az Égő zsiráfot is 1935-ben, amely megfestése idején habókos víziónak számíthatott, kósza előérzetnek, de néhány évvel később, a háború kiteljesedésével, égő lovak és lángolva égő tehenek valóságos látványában is megtestesült.

A tér ötévszázados perspektivikus kezelése és értelmezése után a XX. század festészetében az idő perspektivikus értelmezése is megjelent? Kiterjesztése a mindenkori jelenen túl – a jövőre?

Azt hiszem, hogy csak a szürrealizmus korszakának egy-két műve révén juthat eszükbe ilyesmi. És ez is csak a gátlástalanul tolongó képzettársítások sodrában.

Az a tétel tehát, hogy nem voltak és nem is lehetnek jövőt ábrázoló festmények, igaz. Mindössze azzal egészül ki, hogy születtek ilyen kísérletek, de megmaradtak a mintha-lét különleges állapotában. Azaz: mintha születtek volna.

*

Manapság minden pillanatunkat képek töltik ki, képek zsúfolják tele. Az ember régebben csupán a teste körüli világot látta, mondjuk, egy napsütötte szőlőhegyet, ha éppen arra járt vagy ha ott dolgozott, virágzó cseresznyefákkal, fehérre meszelt présházakkal, méhekkel, a friss akáckarón fölfelé menetelő hangyákkal és így tovább. Most azonban, a mindenütt jelenlévő televíziók révén, a föntebb emlegetett szőlőhegyen akár egy eredeti kínai piacot is láthat Sanghaj valamelyik kerületében, hordóban nyüzsgő kígyókkal, melyekből hamarosan pörkölt lesz. A kígyók láttán talán megborzongunk, de máris egy felhőkarcolót robbantanak föl szemünk láttára a világ másik részén. Az épület összeroggyan, a romok közül füst száll föl, agresszív por, de mintha ez a por már nem is a kivégzett épületé volna, hanem egy sivatagé, ahol tevék vonulnak nagy málhákkal a hátukon, kíméletlen szélben. És minderre ráadásul a háborúk képei, a sportversenyeké, a divatbemutatóké, a Halál bemutatóján Pol Poté, amint szörnyű tetteihez viszonyítva kisszerűen és jelentéktelenül fekszik kiterítve valamiféle silány ágyon. Továbbá: dzsungelek és templomok látszanak, kanalak, kések, piramisok, elnöki mosolyok, integetések, éhező, csontváz-gyerek vállán legyek és lepkék.

És ha csak ennyi zúdulna ránk egy nap, valahogy még kibírnánk, de százszor több zúdul.

Kell ennyi kép nekünk a világból? Ennyi idegen és távoli látvány? Gondoljuk csak el: Mona Lisa arca, mosolya még ma is sokkal emlékezetesebb számunkra, mint bármelyik világhírű színésznőé. Vagy Szinyei Merse Pál Majálisa hány és hány szabadban eltöltött óránk fölött sugárzik ma is.

*

Képek beszéde… Sokan használnak efféle kifejezéseket. Helyes. Igazuk van. De mi van a képek „gondolatával”? Ilyesmi is létezik? A képek inkább csak gondolkodtatni tudnak, gondolatokat színekké, stilizált jelenetekké és formákká alakítani és ezeket szétsugározni. Egy-egy szimbólummá vagy metaforává érlelődött képbe rengeteg erő sűrűsödhet össze végösszegként.

A gondolkodás folyamata, logikája egészen más, mint a képeké.

Hosszas magyarázkodás helyett ezt az állítást egy személyes élményemmel szeretném érzékeltetni. Amikor először jártam Amerikában és először mutatták meg nekem a Zöld Istennőt: a Szabadság szobrot, megvilágosodásszerűen értettem meg a kép és a gondolkodás hatalmának a különbségét. Ez Amerika kapuja, mondták a kísérőim. Ide, ebbe az öbölbe érkezett rengeteg magyar bevándorló is. A látvány mellbevágó volt és fölemelő. A tenger, az ég, a nagy hajók s New York rengetege. S mindezek fölé emelkedve maga a Szabadság szobor. Igen, szólalt meg bennem ekkor egy hang: az ember megcsodálja szemével a Szabadság szobrot, de a szabadságról az eszével gondolkodik.

*

A színekkel kezdtem ezt a festészet körül csapongó jegyzetemet. Velük is szeretném befejezni. Nem tudom, hogy a fák, a füvek, a zuzmók, a virágok, a bogarak, az állatok, a mélytengerek világát tanulmányozó tudósok hányféle színt tudnának összeírni egy „szín-szótárba”? Hányféle színt az őszi kikerics színétől a birsalma, a som, a kék bálna, a kék katáng, a zöld szöcskék, a paradicsommadarak, a vulkánok, a fekete lepkék vagy a jeruzsálemi sziklák fehér színéig? A változatokkal együtt legalább annyit, amennyi szóval a mi Arany Jánosunk dolgozott. Milyen érdekes, hogy a festészet soha nem akart versenyezni ezzel a gazdagsággal, egyszóval: magával a természettel. Mégis azt látjuk, hogy a színek sehol se képesek olyan mélyen, olyan metafizikai többlettel megmutatni magukat, mint a festészetben.

A kettős élet

A modern német költő, Gottfried Benn önéletírásának egyik részletét olvasom a győriek rangos folyóiratában: a Műhelyben. Elég belőle két-három mondat s máris ugyanaz a forróság ömlik szét bennem, mint amikor zúzmarás, téli hajnalokon, éhgyomorra, egy kupicányi erős pálinkát hajt föl az ember.

Arról ír ebben a részletben a költő, hogy kultúránk kezdetén kettős alakok állnak: szfinxek, kentaurok, kutyafejű istenek és bármilyen meghökkentő is, ez a kettős élet korunkban éri el csúcspontját. Robotolhatunk, lapulhatunk, szökhetünk, mesterei lehetünk ilyen vagy olyan szemfényvesztésnek, újra és újra azt tapasztaljuk, hogy más az életünk, mint amik vagyunk; mást cselekszünk, mint amit szeretnénk; s mindabból, amit összegzésül leltározhatnánk föl az életünkből, a végén egészen más marad meg, mint amire mi nyíltan vagy a magunk csöndjében gondolni szoktunk.

Bennt, ezt a kitűnő költőt és gondolkodót, ezt a Rilke utáni Rilkét, nemhogy elkeserítené vagy zavarná ez a kettős élet, hanem még izgatja is. Rábízza magát a hullámaira. Azt vallja szinte kihívóan, hogy amióta fölfedezte ezt a kettősséget, azóta eltökélt dualista lett, akit nem vonz a szintézis, ellenkezőleg taszít, mert tudja, hogy ami összeegyeztethetetlen valami mással, azzal kár kísérletezni; még világosabban: kár csökönyösen keresni ott az egységet, ahol csak nagy színlelések és hazugságok révén teremthetnénk meg az egység látszatát.

A kettős élet az ő szemében nem sorscsapás, nem tragédia, hanem lehetőség. A személyiség tudatos széthasítása, megsokszorozása anélkül, hogy a meghasonlás kóros betegsége taglózna le bennünket.

Mit jelent ez Benn esetében? Azt, hogy amikor orvosként dolgozik – akár patológusként, akár bőr- és nemibetegek gyógyítójaként – sose enged teret a benne várakozó vagy vigyorogni készülő költőnek s ugyanígy, amikor verset ír vagy fától fáig lépkedő, gondolati esszét, az orvosi tudományt hideg fejjel a körön kívül hagyja, mintha semmi köze se volna hozzá.

Keserű irigységgel követem vallomását és magyarázatait. Évek óta kettős életet élek magam is, azaz: szellemi kentaur vagyok, szabad író és megkötözött életű fél-politikus, de nekem ez az állapot egyetlen óráig se jelentett gyönyörűséget. Épp az ellenkezőjét jelentette. Feszengést, beszorítottságot, a mindennapos áldozati bárány szerepét, a már-már nevetséges kényszerhelyzetet. Átjárni egyik világból a másikba, ahogy Gottfried Benn átjár? Az íróéból – az én esetemben – a Világszövetséget irányító elnökébe? Ihletetten vezetni és komoly latolgatással, megfontolásokkal írni verset? Netán ügyesen kidekázott alkukkal, amelyre egy közéleti ember mindig rákényszerülhet?

Nem, ez lehetetlen!

Még akkor is, ha az átjárás technikáját fölfedezné az ember.

Elképzelek egy helyzetet magamnak. Mondjuk: holnap reggeltől elhatározom, hogy megtagadok minden totalitás-igényt, összhangot s kijelentem, hogy mostantól kezdve nem érdekel a múlt, a történelem, csupán a jelenben fölbukkanó alkalmak érdekelnek, kicsik és nagyok, szentek és profánok, amelyek fölött könnyebben uralkodhatok, mint egy életet egybetartó erkölcsi igény fölött, és így könnyebben osztályozható is a világ: ez az alkalom a politikáé, ez pedig az irodalomé. Ennél az ügynél az ésszerűség a fontos, a másiknál pedig a végtelenre kifeszülő lírai elfogultság.

Mi más ez, mint a műkedvelők utópiája? Gottfried Benn-nek még sikerült átúsznia az óceánt, személyisége egyik partjáról átjutnia a másikra, de nekem, de nekünk hogyan sikerülhetne valami hasonló, amikor a folytonos áttűnésekben a kettős élet is elveszítette markáns vonásait, elveszítette karakterét; amikor már nincs elég történelem ahhoz, hogy egyik vagy másik mai történetünket az életünk és egész kultúránk történelmi súlyával igazolhatnánk.

Mikor kezdünk végre üvölteni, mint a kutyafejű istenek vagy legyőzhetetlenül mosolyogni, mint a szfinxek?

*

Nagy íróink és kritikusaink közül többen is írnak arról, hogy a magyar irodalom a múltban minden nehéz helyzetben helyt állt magáért. És nemcsak forradalmak idején, hanem olyan történelmi pillanatokban is, amikor háborúk, ellenforradalmak s nemzeti elfogultságok nagy csábításai ragadták magukkal a tömegeket. Jó példái ennek Ady és Babits háború-ellenes versei, miközben a nagy francia kortárs: Apollinaire elkápráztató, költői tűzijátékkal ünnepli ugyanazt a háborút, az elsőt, az 1914-est, amely jó húsz év múlva megszüli a másodikat is. De említhetném az utánuk következő nagy nemzedéket is, Illyésék, Németh Lászlóék, Tamási Áronék nemzedékét, akik a trianoni fejszecsapások után, hidakat kezdtek építeni a körülöttünk élő népekkel: szerbekkel, horvátokkal, románokkal, szlovákokkal, csehekkel. Legalábbis elkezdtek hozzájuk beszélni. Tejtestvérek, Híd a Dráván, Most, Punte, Silja – hangzottak föl egymás után a történelmi békességkeresés jelképes mondatai.

Válasz ugyan nem érkezett rájuk, de a magyar irodalom lelkiismerete, a magyar politikáéhoz viszonyítva, tiszta maradt.

De tiszta maradhat-e továbbra is? A háborúk, a diktatúrák, a számonkérések és a titkosszolgálati korszakokhoz képest nyugalmasabb időket élünk. Vér ugyan most is folyik a Balkánon, de a „sarokba szorított háború” nem tépázhatja meg térségünket. Ez igaz, azonban tudnunk kell azt is, hogy a háborúk, a diktatúrák sosem fejeződnek be azzal, hogy elhallgatnak az ágyúk és kivégezték a diktátorokat. A hatásukban és a következményeikben pusztítanak és élnek tovább. A roncsolódás utólagos folyamataiban, hasonlóan a csernobili katasztrófához.

A nemzet romlása ma, a demokráciák ingatag és hamis díszletei között legalább olyan arányú, mint a háborús időkben. A határon túl, a peremeken és a szórványban élő magyarság sorsa megpecsételtetett. Talán soha nem asszimilálódott olyan gyorsan és kísértetiesen, mint manapság. Benne van ebben, természetesen, a civilizáció hatása, az egyre jobban elhatalmasodó politikáé; benne az, hogy fogy a hite, silányul az emlékezete, az anyanyelve; hogy a nap huszonnégy órájában idegen hírek fojtogatják, idegen zene, idegen stílus és viselkedésmód s ha megpróbál eredetéhez ragaszkodni, szinte bizonyos lehet abban, hogy anyagilag elszegényedik. Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ukrajna, Szlovákia és Románia tele van ilyen „őszi légyként” elhulló magyarral.

Ők a „demokratikus béke” névtelen áldozatai. A személytelen halottak. A tömbben élőket azonban újabb és újabb háborúk porlasztják. Iskolaháborúk, nyelvháborúk, a közigazgatás újabb és újabb átalakítását szolgáló kormány-háborúk, amelyek fölérnek egy-egy kitelepítési vagy erőszakos betelepítési hadművelettel. Ide sorolható a Romániában kirobbant Bolyai egyetem ügye is. A román kormányzati erők és pártok képviselői egyenesen tragikai vétségnek tekintik, ha önálló magyar egyetem indulna. Eláll az ember lélegzete a vak logikától: ez lenne szörnyű? Az újraindítás? Nem az volt inkább tragikus, amikor az egyetemet megszüntették?

Mi lesz, ha a kudarcba fulladó szándék miatt a romániai magyaroknak ki kell lépniük a kormányból? Tudniillik, ha minden kikosarazást, jogsérelmet szó nélkül tűrnek el, előbb-utóbb úgy is olyan állapotba jutnak, mintha bent sem volnának.

Ez igaz, de mi lesz a döntés következménye? Egyetlen mondatban összegezhető: erkölcsileg kielégülhetnek, a gyakorlatban azonban vesztesek lesznek újra. Vesztesek ott helyben, Romániában és vesztesek a világban is. Mert a beidegzett reflexek szerint és a folyton zümmögő, sikeres propaganda szerint a magyarok összeférhetetlenek. Ezer év óta azok, tehát most is!

Mi forr, mi sistereg és mi csapódik le ezekből a gondokból a jelenkori magyar irodalomban? Nagyon kevés. Nemcsak jelen idejű film, jelen idejű dráma nem születik, megrázó és megvilágosító, amelyet Argentínában és Svédországban is értenének; nemcsak regény, világot bejáró novella, hanem még olyan vallomásos tanulmány sem, mint amilyen például Németh Lászlóé volt: a Magyarok Romániában vagy Bözödi Székely bánja című könyve, Tamási Áron Szülőföldem-je és az évtizedekkel ezelőtt született Sütő András mű: az Anyám könnyű álmot ígér című lírai regény. Mintha az irodalom minden elevenünkbe vágó témát átengedett volna az újságíróknak, a politikusoknak, a televíziók tiszavirág-életű hírközlőinek.

A kétezredik év esztétái, múltkutatói és irodalomtörténészei előtt vajon milyen „erkölcsi alibink” marad mostani mulasztásaink miatt?

Petőfi-szobor Királyhelmecen

Az elmúlt években sok szlovákiai magyar faluban állítottak kopjafát, emlékoszlopot. Az egyik falu a honfoglalás ezerszázadik évét ünnepelte így, a másik a maga nyolcszázadik vagy kilencszázadik születésnapját, a harmadik az 1848-as szabadságharc százötvenedik évfordulóját, megkülönböztetett figyelmet szentelve a dicsőséges tavaszi hadjáratnak.

Ezek a nagy gonddal megfaragott oszlopok a világ más tájain egyszerű díszfák lettek volna, emlékezet-ébresztő szimbólumok, de itt, ezen a megerőszakolt tájon, fölkiáltó jelekké váltak. Kihívó szimbólumokká, mint az asztal lapjába belevágott kések. Kötődhettek bármilyen előzményhez, múlthoz, történelmi eredethez, némán fölmagasodva is a jelen idő mondatait sugározták. Mintha összehangolva ezt mondták volna mindenkinek: „Senki erre járó ne felejtse: mi nem a Paradicsom fái vagyunk, de nem is a temetőké, hanem az itt élő, az itt küszködő magyaroké, akik több mint ezer éve ennek a tájnak a szülöttei, gazdái, teremtői és továbbra is azok akarnak maradni.”

Azért mondhatom ezt ilyen határozottan, mert több kopjafát és emlékoszlopot avattam e hitben magam is.

Királyhelmec, ez a nagymúltú település, a felvidéki magyar faluk és városok sorából ma nagyot lép előre. Kemény faragott emlékoszlop helyett szobrot avat, mint a világ bármelyik, önmagára eszmélt, autonóm közössége. Méghozzá: Petőfi szobrot, amely nemcsak a költészeté, a szellemé, hanem – Gellért-hegynyi talapzat nélkül is – az itteniek szabadságszobra lesz.

Hetekkel ezelőtt az a kósza hír jutott el hozzám, hogy bizonyos erők mindenképpen meg akarják akadályozni a szobor fölállítását. Illetve olyan föltételt szabtak az ittenieknek, hogy szobor ugyan lehet, de nem Petőfié! Állítólag ekkor jutott valakinek az eszébe, hogy a Petőfit ábrázoló szobrot nevezzék el Vándornak, így talán megmenthetik s nem kanyarodnak el nagyon az igazságtól sem, mivelhogy Petőfi nemcsak a magyarok egyik legnagyobb költője volt, hanem az egyik legnagyobb vándora is!

A mentőötlet az első pillanatban alkunak, sőt megalkuvásnak tűnhetett, de a következőkben már sistergő zsenialitásnak. Hiszen lenne-e, lehetne-e leleplezőbb tény s robbanékonyabb igazság annál, hogy a világirodalom egyik legnagyobb költőjének, ma 1998 októberében, Közép-Európa egyik országában, illegalitásba kell vonulnia, illetve álarcot, álnevet választania, hogy az övéi közt jelen lehessen? A múlt században Jan Kollár, a lelkes pánszláv költő, ahogy jellemezni szokták: a szlovákok Vörösmartyja, Pesten, Pest közepén a Deák-téri evangélikus templomban, nemcsak az evangélikus hit terjesztője volt és lehetett, hanem a cseh és szlovák egységé is. Százötven évvel később Petőfi – szoboralakban! – miért ne lehetne a magyar–magyar összetartozás „képviselője” Királyhelmecen?

Az efféle szobor-heccek, szobor-háborúk nem ismeretlenek a Kárpát-medencében. Öt évvel ezelőtt hasonló zajlott le Petőfi legmeghittebb és legméltóbb költőtársával – Arany Jánossal is. A szalontai születésű költőnek, Toldi írójának, szobrot készített egy ugyancsak Szalontán született szobrászművész: Kiss István. Az életnagyságúnál kétszerte nagyobb szobor Budapesten készült el, mivelhogy Kiss Istvánéknak, a száz oldaláról ismert trianoni „béke” következményei miatt át kellett települniük Romániából Magyarországra. Az Arannyal közös szülőföld természetesen továbbra is szülőföld maradt.

A 90-es évek elején, az úgynevezett „román forradalom” után úgy látszott, hogy nemcsak a két ország polgárai utazhatnak könnyebben és szabadabban, hanem a szobrok is.

A hiedelem gyöngének bizonyult. A két kormány képviselői, diplomatái ugyan megegyeztek, hogy a Budapesten készült bronz szobrot föl lehet állítani a Romániához csatolt Szalontán, de amikor a határon megjelent a nagy, a mágikus, a diadalmas nyugalmú szobor, a román határőrök összezavarodtak. Kitört rajtuk az idegbaj, rohantak ide-oda, nézték az ég alját, nem reped-e meg. Nem repedt, de hiába volt Arany Jánosnak érvényes útlevele, mégsem engedték át napokig a határon. Miután azonban átengedték és Tőkés Lászlóval együtt fölavattuk a szülőföldre hazaérkezett szobrot, vad ellenzői másnap, föltehetően román nacionalisták, vörös festékkel arcon öntötték.

Mintha élő embert lúgkővel öntöttek volna szemközt.

Barbárság, igen barbárság. Hasonlít a könyvégetésekhez. De az ilyen történetek mélyén ott parázslik valami más is. Valami, ami a gyalázat közben is kárpótolhat bennünket. Ilyenkor derül ki egyértelműen, hogy nagy elődeink – államférfiaink, íróink – nem munkátlan halottak, nem vízszintesen fekvő albérlői a halhatatlanságnak, hanem eleven szellemek. Kérdeznek, felelnek, ellenállnak, mozgósítják kedvünkért a múltat s olyan igazságokra hívják föl a figyelmünket, amelyeket az idő és a mindenkori hamisítások nagymesterei szeretnének elfeledtetni velünk.

Mit élhettem át – szinte testi megrendülésként – magam is az Arany-szobor fölavatásán? Azt a megváltoztathatatlan igazságot, hogy a trianoni határ önkényes meghúzói elszakították Szalontát Magyarországtól, de Arany Toldiját semmilyen trianoni határ nem választhatja ketté. Nem történhetik meg vele soha, hogy az Első Könyv tizenkét énekéből mondjuk, hét ének Romániához tartozik, öt pedig hozzánk.

Így vagyunk Petőfivel is. A magyar költészet és a magyar sors-drámák egyik legnagyobb alakjával.

Lehet, hogy ma itt, fölavatandó szobra körül, az első órákban, csak a bátorságunkat gyakoroljuk, a kisebbségbe szorultak önérzetét, de hamarosan el kell kezdenünk föltámasztását, szobron túli életének meghódítását is. De hogy minden idegsejtünkkel részt vehessünk a föltámadás misztériumában, ugyanúgy föl kell idéznünk élettörténetét, munkásságát, cselekedeteit, ahogy időről-időre a Megváltó történetét is fölidézzük a betlehemi jászoltól a Golgota hegyéig.

Petőfi ugyan nem volt vallásalapító, de a csodák, a szenvedés-történetek sokasága, a hit és az elhitetés ereje ugyanúgy hozzátartozik lényéhez, mint Krisztuséhoz. Isten fia, a Hegyi Beszéd zárásaként, így fohászkodott az Atyához: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Petőfi egész költészetének a legerőteljesebb szólama pedig így hangzik: a mi mindennapi szabadságunkat adja meg nekünk az élet. Adja meg? Inkább harcoljuk ki vakmerőn magunknak.

Petőfi rövid, de gyors lobogású élete ennek a szenvedélyes akaratnak a jegyében égett el. „Sors nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit!” – írta, de egyetemes vallomását az a gondolat izzította át, hogy azt a valamit a magyarság történelmének és sorsának a jobbításával kezdhesse.

Tudom, egyetlen költőnek sincs helye az államalapító, szent királyaink között, de a nemzetalapító s a nemzetet újrateremtő férfiaink sorában Petőfi ugyanolyan glóriás emberünk, mint ama régiek. Ismételjünk el róla néhány olyan ismétlésre méltó igazságot, amely itt, e felvidéki magyar kisvárosban ugyanúgy érvényes, mint Budapesten, Párizsban vagy Rómában.

Talán az egyik legmeghökkentőbb igazság az, hogy vele kezdődik el, s tör magasba a magyar irodalom öntudata és önérzete. Előtte is voltak kitűnő költőink: Balassitól Csokonain, Berzsenyin át Vörösmartyig, Aranyig, de közülük senki se merte elhinni magáról, hogy lángész. Petőfi igen! És nem azért, mert eszelős gőg fűtötte vagy daliás pimaszság, hanem azért, mert Európa költői között ő fedezte föl elsőül, hogy minden nép zseniális a maga módján. Erről tanúskodik ösztönös művészete, kultúrája, hagyományvilága, erről a nyelv, amelyet századok csikorgásában és verőfényében megteremtett. Petőfi ezt nemcsak fölfedezte, de tanulságait alkalmazta is költészetében. Úgy írt, hogy minden sorát minden magyarul értő lény, férfi vagy asszony, juhászbojtár vagy arisztokrata, cipészmester vagy akadémikus tökéletesen érthesse. „Egy ember szól, de milliók nevében” – vallotta A nemzetgyűléshez című versében. Vallomását nem csupán politikailag, hanem esztétikailag is értelmezhetjük.

Ehhez a kivételes beszédhelyzethez nemcsak istenáldotta tehetség kellett, de istenáldotta és istenverte sors is. Lenyűgöző valóságismeret. Petőfi mindenből emberfölötti arányokban részesült. Ki ismerte nála jobban a korabeli Magyarországot? Budát, Pestet, Pozsonyt, a Hortobágyot, a négyökrös szekerek zötyögését a Dunántúlon vagy az alföldi csárdák asztalait, ahol az imént még betyárok könyököltek? Országgyűlés? Színészet? Katonaság? A téli puszták világa és az áradó Tiszáé egyformán ott él az idegeiben. Ott a történelemé, a meséké, a szerelemé és a láthatáron föl-fölvillanó vérpanorámáké. Petőfi úgy lett a világ és a magyarok egyik legnagyobb költője, hogy közben az élet egyik legnagyobb szenvedője és átélője volt. Ahogy Az ember tragédiájának Ádámja a történelem válságos, nagy korszakain verekszi át magát a tanulságokért, Petőfi, szinte ösztönösen, ugyanígy verekszi át magát szegénységen, mocskon, hazugságon, testi megpróbáltatásokon, megszégyenítéseken, őrületen és reményen. Elég egyetlen képet fölvillantani életéből, hogy érzékelhessük: milyen nyers élmények sorozatán jutott el a nádparipán lovagló fiú az 1848 Március Tizenötödikei események csúcsára, a megigazulás magasába s onnan a segesvári – fehéregyházi – csatatér eltűntjei közé.

A költő 1847 júliusában ismét ezen a környéken jár, Koltóra menet. Ekkor fordul meg itt, Királyhelmecen is. De előző nap fölrémlik előtte egyik „ifjúkori” élménye. Ezt írja naplójába: „…hejh, jártam én erre már rosz időben is. Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben, februariusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha nem adhatom el, az is jó… mert akkor vagy éhen veszek, vagy megfagyok s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, mellyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott:”

Magyar költő mondja ezt? Mondhatná egy vergődő, magyar Hamlet is. Egy világraszóló magyar tragédia főalakja, Shakespeare-hez méltó hős, aki nemcsak ezen a hegyaljai úton, de rövid huszonhat esztendejében folyton élet és halál peremén járt és mégis csodát csinált az életéből. A bizonyító erejű tények közül egyet említek csupán. Az emberiség történelmét megváltoztató nagy Francia forradalomról egyetlen vers maradt ránk: a Marseillaise! A magyar szabadságharcról viszont egy egész életmű! Egy fiatal lángelme hagyatéka.

A temesvári alapkő

Vannak városok, amelyek nemcsak a benne élők százados múltját őrzik emlékezetükben: anekdotikus vagy drámai történeteit, hanem azt is, ami túl van ezeken és még a história leghitelesebb mondataival is elmondhatatlan. Magyarán szólva: ami nem egyszerű tudás és dokumentum, hanem inkább villámcsapás az agyba és szívtájékra, a halál fénye, az őrületé vagy a boldogtalan zsenialitásé, amely elátkozottan csatangol az utcákon s otthont keres magának ligetekben és falak között.

A nagy múltú és érzékeny idegrendszerű városok között én ilyen városnak képzelem Temesvárt. A parasztkirály Dózsa György itteni elfogása, megkínzása, elégetése – krisztusi emlék. Krisztusi arányú szenvedés-történet, amely elszenvedőjének még a megváltás és a föltámadás vigaszát sem kínálhatta föl. Nyilvánvaló, hogy a megégett hús, az áttüzesedett vaskorona füstje és az eleven emberi testbe harapó fogak irtózata elraktározódott a város idegrendszerében.

Ugyanígy elraktározódott a temesvári várkapitány, Losonczy István és a törökök közé kivonuló őrség alattomos lemészárolásának a döbbenete 1552 júliusában.

De hogy ne csak a tragédiák sújtását emlegessük, föl kell idéznünk az ifjabb Bolyait is, a tüzértisztként itt is szolgáló Bolyai Jánost, aki Isten fényeit és szomorú zsenialitását hozta el ide, hogy új értelmezést adhasson a világmindenség természetének.

Lehet, hogy a múlt századi város semmit sem értett meg ebből a szándékból, de a szellem poszthumusz sugárzása máig energiával tölti föl sokak lelkét.

Ahol három ilyen előzmény munkál a mélyben, ott törvényszerű, hogy újabb és újabb rendhagyó események megtörténjenek. Valami, ami rokon a múlttal. Valami, ami, ha nem is logikusan, de sorszerűen ebből a múltból nő ki, belőle ágazik el.

1989 októberében futott át rajtam ez a gondolat, amikor a Hitel szerkesztőjeként rövid bevezetőt írtam Tőkés László Temesvár ostroma című döbbenetes írása elé. Éreztem, hogy kicsempészett írása az ostromlott várból, a halálraítéltek és a halálra szántak bátorságával és kétségbeesésével üzen, de még akkor se tudhattam, hogy egyéni viselkedése, eltökéltsége gátat szakít át s következményeivel együtt a temesvári nagy történetek sorába illeszkedik be. Forradalom? Hogy gondolhattam volna erre? Hogy gondolhattam volna, amikor évekkel azelőtt Alexandru Ivasiucot, az írót, a bukaresti földrengés áldozatát épp arról faggattam: miért van az, hogy a magyar történelemben több szabadságharc és forradalom is lezajlott, a románban viszont nem. A kérdés meglepte, de töprengve megérlelt válaszát elfogadtam. Szerinte azért nem voltak Romániában forradalmak, mert a vékony értelmiségi réteg olyan messze volt a román néptömegektől, hogy semmilyen szikra nem pattanhatott róluk át és nem gyújthatta föl őket.

Bármilyen abszurd is a helyzet, a hetven év óta elnyomott magyarságnak kellett kicsiholni ezt a hiányzó szikrát? S a magyarok közül is egy fiatal papnak? Egy protestáns lelkipásztornak, aki a XVI. és a XVII. századi küzdő prédikátorok utódja tudott lenni? Tudjuk: új történelem mindig azzal kezdődik, hogy valaki átlépi a megmerevedett, régi határokat.

Tőkés László, magyar, román és német hívei élén tudott ekkorát lépni.

A templom, amelynek alapkövét ma lerakjuk, ennek a nagy történelmi határátlépésnek lesz a szimbóluma. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a fölépülő templom egyenesen a forradalom folytatása lesz – más formák és másféle létezési feltételek között. A kezdetre, az eredetre fog emlékeztetni mindenkit, még azt is, aki ezt nem akarja. Az eredetre, amelynek legfőbb mondanivalója az, hogy a romániai diktatúra vaskorszakának itt, ebben a városban lett vége. Továbbá, hogy a diktatúra megszüntetésében résztvevő magyarok nem a Holdról jöttek, hanem a történelemből és hosszú évszázadokon át letagadhatatlan alakítói, munkásai és védelmezőt voltak a mostani Románia különböző tájhazáinak: Erdélynek, a Partiumnak, a Bánságnak, a Bánátnak s emiatt a létből származó érdem miatt természetes jogaikat kérik a többségi néptől. Jogaikat és az állam segédletével elvett tulajdonukat.

A templom nemcsak beszédes némaságával mondja majd ki ezeket a mondatokat, de sajátos, Makovecz Imre-i stílusával is. Azzal a stílussal, amely ugyanabból a kultúrából sarjadhatott csak ki, mint amelyikből Bartók Concertója, Kodály Psalmus Hungaricusa vagy Ady, József Attila, Tamási Áron vallomásos költészete.

A világ, ha majd idenéz Temesvárra, azt mondhatja: más stílusok karéjában nagyon is otthon van ez a stílus!

Többen is emlegették és bizonyára még emlegetik is a tervezett templom kapcsán Ady haragos kifakadását: „elveszünk, mert elvesztettük magunkat” és „még a Templomot se építettük föl.”

Ha közös akarattal fölépül is ez a kéttornyú, szárnyas templom, nem az lesz még, amelyről Ady beszélt. De a falakat fölhúzó mozdulatok már talán Ady óhajához igazodnak. A tetőket befedő kezek mozgása is. Vagyis: az alapkő letétel spirituális csöndjében nyugodt lélekkel fogalmazhatjuk meg azt a mondatot, hogy ahol templom épül, ott újrakezdődik valami: Isten akaratával a reménykedő ember akarata is!

Romok az ezredvégen

Amikor hetekkel ezelőtt, képeslap-nagyságú fotókon, végignézhettem ennek a mostani kiállításnak az anyagát, első élményem nem a döbbenet volt s nem az iszonyat, hanem a csodálkozás. Sőt, valamiféle öntudatlan esztétikai öröm, hogy milyen szépek és milyen lenyűgözőek is ezek a képek! A színeik, a kivágásaik, fölsérthetetlen csöndjük! Milyen klasszikus rajtuk az ég, a romok vörhenye és milyen tökéletes a pusztulás méltósága is!

Bevallom, magam is megijedtem ettől a hatástól. Elsősorban azért, mert a modern művészet szinte a kezdetektől fogva, tüntetően lemondott a szépség hajszolásáról és megragadásáról. Visszaadta régebbi koroknak. A szépség képviselete helyett sokkal inkább a meghasonlott, az abszurditások végletei között vergődő valóság kifejezésére törekedett a legkülönfélébb módszerekkel és eszközökkel. Gyakran épp a megkoronázott csúnyaság és a diadalmas disszonancia túlzásaival.

Természetesen mindez érthető volt korunkban, az eltorzult katasztrófák évszázadában, amikor az emberi események és történések mértékegysége az őrület volt, az egyetemes téboly, lett légyen szó világháborúkról, civilizációs kényszerekről, gázkamrákról, haláltáborokról vagy akár a magát elveszítő huszadik századi tudomány alaphelyzetéről, melyben először érvényesült egy új s fenyegető paradoxon, nevezetesen az, hogy a tudomány magát az eredendő, emberi tudást kezdte el fojtogatni. Fojtogatni? Mondjuk ki bátrabban, hogy gyilkolni!

Az utolsó időben egyre több lelkiismereti hang szólal meg mindenfelé a tudomány és a művészetek világában, hogy nem kellene-e végre ellenállnunk ennek a világhódító eszelősségnek s kificamodott, kifáradt esztétikáknak? Csak a példa kedvéért válasszunk ki egyetlen korszakot jellemző fogalmat a legtöbbet használt fogalmaink közül. Mondjuk a sebességét. Ez is azonnal visszaránt bennünket az őrületek világába. Előbb csak a kábulatéba, aztán a megsemmisülésébe. Rohan, vágtázik minden, észtvesztő gyorsasággal: divatok, érdekek, hírek; röpül a pénz, röpülnek hadseregek, rövidesen talán a földrészek is röpdösni fognak. S mire jutunk ezzel az irammal? Újabb és újabb ellentmondásokba, hiszen mindenki személyesen tapasztalhatja, hogy minél gyorsabban jut el egyik helyről a másikra, annál kevesebbet lát a világból, illetve minél gyorsabban jutnak el hozzá a világ hírei, annál gyorsabban felejti is el őket.

A gyorsaság és a felejtés egymás kiszolgáltatottjaivá váltak. A felejtés pedig: élettagadás. A magunk elfelejtése és elárulása is.

Talán ezért időztem el hetekkel ezelőtt hosszan az itt látható képek egyszerűsége, tisztázottsága és szigorú formákba szorított fegyelme fölött. Akik kiválasztották maguknak őket, bizonyára sokáig ácsorogtak a romok között, várták, hogy följöjjön vagy lemenjen a Nap s a vissza-visszatérő halál angyala is fölemeljen a földről egy-egy megsebzett téglát, mint Hamlet azt a bizonyos koponyát. Éreztem, hogy a képeket készítő fotósok összekeverték magukat a romokkal.

Elképzelem, persze, hogy többen is lehetnek közöttünk olyanok, akik a fotók kiérlelt és stilizált szépségében a beletörődés békéjét fedezik föl: a szerb-horvát háború szörnyűségeinek utólagos megszelídítését. Megértem őket is, hiszen a három megsérült illetve lerombolt falu: Kórógy, Haraszti és Szentlászló közül ez az utolsó úgy pusztult el s úgy kiált elégtételért az égre máig, mint a második világháború két földig rombolt jelképes faluja: Lidice és Oradour. Ahogy belőlük nem maradt semmi, Szentlászlóból se maradt. A háború 152 napja alatt átkerült a poklok múzeumába. Aki 1991 november 24-e után végigment ezen a falun, kísértet-világban járt. Elüszkösödött ház-csonkok, házkoponyák mindenütt. Falmaradványok, küszöb-töredékek s a valamikori ágyak és bölcsők helyén aknagödrök vagy elbozótosodott akác-csihatagok. S templomtornyából is csak annyi maradt, amennyiből még látszik, hogy az a furcsa, magaslati rom az egykori istenházához tartozik.

Senki se tagadhatja, hogy a háborúhoz és a háborús történtekhez a művészek választhattak volna drámaibb, fölzaklatóbb stílust, ridegebb színvilágot. Ennek ellenére nekem úgy tetszik: jól választottak. Nem beszámolót készítettek, hanem egy egész szimbólumrendszert. Nem pillanat-fölvételeket, hanem jelképek sorozatát, amely egyszerre tárja elénk három magyarok is lakta falu tragédiáját és a magyar történelemét.

Aki csak egy kicsit is foglalkozott a fotózás művészetével, esztétikájával, hamarosan arra ébredt rá, hogy maga a fénykép mindenkor láthatatlan. Mutathat, rögzíthet bármit, soha nem a fényképet látjuk, hanem azt, ami mögötte van. A vietnámi háború idejéből emlékszem egy döbbenetes pillanatképre. Láthatóan valamilyen magas rangú tiszt közvetlen közelről halántékon lő egy civil férfit. A kép jól mutatja a hatalmi gőgöt s a halálraítélt végső, gyámoltalan arcrándulását a halál előtt, de a fotón látható jelenet mögött rögtön megjelentek előttem az amerikai helikopterek, a dzsungel-katonák felfejlődő csatárláncai, a napalmtűztől égő asszonyok és gyerekek rajai, ahogy futnak bele a semmibe.

Az itt látható fotókon sem azt látom csak, ami látható rajtuk, hanem azt is, ami nem látható. Többek között még magamat is, aki a templomi gyertyákkal virrasztó asszony mögött állva azt kérdi hangosan: hogyan történhetett velünk ez az újabb katasztrófa is? És hogyan történhetett az egész? Valaha Sztárai Mihály protestáns prédikátor járt itt s kötötte a reformáció kötelékével a vidéket Európához. Később Zrínyi, aki történelembe illő bravúrral fölgyújtotta az eszéki hidat, hogy távolabb tartsa e tájtól a törököt. Hol ez a múlt és hol van az, ami utána következett? Ha vesztettünk is területet 1918 előtt, mégis azt kell mondanom, hogy Trianonnal veszett oda minden. Trianonnal vagy csak ezzel a szerb-horvát háborúval? A kérdést nem háríthatjuk el magunktól, mert kikerülhetetlen törvény, hogy ami egy nemzet peremén történik, az mindig megtörténik a központban is! Pontosabban előbb ott történik meg és csak később a végeken. Ha egységesebb és összetartóbb nép volnánk, magasabb volna műveltségünk szintje s az akaraterőnké is. Fürgébben és villogóbban gondolkodnánk. Többet mernénk és jobban benne élnénk korunkban. Hadd említsek gyorsan egy idevágó példát: az elüldözött koszovói albánokat nemzetközi segítséggel és pénzzel visszatelepítik szülőföldjükre. A magyarokat a Bácskából, Bánátból, a Drávaszögből, Kelet-Szlavóniából nem ugyanazok az erők űzték el, mint az albánokat? De a mi menekültjeink körül csönd van. Itt is és a nagyvilágban is. Aki hazatér, az a maga nyomorúságos számlájára tér haza; aki marad vagy elmegy nyugatra, távozásával egyre jobban elgyöngíti a szülőföldjét.

Kölcsey Ferenc, Huszt romvárának a düledékein állva, gondolkodik a magyar múltról, sorsunkról, a magyar történelemről. A verset mindenki ismeri, de talán nem lesz nagy vétség, ha elmondom:

Itt, a romokról készített jelkép erejű fotók közt állva, vajon mi mit tudunk s tudunk-e egyáltalán ugyanígy a remény anyanyelvén fogalmazni?

Az egyetlen mondat

Tegnap reggelig csak a megszokott, kis helyi háborúk híreit hallhattuk rendszeresen a rádióból. Messzebbről például az afganisztáni törzsek véres csetepatéit, közelünkből pedig a koszovói drámáét. Ebben az utóbbiban ismerős minden: egyik oldalon a szerbek mélylélektani sérülése és történelmi aggodalma az óhaza végleges elvesztése miatt, a másikon a koszovói albánok elszakadási szándéka. Mindkét szenvedély hátterében faluk égnek, menekülők rohannak, tömegsírok szaporodnak s a tömegsírokban ártatlan gyermekek is feküsznek, mintha rongybabák volnának.

Már olyan hosszú ideje együtt ébredünk ezekkel a szörnyűségekkel, mint a hetek óta tartó fejgörcsünkkel vagy gyomorfájdalmunkkal.

De ma reggel, 1998. október 11-én egy óriási gong döndült meg a fejünk fölött. Egy gong, mintha magát az őszi eget ütötték volna meg súlyos durunggal.

A hangtól elállt a lélegzetünk, hideg és libabőrös lett a testünk. A NATO-t irányító politikai s katonai hatalmak bejelentették: ha a szerb kormány nem vonja ki a rendőri alakulatoknak álcázott katonai egységeit az albán többségű Koszovóból, s nem hagyja abba durva háborúját saját állampolgárai ellen, akik egyúttal más nemzetiségű polgárok, azaz albánok, olyan megtorlást vonhat magára, amilyet az Öböl-háború óráiban láthatott csak a világ: halálos ostorcsapásokat a városokra, a vizekre, a laktanyákra, repülőterekre, rakétasilókra, Szerbia igen-igen megviselt és összemocskolódott szívére.

Régen az ilyen váratlan fordulatokra szokták mondani: derült égből villámcsapás.

E természeti metafora már jó ideje elveszítette költői erejét. A meglepő tünemények helyét egyre sűrűbben katasztrófák foglalják el. Gyakran mesterségen előidézett katasztrófák. Érezni lehetett, hogy Amerika s az Európai Közösség országainak a figyelmeztető üzenete egy – matematikailag is kiszámítható – pokolnak volt a beharangozója.

A szerbek fölbőszültek a fenyegetéstől. Megszilajodva azt üzenték a fenyegetőzőknek: „Annak, aki meg akar minket leckéztetni, mi se maradunk adósai. Bármivel csapnak le ránk, föld–föld rakétáinkat mi sem hagyjuk tovább zúzmarásodni bent a jégszekrényben.”

Eszelős és lázas fogadkozásaikra az anarchista szerb diák: Gavrilo Princip történelmi pisztolylövése csattant föl bennem, s utána rögtön az első világháború minden katonapuskája, gépfegyvere, mozsárágyúja. Aztán gyorsan utána a második világháborúé, elsúlyosítva az újvidéki, a bácskai vérengzésekkel s legutoljára pedig a gyűlöletben és vérben fetrengő Bosznia.

Ösztönösen emeltem föl a telefont, hogy néhány újvidéki, zentai, szabadkai barátommal beszélhessek. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hisz úgy beszélhetek csak velük, mint a túszokkal. A kés ott van a torkukon. Egyikük – szorongva ugyan a következményektől – mégis hitelesen foglalta össze helyzetüket: „Nézd, ami 1990 óta a szerbekkel történt és történik, leginkább arra hasonlít, ami velünk történt a trianoni döntés következtében. Jugoszlávia is szétesett, mint az Osztrák–Magyar Monarchia. A mesterségesen összeabroncsozott államalakulatokból kiszakadt Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Bosznia és most akar elszakadni Koszovó. A nagy szerb elképzelések tehát sárba hullottak, nem csoda, ha kitör rajtuk a rémület. A sarokba szorított farkaskutya vagy párduc is vérengző lesz, sajnos, ők is azok. Dehát kit érdekel, hogy mi, délvidéki magyarok, többszörös áldozatként újra a szerbek »hivatalos« áldozatai lehetünk? S ez, mostantól kezdve, bármelyik órában bekövetkezhet. Nem kell hozzá más, csak az, hogy Magyarország NATO-várományosként átengedi például légterét a NATO-gépeknek, támaszpontokat kínál föl a villámháborús műveletekhez, vagy elmarasztalóan nyilatkozik róluk, ugyanúgy nekünk esnek újra, mint a második világháború után, amikor negyvenezer magyart irtottak ki hideg elszántsággal. Még olyasmire is képesek voltak, hogy egy tizenkét éves magyar fiút, akinél valamilyen használhatatlan katonai fegyvert találtak, összekötözés helyett összedrótozzanak, kezére, lábára aknákat erősítsenek, s jól célzott lövésekkel ezeket az aknákat robbantsák föl, hogy így tépessék darabjaira a szerencsétlent. A kivégzés színhelyére, a futballpályára, a falu minden lakóját kivezényelték. Köztük a szülőket is, szadista kéjjel… Szóval, nem egyszerű. Ha bármit mond, cselekszik, nyilatkozik is a magyar kormány, ne feledkezzék meg erről a megeleveníthető mészárszéki múltról és a leghatározottabb hangú nyilatkozatában is, mindig legyen ott egy enyhébb, egy megengedőbb, egy szomszéd néphez szóló, hiteles mondat, amely leföldeli a közénk lecsapó villámokat, és segít elkerülni az újabb szörnyűségeket.”

Nagyjából ugyanezt mondta – egymástól függetlenül – mindegyik barátom, akivel beszéltem. Még az is, aki félelmében és tehetetlen dühében a sárga földig lehordta a magyarországi politikusokat, kifakadása végén annyit mondott, hogy a rájuk szakadó veszedelemben találjunk egy szalmaszálnak tekinthető mondatot, amelybe a szerbek közt vergődve is megkapaszkodhatnak. Egy mondatot, amely elibe áll a végzetnek.

A sors úgy hozta, hogy a rettegéssel induló nap délutánján az Országházban Orbán Viktor miniszterelnökkel is találkoztam. A délvidéki magyarok kérését arról a bizonyos, kihagyhatatlan egy mondatról neki mondtam el legelőször.

A kérés, a hely szelleme miatt kissé úgy hangozhatott, mintha Katona József Bánk bánjából, mondjuk a Tiborc panaszából, idéztem volna néhány kihegyezett mondatot.

Éreztem, hogy a miniszterelnök méltányolja közvetítő szerepemet, s világosan érti szándékaimat is, de tisztelet ide vagy oda, villámgyorsan túllépett rajtuk. Nem egy elképzelt dráma, hanem a valóságos szerb–magyar dráma logikáját követve nézett szemembe igazi szereplőként.

– Értelek, Sándor. Mint ahogy értem a délvidékieket is. Csakhát hogyan hangzik az az egyetlen mondat, amelyet el kellene mondanunk? Az az egyetlen egy!

Zavaromban elkezdtem valamit dadogni korunk nagy trükkjeiről, melyek alapján az ártatlant szokták kikiáltani bűnösnek, hogy ezzel eltűntessék az igazi bűn eredetét. De alig tudtam befejezni a mondatot, mert beleizzadtam az elvontságba. Aztán a Kárpát-medence és a Balkán kihantolatlan történelméről kezdtem el okoskodni, de éreztem, hogy a rögtönzésem – nemes halandzsa. Egy végiggondolatlan monológ bevezetője, amely érvek és ellenérvek sziklaélein haladva fölfelé, egyszer talán eljuthatna addig az egy mondatig.

De csak talán. Mert egy mondat sosincs magában. Sok-sok mondatból választódhat ki csak az egy.

Magamra maradva az országházi zsibongásban, nagyon lehangolódtam a felismeréstől. Istenem, mi lett belőlünk, magyar értelmiségiekből? Belőlünk: írókból, történészekből? Mi lett akár az 1956-os forradalomhoz, akár az 1968-as csehszlovákiai eseményekhez viszonyítva is? Ekkor még lenézett kiebrudaltjai voltunk a hatalomnak, de felelős állampolgárként, s gondolkodó hazafiként, mindkét történelmi pillanatban volt elfogadható gondolatunk. Emlékszem, amikor 1968. augusztus 21-én, egy hétfői napon, megtudtuk, hogy a szovjet, a lengyel, a keletnémet, a bolgár csapatokkal együtt a magyar katonák is bevonultak leverni a prágai tavaszt, a nyilvánvaló rossz döntés helyett máris megfogalmaztunk egy sokkal jobbat. A kényszerek közt is lehetségeset.

Mi lett volna ennek a lényege? Az, hogy Magyarország, a felvidéki magyarság miatt, nem vehet részt a bevonulásban, mert az ottani magyarok már harmadszor válnának az anyaország miatt ártatlanul bűnbakká, áldozattá. A kimaradásért cserébe az akkori magyar kormánynak azt kellett volna megígérnie, hogy a magyar hadsereg természetesen kész fölvonulni a csehszlovák–magyar határ teljes hosszában, Hegyeshalomtól Sátoraljaújhelyig, s ha Csehszlovákiában fegyveres „ellenforradalom” törne ki, csapatai azonnal átlépnék a határt s csatlakoznának a többi bevonuló ország katonáihoz.

Hogy mindez kínos okoskodás volt akkor vagy harmatos utópia? Lehet. De Románia kimaradása a bevonulásból azért mindenképpen elgondolkodtatja az embert. A titokra kétféle magyarázat lehetséges. Az egyik az, hogy ravasz és távlatos megfontolásból a szovjetek hagyták ki őket, hiszen ingyen kaptak így egy „rebellis” országot a táboron belül, amely a Prágai tavasz eltaposása utáni helyzetben nagyobb hasznukra lehet, mintha nagy zajjal bevonult volna. Nagyobb hasznukra a külpolitikai félrevezetésekben, a gazdasági kémkedésben és így tovább. A másik magyarázat ezzel ellentétes. Bizonyos fölforrósodott történelmi helyzetekben adódnak olyan, soha vissza nem térő alkalmak, amelyeket századokra kiható érvénnyel meg lehet ragadni.

Ezúttal talán nem is az a legfontosabb, hogy egy sokkal elidegenítettebb korszakban tudtuk volna-e érvényesíteni elképzeléseinket, hanem az, hogy voltak elképzeléseink és voltak mondataink! Most viszont, amikor a délvidéki magyarok természetesebb körülmények között várnának tőlünk politikai és erkölcsi támogatást, nincs egy kiérlelt, egy világos és hiteles mondatunk.

Valójában tehát megbuktunk. De úgy kell nekünk! Úgy kell, hiszen fellegjáró okos kritikusok és a maguk „nyelvi hálójában” vergődő esztéták már évek óta azt papolják írónak s olvasónak egyaránt, hogy vége a politizáló irodalomnak. Nem tagadom: van igazság ebben az újfajta szekta-hitben, de csak akkor, ha az irodalmat valamilyen ideológiához kötöm oda. De ha a sorshoz, a történelem élet-halál kérdéseihez csomózom, akkor semmi sincs. A magyar protestáns hitvitázó prédikátoroktól kezdve a kuruc költészeten át Bessenyeiék korától a ’90-es évek elejéig, a természetéből adódóan, politizáló és nemzeti létünket újra és újra értelmező irodalom is volt. Elfogadható-e, hogy ezt a századokat átfogó, töretlen hagyományt rövid nyolc esztendő után egyszerűen csak félredobjuk, mint használhatatlan értéket. Azt hiszem, amíg mentőöv-mondatokat kell keresgélnünk megmaradásunk érdekében, nemigen dicsekedhetünk azzal, hogy mi már tudunk a vízen is járni.

Két millió kalap

Tegnap még azt nyilatkozta Marosvásárhelyen a román miniszterelnök, hogy elhárult minden akadály az erdélyi magyar egyetem újraindítása elől. A hírre legalább kétmillió kalapnak kellett volna örömujjongás közben fölrepülnie az égre, de szerencsére egy se repült. Mára ugyanis kialudhatta magát Radu Vasile úr és kicsit árnyalta tegnapi nyilatkozatát. Épp csak annyira, hogy az ellenkezője derüljön ki a leheletfinom változtatásból. Vagyis az, hogy egyelőre mégsem indulhat az a fránya és duhaj egyetem, hisz annyi, de annyi részletet kell még tisztázni az indulás előtt, jogi és gyakorlati előfeltételt, mintha Erdély minden porszemét nagyító alatt kellene megvizsgálni. Ebben a tanévben ez már lehetetlen.

Micsoda körültekintés! Micsoda alaposság! A megszüntetéshez elég volt egyetlen perc, néhány soros véghatározat, s a határozat érvényesítéséhez is elég egy lidérces nap Kolozsváron, az akkor még csak tanonc-diktátornak tekinthető Ceauşescu vezényletével, aki állítólag négy üres koporsóval érkezett a városba, mintha csak tudta volna, hogy a magyar egyetem halála másokat is halálba sodor.

Hogyan lehetséges, hogy egy nélkülözhetetlen intézmény megszüntetéséhez ennyicske idő is elég, és ennyicske kellék, az újraindításához pedig százszor annyi kell?

Komoly zongoristáktól hallhatja az ember, ha gyakorlás közben véletlenül rossz billentyűt ütnek le, a tévesztés helyrehozásához nem elég csak egyszer leütni a jót, legalább hétszer kell! Bátran elismételhetjük: az egyetem ügyében nem hétszer, de hetvenhétszer is megtehették volna román szomszédaink, hogy helyrehozzák rossz döntésüket.

*

Ezt, sajnos, elmulasztották. El 1920 után és az utolsó kilenc évben is, az emberi jogok s a nemzetiségi ügyek előtérbe kerülésének idején. Egyetem-építés helyett idő- és lélekrombolásba kezdtek, húzd-meg-ereszd-meg játékba, az igenek és a nemek álszent cserélgetésébe, amelyet hol a holdfogyatkozással magyaráznak, hol az idegen cserebogarak tömeges behatolásával az országba, legtöbbször azonban semmivel.

A magyar közmondás azt mondja az ilyen nyilvánvaló szemforgatásról, hogy a nemakarásnak nyögés a vége.

*

Közmondásunk tehát van, de semmiféle módszerünk sincs az effajta nagy játszadozások, illetve a hidegvérű lóvátevések ellen. Ha százszor lukra akarnak futtatni minket, mi százszor lukra futunk. Előttem van ma is a kép. Radu Vasile miniszterelnök bejelenti az ezredvég egyik legizgalmasabb hírét az egyetemalapítás szabadságáról. A nyilvánosság előtti bejelentést Orbán Viktor magyar miniszterelnök is hallja. Arcán előbb árnyék fut át, mint azokén, akik még a jó híreket is gyanakodva fogadják, jöjjenek bár az égből vagy a liliomos mezők irányából, de homlokránca hamarosan kisimul, az árnyék helyét nyugalom szállja meg, sőt valamiféle visszafogott, de letagadhatatlan büszkeség, hogy nemcsak tanúja, de kiváltója is volt ennek a hihetetlen hírnek.

Ki tudja, hol lehet már ez a változékony és kivételesen érzékeny miniszterelnöki arc? Elszállt a semmibe! Ott lebeghet, ahol a tavalyi nyárfa ezüst levelei lebegnek vagy a megcsalt szeretők sóhajai.

Legszívesebben azt mondanám: úgy kell nekünk! Úgy, úgy, nekünk jámbor hiszékenyeknek s bibliai barmok rokonainak. Bárki valami hihetőt mond nekünk, mi, itthoni magyarok, azonnal elhisszük. Lehetséges, hogy még mindig az adott szó mitológiája támad föl bennünk, s ez mozgósítja hiszékenységünket? Netán a régi magyar erények emléke a becsületről, a nyíltságról, az egyenességről? Ez a fajta holdvilágos hagyomány még az olyan érett ravaszkodókat, álarc-cserélő politikusokat is levett a lábáról, mint amilyen Aczél György volt. Aczélnak – még jóval a Ceauşescu–Kádár nagyváradi és debreceni találkozója előtt Bukarestbe kellett utaznia. Valamilyen kötelező, „baráti találkozóra”. A találkozó légköre eleve robbanásveszélyes volt, mert Ceauşescu Kádárt várta és Aczélt kapta, de le kellett nyelnie a békát, mert a kötelező diplomáciai szabályoknál fontosabb volt eljátszani a világ előtt, hogy az olyan szovjet táborlakó országok is, mint Románia és Magyarország jól vannak egymással, beszélnek, tanácskoznak, élik a maguk fegyelmezett életét.

Aczél beszámolója szerint sok mindent el lehet erről a találkozójukról mondani, csak azt nem, hogy fegyelmezett volt. Ceauşescu az első perctől kezdve egy tüskebokorba ült bele s onnan beszélt kifelé sértetten, gonoszul. Kádár barátságtalan távolmaradását Aczélon torolta meg. Kioktatta, bölcselkedett neki, támadta a magyar reformokat, külön a művelődéspolitikát, a nyugatot majmoló értelmiségünket, a „szabadság” zűrzavarát és veszélyeit.

A találkozót egy órásra tervezték. Ebből az egy órából Ceauşescu ötvenhat percet pufogott, morgott, rikácsolt, lovagoltatta az eszét. S négy perccel a találkozó befejezése előtt hallgatott el cézárian, győztesen. Mint aki puha, békanyálas mocsárba nyomta alá ellenfelét.

Aczél a „vendéglátói” modortalanságtól teljesen összezavarodott: mit kezdhetett ő a maradék négy percével, amikor nem csupán Kádárt képviseli, de Magyarországot is? Álljon föl s köszönje meg hideg, gunyoros mondattal, a tájékoztatást és egyszerűen hagyja magára a fölfuvalkodott Néró-utódot? Nem, nem, ő nem lehet ilyen faragatlan, ilyen balkáni. Úgy döntött, hogy Magyarország véleményét ő négy perc alatt is össze tudja foglalni.

Mondjuk ki tárgyilagosan, hogy diplomáciai szamárság az efféle kivagyiság. Nem az a kérdés, hogy mit lehet elmondani négy perc alatt, hanem az, hogy érdemes-e, sőt, szabad-e egyáltalán bármit is mondani! A magunkhoz méltó válasz a némaság lett volna. De azzal, hogy Aczél elfogadta Ceauşescu durva játékszabályát, azaz: belelépett a diktátor által fölrajzolt körbe, kisszerűen veszített.

Hány ilyen diplomáciai veszteség azóta is! Hány nevetséges orrabukás a román politika trükkös varázslatai előtt! Például Grósz Károlyé Aradon, a Horn-kormányé az alapszerződés megkötésekor Temesváron, Kovács László külügyminiszter örökös mentegetőzése és előnyadása a világ nyilvánossága előtt négy éven át! Olyanok voltunk, mi, magyarok, mint a csipkés kombinébe öltöztetett bika a cirkuszban, fején rozmaringkorona, az orrában aranykarika. Hiszékenységünk országveszítő hiszékenység volt. Hamar leltárt lehetne készítenünk azokból a vereségekből, ráfizetésekből, amelyeket legendás mamlaszságunk miatt szenvedtük el.

*

Az utolsó kilenc évben többször is föllélegeztünk, hogy végre lepattant rólunk a kisantant kemény, szorító pántja. Ezt igazolta néhány trianoni képződmény szétesése. Például Csehszlovákiáé s Jugoszláviáé. Ezt erősítette Oroszország és Ukrajna különválása, s bizonyos értelemben az is, hogy a mai Románia viszonya egészen más Szerbiához, Csehországhoz, mint amilyen az előző hetven évben volt, akár a háború idején, akár a szocializmus „harsogó” éveiben.

Föllélegzésünknek van tehát valóságos alapja. Vajon nem a változás bizonyítéka-e az, hogy magyar részvétel nélkül se Romániában, se Szlovákiában nem alakulhatott volna új, demokratikus kormány?

A formális igazság azonban csak az igazság látszata. Sőt az igazság elleplezője. Mert ha szabadabban és otthonosabban mozognak is a magyarok az egykori kisantant országaiban, szabadságuk mindaddig viszonylagos marad, amíg a létük nem teljes lét, hanem csak köztes lét, csak részleges lét, csak két part között ingázó kompélet, amely körül a történelem is csak toporog. Kell nekik valami bizonyosság. Valami véglegesség, ami kisajátíthatatlan s elvehetetlen. Valami, ami eredeti. Valami, ami egyszerre szimbolikus és egyszerre csodaként kézbe vehető.

S ez nem más, mint az anyanyelv! Egy nép legnagyobb szabású alkotása. A föld elvehető, a folyók, az erdők, a földmélyi ásványok szintén, de az anyanyelv szavai, amelyekhez millió és millió élő és halott akarat tapad – elvehetetlen.

Szomszédaink mégis ezt akarják elvenni, mindenáron. Ravaszul, nyíltan, félreértelmezhető jogi cselekkel és félreértelmezhetetlen parlamenti rohamozással. Más területeken általában igyekeznek betartani a demokrácia játékszabályait, vagy legalábbis megőrizni a kötelező látszatot, de az oktatás és az anyanyelv ügyében hajlíthatatlanok s fölhúzott sisakrostéllyal vállalják a legdurvább barbárságot is. Már-már az az érzése az embernek, hogy a politika felszíni világában elveszített kisantantos önzésük az ösztönök mélyvilágába húzódott vissza, s ott küzd most régi céljaiért.

Ezt igazolják egyszerre tárgyszerűen és mitologikusan a nemzetiségi magyar egyetemek és főiskolák körüli gáncsoskodások is. Mintha a magyarok nem is egyetemet, hanem egyenesen fegyvergyárat akarnának maguknak építeni Szlovákiában, a Délvidéken és Romániában.

Az aggodalmat, persze, értem. A többségi nyelv mellett a kisebbségi nyelv örök emlékeztető. Egyrészt a jóvátehetetlen trianoni döntésre emlékeztet, másrészt arra a mindennapi tényre, hogy a megtámadott nyelv egyúttal egy másik nemzet tulajdona, s egy másik kultúráé. Továbbá arra, hogy egy megcsonkított szervezet mindig szerepátadásokra kényszerül. A megvakított szem helyett az ujjbegyekkel próbál „látni”. A kisebbség életében így vette át a nyelv: a szabadság szerepét. A nyújtózkodásét. A hazáét. A kiteljesedését. Egy kisebbségi lény számára az emberi nagyság elképzelhetetlen az anyanyelv tágas univerzuma nélkül. A Nap körül nemcsak a Hold kering, de ott kering a szilvamag szó is, a testvér szó, a haldoklás szavunk és a végtelenségé!

S mindezt tanulnunk is kell. Értenünk. A legmagasabb fokon. Az egyetemek egyetemét is beleértve ebbe a magasságba.

*

Egyetem?

Az oktatásnak a magyar történelemben – tegyük hozzá rögtön, hogy Európa történelmében – ezer éves múltja van. Ekkora múlt nemcsak minket kötelez a folytatásra, hanem minden utódállam miniszterelnökét, köztük az ígéreteit össze-vissza cserélgető román miniszterelnököt is: Radu Vasile urat.

Nemzeti ünnepünk Rómában

Igazság szerint a nagy, nemzeti ünnepekhez tér kell, tömegek kellenek, zászlók, szónokok, görögtűz és zene, hogy az egyes ember és a sokaság is azt a határtalanságot élhesse át, amely az ilyen ünnepekből szétsugárzik.

De ahogy körülnézek a teremben, megnyugodva azt érzem, hogy harsány szónoklat és görögtűz helyett nekünk most, az emlékezés szimbólumaként egy elképzelt, égő gyufaszál is megfelel és néhány egyszerű mondat. Úgy gondolom: a csöndességben is lehet határtalanság; és a bensőség is ismer mindenféle igazságot.

Hadd kezdjem ezt a ma esti megemlékezésünket egy közhellyel. Ahogy minden nemzetnek van neve, himnusza, zászlója, címere, ugyanúgy van nemzeti ünnepe is. Nemzeti ünnep nélkül egyik népnek se volna igazi személyisége, stílusa, nyomon követhető mitológiája, amely elmondható és leírt történelmén túl, a legjellemzőbb tulajdonságait, örömét, óhaját villantaná föl. A franciák a Bastille lerombolásának a napját tekintik meghatározó ünnepüknek, a királyság és vele a régi rend szorító abroncsának a széttörését, az olaszok, sok évszázados vergődésük után, egyesülésük pillanatát, a Köztársaság megszületését, és mi, magyarok pedig 1848 Március Tizenötödikét, történelmünk Virágvasárnapját, a győztes és boldog napot, amikor joggal hihettük, hogy másfél százados török uralom és három évszázados Habsburg elnyomás után, képletesen szólva mi is bevonulhatunk Jeruzsálembe: a szabad, önálló népek Európájába.

Természetesen, ennek a napnak a jelentőségét az érezheti igazán, aki ezer esztendős történelmünk alaphelyzetét ismeri. Hogyan foglalhatnám össze óriási leegyszerűsítéssel ezt az időt. Valahogy úgy, hogy történelmünket két korszakra oszthatjuk: egy sikeres és egy sikertelen korszakra. Az első sikeres korszak Szent Istvántól Mátyás királyig tart, reneszánsz királyunk uralkodásáig. A kereszténységre áttérő, ázsiai nomád nép ezalatt az idő alatt európai nagyhatalommá fejlődött. Erről a korszakunkról mondhatjuk szerényen, de az önérzet parázslása közben, hogy a középkori Magyarország annyi szentet adott a keresztény Európának, ahány kitűnő, Nobel-díjas tudóst a XX. században.

Sajnos ezt a virágzó korszakunkat a török katonai birodalom derékba törte. Országunknak Mátyás idején annyi lakosa van, mint Angliának, ami azt jelenti, hogy Európa lakosságának akkor 5%-a magyar, de a százötven éves török hódoltság és török elleni harc alatt lélekszámunk az 1%-ra esett vissza. A XVII. század végére kétmillióan maradtunk. Tengődő, magunkat elveszített néppé váltunk.

A leveretésből a XVIII. század végére és a XIX. század elejére kezdtünk föltápászkodni. Szép, szimbolikus pillanata ennek a folyamatnak az az 1790-es országgyűlési nagy jelenet, amikor egy képviselő föláll és ezer nemes család nevében esküvel fogadja, hogy újjáteremtik Magyarországot.

Ez a fogadalom indítja el azt a reformkorszakot, amely Mátyás reneszánszára emlékeztet. Soha annyi nagyszerű jellem és tehetség közéletünkben, mint ekkor! Soha annyi nemzet-mentő s nemzet-építő tett és gondolat! A korszak egyik meghatározó jelszava így hangzik: Minket a több évszázados sorvasztás után csak a kiművelt emberfők sokasága menthet meg. A másik jelszó pedig így: Magyarországot előbb erőssé és gazdaggá kell tenni, hogy utána szabaddá tehessük.

Magunkat ugyan ezzel a kettős jelszóval megreformálhattuk volna, de a fölöttünk uralkodó Habsburg birodalmat nem. Neki mások voltak az érdekei.

Ez a birodalmi merevség és a belőle fakadó kényszer változtatta meg föntebb elhangzott jelmondatunkat. A szándék így módosult: Magyarországot előbb szabaddá kell tennünk, hogy utóbb elevenné és gazdaggá tehessük.

Ez a fölismerés sodort el bennünket 1848 Március Tizenötödikéhez, forradalmunk nagy lobbanású napjához.

Szeretnék itt egy pillanatra megállni és elmondani, hogy az olaszok és a magyarok sorsa talán sose fonódott olyan szorosan össze, mint ezekben az időkben. S ezt az összekapcsolást a világirodalom egyik legnagyobb s legeredetibb költőjének köszönhetjük: Petőfi Sándornak, aki a forradalmat, a szabadságharcot mozzanatról-mozzanatra úgy építette föl lelkében, ahogy huszonhat éves korára egész költői életművét megalkotta. Ő az, aki 1848 januárjában gyönyörű, lázas elragadtatott versében először üdvözli a palermói, a nápolyi népfölkelést, mint az európai forradalmak nyitányát, amelyet – jövendölés szerint – a többi népé is követ. Ezt írja: „Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő… a forradalom kitört Olaszországban!… oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen déli fényt, mely születésekor is nagyszerűbb volt, minden éjszaki fénynél s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.”

Egy másik megszólalása pedig a magyar katonák Olaszországba küldése ellen tiltakozik igazi forradalmárként támadva neki a Habsburgok kedvéért taktikázgató, független magyar kormánynak. Ezt írja: „…vissza kell hívni katonáinkat, ha semmi szükségünk nem volna is reájok. Szívünk vére, mely szívünkből az olasz földre hull; azon vér pedig, mit ők az olaszok szívéből ontanak, Ábel-vér, mely bosszúért kiált föl az istenhez az égbe, bosszúért a magyar nemzet fejére, hogy eszközül adta magát a hazugság kezébe az igazság ellen… a mi ruhánkon fekete foltok lesznek az olasz háború szégyenfoltjai…”

Nincs időnk arra, legalábbis itt nincs, hogy Március Tizenötödikének minden részletét, mint egy Shakespeare vagy Schiller dráma jelenet-sorát fölidézzük, hogy a nemzet legemelkedettebb napjának minden mozzanatát Petőfi szelleme és erkölcsi zsenialitása határozta meg. Verse nélkül, a Nemzeti dal nélkül, Március Tizenötödike csak egy emlékezetes tüntetés maradt volna, nem pedig forradalom. Ugyanezt mondhatjuk el a sajtószabadság kivívásáról, amely a nemzet újrateremtéséhez járult hozzá. A legenda, hogy a költő 40.000 paraszt élén áll Rákosmezején, nagymértékben hozzájárult a jobbágyság eltörléséhez.

Összefoglalóan azt mondhatjuk: először történt meg történelmünkben, hogy 1848 márciusában egy egész nép a szellem és az erkölcs kiválasztott embereire figyelt. Hogy milyen volt ez a szellem és erkölcs, bizonyítékul ismét Petőfit idézek: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint republicanus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!«, hanem a »tiszta erkölcs«. Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem…”

1956-ban ezt a szellemet követte ismét a magyarság. S bízom benne, hogy az egyesülő Európában is Március Tizenötödikei ország lehetünk, leszünk.

Tízéves a Hitel

Tízéves a Hitel. De a gondolat, hogy legyen, hogy egyszer majd világra jöjjön, jóval több ennél. Legalább húsz esztendős. Még sokan emlékszünk a hetvenes évek végére, túl a „Charta 77” aláírásán, túl Illyés: Válasz Herdernek és Adynak című fölzaklató írásán, Király Károly erdélyi politikus Ceauşescu diktatúráját támadó levelén, amikor egyre többen és egyre hangosabban arról kezdtünk morogni, hogy szinte hétről-hétre szaporodnak az irodalom föladatai – különösen a közéleti irodalomé –, de mi hiába állunk és várunk a legkeményebb szellemi munkára készen, továbbra is csak egy majomszigeten toporgunk s annak a partjáról nézzük, hogy az egyetlen hajó, a hetente megjelenő Élet és Irodalom hogyan úszik nélkülünk tovább. Nélkülünk? Az egyetlen fölkent hajóskapitány: Illyés Gyula nélkül is!

Mert őt sem engedték föl a fedélzetre.

A példátlan megaláztatásra Illyés nemes daccal próbált válaszolni. Azt mondta: „Rendben van, ha nincs helyünk az Élet és Irodalomban, ha nincs helyünk Budapesten, fölemelt fejjel vonulunk ki belőlük! Ki a vidéki folyóiratokba! A Tiszatájba, az Alföldbe, az Életünkbe, a Somogyba! Én máris verseket küldtem ennek az utóbbinak.”

Visszafojtott, hosszú hallgatás után válaszoltam Illyésnek.

– Illyés Gyula kivonulhat. Ki – bárhová! Akár a Holdra is! De aki még be se vonulhatott az irodalomba, az hogyan vonulhatna ki tüntetően, igazi feszültséget teremtve?

– Akkor, mi a javaslata, közlegény? – nézett rám megütődve Illyés.

– Egy hetilapot kell nekünk is indítanunk.

– Hetilapot az álmodóknak! Azt mondja meg, honnan van ennek az országnak annyi pénze?

– Sokkal több is van! Jöjjön el velem Gyula bácsi egy újságoshoz, egy hírlapárudába, fél perc alatt tíz olyan képesújságra, hetilapra, színes nyavalyára bökök rá, amelyet a kutya se olvas és amely egyébként is a lenyakazott szobroknak beszél.

– Látom, Ön nemcsak a rendszert támadja, hanem engem is. Mit szoktak az ilyen hangoskodókra mondani? Rebellisek! Hát nem! Elég volt belőlük! Mától kezdve leveszem Önről ajatollahi kezem.

Megéreztem a különös és magasrendű illyési iróniát. Válaszolnom kellett:

– Nem teheti meg, hogy levegye.

– Hogyhogy? – nézett rám egy fölfűtött és kiváló társaság közepéről Illyés.

– Mert rá se tette.

– Életveszélyes alak. Hívjanak egy taxit, azonnal hazaviszem.

A színpadi jelenetnek is beillő „szóváltás” Németh Lászlóék lakásában hangzott el 1980 novemberében, ahol Ella nénin, Flóra asszonyon kívül – emlékezetem szerint – jelen voltak Sütő Andrásék, Fodor Bandiék, Czinéék, ott volt Ács Margit, Domokos Mátyás, Kiss Feri; a Németh lányok közül Ágnes, a férjével: Dr. Lakatos Istvánnal, az ifjú kritikusok közül Pálfy G. Pista, Ablonczy László, Elek István.

Az elmúlt időben többször eszembe jutott, hogy a „hely szellemének” nagy szerepe volt abban, hogy kirobbant köztünk egy jövendő irodalmi lapról szóló vita, mely a hagyományosan nemzetinek nevezett írói-gondolkodói körben egyszerre volt abszurd, ábrándos, szürrealista, mondhatnám: avantgárd színezetű.

Két nap múlva Illyés elfelejtve a csalánsuhogtatást, a csaláncsípéseket, elfelejtve „ajatollahi szemvillanásait” és az én pimasz, fiúi szájalásomat, átküldte hozzám vejét: Kodolányi Gyulát azzal a megbízatással, hogy a humoros bajvívás után üljünk le néhányan és döntsük el komolyan, hogyan kezdjünk hozzá az új lap megindításához, az akkor még névtelen Hiteléhez, amelyben ő „Írói gondok” címmel rovatot akar indítani.

*

Úristen, húsz éve ennek! Két évtizede! Bárhogyan számolunk is, ekkora idő már történelem. Külön történelmi korszak. Az 1848-as szabadságharctól a ’67-es Kiegyezésig telt el nagyjából ennyi idő, vagy a trianoni ítélethirdetéstől a második világháború törvényszerű kirobbanásáig. S mi minden zsúfolódott bele ezekbe az évtizedekbe! Mi minden sorsból, politikából, történelmi feszültségekből! Hazavesztésekből és hazaszeretetből! Kálvária-járásból és önpusztító reményből! S mi minden például irodalomból is! A Március Tizenötödikétől a Kiegyezésig eliramló idő irodalmát most ne bolygassuk, de ha az 1920-as évek elejétől-közepétől az 1944–45-ös esztendőkig tartanánk szigorú seregszemlét, belefehéredhetnénk a csodálkozásba. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Móricz kiteljesedése mellett egy új nemzedék jelenik meg új mezben a halhatatlansági pályán. Élükön József Attilával, Szabó Lőrinccel, Németh Lászlóval, Illyéssel, Kodolányi Jánossal, Tamásival, Radnótival, Máraival. Külön tüneményként idesorolhatjuk még Kassákot, Sinkát, Szentkuthy Miklóst, Hamvas Bélát, Cs. Szabót.

A mi „húsz esztendőnk” hol marad az ő lázas és lendületes két évtizedüktől? Az árokparton. Az utak szélén. A pocsolyákkal körülglóriázott anyaföldön.

Mi moccan meg előszörre az ember agyában? Nyilvánvalóan az, hogy tehetségtelenebbek vagyunk elődeinknél. Ernyedtebbek és tétovábbak. Másodszorra azonban már az is, hogy a mi szellemi környezetünk és adottságaink sokkal mostohábbak voltak az övékénél. Az irodalomhoz ugyanis természetes és párás irodalmi élet is kell. Alaposan megművelt talaj, eső, napsütés, sőt még fecske-csapongás és pacsirta-ének is. Németh László 1935-ben ezt írja figyelmeztetésül önmagának és nemzedéktársainak: „A szellem nem úgy fejlődik, mint a számsor, hogy a kettő után három, azután meg négy következik. A szellem úgy fejlődik, mint a növény: a szár után a levél, a levél után a virág, aztán a termés, mindig valami egészen más.”

Sajnos, a mi nemzedékeink mások. Ahelyett, hogy talajt műveltünk volna mély szántással, fogasolással és hengereléssel, mi oda vetettünk, ahol találtunk valamilyen megkaristolt és fölbolygatott szabad helyet. Sőt időnk javát csontot és idegeket aszaló várakozással töltöttük el. Többet beszéltünk, fecsegtünk, káromkodtunk, mint amennyit írtunk.

Most látjuk csak, hogy a mi „húsz évünkben” mi minden csúszott el a helyéről, szakadt darabokra, múlt ki örökre a világból. Az ezer éves jobbágyi-paraszti-földművelő társadalmunk a szemünk láttára süllyedt a semmibe, mint Antarktisz az óceán mélyére. Faluival, hagyományaival, tartásával, roppant tömegű emlékével együtt. Lakodalmak és temetések, jégverésben rohanó ökrök eszelős tekintete hunyt ki tanúskodásunk mellett, odasodródva a Doberdónál elesett katonák hadosztályai mellé. Méz, dió, krizantém – írta címül egyik verse fölé Tornai József. Méz, dió, krizantém – írhatnánk eltűnt gyerekkorunk és ifjúságunk korszaka fölé mi is, akik történelmi és társadalmi kataklizmákat éltünk végig, a temetői őszi virág kesernyés illatában, de a kataklizmák méreteihez viszonyítva kisszerűen.

Én, amikor havi lappá változtattuk a Hitelt, titokban azt reméltem: eljött az ideje annak, hogy ami, mint élet, a jelenlétünkben múlt el, föltámad majd bennünk irodalomként, szellemként, kultúraként. Sajnos, nem támadt föl. Csak próbálkozott.

És próbálkozik továbbra is.

Hogy mit akarok ezzel a kényes, félhomályos mondattal érzékeltetni? Azt, hogy a többször emlegetett húsz évünk, amely a Hitel folyóirat húsz éve is, nem a nagy alkotásokban tűnt ki elsősorban, hanem a hűségben. A teljesen áthangolt, új alkatú magyar irodalom nagyobbik része könnyedén fordított hátat annak a hagyománynak, amelyre leginkább a „nemzeti” jelző illett. A Hitel körül tömörülő írók viszont ezt vállalták a legtermészetesebb módon. Hagyományos, modern, sőt itt-ott posztmodern eszközökkel. Ha példával kellene érvelnem, azt mondanám, hogy mi az irodalomban ugyanazt vállaltuk, mint azok a népénekesek, néptáncosok, akik a hatvanas, hetvenes években megértették: nem szabad elszakadni az eredettől, az eredeti stílustól, mert ha az elvész, egész népi kultúránk jellege vész el. A századok műhelyében kialakult karaktere.

*

Folyóiratunk az elmúlt időben ezt a föladatát megalázó körülmények között teljesítette. Szegényen, koldus-forintokból tartva fönn magát.

Emlékező számunkkal szeretnénk lezárni az első tíz évet és a másodikat is. A gáncsolók és a magunk ügyetlenségeinek a korszakát egyaránt. Lapunk címe: a Hitel, a kezdet kezdetén egyszerre idézte Széchenyi alakját és szellemét, ugyanakkor azt is, hogy az ezredvégi szóözönben újra vissza kell szereznünk a szavak hitelét, az irodalomét és a valóságét is. A szellemét – teljes drámaiságával együtt. Irodalomról szólva Illyés a Magyar Csillag 1942-es második évfolyamának első számában ezt írta: „Szakmánk többet akar, mint mi.” Szakmánk: vagyis az irodalom. De ha a szakmánk szó helyett jobban tetszik a hivatásunk, a kijelentés arra is érvényes.

Barátaim, írók és olvasók, jegyezzük meg ezt az illyési mondatot.

Hajnali zenék

Agyonhajszolt s túlzsúfolt életemben nemrég már ötödször lázadtam föl a Magyar Rádió hajnaltól fél kilencig tartó zenei műsora ellen. Ötödször mondtam el nyilvánosan és dühösen, hogy olyan ez az egész, évtizedek óta zajló „szolgáltatás”, mint egy mesterien kigondolt és végrehajtott mérgezési terv. Újra és újra François Mauriac egyik regényére gondolok, amelynek asszony-főszereplője, látszatra, önfeláldozó hűséggel ápolja beteg férjét, csodálja is érte a környezete, miközben a szívgyógyszer tudatos túladagolásával, épp a halálát sietteti.

Valahogy a rádióval is így vagyunk. Az ember fölébred korán, körülnéz szürkületi szobájában, végigbotorkál a tekintete a könyvespolcokon, a festményeken, a bálványként feketedő, kis faszobrocskákon. Látja őket, de csak úgy félig-meddig, nem ért még semmit a világból, az árnyakból, magát sem érti, fogalma sincs: mi van az ablakon túl, mi van a sejtelmeken túl, kotorász valamit az éjjeli szekrényen, bekapcsolja a rádiót s ahelyett, hogy valami szalmaszálat, kapaszkodót találna, finom lebegő hattyútollat az arca fölött, vad éneket hall, elszabadult női éneket, fémes, agresszív hangszerkísérettel. A hang minden, csak nem szalmaszál, nem bársonyos komp, amely az ébredés partjára vinné az embert. Ellenkezőleg az a képzete támadhat, hogy már megint baj van, hogy az éneklő nő hisztérikusan rohangál valahol a világban, de nem a földön, nem valamelyik óriás város kihalt utcáján, hanem a levegőben, kigyulladt felhőkarcolók között, a hangszálai lebegnek, mint piros pántlikák a szélben. Sehol egy élőlény a közelében: ember se, madár se, de mégis, mintha rejtett kamera segítségével figyelné valaki eszeveszett rohangálását, éneklését és elégedetten bólogatna neki: „Jól van, husi, jól csinálod, őrjöngj csak, ahogy tudsz, a hangszálaid gyújtózsinórok, mutatvány kell az új évezrednek is!”

Az őrjöngő éneket nemcsak egy képzeletbeli alany hallhatja a Kárpát-medencében, de milliók hallják. Köztük én is. A többséghez hasonlóan, sajnos, az ének szövegéből nem érték semmit, elsősorban azért, mert nem tudok angolul. Persze, ha tudnék, akkor se értenék sokat, hiszen nem a szöveg, nem a „mondanivaló” fontos egy ilyen számban, hanem a tombolás.

Szörnyűséges és fölháborító, hogy az embernek, ha kíváncsi a hazai hírekre és a világéra, minden reggel nemzetközi ricsajban kell magához térnie. Nem készítettem eddig részletes statisztikát arról, hogy a három és fél óra alatt elhangzó dalokból mennyi a magyar szövegű dal s mennyi a magyarnak mondható zene, de ha valaki módszeresen ellenőrizné, számolná, húzná a rovátkákat ide és oda, az aránytalanságtól fönnakadhatna a szeme. Ha csupán a fele volna idegen, már attól is pirulhatna az arcunk, de a tapasztalatom szerint nem a fele, hanem a hetven-nyolcvan százaléka az! Főleg az amerikai szórakoztató ipar termékei riszálják magukat. Természetesen akad bőven dél-amerikai és európai is: angol, francia, olasz, cseh, spanyol és így tovább. Lassan már az UFO-együttesek is a magyar zenei szerkesztők listájára kerülnek.

Mit jelent ez közelebbről a gyakorlatban? Azt, hogy egy magyarul elhangzó, félperces hírért, beszámolóért, hírmagyarázatért, szakmai tájékoztatóért cserébe legalább másfél percnyi idegen szövegű, illetve idegen szellemiségű zenét kell végighallgatnunk. Mindegy, hogy milyet: érzelmeset, háborgót, pimaszt, vidámat, idegborzolót, netán olyat, amelyről azt gondolhatja az ember, hogy az énekes zsilettpengével gargalizált az imént. Otthonosság? Meghittség? Természetesség? A szerkesztők az efféle igényre ridegen legyintenének: na még csak az hiányzik! Az otthonosság! A bensőségesség! Ezektől egy lépésre van a magyar nóta, hogy aszongya: pacsirta szólt a fán, kettőre a népdal, a táncházas muzsika, ötre Bartók és Kodály, Lajtha, Szokolay és Orbán György, no meg a többiek, akik végigénekelnék az összes katonanótát, a lakodalmasokat, a szerelmeseket, a Virág ökröm kolompjától a Doberdói harctérig mindent. Nem, azért ezt mégse! Az űrrakéták és a géntérkép korában kissé furcsa lenne folyton az eke szarváról énekelni.

Ilyesmit, persze, senki se várna el a szerkesztőktől. Legfeljebb azt kérdeznék meg sokan, hogy mért idegenebb egy mezőségi szerelmes dal tőlünk, ma élőktől, mint egy angolul elhangzó ének a szelíd motorosokról, vagy a kallódó fiúkról, akiket robogva hurcolnak ide-oda földalatti vonatok, illetve a kábítószer földöntúli szerelvényei.

Ilyen fiúkról, sajnos, magyarul is lehetne énekelni. Ráadásul egyre hitelesebben. És másról is! A legtöbb nemzet a saját énekeire és zenéjére ébred. Ezektől törli ki az éjszakát a szeméből és gyorsítja föl vérkeringését ösztönösen.

Nekünk ez se sikerül. Este amerikai, brazil vagy mexikói filmek történeteivel távolodunk el magunktól, s a reggeli felébredéshez pedig előbb meg kell másznunk Amerika, Anglia, Franciaország óriás hegyeit, mocsarait, szakadékait. S ezt a mindennapos kitolást, külön terhelést már észre se vesszük. Hozzászoktunk, mint eszkimó gyerek a hóhoz, hiszen több mint ötven éve járatják velünk ezt a reggeli kálváriát. Emlékezzünk csak a Rákosi idők partizán dalaira, a bányászindulókra, a lelkesítő, forradalmi „slágerekre”. Az állampolgár félt, rettegett, arra figyelt, honnan érheti veszedelem, de a néprádióból boldog és vidám énekek ébresztették. S ’56 után pedig olyan zenék, amelyek messze maguk mögött hagyták az álforradalmakat, a kötelező lelkesedést, a politikát s helyettük egy új közérzetet kifejező dobogást kerestek: Beatles-rakoncátlankodást, kislányt a zongoránál, a nemzedék-teremtés dacos és érzelmes himnuszait, amelyek az individualizálást erősítették. Gondoljunk a sok divatos együttes között a legsikeresebbre, az Illés-együttesre. Az övé volt a vezérhang.

Dehát ez a korszak is megfakult, elmúlt. S ahogy fokról-fokra elerőtlenedett, úgy nyomult helyére az, ami ma van. A zenei globalizáció. Az eltömegesedett szórakoztató zene. A tizenkétfejű harsányság.

A Magyar Rádiót senki se kényszeríti arra, hogy szorgalmas propagandistája legyen ennek a zenének. Különösen reggel, amikor ocsúdozik az ország s a budapesti rádiót hallgatja a kárpát-medencei magyarok zöme. Nekünk nemcsak minden mondatra, gondolatra, de minden ütemre s hangra is ügyelnünk kell, hogy ami megérinti a hozzánk tartozókat, ne a meghasonlásokat mélyítse tovább, hanem összetartozásunk értelmét.

*

Háborgó mondataim a Rádió vezetőinek a fülébe is eljutottak. Megígérték, hogy átalakítják a hajnali-reggeli adások „programzenéjét”. Azaz: arányt változtatnak. Stílust. A külföldi szórakoztató és hangulat-zenének más napszakban keresnek teret.

Több mint egy éve várok erre a Rádión belüli, zenei államcsínyre, de hiába. Egyedül a szombati műsor szerkesztője, Kondor Katalin, elégelte meg az országot rontó zenei szerkesztők diktatúráját. Ő érezhetően stílust váltott. Neki nem az a fontosabb, ami idegen, ami jól szól, hanem ami anélkül próbál otthonosságot teremteni, hogy kihívó volna.

Remélem, lassan mások is követik majd, és a változás azelőtt megtörténik még, mielőtt végképp elveszíteném a hallásomat.

Millennium Kárpátalján

Az Első Millenniumot, a honfoglalás ezredik évfordulóját, száznégy évvel ezelőtt 1896-ban ünnepelte a magyarság. Az országos megemlékezés – arányait, mozgalmasságát és pompáját tekintve – olyan volt, mint egy jókais képzelőerővel megírt színpadi mű, vagy még inkább olyan, mint egy gigászi opera, amelynek a zenéjét maga Isten szerezte, a magyarok Istene, s a díszletei között pedig ott lehetett látni a Magas Tátrát, a Kárpátokat, a Vereckei hágót, Pusztaszert, Erdélyt, ott a négy folyót: a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát, Buda hegyét, a messzire tekintő királyi várral, s mindazt a sok-sok középületet, közteret, emlékművet, amelyet az ezredik évforduló tiszteletére emeltetett a múlt századvégi ország. Köztük olyat, mint a Hősök tere, a Vajdahunyad vára, a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum és Európa új remekművének készülő Országháza, amely az is lett valóban.

Az olyan fajta kései utód, mint én, csöndes óráiban azt gondolja, hogy az emlékezés nagyarányúsága, csillogása nem egyszerűen csak az Időnek szólt, az eltelt ezer esztendőnek, de mélylélektani válasz volt minden romlásunkra, pusztulásunkra, föltehetően még a túlerővel szemben elbukott szabadságharcunkra is. Dacos, szép, szimbolikus elégtétel, amelytől még a megszelídített császárnak és királynak, Ferenc Józsefnek is el kellett ámulnia.

Ez az idén elkezdődött Második Millenniumunk, a keresztény magyar állam megteremtésének ezredik évfordulója messze elmarad az elsőtől. Elmarad külsőségekben, látványban, alkotásban, lendületben és öntudatban, de legfőképpen abban, hogy az akkori Nagy-Magyarország helyén egy megcsonkított Kis-Magyarország emlékezik, tízmilliós lélekszámmal az anyaországban, négy és fél millióval a határokon kívül, vagy nyugati szétszóratásban, gyors beolvadásra ítélve.

Egy szóval: nem szépíthetjük a helyzetünket. Ez a mi mostani beregszászi, pontosabban kárpátaljai ünneplésünk is magán viseli a történelmi hanyatlás minden tünetét. A megemlékezés jegyében nem épültek új ezredvégi iskolák, kórházak, hidak, múzeumok, a városok nem állíttattak szobrot, az államot megteremtő István királynak, aki eddig csak a nyugati kereszténység nagyhatású szentje volt, de mostantól, az új ezredévtől kezdve a keleti ortodox egyház is odaemelte glóriás és szorgalmas szentjei közé.

Azt gondolom: ha már torkunkat szorító szégyennel kimondtuk a hanyatlás szót, szembesülnünk is kell vele becsületből. Föl kell mérnünk, hogy mit jelent ez a hanyatlás történelmileg, morálisan, politikailag; mit jelent az egész nemzet szempontjából, s mit az elszakított, külön élő részekéből.

Bármilyen meghökkentő is, de akadnak neves történészeink, akik jól ismerve a történelem kíméletlenségét, azt állítják, hogy hanyatlásunk igazán csak a sötéten látók szemében hanyatlás, a józanabb és a tárgyilagos elemzők szemében nem az. Már-már az ellenkezője. Ők ugyanis azt állítják, hogy a magyarság múltja a Kárpát-medencében nem más, mint a túlélés sikertörténete. Kelet és Nyugat ütközőpontján utánozhatatlan létpróba, hiszen még jóval a honfoglalás előtt ugyanúgy megsemmisülhettünk volna, ahogy a hunok, az avarok, a besenyők s a többi nomád nép. Később pedig elsodorhattak volna a tatárok, a törökök, a Habsburgok, sőt ellentéteink miatt mi magunk is elpusztíthattuk volna magunkat.

Az érvelés megnyugtató, de hamis. A túlélés eszméje bujtatott eszme. A véletlen szerencsét tekinti a megmaradás első számú feltételének. A magyar történelem nem erre épült. Nem a kivárásra és a jó sorsra. A Himnusz költője ugyanígy fordul Istenhez:

ami egyértelműen isteni ajándékot sejtet, de a magam világi eszével, azzal egészítem ki ezt a hitet, hogy a honfoglalás nem ajándék volt, nem a sors kegye, hanem magas fokú intelligencia műve. Az előrelátásé és a reményé. Ha a honfoglalás a besenyő és a támadó bolgár hadak előli menekülés következménye lett volna csupán, a későbbi nagy döntéseikben is kizárólag csak a túlélési ösztön és a külső erők hatása játszotta volna a főszerepet.

De nem ez történt. Már a kalandozások abbahagyása is a katartikus tudat műve volt. A belátásé. A drámai belső erőké. Nem beszélve a kereszténnyé válásról és az államalkotásról, amely az égi és a földi matematikát egyenrangúan és tudatosan alkalmazta. Mindnyájan tudjuk, hogy az ezer esztendővel ezelőtti Európa nem a nyugalom Európája volt. Sokan a világvégét várták, az Apokalipszis kirobbanását, amelyhez a római egyház félelmetes történetekkel járult hozzá. Nemeskürty István egyik tanulmányában arról számol be, hogy 882 és 992 között, a honfoglalás és a kalandozások idején, közvetlenül az István koronázása előtti száz évben nyolc pápát gyilkoltak meg, többnyire paptársaik. Hatalmi ellenfeleik.

István a világvégét sugalló évben mégsem a romlásra, az ügyes kivárásra szavazott, hanem koronát kért. Királyságot akart. Államot. Magasztos formát, amelyben a magyarság élni tud.

Ez az akarat tartozik hozzá eredetünkhöz. Ez az akarat alapozza meg azt az ötszáz esztendőt, amelyet múltunkból igazán sikeresnek nevezhetünk: István megkoronázásától Mátyás uralkodásáig.

Nagy korszak ez, nagy történelem, nagy teljesítmény. Nem lehetett véletlen, hogy a múlt nagyságát átélve és átérezve, Mátyás király Attilát, a hun birodalom fejét tekintette elődjének és példaképének.

Sajnos, a sikeresnek nevezhető öt évszázadunk Moháccsal befejeződött. Mi, akik a XX. században kortársai és tanúi lehettünk néhány nagy birodalom összeroppanásának: a britnek, a németnek, a szovjetnek, ha besötétedő szívvel is, de el tudjuk képzelni, hogyan lett vége az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadi Mátyások birodalmának. S így azt is, hogy Mohács után hogyan kezdődtek el sikertelen évszázadaink.

Az egységes országból hamarosan három ország lett. Nyugaton és északon Habsburg befolyással a Magyar Királyság, keleten, szultáni fejbólintással Erdély, s a volt birodalom közepén a Hódoltsági részek.

Bármilyen különös, de épp ebben a képtelen helyzetben mutatja meg erejét, s időtálló hatalmát a Szent Istváni eszme és teljesítmény. A három részre szakadt ország tragikus tényét minden magyar kénytelen volt tudomásul venni. Az viszont eszébe se jutott senkinek, hogy a három országrészben három magyar nemzet született. Az akkori szóhasználat a leghűbb kifejezője ennek a tudatnak: három ország, de egy haza! Ezt vallja Bocskai és Bethlen Erdélyben, Pázmány Péter Nagyszombaton, Zrínyi Miklós Csáktornyán és ezt a bégek és a basák uralma alatt élők is a Hódoltságban. A tizenhatodik, a tizenhetedik század után ez az érzés támad föl Rákócziban és kurucaiban, ez a reformkor és a szabadságharc magyarjaiban. Legszebb példája ennek a Március Tizenötödikén kihirdetett Tizenkét pont, amelynek záró pontja és csattanója: Unió Erdéllyel!

Ha ennek a századokon átnyúló egység-törekvésnek az eredetét kutatjuk, István királyig kell visszahátrálnunk, hiszen bizonyíthatóan ő volt az első, aki a magyar állam egységéért a saját rokonait is kiirtotta, megvakíttatta, elüldözte az országból. Legmélyebben tálán László király, a későbbi Szent László értette ezt meg, aki nagybátyja, Vazul miatt haraggal gondolhatott volna Istvánra, de megértve első királyunk gondolatának erejét, harag helyett szentté avattatta őt.

Bármennyire megváltozott is történelmünk Mohács után, levert szabadságharcok, háborúk, Trianonok következtében, a Szent Istváni akarat ma is itt munkál bennünk. Éljünk bár nyolc országban, szétszóratásban több kontinensen, leginkább pedig a magyar állam és a szomszédos államok közt elterülő senkiföldjén, mégis azt ismételjük makacsul, hogy egy nemzet tagjai vagyunk jóvátehetetlenül.

Hogy szónoklatokban ez gyönyörűen hangzik, nem vitás. Sőt az is megnyugtató, hogy ennek az érzésnek alkotmányos fedezete is van. De ahogy az idő halad, a szavak mellé egyre több látható s tapintható értéket kellene fölhalmoznunk. Anyagiakat, szellemieket. Sokan azt állítják, hogy a legjobb eszköze ennek a demokrácia. Ezt vallom én is. A kérdés csak az, hogy milyen demokrácia? A veszekedős? A korrupciókkal átszőtt demokrácia? Az, amely négyévenkénti választások után szinte újra kezd mindent, elfogultan és önzően? Ez a fajtája a demokráciának még tovább osztja, darabolja a magyarságot odahaza és a határon túliak körében is.

Az erőt a demokráciában mi még csak később találhatjuk meg. Nyikita Mihalkov, a híres orosz filmrendező egyik vallomásában fölteszi a kérdést: hogyan állíthatnánk egymás mellé az angol demokráciát és az oroszt, amikor más-más talajban gyökereznek. A mozgatóerő Angliában a gőzgép volt, Oroszországban pedig az irigység.

Ezzel valahogy mi is így vagyunk. Éppen ezért sorrendet kéne változtatnunk. Első számú kérdésünk csakis a nemzet egységének a megteremtése lehet, és mindent ehhez kell hozzáigazítani.

Van rá számtalan példa: ha nem ezt csináljuk, vesztesek leszünk újra.

A sok közül egyet említek, amelynek főszereplője éppen Kárpátalja.

1989 után a térségben rendkívüli, mondhatnám, hogy világpolitikai súlyú események történtek. Leomlott a Berlini Fal s egyesült a két Németország. Széthullt a Szovjet Birodalom s önállósult többek között Ukrajna, Moldva és önállósultak a kis balti államok is. S Románia kivételével szétesett szinte minden trianoni képződmény. Önálló ország lett Horvátország, Szlovénia, Bosznia, Macedónia, Szlovákia.

Mindez váratlanul, nemzetközi béketárgyalások nélkül történt. Szerbia kivételével minden szomszédunk kedvezőbb helyzetbe jutott, de mi magyarok, az átrendeződések sorából kimaradtunk. Szlovákia például egyetlen házastársi pofon elcsattanása nélkül úgy hagyta ott faképnél Csehországot, mintha sose feküdt volna vele széles francia ágyban. És ha már ilyen könnyen autonóm országgá s nemzetté vált, jogosan elvárhattuk volna, hogy a két ország szétválásakor a felvidéki magyarság is kaphasson autonómiát. De nem kapott. Hiányzott hozzá az egységes nemzet gondolata, ereje, összeköttetése, kapcsolatrendszere, találékonysága, önbizalma. Ráhagyta az egészet a felvidéki magyarokra.

De nemcsak Szlovákiával, Ukrajnával is rosszul jártunk. Szovjetellenes taktikából alapszerződést kötöttünk vele, ahelyett, hogy olyan megoldást kínáltunk volna neki, amely hosszú távon mindkettőnknek kedvezőbb lehetett volna, beleértve az oroszokat is. Rá kellett volna beszélni őket, hogy hét-nyolc éves közös munkával és nemzetközi segédlettel Kárpátalja legyen szabad vámterület. Nyugat és Kelet ne Hegyeshalomnál érintkezzék egymással, hanem valahol Csap, Beregszász, Tiszaújlak, Nagyszőlős és Técső térségében. Úgy gondolom, amit a kárpátaljai magyarság elveszített Trianonnál, közvetítő szerepe révén úgy nyerhette volna vissza, hogy anyagilag és a tudatában is újra megerősödik, miközben mások megerősödését is szolgálja.

Egy ilyen új és komoly föladathoz természetes, hogy többféle nyelvtudás kell, műveltség, szakértelem, Európa-ismeret és Ázsia-ismeret is.

Tudom, bárki rávághatja erre a gondolatmenetre, hogy fellegeket lökdöső utópia. Lehet. De olyan, amely megfogalmazása után dolgozni kezd, és elkezdi alakítani maga körül a világot.

Megkettőzött kárhozatban

Megkettőzött kárhozatban

Kérdez: Stefka István

– Csoóri Sándor nem nagyon nyilatkozik az utóbbi időben, sőt a Magyarok Világszövetsége legutóbbi küldöttgyűlése óta egyáltalán nem. Sokakban meglepetést keltett, hogy az MVSZ nyugati régiója bizálmatlansági indítványt terjesztett elő Ön ellen. Ez összefüggésbe hozható azzal, hogy nem nyilatkozik?

– Annak, hogy ógva-mógva, nehezen vállalkoztam erre az interjúra, semmi köze a legutóbbi világszövetségi feszültségekhez. Az elmúlt kilenc évben cudarabb támadásokat is túléltem, sőt két-három olyan gondosan megtervezett merényletet, amelyből szinte égi csipeszével emelt ki Isten. Hozzájuk képest a nyugati magyarok egyik csoportjának a bizalmatlansági indítványa ellenem, inkább csak egy hisztérikus rohamra emlékeztetett, nem igazi küzdelemre. Meggyőződésem, hogy belátható időn belül kiderül: elsősorban nem is velem van bajuk, hanem önmagukkal. A nyugati emigráció nagyon fontos küldetést teljesített évtizedeken keresztül, 1990-ig. Nagyon sokat segítettek a hazai ellenzéknek, a célkitűzésünk azonos volt: menjenek ki az oroszok az országból, bukjék meg a Kádár-rendszer, legyen demokrácia. Mikor mindez bekövetkezett ott álltak, bizonyos értelemben összezavarodva. A rendszerváltó kormány pedig egészen mással volt elfoglalva, minthogy segítsen nekik abban, hogy most már tevékenyen bekapcsolódhassanak ők is a hazai közéletbe. Állandó segítséget várva nem lehet igazi önállóságot teremteni. 1990 után kicsit feladat nélkül maradt a nyugati emigráció, ezért érthető, hogy a külön-létük, a külön-igazságaik belülről feszítik őket.

– De ha nem a világszövetségi ügyek húzódnak meg a háttérben, akkor miért akart elzárkózni a megszólalástól?

– Egyszerűen azért, mert elegem van a közszereplésekből. Egy-két év híján fél évszázada tékozlom az életemet az „első vonalban”, ahol túl sok golyó röpköd és megfeszített figyelemmel moroghat csak az ember. Nincs olyan nap, hogy ne kelljen valahol „föllépnem”: előadást tartanom, tárgyalnom, döntenem, nyilatkoznom. Ha politikusnak születek, a nyilvánosság lett volna az életelemem. De én úgy lettem politikus, ahogy Mikes Kelemen – bujdosó kuruc. Elég korán ráébredtem arra, hogy korunk, a XX. század, a politika korszaka, ahogy a XVII. század például a felvilágosodásé volt. Ha pedig így van, akkor az irodalom se vonulhat el remetének valamilyen barlangba vagy a sivatagba, hanem ki kell fejlesztenie magában azt a képességet, hogy még a politikai tapasztalatokat is költői tapasztalattá érlelje. Erre törekedtem az ’50-es évek elejétől a ’90-es évek elejéig, amikor csapdába estem. A költői cselekvés mellett a valóságos cselekvés démonai is nyakon csíptek.

– Ekkor vállalta el a Magyarok Világszövetségének irányítását.

– Igen, ekkor.

– A kezdet „hőskorszaknak” is beillett. Az 54 éves kiesés után megrendezett Magyarok III. Világtalálkozóját Ön harcolta ki. És ezen a Világtalálkozón Ön kezdeményezte például a Duna Televízió létrehozását, amely ugyanolyan valóságos cselekedet, mint a két partot: Pestet és Budát összekötő Lánchíd építése.

– Erről a tényről már sokat beszéltünk, de arról keveset, hogy a bejelentés fölért egy vakmerő, „huszáros” cselekedettel. Ugyanis nekem ezt a világmagyarságot érintő gondolatot jónéhány államférfivel meg kellett volna beszélnem. A miniszterelnökkel, aki barátom is volt, mindenképpen. De én nem beszéltem meg vele sem. Attól féltem, hogy ő csak a törvényesség szabályai szerint léphet, tehát nem hagyhatja ki a parlamentet, az ellenzéket, a köztársasági elnököt, a tévék és a rádiók körül pallossal röpködő arkangyalokat és az egész ügy elhúzódik és elalszik.

– Bízott tehát a rajtaütés sikerében?

– A szándék nemességében és történelmi szükségességében bíztam. És Antall József azonnal megértette még a „szabálytalan” kezdeményezés körülményeit is. És gyorsan cselekedett. Ma már elmondhatjuk, hogy a televíziózás történetében nem sok televízió indult el olyan gyorsan, mint a Duna. Az óhaj 1992 augusztus 21-én hangzott el és négy hónap múlva, 1992 december 24-én már elkezdett sugározni a Duna Televízió.

– A Duna Televízión kívül a népi kultúra újabb reneszánsza, a táncház mozgalom segítése, a magyar nemzeti kisebbségek sorsának közüggyé tétele, a Hitel folyóirat elindítása a Bethlen-alapítvány megszervezése – ezekhez, mindegyikhez köze volt Csoóri Sándornak. Egyszer majd érdemes lenne ezeket a valóságos cselekedeteket is leltározni, mivelhogy az életmű részei.

– Ajaj! Részei, részei, de az erőm legnagyobb részét ezek emésztették föl, nem az irodalom.

– Az eddig elmondottak alapján valamiféle ellentmondást érzek a szavaiban. Minden, amit eddig csinált, fontosat, azért csinálhatta, mert közéleti szereplő volt, mégis kedvetlenül beszél a közéletről.

– Igen, mert a mi közéletünk közege, természetrajza eléggé kiábrándító. Szegényes. Hiányzik mögüle a szellemi élet fűtöttsége. Németh László egy 1942-es írásában ezeket mondja az értelmiségiekről, ha nem is szó szerint, de a lényege szerint: Mi mögöttünk, értelmiségiek mögött az emberiség nagy tapasztalatai halmozódtak föl, az úgynevezett örök ideálok és mi azoknak tartozunk hűséggel. Éppen ezért értelmiségi embernek én nem azt nevezem, aki valamiféle diplomát szerzett, hanem akinek az, hogy Szókratész kiitta a méregpoharat és hogy Mozart a szegények névtelen sírjába került, olyan parancsoló esemény, mint az, amit ma látunk magunk körül a külvárosokban, a munkanélküliek és a nyomorgók körül. Hol vagyunk mi ettől? Az örök ideálok helyett kis ravasz taktikák sorvasztanak bennünket. Szókratész? Mozart? Tíz évre érvényes ideálok is elégségesek volnának nekünk, hiszen mi a „szabadságunk” gyakorlása közben minden négy évben szétesünk. Szétzilálódunk. S mire összeszedjük magunkat, jön az újabb széthullás. Tökéletesen hiányzik belőlünk az a kohéziós erő, amely magasabb szinten, a szellemi élet szintjén, összetartana minket. Történelmi tapasztalat: ha valamelyik országban nem volt erős központi hatalom, az az ország előbb-utóbb széthullott. Központi hatalom helyett ma a magyarságnak egy erőteljes központi akaratra volna szüksége. Olyanra, amely nemcsak a hazaiakat hangolja össze, de az erdélyi, a felvidéki magyarokat, a külön megpróbáltatást elszenvedő délvidékieket, a kárpátaljaiakat, a baranyai háromszögben és a Mura-vidéken élőket valamint a nyugati szórványba került magyarjainkat egyaránt. De egy ilyen központi akarat megteremtéséhez még a jelenlegi politikai kultúránknál jóval fejlettebb politikai kultúra is alkalmatlan lenne.

– Dehát a demokrácia…

– Bocsásson meg: egy mély lélegzetet kell vennem. A jól működő, érett demokráciákról rengeteg jó dolgot elmondhatunk, de a mi most érlelődő demokráciánk elsősorban és legérzékelhetőbben a pártok hatalmi harcában illetve a választások szeszélyes lezajlásában fejeződik ki s az embernek egyre gyakrabban az az érzése, hogy ebben a küzdelemben a nemzetnek, a hazának másodlagos, vagyis alárendelt szerepe van, holott az ésszerűség más sorrendet kíván, hisz csak egy önmagát megújított közösség tud alapvetően új értékrendet, stílust és társadalmi formát megteremteni. Érvényes ez a mi „vaddemokráciánkra” is. Csak egy példát idézek: vajon a jobbágyfölszabadítás megtörténhetett volna a reformkori eszmék elterjedése s lassú hatása nélkül? Soha. A változásoknak tehát először a fejben, a szívben, a reflexekben kell megtörténniük, hogy utána a társadalomban is megtörténjenek. Ezt a folyamatot segíti elő a kultúra.

– A jelenlegi állapotában is?

– Attól félek, hogy nem. Pedig Magyarországon ma, látszatra, sokszínű a szellemi élet. Sokszínű, de határtalan. Rengeteg a folyóirat, a „szellemi központ”, de a gondolatok, az érzelmek, a szenvedélyes fölcsattanások, kritikák nem ugyanabban az organikus térben mozognak, ütköznek és feszülnek egymásnak, hanem külön-külön kis mesterséges terekben, ahol sokféle valóság-részecske kering összevissza, többnyire lendületesen, de céltalanul. Ez így kissé elvont. Megpróbálom a gondolatot a mai életünk nyelvére lefordítani. Itt suhog fölöttünk, látható magasságban, a koszovói válság. Mint valami bibliai cséphadaró. Szerbiára pedig bombák, illetve rakéták zuhognak. Bárhonnan közeledjünk is ehhez a történethez, mindenütt abszurditásokba ütközünk. Olyan irracionalitásba, amely semmilyen eddig ismert világértelmezésbe nem fér bele. Milosevics – pontosabban, ahogyan egy temesvári szerb férfi fogalmazott: tíz millió megsértett és megbántott Milosevics – elűzi az albánokat Koszovóból. A hazájukat féltik tőlük: a szilárd pontot, ahol évszázados bizonytalanság után megvethetik végre a lábukat. De útban vannak az albánok, márpedig, ha útban vannak, el kell tüntetni őket, legyenek földönfutók, mert a földönfutó hazája a megsemmisülés. A NATO rakétái azt üzenik ridegen a szerbeknek, a valósággá vált nemzetközi jog nevében, hogy az albánok továbbra is léteznek, hiszen épp az ellenük elkövetett bűnök tartják őket leginkább életben. Az ördögi kör így zárul be s ebben a körben nincs jó megoldás. Csak katasztrófa van amelyet legfeljebb megelőzni lehetett volna, de elkerülni nem. Megelőzni? Hogyan? A kérdésre csupán utólagos és utópisztikus gondolatsorral válaszolhatok. Az 1956-os magyar forradalom, a ’68-as Prágai Tavasz, a ’81-es lengyel szolidaritási talpraállás egyértelműen bizonyított valamit. Azt, ha külső vagy belső hatalmi erők, diktatúrák a nemzet idegrendszerét kezdik ki, tépázzák meg, előbb-utóbb átszakad a türelem. Megismétlem a szót: a nemzet idegrendszerét. Ez a szimbolikus fogalom, tudom, sokakat ingerel, zavar. De én épp erről akarok beszélni. Emlékszem, a hatvanas években, kapcsolódva irodalmi és történelmi hagyományainkhoz, néhányan elkezdtük bolygatni ezeket a kérdéseket, persze, nagyon óvatosan. Azt, hogy a hatalmon lévő politikusok félresöpörték az ilyen problémákat, még érthető, de hogy a művelt és „tájékozott” értelmiségiek nagy része is elutasította, érthetetlen. Úgy beszéltek róluk, mint a lenyúzott macskáról. El kell temetni, és el kell felejteni őket. Ennyi idő után most aztán verhetjük a falba a fejünket, hogy Közép-Európa, Délkelet-Európa, Kelet-Európa megoldatlan kérdései közül, valamilyen ostoba előítélet miatt, épp a nemzeti kérdéseket hanyagoltuk el leginkább. Pedig több európai gondolkodó akadt, köztük a nagyszerű író, André Malraux, De Gaulle művelődésügyi minisztere, aki elég hangosan elismételte többször is, hogy a huszadik század második felének egyik legfontosabb kérdése: a nemzet primátusának a kérdése lesz. És ez egészen más, mint a jogosan kárhoztatott nacionalizmus. Nem felsőbbség, hanem sajátosság! Ha ebben a szellemben tíz-tizenöt évet rááldozunk ennek a súlyos kérdésnek a tisztázására és kezelésére, bizonyos vagyok abban, hogy nem úgy zuhan ránk a szerb-horvát vagy a boszniai háború és a koszovói válság sem, ahogy ránk zuhant. És ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy így járhatunk könnyen az autonómiák kérdésével is. Az idő elhozta közénk ennek a súlyos gondnak a megoldási esélyeit. Ha tapintatból, ha félelemből, ha butaságból elszalasztjuk őket is, a történelem soha többé nem kínál föl újabb lehetőséget a trianoni csapások enyhítésére.

– Most, hogy a megelőzés stratégiájáról beszél egy idetartozó, régi élményem elevenedik meg. 1977-ben ismerkedtünk össze Esztergomban, Szállási Laci bácsi esztergomi kertjében, ahol emlékezetem szerint ott volt Czine Mihály, Kiss Ferenc, Für Lajos, Tornai József, Orosz János, Pálfy G. István, Végvári János és még sokan mások is. Természetesen a máig emlékezetes birkapörkölt mellett politizáltunk is. Ön ezen az összejövetelen határozottan kifejtette, hogy a Szovjetunió belátható időn belül összeomlik. Bevallom, meglepődtem, mert akkoriban ilyesmiről nyíltan még baráti társaságban sem igen beszélgettek az emberek. Honnan volt ehhez bátorsága?

– Sose jutott eszembe, hogy ehhez bátorság kell. Különben is ekkor már Szolzsenyicin nemcsak a Gulág-könyveivel, ezekkel a hatalmas súlyú faltörő kosaival döngette a birodalmat, de nyílt kiállásaival is. Ha jól emlékszem 1974-ben írt egy levelet a Szovjetunió vezetőinek, amelyről Grigorij Csuhráj kiváló filmrendezőtől hallottam. Szolzsenyicin ebben a levelében azt fejtette ki, hogy a kommunista Szovjetuniót halálra ítélte a történelem, mert hamis és életellenes eszmékre építették föl. Sőt az író fölszólította Brezsnyevéket, hogy fogjanak össze és kerüljék el a közeledő nemzeti katasztrófát. Ekkor száműzték Szolzsenyicint. Mit érezhetett azokban az időkben az ember? Azt, hogy egy morális ember magatartása képes megingatni egy egész rendszert. De volt egy „külön bejáratú” érvem is a birodalom összeroppanásáról. Ez az érv Hruscsovhoz kapcsolódik és 1956-hoz. Sokan emlékeznek még rá, hogy a forradalom leverése után Hruscsov is ellátogatott Magyarországra. És egy fogadáson pohárköszöntőt mondott. Még most is beleborzongok, ha fölidézem. Azt fejtette ki, hogy 1849-ben I. Miklós segített leverni a mi szabadságharcunkat. Oroszország ezzel a cselekedetével bűnt követett el ellenünk. Segített tönkretenni bennünket. De 1956-ban a Szovjetunió végre helyrehozta Miklós cár bűnét s egyúttal az országét is, mivel kiragadott minket az ellenforradalmárok karmai közül. Te jó ég, ha egy birodalomnak ilyen eltorzult szellemű irányítói vannak, annak a birodalomnak befellegzett.

– Az irodalomról valójában nem is kérdeztem.

– Arra most ne is térjünk ki, mert a keserűségem, a haragom átszakítaná a gátakat. Főként a magam elleni harag. Mindig tudtam, hogy a kultúrát, a művészetet nem lehet abbahagyni, fölfüggeszteni, mint ahogy az alvást vagy a lélegzést sem lehet. S az utolsó kilenc évben én részben mégis fölfüggesztettem. Ez alól a bűnöm alól sokan föl akarnak oldozni. Nincs föloldozás. Ezt a drámát nekem kell megharcolni magammal. S ebben a küzdelemben mellékszereplő lesz a Világszövetség, mellékszereplő a múltam, a közélet, minden.

– Fél tőle?

– Várok rá. Rilke mondott egy irigyelni való mondatot: „Amikor alkotok, igaz vagyok.” Ezt mindenkinek a nevében mondta.

Hétfejű sárkánynak szeretnék látni a költőt

Kérdez: Fazekas Valéria

Csoóri Sándor – akire Illyés Gyula, halála előtt ráhagyta a nemzet lelkiismeretének megtisztelő, de olykor roppant terhes szerepét – szemérmes hallgatásba burkolózik az utóbbi években. Verset és könyvet ír ugyan, ahogy az egy költőhöz illik, de a közélet porondjáról sikerült elűzniük a mások köpködésére „szakosodott” rosszat akaróknak.

Nekünk, akik eligazítást, biztató szavakat várunk tőle, rosszulesik a hallgatása. Követelőznénk, ahogy nemrég ő követelőzött, a költőtárs, Nagy László hallgatása okán: „Adysabb verekedőnek szerettem volna látni az irodalomban és a politikában is. Lázas, nyugtalanító cikkeket és gondolatokat vártam tőle.” Ám, ahogy ő is belátta, nekünk is meg kell értenünk, az utat mutató költőnek is joga van olykor a hallgatáshoz. Hisz úgyis megszólal, amikor muszáj.

– Kedves Csoóri Sándor! Négy esztendővel ezelőtt a Magyar Nemzet karácsonyi számában készítettek önnel egy interjút, amelyben „megjósolta”: hét szűk esztendő vár reánk, magyarokra. Gondolhatta ezt anyagi, szellemi, lelki értelemben is. Bizonyára nem örül annak, hogy beteljesedett az „írás”. Milyennek látja az ország jelen állapotát? Nem lesz-e több hétnél a szűk esztendő?

– Meglep, amit mond. Még hogy én jósoltam volna valamit négy esztendővel ezelőtt? Ráadásul Magyarország hét szűk esztendejéről? Úgy hat most rám ez a múltbeli hír, mintha azt erősítgetné valaki a jelenlétemben, hogy hallott engem énekelni a Milánói Scalában, méghozzá a Parasztbecsületben. Talán még tetszene is ez a kedvező híresztelés, de azért sietnék bevallani, hogy soha nem énekeltem az olasz operában. Mint ahogy sietve vallom be azt is, hogy szándékosan nem prófétáskodtam egyszer sem. Még szerencse, hogy itt Debrecenben hangzott el a kijelentés, mert ha valaki mondjuk Budapesten mond rólam ilyesmiket, már harapdálnának az újságírók, fölsorakoztatnák mögöttem a sámánokat, a váteszeket, felém gurítanák Kölcsey fél szemét, s gunyoros arccal lesnék: révületbe esek-e? A megrendezett jelenetektől émelyeghetnék megint napokig, hogy nem az lesz a mérvadó, a nyilvános igazság, amit én gondolok és mondok, hanem amit mások gondolnak rólam. Akik nálam sokkal, de sokkal bennfentesebben mozognak a sajtó világában. De azért térjünk vissza a „jövendöléshez”. Ha mondtam valamit a hét szűk esztendőről, inkább szorongva mondtam, mint a jóslás szándékával. A szorongásra pedig minden okunk megvan. Ady mondja, hogy harcunk mindig a magyar Pokollal van. Másik helyen pedig azt írja: „Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni.” Hát ez a legnagyobb bajunk most is. A lelki és az erkölcsi nyavalyáink. Mindenki a gazdasági élet mozgósításáról beszél, a modernizáció sürgető parancsáról és senkinek nem jut eszébe a legegyszerűbb törvény, hogy – a látszatok ellenére – még a termelés sem a gyárban kezdődik el soha, hanem előbb a fejben, a lélekben, az odaadás hevületében. Egy példát szeretnék erre mondani. A második világháborúban Németországot tönkreverték, a városait lebombázták, mégis szinte minden vesztes országot megelőzve Nyugat-Németország állt talpra legelőször. Miért? Azért, mert a tárgyi és anyagi világot el lehetett pusztítani, de a fejekben, a lélekben lévő „formákat” és tapasztalatokat nem. Egyszóval minden megújulást a magunk megújulásával kezdhetnénk csupán. Ez azonban most is késik, vagy ahol mocorog már, ott is csak nagyon lassan és ellentmondásosan. A magyar fejekből hiányzik valami, ami egy közösséget jókedvű próbákra és erőfeszítésekre tudna késztetni. 1956 volt az utolsó történelmi pillanatunk, amikor még a néma kérdésekre is tévedhetetlen ösztönnel feleltünk országosan. Azóta egy-egy véletlen labdarúgógyőzelem hangol csak össze bennünket fél óráig. Szétszóratás? Ez a köreinkben otthonosan hangzó fogalom nemcsak azt jelenti, hogy szétszóródva élünk a világon, legalább 52-53 országban körülbelül négymillióan, hanem azt is, hogy idehaza egymás között is így élünk. Így, szétszóródva, elkülönülve, fölbomlott életközösségek kisemmizett veszteseiként. Honnét buzogna föl így valamilyen egységes erő? Akár eszme, akár költészet, akár szolidaritás formájában? Hirtelen Martin Heidegger, a század nagy német filozófusa jut eszembe, aki azt írta, hogy a történelem folyamán minden lényeges és nagy dolog abból származott, hogy az embernek otthona volt és az élete hagyományban gyökerezett. Mink van ma nekünk? Semmi, amiből nagy dolgok fakadhatnának. Az irodalmunk egyre belterjesebbé válik, s ezáltal provinciálissá. Az egyik része színvonaltalanul, a másik színvonalasan válik azzá. Pedig ha csak egy kicsit is kinyitjuk a szemünket, azt tapasztalhatjuk, hogy a műveltebb népek gazdagok, a műveletlenebbek szegények. Természetes, hogy nem ennyire fekete-fehér igazság ez, de a jelenségen azért érdemes elgondolkodnunk.

– A gyermekkorában megtapasztalt szegénység miben hasonlított és miben különbözött a mostanitól?

– Erről csak egy vallomásos esszében lehetne szabadon, csapongva, figyelemre méltó dolgokat elmondani. Szegénység? Ez attól is függött, hogy hol volt az ember szegény. Pusztán volt-e, faluban, kisvárosban, netán Budapesten? De még tovább kell mennem: árnyalja a kérdést az is, hogy az ország melyik részében. A Dunántúlon? Szatmárban? A Viharsarokban? Az Ormányságban? A Debrecen mellyékén? A Sárközben? Érdemes összehasonlítani – már amennyire lehet – József Attila szegénységét és Illyés Gyuláét. Első nézésre azt állapíthatjuk meg, hogy szegénységük nagyjából ugyanabban a sávban helyezkedett el. Illyés mögött pusztai cselédek, zsellérek, napszámosok. József Attila mögött vasöntők, cementgyári munkások, szövőlányok, akik cukros ételekről álmodnak. Ez az azonosság csak látszat. Kettejük világát nagy árkok választották el egymástól. Illyés szegénysége mögött ott volt még a természet minden eredetisége és meglepetése, a pusztai szegények mindenféle bajokon túli nyájmelege. Az egyszerű élet mindennapi csodája, amely attól, hogy létezett, már csoda volt. Egyik könyvében Illyés ír is erről: „a szegények dicsérete, s nem a szegénységé.” József Attila szegénysége mögül ez a melegség már hiányzott. A cementgyárak, vasgyárak tövében nem lehetett úgy összebújni s bandázni, ahogy a kazlakéban. A gyártelepek közti térségben nem nyulak baktattak, hanem súrolókefe mászott, s romlott fényt hányt a kocsma szája. Pályaudvarok, szénkupacok, vagonsorok mesterséges világában a József Attilai szegénység az árvasággal folyhatott csupán össze. A nyájmeleg helyett a kozmikus idegenséggel. Azért merek erről beszélni, mert Zámolyon magam is a szegénység peremén éltem. Rögtön hozzáteszem, hogy a „tisztességes szegénység” peremén. Volt egy házunk, volt öt és fél hold földünk, hozzá egy ló, később két ökör, de tehenet tartanunk már csak a háború előtti években sikerült. Talán három évig, de az a tehén is a háború áldozata lett. Hozzánk képest már egy kétlovas paraszt is jómódúnak számított. De én semmiféle elégedetlenségre, irigységre nem emlékszem. Önfeledten voltam szegény. Ahogy az akácfa: akácfa, a tavaszi eső: tavaszi eső. És amit az imént a tisztességes szegénységgel jeleztem, az volt a legmeghatározóbb érték. Ha valaki a falunkban becsületes, tisztességtudó szegény volt, azt az egész falu becsülte. De lehetett valaki akármilyen gazdag is, ha csak egyetlen folt csúfoskodott a becsületén, már nem járhatott jó lelkiismerettel az utcán. Gyermekkoromban mindig azt hallottam, az ember legnagyobb kincse a becsülete és az egészsége. Ha ez a kettő megvan, jöhet a tatár, a csendőr, a főszolgabíró, az Atyaúristen! Mit tudtam én még akkor, hogy ez az erőteljes erkölcsi fölfogás a protestantizmusban gyökerezett! Persze ha tudom, akkor sem foglalkozom vele. Ez a belső rend egyszerűen üdített. Ebből az örökségből már csak itt-ott láthat valamicskét az ember. A mai szegénység mögül kiirtották a természetet, a vallást, a közösség egyensúlyt teremtő erejét. A mai szegénység, ahogy látom, kusza, magára hagyott, zűrzavaros, árva.

– Korunk küldetéses csapatáról, a magyar értelmiségről egyszer azt írta: nincsenek beszélő viszonyban az országgal, az ország gazdátlan lakóival.

– Sajnos ez az igazság. Kikerültünk a „fősodorból”. A század irodalma a Nyugat íróitól, költőitől kezdve a két háború közti írókig, azután az 1956-os előkészítőkig, majd pedig a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek íróival bezáróan, egyik főszereplője volt a kultúrának és a közéletnek egyaránt. Szinte minden új politikai gondolat előbb írói feszengésként, dacként, szenvedélyként jelentkezett, s csak később lett belőle politikai követelmény. A nemzet gazdasági, szellemi, lélektani, szociális, tudati nagy leltárát ebben a században kétszer is írók készítették el. A „Magyarország felfedezése” sorozat szociográfiai kötetei nélkül sokkal kevesebbet tudnánk magunkról. Gondoljunk csak a Puszták népére, az Alföld parasztságára, a Viharsarokra, a Néma forradalomra, az Ormányságra a két háború közti időből, aztán az én nemzedékem újabb nekigyürkőzésre a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évekig. Csák Gyula, Bertha Bulcsu, Mocsár Gábor, Lázár István, Zám Tibor, Végh Antal könyvei, s talán hellyel-közzel az enyémek is „robbantó” művek voltak. Megjelenésük után általában hisztéria tört ki a pártközpontban, tépték a hajukat Szirmaiék, Aczélék, Knopp Andrásék. Ebből is kiderült, hogy hatott az irodalom. Ma elég egy újságcikk, egy szándékos félreértés és visszhangzik tőle a világűr. Jobban mondva a semmi. Még kimondani is szomorúság: az irodalom helyét az újságírás és az újságolvasás foglalta el. A tökéletesített felszínesség. Magyarország újabb fölfedezése? Ugyan kit érdekel? Pedig volna mit felfedeznünk! Az irodalom eddig – eredendő rokonszenvére figyelve – többnyire a szegényekről készített nagy szociográfiai beszámolókat. Szó se róla, megtehetné ezt ma is, de mennyivel izgalmasabbra vállalkozhatna a kortársirodalom, ha az új vagyonosokról, a bankemberekről, a pénzvilág szélhámosairól készítene korszerű látleletet. A puszták népe helyett a bankok népéről. De egyelőre semmi jele ennek. Nemhogy a bankokról, a hivatásos képviselők színes csapatáról nem beszélünk, vagy a Parlament alatti, illetve mögötti világ természetrajzáról, de még a hagyományos témákról sem. A magyar falu kísérteties agóniájáról. A „Kertmagyarország” valamikori látomását fölverte a gyom. A temetői gaz. Hol a nyoma ennek a mai irodalomban? S hol a nyoma a magyar munkásság széthullásának? Sehol. Mintha már ezek az „események” elavultak és érdektelenek volnának. Érdektelenek, mint a nyilvánvaló halál. Olyasmi ez, mintha a süllyedő Titanic nem érdekelte volna az utasokat, a hajó legénységét, a kapitányát, a főtiszteket. Elképesztő! A magyar nemesség romlásának, pusztulásának még volt irodalma, de a magyar parasztságénak és munkásságénak nem akad. Ha vannak is drámai történetei ezeknek a folyamatoknak, már hidegen hagyják az írókat. Éljen, győzött a posztmodern a hazai irodalomban is, de mit értünk vele? Valamit alakított a nyelven, a magatartáson, a képzeleten, az életérzésen, de ez alig több, mint ha mise közben berepül a templomba egy eltévedt papagáj. Színes is, érdekes is, izgalmas is, de másnapra csak az emléke marad. Sehol új regény- és novellahősök, sehol új vigasz, új akaraterő, új szellemiség. Régen én, diákkoromban, azt tanultam, hogy az irodalom megelőzi a korát. Később Illyéstől azt, hogy nem előzi meg, hanem a kor marad el tőle. Illyés után az én tapasztalatom kiábrándítóbb: ma az irodalom maradt el a korától.

– Ezek szerint azt várja pályatársaitól és önmagától, hogy ugyanazt a szerepet töltsék be a társadalomban, mint 1989 előtt?

– Ugyanazt nem várhatom. Túl sok volt a közéleti és politikai nehezékünk, és kevés volt az erőnk a mozarti csapongásokra. Ebből persze nem következik az, hogy mindennek fordítsunk hátat, ami társadalmi gond, és ami politika. Mert ezzel a valóságot utasítanánk el buta fölénnyel. Camus szerint az író mindig két szakadék között halad: az egyik a léhaság, a másik a propaganda. S azt teszi hozzá, hogy ezen a hegygerincen minden lépés óriási kockázattal járó kaland, de ebben a kockázatban rejlik a művészet szabadsága. A televízió, az újságkorszak, a fölgyorsult valóságelemzések idején kissé idejétmúlt véleménynek hangozhat Camus vallomása. Nekem nem úgy hangzik. Ma, a mindennapi élet porondján ugyanúgy van áldozat és oroszlán, ahogy a rómaiak Nagy Cirkuszában volt. Az író, a művész ma sem ülhet előkelően a lelátón.

– De akkor úgy járhat mint, ön. Összeharapdálják a porondon.

– Engem sajnos nem íróként, vagy legalábbis nem elsősorban íróként, hanem közéleti szereplőként szoktak összevérezni. Már csak azért is vissza kell húzódnom az irodalomba, ha még lesz hozzá erőm.

– Néhány éves kihagyás után az utolsó három évben három könyve is megjelent. Két verseskönyv és egy esszékötet. Ez már a visszatérés?

– Inkább csak edzés a visszatérésre.

– Közéleti szerepléseit pokoljárásnak nevezte.

– Semmi túlzás nem volt ebben. Semmi irodalmi háryjánoskodás. Legföljebb azt mondhatom, hogy hivatkozás helyett a pokoljárásom úti beszámolóját is meg kellett volna már írnom. Azt például, hogy hogyan váltam sokak szemében Szörnyeteggé. Hétfejű Sárkánnyá. Aztán bűnbakká. Magamban, belül tudtam, hogy volt néhány esemény, amelynek révén talán alakítottam valamit a honi történelmen is, a népi kultúra reneszánszától a Duna Televízió létrehozásáig, de ehelyett mindig azt éreztem, hogy nem alakítója, hanem elszenvedője voltam inkább a történelemnek.

Csak hallgattam a vádakat…

Kérdez: Pálfy G. István

– Nemrégiben búcsúztattad azt a zámolyi református lelkészt, aki értelmiségivé válásod útján elindított. A parasztcsalád fiát – szüleid beleegyezésével – ő „juttatta el” a pápai kollégiumba. Ebben az értelemben, tehát emberséged alakulásában mit köszönhetsz annak, hogy reformátusnak és vidékinek születtél?

– Bíró Ernőt sokan és méltón búcsúztatták. Mindenekelőtt a püspöke: Hegedűs Lóránt s vele együtt az egyházkerület jónéhány lelkipásztora és lelkipásztornője vagy ahogy ők nevezték magukat: a szolgatársai. Én csak hozzájuk társultam vagy inkább csapódtam a magam külön gyászával. Bevallhatom: a megrendüléstől, az élet megfellebbezhetetlen végzésétől máig nem tudok szabadulni. A koporsó ott volt a templomban, ahol annyiszor hallottam prédikálni. Mintha egy parasztot a maga által bevetett földön ravataloznának föl. Aztán később a téli temetődomb. Bíró Ernő megásott sírja a szüleim sírjától hatlépésnyire várta lakóját. Szomszédok lesznek a halálban is – jutott eszembe az első földöntúli mondat. Mint ahogy „szomszédok” voltak a sorsban is. Énáltalam mindenképpen. A Tehetségmentő Mozgalom vizsgájára ő szemelt ki Tóth Gyula rektor úrral együtt, s amikor az ingyenes Bicskei Állami Gimnázium és a Pápai Református Gimnázium között kellett választanunk, ő az utóbbit, a pápait fogadtatta el szüleimmel. A kockázatosabbat, a bizonytalanabbat, de amely mögött ott áll már négy évszázad történelme, hite, egyszóval: a magyar protestantizmus szellemi hegyvonulata.

Természetesen nem ezt mondta nekik, ezt csak gondolta. Meggyőzni azzal sikerült őket: ha én jó tanuló leszek Pápán, többféle segélyt, támogatást kaphatok a Gimnáziumtól, s ugyanúgy ingyenes lehetek, mintha az állam taníttatna Bicskén. Ha viszont nem ütöm meg a mércét, amelyet a Tehetségmentő Mozgalom elvár a kiszemeltjeitől, elbúcsúzhatok Bicskétől is.

– Olyan ez mintha a predestináció „lépett” volna működésbe.

– Nem gondoltam rá, de lehet. Annyi bizonyos, hogy az életemet, a sorsom alakulását ez a Bíró Ernő-i tanács döntötte el végleg. Kicsit az ő teremtménye is vagyok. Bármikor szóba jött közöttünk ez a sorsfordító történet, zavartan, szemérmesen annyit mondott csak: azt tettem, amit egy falusi református papnak tennie kellett. De amikor az életét összegző levelében arra kért: „Gyere el a temetésemre és egy göröngyöt te dobj a koporsómra”, ezzel az üzenetével azt fejezte ki, hogy sorsunk szétválaszthatatlanul összeforrott.

– Büszke volt rád?

– Ilyesmiről sose beszéltünk. Férfiatlan fecsegés lett volna. Azt azonban tudom, hogy minden soromat elolvasta. A verseimmel gyakran hadakozott; moderneknek, szürrealistáknak tartotta őket, de a prózámat, a szociográfiáimat, az esszéimet szinte a magáénak tartotta. A nyelv olyan erő és hatalom volt számára, mint a hit. Úgy is mondhatnám, hogy nemcsak istenhívő volt, de Károli Gáspár- és Szenci Molnár Albert-hívő is nyelvünk miatt. Somogy megyei létére gyökeret vert falunkban, de ebben talán ez a különös rejtély is segítette, hogy Zámolynak két író-szülöttje is volt: Csanádi Imre és én. Pontosabban az, hogy mindkettőnket az otthoni nyelv múzsája nevelt az ő szája íze szerint.

– Írói indulásod a nagy remények és sokszor vak hitek idejére esett. Mikor láttad meg és minek a hatására, hogy a politika vakvágányon halad, az ország katasztrófába rohan? Ellenfeleid, vagy a Te esetedben talán mondhatom azt is, ellenségeid szívesen ábrázolnak úgy, mintha kezdetben a vakremények oldalán álltál volna.

– Hát nagy követ hengerítettél elém. Egyszerre több kérdést is, több politikai és mélylélektani problémát. De kezdjük előbb az ellenségeimmel. Ifjú koromban mindig nagy átéléssel énekeltem a XXXV. Zsoltárt: „Perelj, Uram, perlőimmel, / Harcolj én ellenségeimmel.” Ez a koromtalan szenvedély valamiféle genetikai örökség lehetett bennem, kifinomult dac, végvári elődök hagyatéka, hiszen, ha utólag átgereblyézem a múltamat, nemigen akad benne ellenségem. Összekoccanások, öklök, veszekedések persze, hogy voltak, de csak úgy, ahogy vihar volt és jégeső. A Kádár-rendszerben valahogy sikerült kivívnom még a hatalmon lévők „tiszteletét” is. Büntettek keményen, de tisztelték bennem az áldozatot. Ellenségeim igazán tíz éve szaporodtak el. Attól a perctől, hogy a korábbi morális politizálásról – a választások után – át kellett térni a hatalmi politizálásra. A Nappali Hold néhány vitatásra érdemes mondata után én lettem a nemzeti Mefisztó. A gonosz. A fajgyűlölő. Csak hallgattam a vádakat. III. Richárdnak kellett volna lennem, hogy előző életemhez képest akkorát változzam, amekkorát a hirtelen támadt ellenségeim érzékeltek. Lehet, hogy inkább ők változtak meg? 186 nyílhegyet – újságcikket – lőttek belém. A támadásokra nem válaszoltam. Azt gondoltam, hogy minden gyűlölködő elsősorban önmagáról árulkodik. Figyeld csak meg: a gyűlölködők sose kérdeznek, mindig csak kijelentenek, pedig az élet tele van nagyobbnál nagyobb kérdésekkel, amelyekre válaszolnunk kéne.

Látod, én is mondom, mondom csak a magamét, s a kérdésed másik ágát meg se érintem. Azt mondod, hogy a tíz éve hadba vonult ellenségeim között többen akadnak olyanok, akik szívesen ábrázolnak úgy, mintha én az ötvenes évek elején a vakremények vagyis az úgynevezett szocializmus pártján álltam volna.

Van benne igazság. Tizenhét-tizennyolc éves diákként én komolyan hittem abban, hogy Magyarországon új rendet, új világot lehet teremteni. De ezt a hitet nem kizárólag Rákosiék eszméi növesztették föl bennem, eszmékre szomjas fiatalban, hanem háborús élményeim. 1944 decemberétől 1945 március végéig én a Székesfehérvár környékén megrekedt háború tűz-udvarába kerültem. Aki televízión végignézte a boszniai háborút vagy a mostani csecsen háború őrületét, az tudja csak elképzelni, hogy mit kellett azokban a hetekben átélnem. Minden áldott nap életveszély, bombák, aknazápor, menekülés egy kis batyuval a vakvilágba. A háború első rohamát Zámolyon éltem át, a későbbieket Pátkán, Pákozdon, Baracskán. Elég, ha egy könyvre való, megíratlan emlékem közül csak két tárgyilagos mondatot mondok: Zámoly két és fél hónapos frontidő alatt tizenhétszer cserélt gazdát és csak a határunkban négyszázötven kilőtt német és szovjet tankot számoltunk össze. Egy ilyen pokol élménye megtanítja az embert reménykedni. Még ha rövid ideig vakremény is lesz ez a remény… De mért ne várna az élettől csodát egy hiszékeny diák? A szocializmus eszméje nem egy zsenge kamaszt, de olyan európai szellemiségű embereket nyűgözött le, mint Jean Paul Sartre, André Malraux. És kicsit tovább, mint engem. Mert 1952 telén minden megvilágosodott előttem. Hosszú tüdőszanatóriumi kezelés után hazamentem a falumba s így szemtanúja, szenvedő átélője lettem az eszméimmel visszaélő politika pusztításának. Ez az idő a padláslesöprések és a magyar parasztság megroppantásának ideje.

– A Tudósítás a toronyból című könyvedben írsz erről.

– Igen, de az igazi történetek a léleknyúzások, a kerékbetörések máig elmondatlanok. Illyés, ugye, fölfedezte a nemzet számára a puszták népét, nekünk is föl kellene fedeznünk végre a tönkrevert, a letaposott, a történelmi helyéről durván kiszorított parasztságunkat. Ha jól emlékszem, Szabó Lőrinc mondja valamelyik kis esszéjében, hogy: „nagy csalódáshoz nagy hit kell.” A magam életében tapasztalhattam, hogy ez így van. A hittől elég gyorsan jutottam el a csalódásig, jóval 1956 előtt, sőt két esztendővel megelőzve még Nagy Imre kormányprogramját is.

– Életem egyik nagy szerencséjének tartom, hogy évtizedek óta közelről szemlélhetem a pályádat, közéleti szereplésedet. Így tudhatom, hogy valóságos intézménnyé formáltad magadat abban az időben, amikor a határokon túli magyarságról csak kevesen mertek nyilatkozni. Cselekedni érte még kevesebben.

– Sietve szögezem le: én minden akartam lenni, de intézmény semmiképpen. Ahogy Jónás se próféta. Csakhát mozogni kezdett bennem, alattam, körülöttem a föld. 1956-tól kezdve a ’60-as évek elejéig vörösmartys csönd, hó és halál feküdt a legjobbak szívében. A második Bach-korszak lidérce. Beszélni a tragédiáról? A forradalomról, a nemzetről, a magyarság ellehetetlenült helyzetéről, elképzelhetetlennek látszott. De ha beszélni nem lehet, el kell kezdeni cselekedni. Nyíltan vagy titokban, nagy szimbólumok sörényébe kapaszkodva, mintha lovakéba. Ilyen nagy jelkép volt a népi kultúra helyzete. A parasztságot a civilizáció és a politika két oldalról szíjostorral verte, érthető, hogy egyre-másra mindent kiejtett a kezéből. Így ejtette ki kultúráját, a hagyományait, stílusát. Kölcsey még azt mondta, hogy a nemzet eredete a népben fedezhető föl leginkább. Sajnos, a ’60-as évekre elévült ez a nagyszerű fölismerés. Ekkor villant – többek között belém is –, hogy ha a parasztság több évszázados hagyományáról lemond, az értelmiségnek kutyakötelessége átvenni tőle a hagyományt, hiszen az már nemcsak az övé, hanem az egész nemzeté. Ekkor kezdődtek el a népdal-találkozók, a bokály-gyűjtések, a cserge-vásárlások, a népi kultúra reneszánszát hangoztató tanácskozások s ebből az új élményből természetesen nőtt ki az a fölismerés, hogy az anyaország népi kultúrája csonka az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági, a drávaszögi, a kárpátaljaiak kultúrája nélkül… Nem folytatom: a többit már mindenki tudja. Előbb az erdélyi és a nyitrai népdalok, utánuk rögtön a kisebbségben kínlódó magyarok helyzete. Az éneklés joga után az emberi jogok legteljesebb igénye.

Ennek a logikának a sodrásával jutottunk el az egész nemzet riasztó diagnózisának a leírásáig.

– Támadtak is érte eleget.

– Igen, de megint a vakság! Az értelmiségünk jó része is legyintett csak: rég lejárt lemez. Néhány év óta tudjuk, hogy mennyire nem az. A szerb-horvát háború, a boszniai, a koszovói tragédia mind azt bizonyítja, hogy a nemzet primátusa a továbbiakban is létkérdés. Ne felejtsük: minden nemzet külön személyiség. Külön egzisztencia.

– Mindig felszólaltál az irodalom szerepét leértékelő felfogások ellen, mondván, hogy a magyar irodalomnak a kezdetektől, de főképpen a reformáció elterjedésétől nemzeti küldetése van. Ebben és a határokon túli ügyekben ütköztél legtöbbet a szocialistának illetve a liberálisnak mondott kulturális politikával. Azóta sok minden megváltozott, de mintha épp azok a torz értékrendek élnének tovább. Mi lehet ennek az oka?

– Valamiféle tévhit. Vagy nagyon kifinomult életidegenség. Emlékszem: a ’77-es csehszlovákiai Charta egyik aláírója így sóhajtott föl: alig várom azt az időt, hogy az irodalmat ne kelljen folyton revolvernek tekintenünk. Nagyon egyet értettem vele, de ez nem jelenti azt, hogy az irodalmat a jövőben mutatványos szalonmesterségnek kereszteljük át. Ugyanis sokan ebből a fönti óhajból arra a kérdésre következtetnek, hogy politizáljon-e az író vagy se, illetve elszökjön-e a valóság elől vagy vesse-e alá magát a valóságnak? Eleve rossznak tartom ezt a logikát. Az irodalom csak olyan kényszernek engedelmeskedhet, amelyet szabadon el tud fogadni, minden mástól eltorzul. Ilyen vagy olyan álvita helyett én más kiindulást ajánlottam mindig. Azt, hogy az ember a saját nyomoráról, kétségeiről, nagyság iránti vágyáról valljon, nem a politikától függ, de ha a politika olyan, hogy még a lélegzésünket is befolyásolja, akkor a vallomásainkból azt se hagyhatjuk ki.

A magyar irodalom nagy korszakaiban ezek a kérdések fel se vetődtek. Az írók a veszély óráiban pontosan tudták, mi a dolguk s mit vár tőlük a nemzet. Ma hiába dörömböl, súg, karmol a veszély, az írók nagy részéből a veszély tudata kihalt. Hogy kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk mi, magyarok, most az évezred fordulóján – ki válaszolja meg, ha nem az itthoni, az Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken élő magyar író? Ha ez a válasz elmarad, még a lángész is csak az égen köröző sasoknak beszél.

– Hetvenedik esztendődben döntésre kényszerülsz. Rengeteg méltatlan támadás után vállalod-e a magyarság ügyét a Magyarok Világszövetsége élén?

– Ha egy szóval igent vagy nemet mondanék, megfosztanám a lap olvasóit az igazságtól. Úgy gondolom, a méltó válasz egy másik beszélgetés témája lehetne.

Kilépni az ördögi körből

Új Világszövetség?

Az idei tavasz nemcsak a fecskéket és a gólyákat hozta vissza ide a térségünkre, hanem a háborút is. Ezt a legnagyobb és a legbrutálisabb ragadozót, amely még a hódító Török Birodalom előrenyomulása idején szokott ide a környékünkre, ide, Európa peremére s azóta újra és újra megjelenik. Hányszor megjelent csak az utolsó másfél évszázadban is! 1848-49-ben, szerbek és magyarok között, 1877-ben az orosz–török háború idején, 1912-ben az úgynevezett balkáni háborúban, aztán az első világháború lőporfüstjében, majd a másodikéban s nemrég Jugoszlávia szétesésekor, a kilencvenes évek elején.

A boszniai háború befejezésekor azt reméltük, hogy a több évszázad alatt fölhalmozódott nemzeti, faji, vallási feszültségek és sérelmek a balkáni népek világán belül is elrendeződnek, vagy legalábbis kezelhetővé válnak.

Sajnos, tévedtünk.

A szemünk előtt kibontakozó és elfajuló koszovói háború még a boszniai őrületet is túlszárnyalja: az ott lakó albán nemzetiségű lakosságot nemcsak irtani kell, gépfegyverrel és ágyútűzzel, ahogy ez a „klasszikus” háborúkban szokásos, hanem meg kell fosztani személyiségétől, mintha a bőrét húznák le róla, meg kell fosztani szülőföldjétől, földönfutóvá tenni, elvenni tőle a levegőt, az eget, találjon magának másikat, ha tud. Ha pedig nem talál – vesszen ott, ahol van!

S erre válaszul születik meg az ellenháború, az igazságérzetre alapozott megtorlás, az intelligens apokalipszis, amely az ezredvég egyik legkilátástalanabb csapdahelyzete, hiszen a legmélyebb gyűlölet és a legmagasabb technika fordul benne szembe egymással. Mítosz és racionalitás.

A háborút, természetesen, sokféleképpen lehet értelmezni, mint ahogy sokan értelmezik is. Akadnak, akik a kisebbségirtás és elűzés jelenetei mögött, a szenvedéstörténetek logikája szerint, a kisebbségi autonómiák jövőjét látják földerengeni, köztük a kisebbségi sorsba taszított magyarokét is, akár Erdélyben, akár a Délvidéken. Lehet. De lehet az ellenkezője is. Azt mindenesetre tapasztalhattuk a történelmünk során, hogy a mi háborúink, még a győztesek is, előbb-utóbb vesztes háborúkká váltak. Területi és érzelmi megosztottságunk miatt meghasonlottakká.

Mint ahogy azzá vált már ez a mostani is. Két fejünknek és két szívünknek kellene lenni ahhoz, hogy egyszerre védjük és támogassuk a délvidéki magyarokat s ugyanakkor teljes odaadással teljesítsük a NATO-tagságunkkal együtt járó kötelességeinket.

Nem csodálkoznék, ha valaki most váratlanul közbeszólna s azt kérdezné tőlem, mi köze van mostani küldöttgyűlésünknek, egyáltalán az én elnöki beszámolómnak az újabb balkáni rémségekhez? S nem irodalmi tanulmányba valók-e ezek a füstölgések?

A váratlan közbeszólót megérteném s formailag igazat is adnék neki: a küldöttgyűlést valóban másért hívtuk össze. Más céllal, más napirenddel, más gondjaink megvitatására.

De ha formailag elismerném is ezt, tartalmi megjegyzéseimet nem hallgatnám el. Hogy mi köt minket össze az eseményekkel? Minden. Egy rosszul megfogalmazott nyilatkozat épp úgy, mint négyszáz év történelme. Épp úgy, mint Nyugat-Európa vagy Amerika tájékozatlansága, a politika fertőzöttsége, lélektana.

De talán jobb lesz, ha beszédes példával folytatom ezt a fölsorolást. Emlékszem, a hatvanas évek közepe, vége felé, ha kendőzötten is, de egyre sűrűbben kezdtük emlegetni, hogy Közép-Európa, Kelet-Európa s a balkáni térség országaiban a nemzet primátusának a kérdése megkerülhetetlen kérdéssé válik. Amely, ha gondosan kezelik, nem felsőbbségként jelenik majd meg, hanem sajátosságként. De ha durván nyúlnak hozzá, vad nacionalizmus lesz belőle, élet és halál zűrzavaros fölbolygatója.

Mi volt a válasz ezekre a tapintatos, figyelmeztető jóslatokra? A politikusok – tisztelet egy-két kivételnek – durván elhessegették maguktól ezeket a jóslatokat, holott túl voltunk 1956-on és már benne voltunk a Prágai Tavasz sodrásában. De a politikusok még hagyján! A hajmeresztő az volt, ahogyan a magukat európainak tekintő liberális értelmiségiek viselkedtek. Szinte egybehangzóan ismételték mindenütt, hogy a társadalmi, a gazdasági, a kulturális reformok jövője igen, de a nemzeti kérdések lemeze lejárt lemez. Unalmas, csikorgó, időszerűtlen, amelyet a nemzeti szocializmusok eszméi összekarcoltak.

Huszonöt-harminc évvel később az események bebizonyították, hogy ennek a lebecsült gondnak nem akármilyen szerepe volt Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia fölbomlásában, szétesésében. Mégis, amikor Richard Holbrooke, az amerikai elnök különmegbízottja először járt a térségben, Romániában, Jugoszláviában s nálunk, sértődötten kérte ki magának: ne etessék őt állandóan történelemmel, az itt élő népek túlfűszerezett múltjával, mert máris gyomorrontást kapott tőle.

Gondolom, néhány év elteltével ma már nemcsak Richard Holbrooke-nak, de a világ minden jelentős politikusának világos, hogy ha tudósok, történészek, politikusok, lélekgyógyászok alaposabban föltárták volna a hetvenes, a nyolcvanas években a térségben élő nemzetek, fél-nemzetek, földig alázott nemzetiségek drámáját, és ha nemzetközi fórumokon foglalkoznak is vele, romboló rakéták helyett, politikai megoldásokat is lehetett volna, vagy lehetne találni történelmi gyógyulásukhoz. Nyomatékos érvként idekívánkozik Illyés Gyula megkerülhetetlen gondolata. Egyik esszéjében azt kérdi költői szenvedéllyel: miért kell, illetve miért kellene minél több színművet írni és előadni Európának ezen a részén is? Azért – válaszolja meg a magának föltett kérdést – mert minél több drámát játszanak el a színpadon, annál kevesebb dráma fog lezajlódni az utcán.

*

Bevallom, ezt a kissé hosszúra nyúlt bevezetőt lelkiismeret ébresztőnek is szántam. Sziréna hangnak, mert ideje lenne, ha a koszovói és a szerbiai háború döbbenete, fölösleges pokla és a napról-napra táguló arányai most külön is figyelmeztetnének bennünket arra, hogy a Magyarok Világszövetségének milyen gondolati, történelmi és morális dimenzióban kellene mozognia. Mert, ha szeretnénk, akkor se tagadhatjuk le, hogy nem ebben mozgunk. Nem tagadhatjuk le, hogy különösen az utolsó három évben a kisszerűség bátor hősei voltunk, a kishatalmi torzsalkodások ügyes mesterei, ahelyett, hogy képességeinkkel ráhangolódtunk volna a kor alapvető, nagy kérdéseire. Fényes bizonyítéka ennek ez a kötelezően előírt küldöttgyűlésünk is. 1996 óta nyesegetjük, torzítjuk, csiszolgatjuk az alapszabályt s időnként ráfogjuk egymásra, mintha pisztoly volna, miközben az idő, a sors, a történelem revolverez igazán mindnyájunkat.

Egyik választmányi ülésünkön az csúszott ki keserűen a számon, hogy végezzük ugyan a dolgunkat, az adománygyűjtéstől kezdve, az összetartozás-érzés terjesztéséig, de a szövetség életéből valahogy hiányzik az ihlet. A spirituális és a missziós erő. Az, amely a mellettem állóra és az óceánokon túlélő magyarra is egyformán hat.

Az ihletettség hiánya mellett megemlíthetem a korszerű és a távlatos gondolkodás hiányát is.

Hadd érzékeltessem ezt a fogyatékosságunkat is egy-két példával. A programjaink között, mint ahogy ez a sajtó visszhangjaiból is kihallható, aránylag sokat foglalkozunk az anyanyelv, illetve az anyanyelvi oktatás helyzetével. Tanácskozásokat rendezünk, irodalmi, történelmi vetélkedőket fiataloknak, táborokat a régi, megszokott módon. Hasznosak, kitűnőek ezek az alkalmak, de valahogy egy összezsugorított közegben játszódnak le. Hiányzik mögülük az a nagyobb, veszedelmesebb és huzatosabb térség, amely maholnap idehullámzik körénk. Az információs korszak eleddig ismeretlen jelenségeire gondolok. Régen, a modern idők előtti világban komoly szerepe volt magának az emlékezésnek. Megtartó erő volt, szellemi, lelki, történelmi abroncs, amely egy nemzeti közösség életének minden jelentős mozzanatát összefogta. Az emlékezés a vérszerződés szimbólumának újra és újra megújuló fényét hordozta magán. Mára ez az emlékezés egyre vérszegényebb, fáradtabb és felszínesebb. Helyét az ezredvég és az új korszak szellemi pestise: a felejtés foglalja el. A zsarnoki, a diktatórikus felejtés, az információk gyorsulásával egyre jobban megszerveződő felejtés-civilizáció, amely gyakorlatilag azt is jelenti, hogy nem kellenek a jövőben többé Sztálinok, Kádárok, Ceauşescuk, Mečiárok, nem kellenek agymosó ideológiák, se titkosszolgálatok, az ember ezek nélkül is elveszíti múltját, hovatartozásának örökölt ösztöneit. S hogy ez a felejtés a százfelé élő magyarságnak milyen végzetes kárt okozhat, még elgondolni is szörnyű. Ha eddig elmondhattuk: leginkább az tartott meg minket magyarnak, hogy ugyanazt gondoltuk Szent Istvánról, Mátyás királyról, Mohácsról, Rákócziról, Petőfiről, Bartókról és Ludas Matyiról is, ugyanazt Pápán, Baselben, Kolozsváron, Dunaszerdahelyen, New Brunswickon, a közeli jövőben ezt aligha mondhatjuk el. Az egymástól elszakított nemzetrészek egyre gyorsabban elfelejtik azokat az érzelmeket és tényeket, amelyek idáig összekötötték őket. Hacsak nem találjuk meg ennek a mi világunkra is kiterjedő felejtés-civilizációnak az ellenszerét, mondjuk egy még jobban szerkesztett Duna Televízió és egy jövőbeli Duna Rádió műsoraiban.

E mellé a felejtés-ügy mellé sietve tódulnak a többiek is. Az elhanyagolt vagy a rosszul kezelt ügyek. Itt van rögtön, elsőként, a tulajdonjog égbekiáltó kérdése, amelyről ha beszéltünk is, keveset és halványan beszéltünk. A Világszövetség eddig többnyire csak az emberi jogokkal foglalkozott, az egyéni, a közösségi joggal, az autonómiák kitagadott kérdéseivel, de sose kötötte össze ezeket a tulajdonjoggal, pedig semmiféle emberi jogról nem lehet addig beszélni, amíg az erőszakos államosítások, vagyonelkobzások, kisajátítások bűnét nem teszik jóvá a közép-európai államok, különös tekintettel a kisebbségiek sérelmeire. Egyetemes tudattá kellene megérlelni azt a tényt, hogy Európát a második világháború után nemcsak politikai, eszmei vasfüggöny osztotta ketté, hanem az is, hogy a vasfüggönytől nyugatra megmaradt a tulajdon, keleten viszont elvették.

Mi következik ebből?

Egyszerűen az, hogy aki ma csak az emberi jogokért vagy a kisebbségi jogokért küzd, akaratlanul is önáltató politikát folytat. Kiharcolhatja magának akár a demokráciát is, de a kiküzdött demokrácia, tulajdon nélkül szép, illatos mozi lesz, ahol a film végén újra és újra őt alázzák meg. Az Emberi Jogok Egyetemes Chartája után el kellene végre fogadtatni az elrabolt tulajdon visszaadására kötelező Chartát is, amely a kisebbségi sorsban vergődő embertömegek életét megkönnyítené.

A tulajdon visszaszerzésének a gondolata engem még egy kényesnek mondható utópiába is belesodort. Amikor fél évvel ezelőtt meghallottam, hogy a kormány a Második Millennium megünneplésére huszonhárom vagy huszonöt milliárd forintot akar áldozni, az a történelmi ábránd fogalmazódott meg bennem, hogy ezt az összeget a trianoni döntéssel elveszett tulajdon – törvényes keretek közti – visszavásárlására kellene fordítani. Ennyi pénz persze roppant kevés, de a gesztusnak figyelemfelkeltő értéke lenne. A japánok, a németek, a gazdasági élet törvényeit követve, példát adtak erre mindenkinek. Tudom az akadályait ennek a gazdasági terjeszkedésnek, de ne feledjük, a románok se hőköltek vissza az effélétől, amikor az Albina Bank és huszonkilenc társa pénzén földeket vásároltak Magyarország területén.

A Magyarok Világszövetségének ilyen és hasonló gondolatok előtt kellene törnie az utat. Még attól se riadva vissza, ha ezek az utak itt-ott az utópiák határsávjait is átszelik.

Ehhez azonban egy tetőtől-talpig megújuló világszövetségre van szükségünk. Egy olyan világszövetségre, amely nem fantom-szervezetek legendájára épül, vagy elfáradt egyesületek romjaira, hanem egyéni tagokon nyugvó országos szervezetekre, amely az elkövetkező évek alatt igazi világhálózattá terebélyesedhet.

A szervezeti átalakulást nem csupán szövetségünk jelenlegi állapota sürgeti, benne az amerikai, a kanadai, a horvátországi elrendezetlen ügyek, hanem a magyarságot érintő vadonatúj történelmi kényszerek is. A rendszerváltozást követő időknek a Világszövetség feliből-harmadából megfelelt. Sajnos, nem jobban, de szerencsére nem is rosszabbul, mint az egymást váltó kormányok. Az elzártság és a kényszerű elkülönülés évtizedei után sikeresen megszerveztük a három régióban élő magyarság egymásra találását, együttműködésének tárgyi és intézményes feltételeit: első helyen említve a tulajdonunkba került Benczúr utcai központot és a Magyarok Házát, a főváros egyik legrangosabb épületét. Ezenfelül, kezdeményezőként, a Duna Televíziót, amely nagymértékben hozzájárult a kárpát-medencei magyarság öntudatosodásához és szerepvállaló képességeinek a kibontakozásához. És amely nemsokára az amerikai magyarságnak is sugároz, mindennapossá téve ezáltal az anyaországhoz, a felvidéki, az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai és a nyugat-európai magyarokhoz fűződő viszonyukat.

Összegzésként azt fogalmazhatjuk meg, hogy a 2000. évben megtartandó Világtalálkozóval a Magyarok Világszövetségének le kell zárnia a tíz éve újrakezdődött első korszakát és el kell kezdenie a másodikat, amely a magyarság összetartozásának szónokias és nagy, szimbolikus formái helyett ésszerűbb, gyakorlatiasabb, ugyanakkor egyetemesebb formákat választ.

Hogy mit nevezhetünk ebben az új folyamatban történelmi kényszernek? Azt hiszem, ezt legvilágosabban a NATO-hoz való csatlakozásunk jelzi, amelyet előbb-utóbb az Európai Közösségbe való belépésünk is követ. Az elhíresült schengeni határ rémképével kiegészülve, amely az elszakított területek magyarságát újra távol tarthatná tőlünk és egymástól is. Bárminek hívhatják majd az európai országokat védő határt, Trianon után többé semmilyen elkülönülést, korlátozást nem engedhet meg magának, se másoknak a nemzet. Aki magyarságát vállalja, azt a magyarság egészének is vállalnia kell, minden korlátozó föltétel nélkül. De hogy ez a kijelentés ne csak érzelgős szólam maradjon, meg kell azokat a jogi és alanyi feltételeket teremteni, amelyek a huszonegyedik századi nemzetfogalomnak a legnagyobb mértékben megfelelnek. El kell végre készítenünk azt a régóta emlegetett magyarság-katasztert, amely személy szerint rögzíti: ki tekinti magát a magyar nemzet részének. Sőt – az utópiák emlegetése közben – még az is elképzelhető, hogy a születési bizonyítvánnyal rokon vagy egyenrangú új bizonyítvány kiadását is javasolja a megújított Világszövetség; gyakorlatiasan fogalmazva, valami olyasfélére gondolok, hogy azok a szülők, akik utódaikat, mondjuk, a német, az amerikai, a francia, a román, a szlovák állampolgárság mellett a magyar nemzet tagjának szeretnék látni, a keresztlevél mellé állítassanak ki olyan keresztlevél-félét, amely a magyarsághoz való tartozás dokumentumának tekinthető s amelyről ki-ki, felnőtté válásának órájában maga dönti el, hogy vállalja-e szülei döntését vagy lemond róla.

A kőtáblák ereje

Nyolc évvel ezelőtt ugyanebben az épületben s ugyanebben a teremben nyitottuk meg – ötvennégy éves barbár csönd után – a Magyarok Világszövetségének III. Kongresszusát. Vagy ahogy akkor meghittebben és bensőségesebben emlegettük: a Magyarok III. Világtalálkozóját.

A falak, a csillárok még emlékeznek ránk. Az idő ősibb hátországából felénk sugárzó páva-víziók szintén. És határozottan állítom, hogy még mi magunk is, résztvevők és megviselt kezdeményezők, világosan emlékszünk önmagunkra. Emlékszünk, mert olyasmi történt itt, akkor velünk, ami csak bibliai és mitológiai hányattatások után történhetik meg egy-egy néppel. Ott csapkodott és örvénylett ebben a huszadik századi hányattatásban minden, amit félévezred magyar történelmében már jó néhányszor átéltünk: elvesztett háborúk, országszakadások, kivégzett forradalmak, száműzetések, irtóztató békekötések, Don-kanyarok, haláltáborok, diktatúrák, idegen címerek zománc-ragyogása a homlokunk fölött, bűn és bűntudat s haláltánc-muzsika lassú szivárgása a szívünk felé a Kárpátok belső oldaláról.

Igen, mindezt átéltük nyolcvan éve vagy ötvenöt éve, de még a félálom illegalitásában se mertünk volna arra gondolni, hogy egyszer megváltozik az életünk.

Az 1992-es Világtalálkozó azért lehetett igazi ünnep, sőt történelmi esemény a kárpát-medencei, az itthoni és a Föld öt kontinenséről hazaérkező magyaroknak, mert ami hihetetlen és elképzelhetetlen volt addig – furcsa kifejezéssel élve – a csonka-tökéletesség formái között megvalósult. Láthattuk egymást, hogy láthatók legyünk s hallhattuk egymást, hogy hallhatók. Valamiféle ismeretlen remény úgy jelent meg köztünk a Találkozón, mintha új filozófiai gondolat jelent volna meg.

Magam is erre a reményre támaszkodva idéztem föl a jelenlévőknek anyám legemlékezetesebb mondatát a háború végéről. Megtérve a kényszerű menekülésből, odahaza mindent romokban találtunk. A házfalak szétzüllve, leomolva, nagy darabokban hevertek az udvaron. Anyám letette háti-batyuját a romokra, körülnézett, megindultak a könnyei és csak ennyit mondott: „Történt, ami történt, de együtt vagyunk, együtt a család.”

Az 1992-es találkozón így volt együtt a huszadik század romjai közül hazaérkező nemzet is, a megviselt, nagy család.

*

Nyolc év után, a Világszövetség V. Kongresszusán – Világtalálkozóján elismételhetném-e egykori mondataimat?

Egy üres teremben talán. Másutt nem. Eszelősnek, hibbantnak vagy egy tegnapi álom örökösének nézhetne bárki.

Mi történt velünk ez alatt az idő alatt? Megváltoztunk? Jobban, mint a világ értelme? Először még csak szolgálni akartunk, ma már csak győzni? Németh László azt írja a Minőség forradalma című könyvében, hogy nagy szervezet nem az lesz, amelyik nagy akar lenni, hanem amelyik nagy célok megvalósítására áldozza erejét. Ha a kezdetekre gondolunk, például magának a Világtalálkozónak a megrendezésére, a Duna Televízió gondolati és gyakorlati sugalmazására, a Benczúr utcai székház megvételére és fölújítására, a kárpát-medencei magyar önkormányzatok egymás mellé ültetésére Gödöllőn, azt hiszem, kérkedés nélkül elmondhatjuk, hogy a célok és a léptékek nagyságrendje méltó volt hozzánk. Tudtuk, de soha nem emlegettük hangosan, hogy a nagy ügyek megvalósításának az eszméjéből jöhet csak létre nemzeti egység. Másból nem. S mi más föladata lenne hosszútávon a Magyarok Világszövetségének, mint ezt a – modellként is szemlélhető – egységet megteremteni. Igen, de hogyan? Ugyanis a demokrácia – az én értelmezésem szerint a vaddemokrácia – megjelenésével paradox helyzetbe került a nemzet. Az egység megerősödése helyett megosztottsága erősödött. Belső szétesése, szétszóródása. Az első parlamenti választások után rögtön kiderült, hogy a hatalom megszerzésének és megtartásának a drámája mindegyik párt számára izgalmasabb gond, mint a nemzeti kérdések kusza szövevénye. Holott ez politikai műhiba, hiszen egy szétzilálódott nemzet semmilyen döntésében se lehet összefogott, fegyelmezett. Látványosan bizonyították ezt a szomszédainkkal: az ukránokkal, a szlovákokkal, a románokkal megkötött alapszerződések. A Világszövetség mindegyik ellen tiltakozott, s nem kicsinyes, nemzeti elfogultságból, hanem a ránk erőltetett, rossz logikai kiindulás miatt. Nem a békét és az együttműködést akartuk megakadályozni, hanem a vesztésre beállított módszerek és technikák működtetését. Jelképesen szólva: Magyarország előbb írta alá látatlanban a békeszerződést, s ezután kezdte csak lefolytatni Mečiárékkal és Iliescuékkal a háborút. Fonák nagyvonalúság vagy ügyetlenség? A módszer számonkérésre alkalmas, de az eredményessége szegényes. Gondoljunk csak az erdélyi magyar történelmi egyházak szégyenletes bolondítására. Erdély területén ezer ortodox templom építésébe kezdtek 1990 óta, de a magyar felekezetek, már nyolc vagy kilenc éve, az őseik által megszerzett tulajdon visszaszerzéséért kuncsorognak.

A jelenlévő vendégek és küldöttek közül bizonyára többen is feszengenek, morgolódnak magukban, hogy a leköszönő elnök egyfolytában a múltról beszél, ahelyett, hogy a teendőkről és a jövőbeli megújulásról beszélne. Bocsássák meg nekem ezt az intellektuális esendőséget, különös tekintettel arra a hétköznapi tényre, hogy a befejezetlen múlt – ha tetszik nekünk, ha nem – mindenkor jelen idő is. Még világosabban, persze, úgy is fogalmazhatnék, hogy életünket nemcsak azok az események jellemzik és befolyásolják, amelyek megtörténtek velünk, hanem azok is, amelyek nem történtek vagy nem történhettek meg.

Hadd villantsak föl közülük néhányat.

Többször is elkeseregtük már egymásnak, hogy a második világháború óta egész Közép-Európában, nekünk magyaroknak volt a legnemzetietlenebb kormányunk. Ezzel párhuzamosan a legtétovább nemzeti tudatunk is. Azokban az évtizedekben Kádár népre kacsintó szemében fejeződött ki legvakmerőbben minden szabadságharcos hagyományunk. Csoda-e, ha a ’89-es nagy változást legtöbb szomszédunk: a szlovákok, az ukránok, a szlovének, a románok, a horvátok sokkal egybehangzóbb nemzeti öntudattal élték át, mint mi s ezért sokkal nagyobb politikai hasznot tudtak kicsikarni belőle a maguk javára. Hozzájuk képest mi annyit sem értünk el – hátunk mögött az ’56-os forradalom történelmi súlyával és a kelet-németek status quo-t megszegő átengedésével országunkon – hogy a Kárpát-medencében élő három és fél millió magyar sorsát felelős országok, s felelős nemzetközi szervezetek egységes magyar kérdésként is kezeljék, ne csak szétdarabolva örökké, hogy romániai magyarok, szlovákiai magyarok, szerbiaiak, ukrajnaiak, hiszen ez a három és fél millió ember valójában a senkiföldjén él, ég és föld között, mivelhogy az életük nem illeszthető bele se Románia, se Magyarország, se Szerbia, se Szlovákia organikus életébe. Igazában csak egy-egy sajátos autonómia formában találhatnának magukra.

A múlt gondja ez?

Legalább annyira a jövőjé is.

Az elmúlt hetekben, napokban meglepően sok írás, beszámoló, okos elemzés és haragos vallomás jelent meg a sajtóban, televíziós műsorokban a Magyarok Világszövetségéről. Akadt köztük persze néhány kárörvendő és cinikus vélemény is, amelyért a szerzők valamilyen akadémiai dicséretet is megérdemelnének. Érdekes módon: a jóindulatú és a rosszindulatú írások végkövetkeztetése ugyanaz volt: ki az ördögnek kell egy veszekedős, hajcihős, bizalmat eltékozló szövetség? Még ha nyilvános vesszőfutás volt is számomra végigolvasni a sok cikket, a legtöbbjével egyetértettem. Bűntudattal és rosszkedvűen. Csöndesen azt szerettem volna csak megkérdezni leghangosabb kritikusainktól, hogy egyedül a Magyarok Világszövetségét remegtetik-e meg belső feszültségek? Csak a mi térfelünkön ütköznek-e össze sűrűbb időközökben vonatok?

A Világszövetség legfőbb baja épp az lett, hogy elkezdett hasonlítani a magyar társadalomra, a parlamentre, az emelkedő és süllyedő pártokra, a kisebb-nagyobb intézményekre, sőt itt-ott még a magasztos paravánok mögött a saját kísérteteikkel küzdő egyházainkra is. És folytathatnám a sort az életveszélyesen megosztott, erdélyi magyarsággal, a délvidékiekkel, ahol háromszázezer ember hét külön pártban látja reményét teljesülni, továbbá a nyugati magyarokkal, akik az emigrációs lét morális parancsait évtizedeken át becsületesen teljesítették, zömükben jó hazafiként is, de arra már képtelenek voltak, hogy mondjuk, egy Masarykhoz vagy Benešhez mérhető, nemzetközileg is elismert személyiséget a maguk sűrűjéből fölneveljenek, aki a Fehér Házban is lenyomhatott volna néhány rézkilincset, a kanadai parlamentben és Párizsban is. Pedig a hidegháború megcsöndesülése után nyilvánvalóvá vált, hogy az írek a maguk érdekében lőhetnek, a baszkok robbanthatnak, a palesztinok és a kurdok szintén, de a bárhol élő magyarok a kárpát-medencei testvéreik érdekében csak kopogtathatnak legfeljebb, hősiesen.

S mindez nemcsak azért történt így, mert szovjet hódoltság alatt éltünk, hanem azért is, mert évszázadok óta hiányzik belőlünk valamilyen, kiegészülést kereső élethormon, élet-képesség, amelyet az egység tudatának vagy eredendő ösztönének nevezhetnénk, s amely jó pillanatokban ér annyit, mint a zsenialitás. Másban, bármiben lehetünk okosak, szépek, csúcstartók, de ebben az egyben a csörömpölő cintányérok alatt a helyünk.

S ezt az örökölt tulajdonságunkat az utolsó tíz esztendő még inkább megterhelte. Nagy segítőnk, a demokrácia, jól odafigyelve a hatalom megszerzés technikáira s egyéb érdekviszonyokra, alaposan összezavart és megosztott minket. Oszd meg és uralkodj – mondták a régi ravaszok, a hat elemit végzett machiavellisták is. Mára megfakult már ez a sikeres bölcsesség. Megosztjuk mi magunkat parádésan, minden külső akarat nélkül. Becsületes emberek között úgy hívják ezt a tünetet, hogy őrültség, butaság. A megfontoltabb szakemberek nevezik csupán kóros betegségnek. Ha pedig nekik van igazuk, akkor csak annyit kell tudnunk, hogy a betegséget soha nem lehet megreformálni, azt csak meggyógyítani lehet.

Az utóbbi időben többen is azt bizonygatták nekem: a Világszövetséget végül az rontotta meg, hogy a vezetői csak alapítani tudtak, építkezni nem. Hogy a karizmatikusok kaptak benne főszerepet s nem a szakemberek, a menedzserek, a mai világ jelesei. Van ebben rész-igazság, tagadhatatlan. Én is röpültem volna velük szívesen, de legtöbb vállalkozásukban azt tapasztaltam, hogy a gyorsaság és a félinformációk imádata legyőzte bennük az eredetiséget, a stílust, ahelyett, hogy egységesítette volna. De hogy ne bonyolódjam bele részletkérdésekbe, szándékom ellen gonosz dolgot kell mondanom: a vérszerződést nem feltétlenül a legjobb lovasok, íjászok, solymászok, a honfoglalás menedzserei kötötték. Sőt azt sem ők döntötték el, hogy a tragédiába torkolló kalandozást abba kell hagynunk. Úgy gondolom, hogy a magyarságnak most hasonló erejű fordulatra kell fölkészülnie. A figyelmeztető példát ezúttal nem Zrínyitől, nem Kölcseytől, Széchenyitől, Adytól vagy Szekfű Gyulától kölcsönzöm, hanem Babits Mihálytól, a poeta doctustól. A magyar jellemről szóló tanulmányában ezt a mondatot írja le rólunk: „…nem honfoglaló kalandjaink a jellegzetesek, azokat bármely más nép éppúgy csinálta volna. A kalandok abbahagyása a jellegzetes.”

Időszerűvé téve a gondolatot: a széthúzás abbahagyása lenne jellegzetes és történelmi!

És itt már nem a Világszövetségről van szó. Legföljebb annyiban, hogy ennek a kínos és katartikus váltásnak a modelljét a megújított Világszövetség teremtse meg.

*

Másfél hónappal ezelőtt Egyiptomban jártam s Vörös Győző kiváló fiatal egyiptológus barátom nógatására én is elmentem a Sínai-félszigetre. Valójában csak látni és megcsodálni szerettem volna azt a hegyet, amelyre fölment Mózes és kőtáblákat kapott Istentől. Az első pillanatban kiderült, hogy a hegy nem kedveli a csodálkozókat. Arra kényszerített engem is, hogy hetven évesen menjek föl a tetejére, ahonnan már csak kéznyújtásnyira van az ég. Többször gondoltam rá, hogy a megpróbáltatást nem élem túl. De túléltem. Tudtam, hogy lent arany borjú körül táncol a világ. Az én népem is, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Megértettem Mózest, hogy vad dühében földhöz verte a kőtáblákat. A maga módján még tán káromkodott is. De még ennél is világosabban értettem meg azt, hogy minden népnek, nemzetnek szüksége van olyan törvényre, mely a lelke legmélyére húzódik le és szinte mitologikus erővel onnan irányítja élete sorsdöntő pillanataiban.

Győztünk!!! Győztünk???

Május óta legalább kétszáz ember állított meg az utcán, szólított meg a földalattin, hogy megkérdezze tőlem: mi a véleményem a Magyarok Világszövetségében lezajlott változásokról? Puccs történt? Árulás? Demokratikus ügyeskedés? Vagy győzött a jobbik fél? A rámenősebb, a szervezettebb, ahogy ez a parlamenti választások hevében történni szokott? Akadtak olyanok is, akik tapintatosabban vagy nyersebben, de arra is kíváncsiak voltak, hogy vereségnek, illetve személyes kudarcnak tekintem-e a szervezeten belüli fordulatot?

Az élet mindnyájunkat siettet, két-három perc alatt mit mondhattam volna faggatóimnak? Nem sokat. Semmit. Közhelyeket. A legtöbb érdeklődőnek finom és gyors kézlegyintéssel válaszoltam, sejtetve, hogy a téma kimeríthetetlen, de ami messziről vereségnek látszik, személyes életemben éppenséggel: győzelem, nyugalom, fölszabadulás, hiszen nyolc év után levethettem egy „nemes szabású” kényszerzubbonyt, megszabadulhattam egy szereptől, a hivatal koloncaitól, süt rám a Nap, a drámáimat tisztult közegben, az irodalom erkölcsi világában élhetem újra át, s nem kiművelt karrieristák és babérkoszorús törtetők körében. Némelyeknek még azt is hozzátettem a föntiekhez, hogy üres újra a kezem, s ebben az összekuszálódott világban talán új igazságokat tapogathatok ki vele vagy kaparhatok elő a földből.

Volt, akit kielégített ez a válasz, ez a fél- vagy negyed-igazság, s közben észre se vette, hogy a Világszövetség alapkérdései helyett csupán az én vallomásomat ismerhette meg.

De hát ez nem újság. Mostanában mindennel így vagyunk. Nem kell már igazi hír, igazi történet, igazi logika senkinek, hogy komoly összefüggéseket teremthessen gondolatok, eszmék és a gyakorlati élet dolgai között.

Mire akarok célozni ezzel a hétköznapi filozófiai futammal?

Arra, hogy a Világszövetséggel akkor kellett volna komolyan foglalkozni, amikor volt Világszövetség. Illetve, amikor még inkább volt, mint ma. Ma ugyanis van is, meg nincs is. Elnöke ugyan van, szívós, ráhajtós, fáradhatatlan, akinek a képzelete a hatalmi világban és a reklám-világban mozog a legotthonosabban, aranyvonatok és az űri huzatban suhanó svájci bankszámlák között, de a módszerei miatt néhány kérdőjel újra és újra megjelenik a személye körül s ezeket a kérdőjeleket az ügyészség ablakán is befújta mostanában a szél.

Az elnök mellett a szövetségnek elnöksége is van, de csak elvileg, mert a huszonötből tizenkét elnökségi tag nem óhajt a most megválasztott elnökkel együttműködni.

Azt mondják erről a hajthatatlan tizenkét személyről, hogy törvénytelenül viselkedik, engedte magát megválasztani, aztán nyelvet öltött a demokráciának. Sőt a legpőrébb vád azt állítja, hogy azért dacolnak, mert vereséget szenvedtek a választásokon. Durcásságuk a legyőzöttek gyöngesége. Bezzeg, ha nyertek volna, most ők csókolgatnák a zászlót.

Mit mondanak erre a megvádoltak? Azt mondják, hogy ők nem győzelemben vagy vereségben gondolkodnak, hanem a Világszövetség megújulásában. És nem ez történt meg, hanem a régi feszültségek elmélyítése új főszereplőkkel. Más szóval: egy történelmi lehetőség szétverése.

*

Fekete, fehér? Igen, nem? Megújulás és árulás? Ahol így néznek farkasszemet egymással a vélemények, ott komoly a baj s nem sok remény van az újjászületésre. Pedig vagy újjászerveződik teljesen a Világszövetség vagy elpusztul.

A mai Magyarországon valószínű, hogy ennek örülne a többség, mert a fölgyűrt ingujjú újságírók ezt kalapálták bele legszorgalmasabban a hétköznapi koponyákba. És indoklásul azt, hogy minden ágas-bogas „magyar ügyre” ott a parlament, a kormány, a Határon Túli Magyarok Hivatala, ott vannak a határon kívül élő kisebbségeink érdekvédelmi szervezetei, az ilyen-olyan szövetségek, a nemrég megalakított Magyar Állandó Értekezlet, satöbbi, satöbbi, és ha ez a helyzet, mi a csudának kell még egy Magyarok Világszövetsége is? Azért, mert van a lengyeleknek, a zsidóknak? Netán azért, hogy legyen még egy újabb fórum, egy újabb aréna, ahol piros, kék, zöld fényszóró nyalábok váltakozó fényében a világ magyarsága kedvére gyilkolhassa egymást?

Akkor is meg kell hallgatni ezeket a megjegyzéseket és kételyeket, ha felszínes agyak fogalmazzák meg őket. Mert igaz, hogy a fölsorolt intézmények léteznek, de többnyire csak ideiglenesen. Eddig már három kormány foglalkozott a nemzet ügyével, a kisebbségi és a szórványmagyarság kétségbeejtő gondjaival, de mindegyik másként. Másféle elgondolások és vonzalmak alapján. A kormányváltozásokkal párhuzamosan a Határon Túli Magyarok Hivatala is változott. Ilyenkor újra csak hosszabbodtak vagy rövidültek az árnyak. Ami pedig a Magyar Állandó Értekezletet illeti, kár is fölemlegetni, hiszen ez a képződmény csak egy gondolkodó, töprengő fej, nincs karja, lába, törzse, nincsenek mozgatható szervei, amelyekkel cselekedhetne s akár egyenként is összetarthatná az ezerfelé élő magyarokat. Márpedig egységesíteni, összeforrasztani – divatos szóval élve: integrálni – csak olyan szervezet képes, amely maga is egységes, összetartó, állandó, egyszerre zárt és nyitott, mint a lélegző test, s komoly központi magja van. A kisebb egységek ugyanis csak akkor élhetnek önálló életet, ha kialakulhat belőlük egy magasabb rendű egység.

Mi más föladata lett volna politikailag, történelmileg, kulturálisan s lelkileg a Magyarok Világszövetségének, mint hogy ezt a munkát magára vállalja és végezze.

Eddig ez csak töredékesen, illetve meghasonlottan sikerült. Hogy miért, annak sok végig nem mondott oka van. Ideje megismerkednünk a valóságos múlttal.

Kezdjük először az idővel és a magunk bűneivel.

A Világszövetséget 1992-ben tartottuk újra keresztvíz alá és leheltünk bele balzsamosabb lelket. Első nagy lépésünk a Magyarok III. Világtalálkozójának a megszervezése volt. 54 év után egy minden eddiginél teljesebb együttlét megszervezése a földkerekség ötvenkét országából. Szimbolikus számbavétel. A mozaik-nemzet látható és átélhető megtestesülése. Egy színpadi honfoglalás, amelyet – leszállva a színpadról – a földön akartunk folytatni. A jelszó így hangzott: minden magyarnak tudnia kell minden magyarról.

A második nagy lépésünk – a jelszó szellemében – a Duna Televízió létrehozásának a gondolata volt. A Magyarországon kívül élőknek legyen mindennapos kapcsolatuk az itthon élőkkel s legyen egymással is. Akik látják egymást, azok nem elvontságokban gondolkodnak.

A harmadik rendkívül fontos elképzelésünket a magyar polgármesterek összehívásával valósítottuk meg. Azt gondoltuk, hogy a Kárpát-medencében minden magyar önkormányzat egy darabka haza, különösen a határon kívüli részeken, össze kell tehát kötni őket ezer szállal, ahogy a testben is összekötődnek a sejtek. Csíkszereda és Kecskemét, Lendva és Gödöllő, Dunaszerdahely és Szabadka polgármesterei cseréljenek csak gondolatot, kétségbeesést és reményt egymással, egy új magyar felvilágosulás szelleme szerint.

Sorolhatnám tovább is emlékezetes eredményeinket: a Benczúr utcai székház megvételét és fölújítását, az anyaországi régió megszervezését, amellyel a kiteljesedés igényének is eleget tettünk.

Négy év nem nagy idő. De – ezúttal félre téve a szemérmességet – nyugodtan elmondhatjuk, hogy hatékony és ihletett idő volt. Megjelent vele a nagyság vágya, mércéje, amely mintául szolgálhatott volna a későbbiekhez.

De, sajnos, nem szolgált. A késdobálók annyi tőrt dobtak belénk közelről és távolról is, hogy sebeink sorra ijeszthették el a híveinket tőlünk.

Hadd említsek egyetlen, mesterségesen fölnagyított példát. Aláírásommal, komoly kamatra kiadtunk 60 millió forintot. A pénzt, tanácsadóim javaslatára, állítólag egy nejlonszatyorban adták át a kölcsönvevőnek. A „vakmerő dilettantizmus” híre eljutott egy szerkesztőségbe, s hamarosan világbotrány, világszenzáció lett belőle. Az, hogy mit kellene kezdenünk a vajdaságiak autonómia tervével, nem érdekelt senkit. A magyar nyelv ellen indított körkörös háború szörnyűségei sem érdekeltek. Egyetlen metafizikai gond volt csak: a nejlonszatyor. És az én erőszakos elnöki döntésem, amellyel jóváhagytam a kölcsönadást. Ha ügyetlenséggel, járatlansággal vagy égbekiáltó pénzügyi maflasággal jellemeznek, fejet hajtok az ítélet előtt. De nem ezt akasztották a nyakamba, hanem, hogy önkényes elnök vagyok, a nagy döntésekből kihagyom az elnökség tagjait is, és két lábbal taposom földbe a demokráciát.

A bűnt azzal követtem el, hogy nem kezdtem el azonnal ordítani: az igazat mondják, ne a kitalációt, ne a hamisat. Íróként viselkedtem, amikor küzdő politikusként kellett volna. Bizonyos voltam abban, hogy a pénzt tisztességes kamattal visszakapjuk, és utólag majd kiderül az igazság.

A pénz, kissé nehezebben, mint ahogy hittem, kamatostól visszajött, de a silány rágalmak sora rajtam maradt és rajta maradt a Világszövetségen is. Ekkor értettem meg, hogy a gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata, és ez még az igazi bajoknál is veszedelmesebb, mert szinte lehetetlen ellene védekezni.

Az ihletettség négy esztendeje után megjelent közöttünk a demokrácia túlbuzgó lidérce. A harsány középszerűség. Megjelent a varázsszónak beillő ügyrend fogalma, a természetes gondolkodás helyett a szavazás újra meg újra kierőszakolt perverzitása: süthet-e a Nap valamelyik régió hozzájárulása nélkül vagy nem süthet? Ettől kezdve nem eszméket, nem kilombosítható igazságokat kerestünk, hanem a jogszerűség ilyen vagy olyan árnyalatain rágódtunk. Egyeztettünk. A különféle országokból és kultúrákból érkező magyarok között. Nem mondhatom, hogy ezeket a szétszórtságból adódó különbözéseket könnyedén félresöpörhettük volna, de azt igen, hogy a szőrszálhasogatásig nem féltetlenül kellett volna eljutnunk.

Hosszú időbe telt, amíg ráeszméltem arra, hogy a sok jogi szemfényvesztés obstrukciós módszer is lehet. Más szóval: hatalmi harc jól álcázott módszere.

*

Mindent el tudtam képzelni, de azt semmiképp, hogy a Magyarok Világszövetsége egyszer csak úgy kezd működni, viselkedni, mint a magyar parlament. Hogy a küldöttek acsarkodni fognak egymással és szent ügyek nevében hajat tépnek és becsületet, mint Arany Fülemüle versének Pétere és Pálja.

Az 1996-os alapszabályt módosító és tisztújító közgyűlésünkön azonban minden lappangó indulat a felszínre tört, mintha addig csak az alkalom hiányzott volna, hogy kirobbanhassanak.

A ’96-os tisztújításra megszerveződött érdekcsoportok közül a legerősebb, a legzártabb, a legcélratörőbb az erdélyiek csapata volt. Olyan fölkészült, tolató emberek voltak köztük, akik egyrészt a kisebbségi küzdelmekben, másrészt a román parlamentben edződtek hozzá a kíméletlen gyomrozáshoz. Legláthatóbbak négyen voltak: Patrubány Miklós, Borbély Imre, András Imre, Toró T. Tibor. Tagadhatatlanul tehetségesek, mozgékonyak, gyorsak, színesek, akikről rögtön azt állapíthatom meg, hogy a napkitöréseket jobban kedvelik, mint a mélyben áramló tüzeket. Az érződött rajtuk, hogy teli vannak leveretéssel, megaláztatással s ebből fakadóan sóvárognak a győzelemre. Győzelem helyett mondhattam volna hatalmat is. Kicsit furcsálltam mohóságukat, de valahogy még azt is megértettem. Engem az egész szervezősdiből egyedül az érdekelt, hogy a nemzet veszedelmes szétesését látva, a Magyarok Világszövetségéből tudunk-e olyan követhető, letapogatható modellt teremti, amely minden magyarral elhiteti: lehetséges az egység. Bárhol beszéltem, szerveztem, szónokoltam, Szabó Zoltán egyetlen mondatát ismételgettem rögeszmésen: a magyarságnak az segít most, aki segíti egységesülni.

A rögeszme hátterében komoly aggodalom izzott. A demokrácia egy-két esztendős mámora után arra kellett rádöbbennünk, hogy a gépesített remény néha bizony lefullad, mint a rossz alapjáratú motor. Pőrén fogalmazva: a mi demokráciánk nagyon is kétértelmű: egyszerre növeli szabadságunkat, önbecsülésünket, ugyanakkor veszedelmesen bomlasztja a már amúgy is széttrancsírozott nemzetet. Annyiféle magyar lesz, ahány párt születik, ahány kormány, illetve a pártok és a kormányok tagadóival kétszerannyi, nem beszélve azokról, akik se ide, se oda nem állnak, de a történelem és a politika kijátszottjaként már önmagukra is csak legyintenek.

És nemcsak a tízmilliós, hazai magyarság szakadozik szét szánalmasan és bután egy rosszfajta liberalizmus lázálma szerint, hanem a határon túli magyarok közössége is, akiknek a demokrácia, első körben, a társadalmi fölszabaduláson túl, a nemzeti fölszabadulást is jelentette, a nyílt beszédet, a trianonos dacot, a visszafeleselés megrészegítő élményét. A második körben azonban mindez a fonákját is egyre inkább megmutatja. Minél több pártba osztja szét magát a határon túli magyarság, annál erőtlenebbé válik, és esélytelenebbé a többségi néppel szemben. Elég megemlítenem a délvidéki hat magyar párt színre lépését és birkózását egymással. Azt hiszem, ez a fejlemény a demokrácia szomorú, hősi karikatúrája volt. A Nagyidai cigányok rokon műve.

Az erdélyi magyarság nem ezt az utat követte. Legalábbis ami a pártok számát illeti. De az egy nagy szervezeten, az RMDSZ-en belüli feszültségek ugyanazokkal a következményekkel járnak, mintha hat pártban osztották volna szét az erejüket. A délvidékiek kudarca horizontálisan, vízszintesen jelentkezik, az erdélyieké pedig mélységében. Azt hiszem senkit se kell meggyőznöm arról, hogy a románság, vezetőivel együtt, üde kárörömmel figyeli Tőkés László és Markó Béláék „demokratikus drámáját.” A káröröm közben örökre megszerzi magának az önkormányzati választásokon Marosvásárhelyt, a kulcsfontosságú várost.

Arcpirulással kellene naponta elismételnünk magunknak a történelmi tanulságot, mely úgy szól, hogy a függetlenségüket elveszített népek, ha egységesek tudnak maradni, messzebb jutnak mindig, mint azok, akik kivívják ugyan függetlenségüket, de szétmarcangolják magukat belülről.

*

A Világszövetség Erdélyi Társasága ebben az RMDSZ-es, párton belüli harcban, a tiszteletbeli elnököt, Tőkés Lászlót támogatta kezdettől fogva. Tőkés nemcsak 1989-ben volt robbantó és tűzcsóvás ember, de az maradt máig. Politikai akaratát, stílusát legátélhetőbben a „baltás Bocskai” protestáns öröksége határozza meg. A történelmi Erdély összezsugorodott emléke és cserbenhagyhatatlan szelleme, amely méltóbb helyet, méltóbb igazságokat s elégtételt követel a Romániában élő magyaroknak.

Ha közelítő metaforával próbálkoznék, azt mondhatnám, hogy a Tőkés püspök mögött állók csapata radikális csapat, a „kurucos” szárny; a velük szemben állóké pedig a „labancos”, a puhíthatóbb, az egyezkedőbb.

Tíz év történései azt sugallják, hogy az elmúlt idő kényes helyzeteiben általában Tőkés látott tisztábban, az ő igényei voltak morális igények, s ennek ellenére ő volt mindig a vesztes.

Valószínű, hogy a Tőkés mögött fölsorakozó hívek, elsősorban az „alvezérek”, ebből a politikai kárhozatból akartak kitörni, amikor taktikát, harcmodort és egyúttal harcmezőt is változtattak. Úgy gondolták, hogy amit nem érhettek el odahaza, Erdélyben, elérik itt, Magyarországon. A Magyarok Világszövetségén belül, s ráadásul a siker így a világmagyarság támogatásával még meg is sokszorozódik.

Belekeseredem, ha beszélnem kell erről, de ha elhallgatnám, akkor is belekeserednék.

Patrubányék első igazi sikerüket az 1996-os küldöttgyűlésen érték el. Nemcsak azzal, hogy rendkívüli jogkörrel elnökhelyettesnek választották meg Patrubányt, hanem azzal, hogy zseniális ügyességgel „elűzték” a Világszövetségből Sütő Andrást.

Hogy történhetett ez?

Úgy, hogy erdélyi mintára, megszavaztattak a küldöttekkel egy új testületet, a Világszövetség Védnöki Testületét, amelybe majd jelentős, világhírű magyarokat választunk be Teller Edétől, Makovecz Imrén, Tőkés Lászlón át Szokolay Sándorig és ez a babérkoszorús csapat választ maga közül tiszteletbeli elnököt.

A javaslatot, a gyanútlan küldöttekkel együtt, teljesen ártatlannak ítéltem. De a mellettem ülő Sütő András ösztönösen megrándult. „Nocsak” – mondta röviden. Aztán folytatta: „Ügyesek ezek a Patrubányos fiúk, tudják, hogy engem 1992-ben a közgyűlés választott meg egyhangúlag. A neked írt levélben elmondtam, nem is vállalom másként, de úgy látszik, mára útjukba állok. A hely valaki másnak kell. Teszem azt: Tőkésnek. Nem volna ezzel semmi baj, de a stílus! A bujkálás! Az illegalitásba vonuló szemek! Ha van bennük elég tisztesség, fölkeresnek és szólnak, járjak másfelé, mert a tiszteletbeli elnök helyett nagy tisztelettel kineveznek tiszteletbeli halottnak!”

Villámcsapás ért. Föl akartam állni, hogy elmondjam az ártatlannak látszó alapszabály módosítás sanda hátterét, de Sütő megfogta a kezemet: „Maradj! A meteorok nem ismerik a becsületet.” Mintha ezt mondta volna. S kiegészítésül pedig azt: „Jó lesz, ha mostantól kezdve te is vigyázol, s jobban őrzöd a Világszövetséget, mert ezek a fiúk a legyet és a vaddarazsakat is fölléptetik ellened. Az első célpont én voltam, a következő te leszel.”

*

Tételezzük föl – szélsőséges jóhiszeműséggel –, hogy Patrubányék jót akartak. Fürgébb, hatékonyabb, küzdőképesebb Világszövetséget. De akarhatott-e mást Sütő? Vagy én? Vagy azok, akik mellettünk voltak? Dehogy akartak! Ellenkezőleg, lassú tisztulásra, szerep-bővülésre törekedtünk, mert tudtuk, hogy egy ilyen elefánt-szervezettel, mint amilyen a Világszövetség, nem bánhatunk úgy, mint egy cserkészcsapattal. Türelmesen kellene belülről megerősíteni, összehangolni benne százféle érdeket és módszert, hogy egy irányba mozdulhasson. A megújulás szándékát igazolja az is, hogy én ehhez a második szakaszhoz kapcsolódó, nagy munkára már kevésnek éreztem magamat, és szívesen átadtam volna a szövetség irányítását másnak. Akár Tőkés Lászlónak, Duray Miklósnak, Pozsgay Imrének vagy bárkinek, akit közmegegyezéssel meg is választanak.

De mivel nem akadt se jelölt, se vállalkozó, maradnom kellett, mert már akkor megéreztem, hogy Patrubányék úgy akarják megújítani a Világszövetséget, hogy a megújulással mindenekelőtt a saját „erdélyi csomójukat” bogozzák ki vagy vágják át egy kardcsapással. Nem fogták föl, hogy az erdélyi magyarság ügyét nem lehet külön megoldani, se Magyarországon, se a Magyarok Világszövetségében, legföljebb csak segíteni lehet, ha ennek érdekében tudatosan összefogunk. Hatalomra törni, s ugyanakkor segítséget várni azoktól, akik ellen aknamunkát végzek – rövidlátás. Sőt bűn!

Aki átélte a ’96-os tisztújítást, megtapasztalta, hogy hogyan is működik a magyar pokol. Legtöbbet a testvérharc ellen szónokoltunk s igazi testvérháború terepévé változtattuk a Világszövetséget. És, sajnos, ütésre ütéssel válaszoltunk. Taktikai csínyekre, taktikai csínyekkel.

Nem csoda, ha újra ránk szálltak és belénk martak az újságírók. Az se csoda, ha összezavarodtak és elidegenedtek tőlünk az állampolgárok, az értelmiségi csoportok és a gyakorló politikusok is többnyire csak az elhúzott függöny mögül figyeltek minket.

Az igazság persze az, hogy a Világszövetség belső válsága, kirakatba téve akár a bűneinket is, nem kizárólag a mi szervezetünk válsága, hanem mindnyájunké. Az egész magyarságé.

Ha a fordulat utáni nemzetpolitikánk sokkal egységesebb, bátrabb, okosabb lett volna, például, ha az alapszerződések sakkjátszmáit nem a belénk ivódott szocialista reflexek s vadonatúj párt-félelmek ösztönével játsszuk le, a hazai, a határokon túli, és a nyugaton élő magyarjaink se tántorognak ide-oda és nem a Világszövetség falain belül tombolják ki szabadon magukat, mint valami nemzeti dühöngőben. A már emlegetett „erdélyi kérdés” mellett ott sisteregtek körülöttünk a gazdátlanul maradt nyugati szórványügyek, a volt emigráció teljes elárvulása, Svédországtól Amerikáig, Kanadáig, Ausztráliáig.

A sima logika szerint könnyű volna tehát mentséget keresni a bajra. Házsártos indulattal nyugodtan kijelenthetnénk, hogy az vesse ránk az első követ, aki nem élt meg hozzánk hasonló válságokat – legyen szó bár a pártokról, a parlamentről, az egészségügyről, a labdarúgásról, az oktatásról.

Igen, a sima logika megvédhetne minket. De az, amelynek a történelem előtt s a lelkiismeretünk előtt kell majd vizsgáznia, az nem menthet meg.

Nekünk nem egymást, hanem önmagunkat kellett volna legyőznünk. Azt a mindennapos kísértést, hogy bárki mással igazolhatjuk magunkat. Mondjam ki a legfontosabbat? Ha az egész ország, az egész térség új intézményei vad kocsiversenyek lázával rohantak volna is a hazugságba, a Világszövetségnek más utat kellett volna választania.

Sajnos, egyelőre nem tudott. A hatalom megszerzéséért induló csoportok minden olyan módszert fölhasználtak, amelyet Machiavelli mai tanoncai gátlás nélkül elsajátíthatnak. Szereplést, rangot, utazási lehetőséget, pénzt, tűzközelséget, parádézó „igazságokat”, amelyekkel nagy közösséget is el lehet kápráztatni.

A ’96-os ős-bűn tehát megfogant, kifejlődött és 2000-re megszületett. A Patrubányékkal szembeforduló tizenkét elnökségi tag, szerintem, nem bojkottot hirdetett, hanem ezzel az óriás csecsemőként megszületett ős-bűnnel nem akar együtt élni. Hiszen, ha a Világszövetség alapértékei között nem az egység megteremtésének az akarata a legfőbb érték, hanem a hatalom megszerzése bármi áron, akkor legjobb, ha most fölszámolja magát a szervezet.

*

Úgy látom, a felszínes kívülállók ezt tartanák a legegyszerűbb megoldásnak. A kormány illetékesei is erre bólintanának rá legszívesebben, de félnek a történelmi megvesszőzéstől, hogy a Magyarok Világszövetsége az ő közönyük és tehetetlenségük mellett hunyt ki.

Ha félnek, jók az ösztöneik. Tudniillik, ha bármilyen politikai, lelki, morális kataklizma rendítette is meg a Világszövetséget, az épp hatalmon lévő kormánynak az a kötelessége, hogy a romokból is segítsen egy ilyen szövetséget újjáépíteni.

Szégyenkezve, lerongyolódva, összevérzett homlokkal is biztatni tudnám őket. És az elmondható érvek közül elöljáróban rögtön kettőt említenék meg.

Az első érv látszatra lírai lenne, miközben komor statisztikai tényekre kéne utalnom. Pontosabban: a tények hiányára. Fülembe cseng egy jeruzsálemi mondat: „Látod, ez az a ház, amelyben számon tartanak minden világon élő zsidót.” Vajon, mi tudjuk-e: hány magyar, illetve hány magyar származású ember él a világon, és közülük hányan szeretnék ezt a sorsszerinti adottságot valóságosan is átérezni magukban és mások számára is kifejezni? Nem tudjuk. Még csak hozzávetőlegesen sem. Ennek ellenére folyton azt harsonázzuk, hogy minden világon élő magyar a nemzet része. Néha azt érzem, hogy az ilyen magyarság ugyanolyan üres absztrakció, mint a Guggenheim múzeumban kiakasztott, bekeretezett üres „vászon”. Semminek nevezhető remekmű.

Ezzel az absztrakcióval szemben képzeljünk el egy szerény, földszintes házat Los Angeles központjától harminc kilométerre. A ház egy ’56-os menekült magyar családé. A szomszédban egy portugál család él, szemben egy nicaraguai, a harmadik és a negyedik házban litvánok. Magyarok csak jó messzire. Ráadásul nem is találkoznak. Pedig jó lenne, ha legalább egymáshoz tartoznának.

Mi lenne, ha ennek a házaspárnak a levéltárcájában ott volna egy irat, egy Magyarországon kiállított igazolás, hogy ő nemcsak égi hangokat hall időről-időre, de pontosan tudja, hogy hova tartozik. Kap gyakran egy újságot, hébe-hóba haza is hívják, s egy jövőbeli Duna Televízióban egyenesen neki beszélnek anyanyelvén. Neki beszélnek, s mindennapos kapcsolata alakul ki a hazájával, egyszer Békéscsabán bolyong, másszor Kolozsváron fönt a Fellegváron, s eszébe jut az a népdal, amelyben egy hajdani szegénylegényt ítélnek el az urak ott a magasban.

Ez a pillanat az igazi világszövetségi pillanat. Ezt nem iktathatjuk ki a jövőből.

A második érvem kevésbé lírai, de ugyancsak kiiktathatatlan. Minden kortársunk, aki alaposan figyeli a politikai, a történelmi, a társadalmi fejleményeket, azt érzékelteti, hogy a világuralomra törő formák, legyenek azok diktatúrák, divatok, eszmék, az egyetemes nyilvánosság rivaldafényében hamarabb fakulnak ki, mint eddig. Ha egyelőre csöndesen is, de kimondhatjuk, hogy a nagyhatalmú állam is a fényüket vesztő formák közé tartozik.

Mit jelent ez számunkra, magyarok számára? Például azt, hogy ha bekerülünk az Európai Közösség jól megszervezett nagy karámjába: nem a mindenkori magyar állam lesz az egyedüli jogi alany, amely képvisel bennünket. Már csak azért sem, mert a nyolc „külön világban”: külön országokban és külön földrészeken élő magyaroknak az állam túlontúl szűk keret lenne. Éppen ezért – néhány, rangot szerzett civil szervezetnek is meg kell jelennie a színen, mégpedig jogi személyként, amelyek nem-kormányzati szervként hitelesítik a kormányzati szerveket.

A jövőbeli Magyarok Világszövetsége nem érheti be kisebb hatáskörrel.

*

Az év elején, a balatonaligai elnökségi ülésünkön, azt javasoltam Patrubány Miklósnak, mondjunk le együtt a szövetség irányításáról, hogy a nevünkhöz tapadó ellentétektől megszabadíthassuk a szervezetet, és ezzel elősegítsük megújulását.

Sajnálom, nem fogadta el javaslatomat. Nyilván azt hitte, rosszat akarok neki, rosszat az erdélyieknek s másoknak.

És most itt van a nagybetűvel írható Rossz.

Az ötödik fal

A csapatkapitány

Ismét egy ormótlan kő hever előttem.

Nem is kő, hanem szikla.

El kellene hengerítenem az útról, hogy ne akadályozza a szabad közlekedést köreinkben. El – de hogyan?

*

Ebben a rejtélyes, kis bevezetőben arra célzok, hogy a napokban olvastam el Josef von Ferenczy, azaz: Ferenczy József Németországban élő, sikeres, rangos, mondhatnám: világhírű honfitársunk önéletírását: a Perbeszédtől a párbeszédig című könyvét, és szívesen írtam volna róla valamit, jegyzetet, esszét, csak úgy magánszorgalomból, ahogy régi havazásokról vagy megpróbáltatásos moldvai útjairól ír az ember, de mielőtt még az első mondatot leírtam volna, valaki az Úr hangját utánozva, finoman arra figyelmeztetett: ne siessem el az irományomat, legyek óvatos, körültekintő, mert egy homályos körvonalú szikla hever előttem: a szerző múltja. Pontosabban: magyarországi élete, amelyet mindenestől ránk hagyott, amikor itt hagyta hazáját, s előbb Ausztriában, később pedig Németországban telepedett le.

Mi tagadás, a hang egy pillanatra megtorpantott, de nem állított le. Ellenkezőleg: kíváncsiságot ébresztett bennem, hogy mi lehet a figyelmeztetés hátterében. Néhány nap múlva megtudtam, hogy két-három újságíró, magánszorgalmú búvárként, alámerült Ferenczy József múltjában. Le, egészen a tengerfenékig.

A lesüllyedt holmik, régiségek, s jelmezek között többféle álruhát találtak, amelyet a főszereplő valaha viselt. Találtak például horthysta és turulista múltra utaló gombokat, jelvényeket, foszlányokat, ugyanakkor ennek a múltnak a megtagadását jelképező, beszédes lim-lomokat is. Megtalálták többek között a háború után újraszerveződött magyar honvédség egyenruháját, a Katonapolitikai Osztály vállpántjaival és rangjelzésével, nyíltabban fogalmazva: az 1945-ben megnyílt „demokratikus pokol” olyan kellékeivel, amelyek Ferenczy magyarországi életét beárnyékolják.

De a tanúskodó leletek bemutatása után mások olyan dokumentumokat raktak elém, amelyek azt bizonyították, hogy a Ferenczy köré odavellázott legendák, ha részben igazak is, de nem úgy igazak, ahogy megvádolói híresztelik, hanem egészen másként, vagyis – sehogy.

Íme: a szikla!

A megkövesedett titok.

Íme: a színeit váltó, borzalmas század, amely ugyanúgy kiforgatta és kicsavarta a történeteket, szétdúlta az események anatómiáját, ahogy az emberi testét Picasso. Egyik rész se maradt a helyén. A szem fölcsúszott a homlokra, vagy le az orrcimpák mellé, a könyök a gyomorszáj környékén talált rá új helyére, mintha végzetes karambol juttatta volna oda.

Ki merné a század vége felé megkérdőjelezni, hogy nem ez az eltorzított valóság volt-e a történések igazi közege? Különösen a háborús időkben, amikor senki és semmi nem volt a helyén, se egy őszi rózsa, se egy katonavonat, se egy levegőbe röpített híd. Sajnos, érvényes ez a tétel az emberek zömére, és a gondolatokéra is.

Természetes, hogy ezzel a megjegyzéssel nem akarom könnyedén föloldozni a múltat, megfosztani árnyaitól, és erkölcsi nehezékeitől, de azt se szeretném, ha ez az egyelőre tisztázatlan múlt eltakarna egy olyan jelen időt, amely terjedelmében, fajsúlyában, mélységében semmivel se jelentéktelenebb nála, sőt figyelemre méltóbb és megtermékenyítőbb.

Nem mernék ilyen magasztos általánosságokat leírni, ha nem mostanában olvastam volna nagy figyelemmel, és nagy okulással Thassy Jenő Hátraarc című emlékiratát, amely épp a háború végével és a „demokratikus rendőrség” újjászervezésével foglalkozik, és olyan politikai ábránd kudarcával, amelynek a remény és a humanizmus mellett olyan főszereplői voltak, mint Péter Gábor és Sólyom László, s amelytől csak úgy lehetett elszakadni, ha a becsapott ifjú reménykedő a hazájától is elszakad.

Gondolom, bármibe sodorta is a történelem és a magánsorsa Ferenczyt 1945 után, kilépni ebből a sorsból, a megbecstelenített illúzió fogságából csak úgy tudott ő is, ha ezzel egyidejűleg a hazájából is kilép.

Villon, a „költészet bűnös angyala” nem azzal „lépett-e ki” csavargókkal, utcalányokkal, tolvajokkal telezsúfolt életéből, hogy emigrálni tudott a költészet világába, s ott, nemes törvényeknek engedelmeskedve, többszörösen is újrateremthette magát? A múltja nem múlt el, de utóélete túlnőtte ezt a múltat.

*

A fönti töprengő, fél-tárgyilagos gondolatsort azért mondtam el, hogy a továbbiakban még inkább a magamét mondhassam. Azt, ami személyes élményem, s legbensőbb tapasztalatom.

Kezdem az elején. Amikor először mutatták be von Ferenczyt messziről nekem, itt Budapesten, valamilyen fogadáson, akaratlanul Salvador Dalira gondoltam. Nem szürrealista festményeire, melyeket egyébként szeretek, hanem testi valóságára. Az arcára, a bajuszára, a tekintetére. Ismerjük el: Dali világraszóló reklámfejet teremtett magának. Egy szélsőségesen stilizált arcot, amely egyszerre lehetne egy eszelősé, egy tehetséges és különc művészé, egy bátor piperkőcé, egy koravén, árva kisfiúé, aki azt szeretné, ha mindenki őrá figyelne reggeltől estig, estétől reggelig: az angyalok, a Jóisten, a fagylaltos néni, a kurva néni, a halhatatlanok pénztárosa, a pápa, az amerikai színészkirály, Párizs és Róma. És ez sikerült is! A kihívóan megteremtett arc, a festő kihívó életművét szolgálta. És a Ferenczy-arc, a Ferenczy-bajusz vajon mi mást szolgálhatott? Csakis hasonlót! A Ferenczy sorsot, a Ferenczy életművet. Még nem fogtunk kezet, még egyetlen szót sem váltottunk egymással, de már pontosan tudtam: ez a kihívó külsejű ember nem azért találta ki önmagát, hogy mindenki másnál emlékezetesebb alak lehessen egy valamikori viasz-múzeumban, hanem azért, mert akart valamit, s mivelhogy akart, nem engedhetett meg semmiféle közönyt és érdektelenséget maga iránt.

*

Olvasom az életrajzát, és abból egyértelműen kiderül, hogy Ferenczy mindig elsőszámú személy akart lenni. Szószóló, ötletember, csapatkapitány. Önzésből, becsvágyból törekedett erre? Vagy valamilyen magasabb rendű eszmény sugalmazására? A szónoki kérdésre nem tudok hitelesen válaszolni, de annyi bizonyos, hogy a század hisztérikus és ellentmondásos történései közben ő maga se tudhatta mindig, milyen erők játszanak vele: romboló vagy megtermékenyítő erők? Chamfort, a nagy francia moralista azt rögzíti le egyik jegyzetében, hogy nem vezet jóra, ha erősebb elveket vallunk, mint amilyen erős a jellemünk. Föltételezem, hogy Ferenczy József is szembesült efféle korlátozó, mélylélektani tapasztalattal. Talán többször is. De utólag megállapíthatjuk, hogy nemigen hallgatott rájuk. Ha hallgatott volna, megmarad józan, bölcs, megfontolt, középszerű embernek, aki újra és újra kijelöli ereje és jelleme határait, és azokon belül mozog. Szerencséjére fütyült ezekre a határokra. Nem a latolgatások és a sóhajtozások útját választotta, inkább a vakmerő kalandokét. Úgy is fogalmazhatnék, hogy bár öntudatlanul, de épp a chamforti bölcsesség sodrával szembe úszott. Mintha azt ismételgette volna magában: csináljunk előbb bármit, valamit, ami figyelemre méltó, s majd utána is ráérünk kijelölni az erkölcs határait. A semmit vagy a kudarcot ugyan mi emelhetné föl a jellem magasába?

Mi elrágódhatnánk ilyen gondokon sokáig, de Ferenczy a saját szertelen démonait követve se idehaza, se Ausztriában, se Nyugat-Németországban nem ért rá ilyesmire. Állandó mozgásban élt, sikerek és kudarcok hullámzásában, és nem csoda, ha a Nagy Szédelgőt látták benne, akkor is, ha életveszélyesen épp a föld mozgott alatta.

Gyakran azt érzem, hogy a többség még ma is a Sikeres Hidalgó szerepében szeretné őt látni, túl a nyolcvanon, mert így fölibe kerülhetnének erkölcsileg. De mert ez nem sikerül, nem tudják neki megbocsátani, hogy más lett belőle, mint akinek látni szerették volna.

*

Ha Ferenczy – szerencséje vagy csapongó sorsa révén – nem találkozik a történelemmel, valószínű, hogy nem lép túl önmagán.

A találkozás pillanata egy emlékezetes sportesemény: az 1954-es német–magyar labdarúgó mérkőzés. A század szenzációjának kikiáltott 6:3-as magyar–angol meccs után ez a meccs volt Európa másik „nagy pillanata”, amikor is a verhetetlennek hitt aranycsapatunkat a németek 3:2-re legyőzték. Vereség? Győzelem? A háború után néhány évvel ezek a szavak nem azt jelentették, mint ma. A súlyukat megatonnákban lehetett mérni, mint a bombákét. Aki ekkortájt győzelemről vagy vereségről beszélt, első képzettársításként Sztálingrádra gondolt, a Partraszállásra, Hirosimára, Berlin elestére, a rohamsisakos angyalok diadalmas röpdösésére romvárosok és romországok fölött, egyszóval: élet és halál komikus küzdelmére. És ekkor fordul ki váratlanul sarkaiból a Föld: az örökös, a végleges, a megkérdőjelezhetetlen vereségre ítélt németek győznek a futballpályán. A világ szeme láttára győznek. A senkinép újra valaki lesz. Megy haza Bernből a győztes csapat Nyugat-Németországba s amerre a szerelvényük elhalad, a sínek mellett, az állomásokon síró, ujjongó tömeg éljenzi őket: mostantól kezdve nemcsak veszíteni, de győzni is tudunk!

Ferenczy helyébe és helyzetébe képzelem magam. Az egyik énem sír, mert a németek minket, magyarokat győztek le, a másik énem pedig tombol, lelkesedik egy új esélytől, hogy lám a vesztesek is újra kezdhetnek mindent. Előbb csak az önérzetüket kell visszaszerezni, lemosni magukról a pokol mocskát, aztán jöhet a többi megméretés.

Ha Ferenczy, mondjuk, olasz, norvég, francia, angol vagy spanyol, legföljebb csettinteni tud, és ámulni a történeten, de mivelhogy magyar volt, katarzist kellett végigélnie: a szégyent és a fölmagasztosulást, amely egymáson áthullámozva, egymást erősítette. A németek győzelmét átélve, mi más juthatott volna elsőül eszébe, mint az ismerős magyar balsors kesernyés íze, azaz az örökös magyar levezetés? Ugyanakkor a német győzelem valahol lent, a mélytudatban, pedig reményt ébreszthetett benne: a balsorsból is van kiút! Éppen ezért fogalmazhatok meg egy furcsa, nyakatekert paradoxont, amely szerint Ferenczyben a németekkel való teljes azonosulás volt a legmagyarabb érzés. Ez volt a megtermékenyítő tudathasadás, a sugalmazó, boldog skizofrénia.

*

Következmény nélkül, badar beszéd is lehetne ez az egész szöveg. Sőt egy védőügyvéd hajmeresztő kártyacsattogtatása a történelem intarziás játékasztalán. Még pőrébben fogalmazva, a több oldalról is vádolt Ferenczy József mentegetése.

Határozottan állíthatom, hogy nem az. Aki olvasta Ferenczy első személyben írt könyvét, elcsodálkozhat azon, hogy ez a külsejére hiúan vigyázó ember mennyire visszafogott, póztalan, szinte aszkétikus, ha magáról beszél. Bárhol belekezd saját történetébe, tíz sorral később már a magyar történelem százados eseményei közt jár föl-alá. Hunokról beszél, Ázsia mélyén uralkodó nomád királyokról, mint aki egy alapos, kiterjesztett családfa-kutatásba kezdett, hogy minél jobban megértse magát, és megértethesse másokkal is. Bizánc és a nyugati kereszténység, a Mátyás-kori magyar reneszánsz és a török hódoltság, vagy a huszadik századi sorscsapásunk: Trianon, százszorta fontosabb szerepet kap könyvében, mint a diákévei és üzleti vállalkozásai. Már-már azt érzi az olvasó – a magyar, a német, a francia, az orosz –, hogy Ferenczy életrajza nem más, mint a magyar történelem sajátos értelmezése. Sorsmagyarázat. Az egész nemzeté, s természetesen az övé is. Nem csodálkoznék ezen a rokonszenves szerepzavaron, ha valaki azzal bízta volna meg, hogy filmgyártóként, reklám-hercegként, könyvkiadóként, látomást-teremtő szakemberként végre teremtsen meg rólunk egy eddiginél sokkal vonzóbb magyarság-képet Európában. De Ferenczyt senki se bízta meg ezzel. Amit csinált, azt a maga eltökéltségéből és belső sugallataira hallgatva csinálta.

Hogy miért?

A kérdésre nem tudok egyértelmű, világos gondolatsorral válaszolni. Csak körülírással próbálkozhatom.

*

Amikor az 1954-es német futballsiker után Ferenczy végérvényesen megértette, hogy önbecsülés nélkül csak agonizálás létezik a történelemben, közben az is megvilágosodott előtte, hogy az önbecsülés valójában önmagán túl kezdődik mindig. Hiszen az egyszemélyes, zártnak tekinthető drámák se egyszemélyesek sose. Ott van mindig egy másik szereplő is: a Halál, a Bűn, a Szerelem, az Árulás, a Magány, a Félelem vagy maga az Isten. Az önérzetüket visszaszerzett népeknek és egyéneknek is egyaránt arra van szükségük, hogy mások is észrevegyék létezésüket. Ehhez azonban korunkban vagy égzengéses provokáció kell, vagy kendőzetlen párbeszéd. Ferenczy az ötvenes években az utóbbira szavaz. Túl két világháborún, túl több meghasonláson, magáncsődön s nyakig benne a hidegháborúban ezt írja: „Valamennyi eddigi történelmi korszak alapkérdése ez volt: felülkerekedhet-e a dialógus a monológon? Sajátosnak minősítjük vagy sem, a história arról tanúskodik, hogy a monológ uralma nehezen törhető meg.”

Márpedig Ferenczy szerint ezt kell megtörni, mint valami „birodalmi örökséget”. A rakéták, a bombák, a géppuskák, az eltömegesített technika helyett, az embereknek kell beszélniük. Önmagukkal és egymással. Káin és Ábel nem beszélt. A végkifejletet ismerjük. Hány és hány nép között sistereg hasonló gyűlölet, mint ami a két testvér között sistergett. Ott vannak például az izraeliek és a palesztinok. Öldöklés helyett ők is csak a párbeszéd nehéz, szakadékos útját választhatják. Jasszer Arafát ezt írta tavaly a 80 éves Ferenczy albumába: „Kedves Jóska! A hatvanas évek végén adtad ki az első könyvet, amely az izraeliek és a palesztinok közeledésével foglalkozik. Ma – harminc évvel később – tényleg közel kerültünk a békéhez. Megelőzted korodat.”

A sok-sok ilyen kényes párbeszéd megszervezése közül az egyiknek magam is résztvevője voltam. 1990-ben megjelent Ferenczy Magyarországon, s Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter mellett, engem, mint a nemzeti ellenzék egyik képviselőjét arra beszél rá, hogy minél előbb rendezzük meg a magyar és a román elit értelmiségiek találkozóját. Bűn lenne vele késlekedni. Az elsőt tartsuk Budapesten, a másodikat, a felkelésben elhíresült Temesváron. Az eszemmel pontosan értettem Ferenczy kényszerítő, nagyvonalú szándékát, de az ösztöneim, első hallásra, ellene szegültek. Szerencsére az eszem győzött. A találkozó fölért egy tapintatos istenkísértéssel. Évtizedes hazudozások, politikai színjátékok után végre a szív és a torok kemény hangján kezdünk egymással eszmét cserélni. A második napja tartó, történelmi találkozónkat az 1990. március 19-én kirobbantott véres marosvásárhelyi események döntötték romba. A káini ösztönök.

*

Sokan, sokféleképpen rajzolják még meg von Ferenczy arcképét. És írni és sokfélét írnak róla. Bizonyára olyanok is lesznek, akik futóhomokkal betemetődött múltjáért jobban elmarasztalják nálam. Megtehetik. S lehet, hogy néhány részletben igazuk is lesz. De azt gondolom, hogy az olyan szörnyű, ideg- és tudatrengéses korban, mint amilyen a most elmúló huszadik század volt, minden embert elvei, cselekedetei és kiteljesedett jelleme alapján szabad csak megítélnünk. Chamfort, akit már az írásom elején idéztem, azt mondja: „Aki lerombolt már egy előítéletet, akárcsak egyetlen egyet is a sok közül, az mindenképpen az emberiség jótevője.”

Ferenczy József, a történelmi párbeszéd megszállott szorgalmazója, konok ügynöke, közéjük való.

A költői képek dicsérete

A stílus mintaképei: a káromkodás, a távirat, a sírfelirat – mondja E. M. Cioran, a román származású francia gondolkodó. Jó mondat. Nyelek is egyet: figyelemre méltóak a szempontjai. Mint ahogy azoké is, akik szikár rajongásukban Napóleon törvénykönyvének stílusát tekintik követendő eszménynek. Elképzelhető ez is. Sőt még ennél is lehet aszkétikusabb eszmény. Például: a sivatag. Homok, homok mindenfelé, amerre a szem lát, terrorisztikus végtelenség, amely már önmagában is fölzaklató, legföljebb itt-ott egy-egy facsonk, bokor-csontváz az egyhangúság megtörésére. Bevallom, az én stíluseszményem másféle tájak hangulatához igazodik. Üssük föl csak úgy találomra, mondjuk, Németh László Széchenyi drámáját s Albert Camus bármelyik esszékötetét. Németh drámájában, rögtön az elején ilyen mondatokat találunk: „Egy inas hazája az ura előszobája.” Vagy gondozóját, Guterz doktort dicsérve, ezt mondja a dráma Széchenyije: „Ő az a gramm arany, melyet egy mázsa Ausztriából kell kimosni. Egy osztrák, aki szégyelli magát a rajtunk történtekért.”

És Camus?

Ő sem a sírfeliratok mellbevágó szikárságához igazodik. Ellenkezőleg. A mondatai tágas, nagyfeszültségű terekben születnek. A kultúra, a mitológia, a történelem naponként megújuló izgalmaiban. Egyik mondata mögött a perzselő, algériai nap süt; a másik mögött a pokolban elmerülő Don Juan kevély kiáltása hallatszik, a tizedik mögött az istenítélettel egyenrangú emberi ítéleté. Ízelítőül belőle is csak két mondatot idézek, a Heléna száműzetése című esszéjéből: „Hérakleitosz szerint a mértéktelenség tűzvész. A tűzvész terjed, Nietzsche túlhaladott. Európa többé nem kalapácsütésekkel, hanem ágyúlövésekkel filozofál.”

*

Persze, ha túl sok ilyen mondat zsúfolódik össze egy írásban, az írás emészthetetlen marad, mint a cupákos, zsíros, túlfűszerezett ételek. Érvényes ez a megállapítás versre, prózára, esszé-szövegre egyaránt. Azok, akik még emlékeznek az ötvenes évek politikai és irodalmi hangulataira, fölidézhetik maguknak, hogy a szocialista irodalom cementporát hogyan fújta el fölülünk az a váratlanul támadt tavaszi szél, amely az olyan új költők nyomán mozdult meg, mint amilyen például Juhász Ferenc és Nagy László volt. Beszélni, írni kezdtek s egyszeriben minden főnév, ige és minden jelző képzettartománya százszorosára megnőtt. A gyalogosan caplató versek között megjelentek a gólyalábon lépkedő versek, amelyek az ibolyás domb tövéből egyenesen a Holdra léptek. Csodák és látomások? Igen, azok özönöltek felénk. Olyan versek, mint a Tékozló ország, A virágok hatalma, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában. Ezek és még sok lenyűgöző társuk Juhász Ferenc tolla alól; a Gyöngyszoknya, a Vasárnap gyönyöre, a Rege a tűzről és jácintról pedig Nagy Lászlóéból. Egyszóval: az 1956-os forradalom előtt a nyelv forradalma!

A mostani eszemmel is csak azt mondhatom, amit akkor gondoltam: olyan megtermékenyítő istenáldás volt ez a nyelvi kiáradás, mint a Nílus folyó legendás kiöntései. Buja és elbokrosodó élet támadt a nyomában. És ha visszahúzódott is medrébe mára ez a „természeti tünemény”, hatása még mindig élénk, érzékelhető. Elsősorban természetesen az irodalmi nyelvben.

A gazdagodás sokféle jelensége közül én most csak egyet szeretnék kiemelni. A költői kép szerepének a megnövekedését, mondhatnám elhatalmasodásának folyamatát, különösen az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes évek magyar költészetében.

A nyelvben megjelenő kép, hasonlat, ős-metafora, mint ahogy tudjuk, szinte egyidejű magával a nyelv születésével, a szavak, a fogalmak evolúciójával. Hisz minden szó kezdetben tapasztalat volt. A természetből kicsapódó, közmegegyezésen alapuló tapasztalat. Az volt a szélmozgás, a zizegés, a vízcsobogás, a villámlás minden nyelvben megjelenő ősalakja. Az volt a hallás, a látás, az érzékelés tízezerféle változata. A kezdetleges szótól a fogalomig nagy minőségi változásnak kellett bekövetkeznie. Ezt az evolúciós változást – fogalmazhatnék úgy is, hogy evolúciós csodát – valójában a kép, a hasonlat segítette leginkább elő. Keserű, mint az epe – őrizzük még ma is magunkban az összehasonlítás révén szerzett élményt, undorodást.

A hasonlat tehát nemcsak tapasztalat, de egyúttal híradás is. A leggyorsabb tájékoztatás. Ugrás sokszor az ismeretlenbe vagy az átrendezésre váró világokba: tájak, tárgyak, rendszerek, elképzelések és szellemi formák sűrűjébe.

Ebből a vázlatos jellemzésből is kitetszik, hogy a jó hasonlat eredendően a költői megismerés eszköze. Egyik pillanatban a figyelemfölhívásé, a másikban a rádöbbenésé vagy éppenséggel a lehetséges érveken túli érveké. Ilyen szerepben jelent meg a hasonlat az ős-eposzokban, a klasszikus görög versekben, a klasszikus görög tragédiák emelkedett párbeszédeiben vagy monológjaiban. De kiváltságos, szembetűnő helyzetbe valójában az európai romantika korában került, amikor a költők személyessége, lírai én-tudata határozza meg a vers mozgását az élet sötét és fényes dimenzióiban egyaránt.

A romantika után a múlt századi realizmus is kifinomult érzékkel használja ezeket a költői eszközöket. Arany elbeszélő verseiből – különösen a Toldi hármaskönyvéből – rengeteg példát idézhetnénk a szúnyognak látszó ösztövér kútágastól kezdve, az arany tepszinek látszó holdsütötte rétig, amelyen a kimúlt farkasok hevernek.

Az előző századok hasonlat- és metafora-teremtő képességéhez viszonyítva a huszadik század teljesítménye lenyűgöző. Túlzás nélkül jelenthetjük ki, hogy korunk nemcsak az atomrobbantás kora, hanem a nyelv-robbanásé is. Pontosabban: a kép-robbanásoké. A modernség egyik legfőbb ismérve ez. Ha mottót kellene keresnünk ehhez a modern korhoz, Vauvenargue francia moralista mondatát választanám, aki ezt írja: „a lelemény a lángelme egyetlen bizonyítéka.” A századelő minden művészeti stílusában – a dadaizmustól a szürrealizmusig – ez a becsvágy uralkodott el. Érthető, hiszen egy-egy váratlan kép, magnézium-lángként fölvillanó költői metafora többet ér húsz-harminc oldalas tanulmányoknál. Apollinaire így kezdi új korszakot beharangozó versét, az Égövet: „Végül is unod e régi világot csupa rom/Ó pásztorlány Eiffel-torony a hidak nyája béget e hajnalon…”

Ebben a verskezdésben, persze, nemcsak a metafora szokatlan, hanem az is, hogy egy új térben játszódik le a vers. Egy kitágult lírai univerzumban, amelyben mindennek más értelme lesz: az időnek, a történéseknek, az egymáson áthullámzó tereknek. Akaratlanul is Einstein látomása jut eszünkbe, amely a relativitás elmélete révén mindenestől megváltoztatja addigi fizikai világképünket. S ezzel együtt megváltoztatja szavaink tartalmát, fölkészítve őket az új jelenségek befogadására és kifejezésére.

A modern költői képek – hasonlatok, metaforák és szimbólumok – elszaporodásában korunkban sokan csak a költői eszközök túltengését látják. A túlcsigáztatott képzelet terrorhullámát.

Elismerem, ilyen árnyoldala is volt a jelenségnek, miként minden forradalomnak van, de nem ez a meghatározó vonása. Mint ahogy eredetének sincs semmi köze ilyen vagy olyan irodalmi divathoz. A képek sokaságát, meghökkentő természetét, látszólagos irracionalitását a huszadik század nehezen értelmezhető valósága kényszerítette ránk. Az evangélium magyarázatainál is bonyolultabb világmagyarázat szükségessége. Beletartozik ebbe a világháborúk valósága, apokaliptikus gesztusrendszere; az önmagával meghasonlott civilizáció rideg közönye; a kis földi édenkertek lezüllesztése, pusztulása; az információ-pestis gyors terjedése; és az ember elidegenedése a természettől, önmagától s mindattól, amit új helyzetében cselekedni kényszerül. Régen egy-egy hasonlat a szemhatárunkon belüli világ tárgyai és jelenségei közül választotta ki azt, amit összehasonlított. A keservesen síró gyerek a hasonlatban nem sírt, hanem az egereket itatta, vagy a halál közelébe jutó szegény parasztember se az elmúlásról beszélt, hanem metaforikus szeméremmel csak ennyit mondott: „Majdnem a kémény mellé került a csizmám.” azaz: a padlásra.

S ha a modern korszakig általában kicsi és belátható volt a távolság a hasonlatok szélső pontjai között, a huszadik század a repülők, a földrészeket átszelő vonatok, az űrhajók nyomán beláthatatlanná növelte ezt a távolságot. Szinte fölfoghatatlanná. A hó ma már nem hó a kertben, hanem: angyalhulla. Az ejtőernyők sem ejtőernyők az égen, hanem a halál margarétái. S a század nagy „civilizációs lakodalmán”, amely évtizedek óta itt tombol körülöttünk, a lakodalmi vendégek arca sem emberi arc, hanem rókagödör-arc, melynek pórusai akkorák, hogy lódarazsak bennük a bérlők.

Az idézet-töredékek Nagy László költészetéből valók. De ahogy tőle idéztem, legalább ötven jelentős, modern költőtől is idézhettem volna: franciáktól, spanyoloktól, németektől, oroszoktól, braziloktól, mexikóiaktól, csehektől, románoktól, lengyelektől és így tovább.

*

A jegyzet végén sietek bevallani, hogy a fönti fejtegetések valójában közhelyek. Inkább összefoglaló gondolatok mint fölfedezések. Sokan és sokszor beszéltek már ezekről a kérdésekről. Hogy sokadiknak én is beálltam a sorba, annak egyetlen személyes oka van: néhány kritikusom újra és újra szememre hányja, hogy írásaimban túl sok a költői kép, túl sok a metafora. Mintha azt mondanák ezzel: cicomásabb vagyok a kelleténél. Mentegetőzés helyett, azt mondhatom, hogy a korszakot kifejező, jó hasonlat épp úgy születik, mint a korszakot kifejező telivér gondolat.

Bűnbak és lángész

Amikor először láttam Henry Moore kétalakos szobrát: a Király és Királyné-t, magamban rögtön egy hegy tetejére képzeltem oda. Egy kopár, magában álló hegy tetejére. Köröskörül dombok, lejtők, szakadékok és völgyek s a szobor fölött csak a Nap, csak az ég, csak a vakmerő üresség, amelybe, Isten tudja, miért, újra és újra bele kellene üvölteni.

Később azt gondoltam, hogy ennek a fenséges és szemérmes szobornak nem a világ tetején, hanem valahol itt kellene állnia, ahol mi állunk, ennél a kettős sírnál: Illyés Gyula és Illyés Gyuláné örökös nyugvóhelyén.

Sokáig nem értettem: hogyan szegődhet az emberhez ilyen kósza, zarándok gondolat, de napokkal ezelőtt váratlanul ez is megvilágosodott bennem. Nem sokkal Gyula bácsi temetése után fönt jártam a József-hegyi úti házban. Minden a helyén volt, de a csönd, de a gazdátlanul maradt asztalok, székek, könyvek világa Illyés szobájában úgy hatott rám, mintha egy levert, egy megszállt ország titkos főhadiszállásán járnék, amelyet még a halál helytartója se fedezett föl magának. És ott, abban a leveretéses gyászban adta kezembe Flóra asszony némán Illyés utolsó versének kéziratát. Kéziratát? A végrendeletét! Sőt, még egyértelműbben fogalmazva: neki, a feleségének szóló hagyatkozását.

Így szólt a vers:

Mi ez, ha nem a szeretet királyi parancsa? Ha nem az emberfölötti kötelességtudat és remény uralkodói utasítása? Azt hiszem, nemigen ismer közülünk senki ehhez hasonló, visszavonhatatlan „rendelkezést” sem az irodalomban, sem a hatalmi politikában… Igen, tehát Király és Királyné – csak nem a történelmi cicomák és képzetek alapján, hanem élet és halál ősi törvénye szerint.

Tizenöt évvel ezelőtt ez a vers nem elsősorban költői erényeivel hökkentett meg és nyűgözött le, hanem a bátorságával. A halálra fölkészült vértanúk múlhatatlan eleganciájával. Mondhatnám még egyszerűbben is: a jellem erejével.

Nem mintha újdonságot jelentett volna ez nekem, egyáltalán nem, de hogy a legutolsó percben, a halál villanólámpájának a fényében is ez jelenjék meg a szemünk előtt, jelképesen is az egész illyési életmű betetőzésének éreztem. A kezdet és a vég törvényszerű egymásba zárulásának.

És nyomban egy új kiindulópontnak is. Aki Illyés egész birodalmát akarja megismerni, kezdheti ettől az utolsó, magaslati ponttól és haladhat visszafelé. Megjósolhatom, hogy legenda-oszlató útja lesz, mert még a rágalmaktól és a félreértésektől elgazosodott tájakon is ugyanannak az illyési magatartásnak a művészi és morális teljesítményeire bukkanhat, mint a halál előtti nagyság pillanatában. Hiszen ha nem így volna, hogyan tudta volna öt-hat világomlás, életomlás és haza-vesztés közben megteremteni a magyar irodalom egyik legnagyobb szabású életművét? S vele együtt a nyelvet, a csonthéjas, a szellemesen szikrázó és hódító illyési stílust, amely megvesztegethetetlen, mint Saint-Just, természetesen azzal a különbséggel, hogy a nyelvben a megvesztegethetetlen derűnek és humornak is szabad csapongást enged.

Mi történhetett velünk, hogy a magyar irodalomnak erről a Vörösmarty, Arany s Babits mellé lépő alkotójáról tizenöt éve alig beszélünk? Életében, legtöbbünknek, ő volt a mérce. Ő volt a magyar irodalom: élők és holtak szekértáborának a megszervezője; a magyar megnyilatkozás szimbóluma; a bűnbak és a lángész; a politikus, a nemzetmentő, a mindenkori árvízi hajós; a csodák szétszedője és összeszerelője. Most pedig – úgy tetszik – egy nyugdíjazott klasszikus csupán. Egy nagy meteor – a földbe fúródva.

Nem, ezt még kimondani is őrület. Tagadhatatlan: minden tény, minden irodalmi és szellemi hanyagságunk azt bizonyítja, hogy szinte barbár könnyedséggel fordultunk el az utóbbi időkben Illyéstől. Hogy a három kakasszó elhangzása nélkül is megtagadtuk. Jól tette Domokos Mátyás, hogy egyik írásában ezt az igazságot is kíméletlenül a szemünk közé vágta. Önváddal átitatott szigorát én csak azzal egészítem ki, hogy Illyés-elárulásunk nem ilyen közvetlenül történt. Mi nemcsak őróla s nemcsak magunkról feledkeztünk el bűnösen, hanem az irodalom, a kultúra, a hagyományaink becsületes szolgálatáról is. A világváltozás szükségszerű zűrzavarában azt hittük sokan, hogy akár részlegesen, akár átmenetileg is fölfüggeszthetjük az irodalom képviseletét a társadalomban, egyéb fontos kötelezettségeink miatt. Olyan tévedésünk volt ez, mintha a lélegzés fölfüggesztéséért indítottunk volna mozgalmat, mondván, hogy szennyezett a levegő. Mások viszont úgy fordultak el Illyéstől, hogy új korszakot hirdetve, mindent fakónak, tegnapinak, kínos magyar romantikának ítéltek, amit ő egész életében képviselt. Anélkül, hogy ítélkeznék s temetőben lennék bíró, azt ajánlom: nézzünk csak körül idehaza, nézzünk körül Közép-Európában és Nyugaton: ki az az író, gondolkodó, művész, aki Illyésnél árnyaltabban, átélhetőbben fogalmazta volna meg jó előre európaiságunk föladatait és drámáját, ideértve a nemzetiségi kérdést, az anyanyelvekét, a nemzet primátusának a kérdését, amely az ő világos értelmezésében nem önző nacionalizmus, nem holmi felsőbbség, hanem sajátosság. Egyetlen idézet a hetvenes évek naplójegyzeteiből: „Ha a magyar szellemi élet nem mutat sajátos – vagyis nemzeti – erőt s értéket, mi fogja indokolni az egész nép okát-jogát a sajátos létkeretre: a nemzeti önállóságra?”

Tizenöt év után megrongált hűségünket és éledező bűntudatunkat hoztuk ide a sírhoz, életünk keserves és terméketlen mélypontja felől érkezve. De, ha próbaföloldozást várnánk is itt, előlegként, bárkitől – hiába várjuk. Nem kaphatunk. Hisz még egy Illyés-revíziót is elkezdeni, amely aligha lenne könnyebb, mint Adyé vagy Babitsé, csak akkor kezdhetünk el, ha előbb a magunkét kezdjük el.

A hely, ahol állunk, megszentelt hely, kötelez mindnyájunkat.

Kettős születésnap

Illyés Gyula Petőfi életéről szóló könyvét egyszerű, de sugalmazó erejű mondatokkal kezdi. Ezt írja: „A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkozások. A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagycsalád előre készülődik az eseményre.”

A bibliás hangú bevezető után, amely Petőfi eljövetelét jósolja, Illyés egy tágas körképet vázol föl a reformkort megelőző időkről, az 1820-as évek Magyarországáról. Fölvillan ezen a körképen a negyvenkét éves Berzsenyi Dániel, aki bokájához láncolva ódák és elégiák súlyos vasgolyóját csörömpöltetve jár-kel föl-alá niklai kúriájában a magyarok sorsán emésztődve. Föltűnik a huszonkét éves Vörösmarty, akiben érlelődik már a Zalán futása, a harminckét éves Széchenyi, aki szerint Magyarország nem volt, hanem lesz, a huszonegy éves Kossuth s mögöttük Európa mefisztói politikusa, a ravasz Metternich, aki mindenkinél jobban tudja, hogy a megújulás zaklató látomásai a magyarokat bujtogatják leginkább.

Különös, de a tágas körképből valahogy, a korszak egyik legmeghatározóbb személyisége, Kölcsey Ferenc kimarad. Azért mondom, hogy valahogy, mert egyébként Illyés életművében megkülönböztetett magaslaton áll alakja. Sőt, Kölcseyben épp Illyés fedezi föl – a rá jellemző éleslátással – első nyugatos írónkat, gondolkodónkat, az öngyötrő, modern értelmiségit, a türelmetlen, kritikus magyar előfutárát, aki rég túljutott már kurucokon és labancokon s köd-csócsálás helyett filozófiát akar, szellemi életet, jobbágyfölszabadítást, s egy görög mintákhoz illeszkedő „magyar Akropoliszt”, amely épülhet akár sárból, akár vályogból is, de legyen látható minden égtáj felől.

Az irodalomtörténészek joggal olvashatnák a fejemre, hogy a kákán keresem a csomót, amikor Illyés körképéből Kölcseyt hiányolom. A tények szerint igazuk is volna. Csakhogy Petőfi és Kölcsey életének van olyan rejtélyes, már-már misztikus találkozási pontja, amely minden irodalomtörténeti ténynél beszédesebb. Valami megfoghatatlan, de kikerülhetetlen bizonyosság, amely sokkal inkább a lenyűgöző véletlenek és a csodák világához tartozik.

Hogy közelebb kerülhessek a „titokhoz”, a szilveszter-éjszakákhoz kell visszahátrálnom. Nem az újakhoz, hanem a régiekhez. Azokhoz, amelyeket még nem tűzijátékok búcsúztattak, nem világelnökök, világzenekarok, hanem egyetlen falusi harangszó. Az év utolsó napján az óra elütötte a tizenkettőt, s kint meghúzták a harangot. „Temeti Isten az óévet – mondták az öregek megilletődve s elhallgattak. A hallgatásuk oly súlyos volt, mintha legközelebbi katonapajtásukat búcsúztatná a harang.

Emlékszem, ilyenkor mindig kiosontam az udvarra. Ki az ég alá. Havasak voltak az ól-tetők, a kazlak s irgalmatlanul nagy volt a világ. Elveszni lehet benne vagy csakazértis megmaradni. Az udvarunkból jól lehetett látni a temetődombot is, az Árpádok-korabeli templom falmaradványát, amely úgy feketedett ki a hóból, mintha egy karddal lemetszett angyalszárny lett volna. A harang szólt, a táj megemelkedett s éreztem, hogy az Idő élete és múlása már nemcsak az Időé volt, hanem az enyém is.

Bizonyos vagyok benne, hogy 1822. Szilveszter éjszakáján maga Kölcsey is hallott ilyen harangszót, mégpedig a csekei református templomhoz tartozó fatorony magasából. Még az is lehet, hogy kiment ő is az udvarra, ki a hatalmas ég alá. S vele ment magánya is. A harangzúgásban és a hidegben mi más juthatott volna eszébe, minthogy otthon és család helyett ő csak nemzetet és hazát kapott a sorstól. Hazát, de milyent? Olyant, melyben nem virul szabadság a holtnak véréből. A gondolattól megborzonghatott s nem először. A harang még szólt, a Tisza felől nyomuló sötétség olyan volt, mint a tatár hadak árnya vagy a Rákóczi kurucait üldöző osztrák hadaké. A látomást elhessentette magától s néhány perc múlva visszament a házba. S ismerős hang szólalt meg benne: Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel… Áldd meg, s hozz rá víg esztendőt!

Ez volt az a kivételes pillanat, amikor elkezdődött a Himnusz születése s ez volt a pillanata Petőfi Sándor megszületésének is. Hatvani Lajos: Így élt Petőfi című öt kötetes könyvéből idézem az idevágó mondatot: „1822. december 31.-éről 1823. január 1.-re virradó éjszakán, néhány perccel éjfél után születik Petőfi Sándor, Kiskörösön.”

Azt, hogy a Himnuszt Kölcsey január 22.-én fejezi be, semmiféle ellentétben sincs a verset megszülő érzés és gondolat – pontosabban: az ihlet – jelentkezésének az idejével. Sőt, egyenesen föltételez ennyi időt, hisz így is rendkívüli teljesítménynek számít, hogy a nehezen dolgozó költő huszonkét nap alatt megírja halhatatlan versét, amely több mint százötven éve már a nemzet imája s a továbbiakban is az marad.

*

Tudom, hogy misztikusok, mítoszteremtő népek vagy a lélekvándorlás hitvallói mernek olyan vakmerően gondolkodni a valóságról és az élet rendhagyó tüneményéről, ahogy a szilveszteri „kettős születés” összekapcsolása révén én gondolkodtam róluk.

Holott szó sincs semmiféle misztikáról. Ellenkezőleg: egy hagyományok szerint élő közösség szokásrendjéről van csupán szó, amely nagyon is földi törvényekhez igazodik. Kölcsey nem a szomszédjának, de egész nemzetének kívánt akkor, azon a Szilveszter estén boldog újesztendőt. Nem is csak egyet, de évszázadokat! Hogy a költői ihletet maga a közös hagyomány súgta neki, legnyilvánvalóbban épp Petőfivel igazolhatjuk, aki több, évet-búcsúztató és évet nyitó verset ír rövid élete során. Ezek között olyanok vannak, mint az 1844-et nyitó Honfidal, mint a Búcsú 1844-től vagy, mint az 1845. évet kezdő Magyar nemzet című verse, melynek egyik szakasza így hangzik:

De említhetem az 1846.-ik év első versét is, amelynek visszatérő sorát mindnyájan ismerjük:

Az ilyen természetű versei sorát a Szilveszter éje 1847-ben című verse zárja.

Azt hiszem, nem kell tovább bizonygatnom, hogy a Himnusz születése és Petőfi születése közös pillanatában nemcsak a vak véletlen csodáját ismerjük föl, hanem azokat a mélyben munkáló erőket is, amelyek egy szerves kultúrában élő közösséget irányítanak.

Egy mély lélegzetvétel után, a kultúrát ünneplő napon, azt kérdezem váratlanul magunktól: működik-e bennünk ma ilyen erő, ilyen hagyomány, ilyen szellem? Vagy mindez a múlté már? Az okos ember tudja, hogy akkor él helyesen, ha minden dolgát a kezdettel hasonlítja össze és ellenpontozza. Vajon mi hova jutnánk, ha nem is épp a kezdetekig, legfeljebb csak a tizenkilencedik századig hátrálnánk vissza? Kiindulásul idézzük föl a század és a magyar sors egyik összefoglaló, nagy versének: a Gondolatok a könyvtárban című Vörösmarty versnek néhány sorát:

Az idő, a történelem nagyot változott a vers megírása óta, de a föladat szinte semmit. Azt mondhatjuk, hogy az a bizonyos, versben emlegetett sors azóta is folyamatosan időszerű. Több mint százötven év magyar szellemi élete igazolja ezt rendületlenül. Írók, tudósok, felfedezők, államférfiak, zenészek, szorgalmas és önpusztító lángelmék hosszú sora. Egészen a legutolsó időkig. Ugyanis az elmúlt nyolc-tíz évben valami szokatlan dolog történt velünk. Fölszabadulva a nagy nyomás alól, a magyar szellemi élet nagyobbik része keszon-nyavalyába, keszon-mámorba zuhant. Még íróink és irodalmáraink zömét is alaposan megbolondította vagy legalábbis megzavarta ez a betegség. 1990. után úgy gondolták közülük sokan, hogy a magyar irodalmat hosszú időn át megterhelték a történelem és a társadalom gondjai s a politika kimerítő kaland lehetett csak számára – ideje tehát megszabadulni a terhektől.

Az óhaj érthető volt, a következtetés azonban nem. Szinte közhelyszerűen tudjuk, hogy nem minden nép irodalmának voltak és vannak irodalmon túli föladatai, de a mienknek igen, megszületése pillanatától, vagyis a mohácsi katasztrófa utáni időktől kezdve. Ezt a külön szerepet a történelem kényszerítette ránk, s aki – akár kényelemből, akár esztétikai belátásból el akar szakadni ettől a múlttól – valójában a történelemből akar kilépni. A legszorongatóbb és a legösztönzőbb hagyományból. Ezt is megteheti az ember? Persze, hogy meg! Csak ne felejtsük el: ahol megszűnik a hagyomány, ott semmiféle szellemet nem lehet tovább adni, se megújítani. Sőt, hogy ünneprontóan időszerű legyek, azt is ki merem jelenteni: ahol elhal a hagyomány, ott fölbomlik a közösség is, és ahol fölbomlik, ott hamarabb lőnek, hamarabb lopnak, hamarabb gyalázzák meg a becsületet.

Ezzel nem azt akarom állítani, hogy az irodalom csak akkor maradhat továbbra is igazi irodalom, ha újabb és újabb kényszerzubbonyt szabat magára, hanem ha szabadságát a valóság legteljesebb kifejezése és újraalkotása közben vívja ki, s nem azzal, hogy üdvözült arccal vagy jópofáskodva odébbáll.

Hisz ha volna egy mai Zrínyink, Kölcseynk, Széchenyink, Adynk, Babitsunk, Németh Lászlónk, Illyésünk, minden eddiginél riasztóbb leltárt készíthetne el történelmi és kulturális helyzetünkről. A remény és a megroppanás kettős feszültségében élünk. Valóságos drámában. A magyarság nemcsak a határainkon kívül él szétszóratásban, de egyre inkább a határainkon belül is. Az európai ígéretek vonzóak és fölemelőek. De melyik, illetve milyen Európa ígérget nekünk bármit? A jómódú, az elegáns, a kényelmes, amely civilizációs varázslatai közben maga is sivatagosodni érzi a lelkét? Nem inkább nekünk kellene valamit ígérni önmagunknak? Valamit, ami túl van politikákon s közhelyeken? Túl a már századszor ismétlődő kudarcokon?

Egy száműzetésben meghalt írónk, Szabó Zoltán a Tardi helyzet, a Cifra nyomorúság és a Szerelmetes földrajz írója azt üzeni nekünk, hogy a magyarságnak az segít most, aki segíti egységesülni. A kérdés csak az, hogy a jelenlegi szétesésünkben van-e bennünk képesség és akaraterő ehhez a hatalmas fordulathoz? Néha azt érzi az ember, hogy a Széchenyi, a Kölcsey, az Ady-követők helyett a nagy röhögtetőkre figyel az ország. Sokan pedig csak legyintenek: kis ország vagyunk, nem számítunk. Ezzel szemben én azt állítom: egy nemzetnél nem a nagyság, nem a terjedelem, nem a lélekszám a legfontosabb, hanem a milyenség, a jellem, a stílus, a kultúra.

Az amelynek egyik meghatározó, szent embere Kölcsey Ferenc, akinek a nevében erősödni ma is összegyűltünk.

Közös szülőföld, közös ég

Sokáig az életem legtermészetesebb ténye, illetve eseménye volt, hogy Csanádi Imre és én is Zámolyon születtünk. Zámolyon, ebben a Székesfehérvár és a Vértes hegység között meghúzódó faluban, amelyet nemcsak a vonat került el nagy messzire, hanem a fontosabb főutak is. Ő a rangosabb Öreg utcán látta meg a napvilágot, ahol a templomok állnak, a paplakok, az iskolák, ahol a községháza és a világháborús hősi emlékmű, én pedig a valamivel szerényebb Új utcán, ahol egyszerűbbek a házak, fakóbbak a kapuk, s ahol születésemkor mindössze csak egy malom működött és egy pékség.

Talán, ha nincs közöttünk tízévnyi korkülönbség, a természetesség érzése ki sem alakul bennem. Mert ha például egyívásúak vagyunk, még az is megtörténhetett volna, hogy a falu örökké vizslató és mérlegelő tekintete előtt akaratlanul is vetélytársakká válunk, időről-időre azt bizonygatva: melyikünk az okosabb, a talpraesettebb, a hűségesebb s kettőnk közül melyikünk tudja hosszabb ideig kezében tartani a Zámoly fölött fölkelő Napot, mintha a szülőház sártűzhelyéről kipattanó parazsat ugráltatnánk a tenyerünkön.

Szerencsére nem kellett vetélkednünk egymással, hiszen 1931-ben én még csak egy éves palánta-fiúcska voltam, talán még az udvarunkat sem hagytam el, amikor Csanádi Imrét már a székesfehérvári Ybl Gimnázium első osztályába beíratták.

Ahogy nőttem, természetesen egyre több apróságot és különleges dolgot tudtam meg róla. A faluban egyedül neki volt diáksapkája, szép, komoly diáköltözete, nyakkendője és mindehhez megbámulnivaló tartása s méltósága is. A falu több évszázados történetében ő volt az első, tetőtől-talpig parasztfiú, aki – zámolyiasan szólva – fölső iskolába járt.

Zárkózottságát és elkülönülését nemcsak magától értetődőnek tartottuk, de valamiképpen el is vártuk tőle, hogy különbözzék tőlünk. Hogy fölöttünk álljon. A süldőlányok bárhol látták – a templomban, a búcsúban – megbabonázva bámulták. Egyrészt, mert Imre nagyon jóképű fiú volt, rakoncátlankodó fekete hajjal, fekete szemmel, szemében hegyek szomorúsága, másrészt, mert hiába született oda közéjük, zámolyinak a zámolyiak világába, diákoskodása miatt olyan különös, már-már egzotikus lénnyé változott át a szemükben, mintha távoli földrészről hozta volna közéjük egy hajó. Ráadásul olyasmit tudott, amit senki más a faluban: rajzolni és festeni. Házakat, fákat, tornyot és templomtetőt, leszálló galambokkal, szérűt, magányos szekérrel és kazlakkal.

Ez a tehetsége aranyat ért, mert az elhíresült zámolyi leány- és legényegylet minden télen előadott egy-két népszínművet, például a Piros bugyellárist és a Falurosszát és elvárta, hogy a díszleteit Csanádi Imre fesse meg, hisz a biztos sikert a „művészi” díszletek mindig megsokszorozták.

A festői tehetsége mellett másféle képességéről is lehetett egyet-mást hallani. Ez pedig a versírás volt. Az erről szóló sutyorgások töredék-mondatait a lánytestvérem ejtegette el előttem. Ő ugyanis meghitt, bizalmas viszonyban állt Imre húgával, Csanádi Marival, aki ugyancsak szép emberi teremtés volt, s legalább annyira kíváncsiskodó természet, mint amennyire szép s így gyakran előfordult, hogy erős szívdobogással bár, de bele-belekukucskáltak Imre versekkel teleírt füzeteibe. Bizonyára a versek témája is izgatta őket: miről szólnak, kiről szólnak, van-e köztük például szerelmes vers, de azt hiszem, még ennél is talányosabb volt a tény maga. A megfejthetetlen titok, hogy valaki Zámolyon, a közvetlen közelükben, verset ír. Verset, akár Petőfi Sándor vagy Arany János.

Az idő persze múlt észrevétlenül, a nyolcadik évemre a kilencedik következett, a kilencedikre a tizedik, vagyis tágult körülöttem a világ, s egyre több eseményre és jelenségre figyeltem oda. A falu után fokozatosan megismertem a falu határát is. Az Erdőföldet, az Irtásokat, a Tüskés ért, a Mogyorós völgyet, Borbála pusztát, a Csörgő-kút körüli lapályt, a Forrás örökké védett, árnyékos és titokzatos világát, de legfőképpen a Szőlőhegyet. Ez volt a gyerekkori, pogány éden csúcsa és netovábbja. Mindentől elütő külön világ, hol vadgalamb búgott, vércsék kiáltottak, a pincék homlokán napóra mutatta az időt, az erdőből őzek kandikáltak ki bátortalanul, cseresznye érett, ősszel hordók kongtak, s ha átkiáltott valaki a harmadik szomszédjának, visszaverte a Disznóhegy, mint a Tihanyi szikla.

Nyaranta itt láttam leggyakrabban Csanádi Imrét. Szőlőt kötözött, curholt, nézte a virágzó körtefa körül barangoló méheket vagy épp a szomszédjával, a csavaros eszű Bagotai Ferenccel színházasdit játszott. Ültem egy napsütötte szikladarabon, hallgatóztam, kilenc évesen persze nemigen értettem, miről vitáznak, de annyit azért leszűrtem magamnak, hogy az öreg, aki új utcai volt, nagy újságolvasó paraszt, az úrnak készülő diákot leckézteti, ugratja, Imre pedig nagyokat nevet az átlátszó igyekezeten. Nevet? Nem is tudom, nevetésnek lehet-e nevezni azt a hangot, amelyre most, hatvan év után is emlékszem. A nevetés nem a szájából és nem is a torkából tört föl – sokkal mélyebbről. Mintha öröklött kínok rétegein áttörve bukott volna ki belőle. Soha senkit nem hallottam ilyen szaggatottan, már-már szenvedve, mégis igazán nevetni, mint őt.

Ez volt sokáig a legfurcsább, a megkülönböztető emlékem Csanádiról. Aztán jöttek a háborús évek. Láttam katonaruhában, mutatós angyalbőrben, karpaszományosként, hallottam, hogy idejében megszökött, s a szovjetek bejövetelét a zámolyi bikaistállóban élte át sokadmagával. 1945. január másodikán még láttam egy pillanatra a faluvégen, együtt menekültünk Pátkára, onnan ők tovább Sukoróra, mi pedig Pákozdra. Végül egy lövészárok ásásából hazatérve, apám hozta a hírt, Csanádi Imrét elhurcolták az oroszok. Mint katonaszökevényt. De hogy hova vitték, senki se tudta.

Ekkor már tizenöt éves vagyok, a hír tragikumát mégsem fogom föl igazán, hiszen a mindennapi szörnyűségek között sok ilyen hírt hallhatott bárki. Őszintén bevallom, rövid idő után el is felejtettem az egészet. Visszamentem Pápára diáknak és Zámolyról egyre kevesebb hír jutott el hozzám. Csanádi hazajött a fogságból, anyám megírta, de ismét eltelik négy-öt esztendő mire újabb hírek jutnak el róla hozzám. Az ötvenes évek elején megtudom, hogy földim, Csanádi Imre a Szabad Föld című „parasztújság” munkatársa. Újságíró. Én is az vagyok. A Pápai Néplapé. Hát nem érdekes? Két tollforgató egy faluból! De az igazi meglepetés az, amikor egy irodalmi folyóiratban Csanádi versekre bukkanok. Tehát nemcsak újságíró, hanem költő is! Letagadhatatlanul az, befutott, elismert költő, aki többé nem csupán az ő húga és az én lánytestvérem sugdolózásaiban versel, hanem az ország és az irodalom nyilvánossága előtt is.

Tekervényes emlékeimből talán kiviláglik, hogy bár egy faluban születtünk, ugyanaz a közösség nevelt s egymástól függetlenül mindketten az íróságot választottuk, és mégis milyen sokára derült ez ki számunkra, s ugyanígy mások számára is.

*

A költő Csanádi Imrét valójában én csak az 1953-54-55-ös esztendőkben kezdtem megismerni. S őszintén bevallom, ez az ismerkedés nem is volt olyan egyszerű, sima, zökkenőmentes. Megnehezítették az időben összetorlódott esztétikai, politikai körülmények.

Ekkor már én is túl voltam a nyilvános „költőavatáson”. Megjelent első könyvem, nagy dobverés fogadta. Elismerést nem lírai teljesítményemért kaptam, hanem állítólagos politikai vakmerőségemért. Homályból előugró Botond voltam, aki a Nagy Imre-i kormányprogram meghirdetése előtt betörtem Rákosiék kapuját. „Érdemeim” elismeréseként előbb az Irodalmi Újság belső munkatársa lettem, másfél év múlva pedig a megújult Új Hang versrovat vezetője.

Ez a gyors emelkedés szinte fölfoghatatlan volt számomra. Rangra, szerepre már akkor is fütyültem, de attól, hogy összeköttetés nélkül bejutottam az irodalmi élet legbelső körébe, kicsit megrészegültem és meg is ijedtem. A magyar irodalom föltámadási ideje volt ez az idő, a mindennapos csodáké. Egy keddi napon, mondjuk, Juhász Ferenc adja oda az Új Hangnak közlésre a XX. század egyik vitathatatlanul legeredetibb és legnagyobb, bartóki méretű versét: a A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujábólt, a következő hónap valamelyik szerdáján pedig Nagy László botozgat be a szerkesztőségünkbe s rakja elénk a Havon delelő szivárványt vagy a Rege a tűzről és jácintról című hosszú versét. És természetesen jönnek a többi, meghökkentő erejű művek is. Juhásztól A virágok hatalma, a Krisztus lépesméze, a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre átoktalanul, Nagy Lászlótól a Csodák csodája, a Romantika nyolc versben és így tovább.

A Nyugat kora se lehetett lávázóbb és izgalmasabb, mint ez a korszak. Emlékszem a magam tágulására, a szavak, a látomások misztériuma érintett meg és szerettem volna beleköltözni a versekbe. Nem egyszer megtörtént velem, hogy már rég le kellett volna a nyomdába adnom a Juhász és a Nagy László kéziratokat, de én titokban hazavittem őket és velük éjszakáztam.

Ezek az úgynevezett hosszú versek vagy hosszú énekek akkor – 1954-től 1956-ig – már a terjedelmükkel is forradalmat sugalltak. Árvízként sodorták el az akkori ország kicsinyes szellemi gátjait. Fölkapták a ketreceket, a tiltótáblákat, a gondolat és a képzelet fegyverrel őriztetett börtöneit és vitték őket magukkal. Minden ilyen nagy versben a mindenség mozdult meg kihívóan: a vakondtúrások és a hegyek, a kökénybokrok és a Tejút csillagai, az Idő, a Múlt, az emberi szív dobogásától visszhangzó történelem vagy maga a Halál, amely fölötte állt a leghatalmasabb diktatúráknak is.

Bármilyen odaadással és érdeklődéssel olvastam is el – késői megjelenése után – Csanádi Imre Esztendők terhével című verseskötetét, még csak véletlenül se találtam benne hasonló erőt és szédületet. Az új költők világot fölforgató verseivel összehasonlítva olyan volt ez a kötet, mint az áradó, fenyegető, tavaszi Duna mellett egy sással és fűzfákkal körbenőtt réti folyó, melyben kendert áztatnak, vagy vászoninges parasztasszonyok áztatják meg magukat a hőségben.

Meghökkenteni egyedül az hökkentett meg a Csanádi kötet verseiben, mintha mindegyikben apám vagy anyám beszélt volna nekem félálomban Zámolyról, a temetőben megmaradt Árpádkori romról, Bőde Jánosról, akit a mi földünk közelében csapott agyon a villám. És hát a Szőlőhegy, a Forrás zöld világa. A parasztokat nyúzó segédjegyző taglejtései mind-mind olyan ismerősek voltak nekem, mint anyanyelvem szavai.

Egyszerűbben szólva: az évtizeddel előbbi Csanádi versekből akkor meghitten és kissé megfakulva a múltam köszönt rám. Nyersebben fogalmazva: netán valamiféle maradiság? Nem! Nem! Maradi az, ami silány, ami erőtlen. És Csanádi Imre verseiben épp az volt a legfeltűnőbb, hogy költőileg és formailag milyen érettek. A csodagyermeknek számító József Attila tizenhét évesen a Szépség koldusában ír olyan csiszolt, teljes értékű verseket, mint a tizennyolc éves Csanádi. A különbség csak a szemléletükben mutatkozik meg feltűnően. József Attila Juhász Gyulán, Kosztolányin nevelkedve, sőt részben Adyn is, a modern költészet irányába fordul stílusával, képzeletével, tárgyiasított világával egyaránt, Csanádi pedig a klasszikusainkhoz. Azokhoz a tizennyolcadik és a tizenkilencedig századi költőinkhez, akik a görög és a latin klasszicizmust magyarrá tették. Vajon miért ez a látványos hátrafordulás? Dacból? Alkati adottságból? A mesterségbeli tudás megszerzésének iskolás ösztöneiből? Vagy a paraszti származás nehézkes sugallatából? A válasz nem könnyű. Annyi bizonyos, hogy a Nyugat második nemzedékének a költői a harmincas évek végére, s a negyvenes évek elejére kezdenek fölnőni az elsőhöz. Eredetiségben, újításban, messziről fölismerhető világteremtésben. Mindenekelőtt József Attilát említhetjük, Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet, Áprily Lajost és az úgynevezett népi irodalom két olyan karakteres költőjét, mint amilyen Erdélyi József és Sinka István. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy a költészetben ekkortájt minden hely foglalt. Minden lírai táj, minden nevezetes magaslat.

Ilyen végletes mondatot csak akkor ír le az ember, ha érzi fedezetét. Én Weöres Sándor Harmadik nemzedék című versében találtam meg ezt a fedezetet.

Ha az alakváltás zsenijének, Weöres Sándornak is ekkora gondot okoz a helykeresés, a szerepválasztás, vajon mit szóljon a nála fiatalabb és jóval később induló Csanádi Imre?

A teljes megszállt jelenidő helyett keresnie kell magának egy tágasabb, egy mindenkor otthont kínáló klasszikus időt, amelyben úgy mozoghat, mint egy eszményi hazában, hiszen történelmi száműzetéseinkben és kisemmizettségünkben mindig vagy legalábbis legtöbbször a múltban találtunk csak menedéket.

S ehhez a klasszikus idő-hazához elsősorban klasszikus versformák illenek. A tizennyolc éves költő, ha kezdetben tán protestáns daccal is, de hamarosan fölényes könnyedséggel mozog ezekben az ómódi formákban. Mintha valaki legényest táncolna egy szüreti mulatságban nyomórúddal a vállán. Íme, néhány sor az Elégia esti porban című verséből:

Valószínű, hogy néhány év múlva a fiatal Csanádi észrevétlenül szabadul meg ezektől a sikeresnek és biztonságosnak érzett formáktól, főleg, ha belekerül az akkori irodalmi élet sűrűjébe.

De nem került bele. Sőt egyre messzebb sodródott tőle. A lehetőséget előbb a katonáskodás kényszere vette el tőle, utána a háború, majd a hadifogság, s a négyéves fogolyélet után pedig az országot földbe döngölő proletárdiktatúra. A szürkeség, az egyenruhás idegenség, a hangzatos szólamokban szétröpködő pestis. És az a klasszikus fogékonyság, amelynek a kezdés évei után el kellett volna röppennie róla, a szörnyű élmények hatására még inkább rámerevedett az életére.

Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Szécsi Margit, Tornai József, Orbán Ottó és még Takács Imre versei mellett is ezt a bordákat összeszorító Nessus-inget fedezem föl rajta.

Volt idő, amikor zámolyiként titokban még nehezteltem is rá. Többször megesett, hogy jelenlétemben Simon Istvánnal együtt hangos kajánkodással emlegették látomásokban tobzódó „csodafiúként” Juhászt és Nagy Lászlót. „Csupa titáni halandzsa, ahogy írnak. Minden hajszálukat egy-egy óceánnal vitetik arrébb” – szellemeskedett Simon és Csanádi mélyről fölszakadó nevetéssel egészítette ki költőtársát: „Libák helyett is sárkányokat hizlalnak kukoricával.”

És így jött el az 1955-ös év. A legújabb kori magyar irodalom egyik legizgalmasabb éve. Szinte mindenki megtermékenyült, aki ott volt az irodalom élvonalában. A látomásos és az Új Holdas költőkön kívül maga Illyés is. Ekkor írja a Bartók verset, az Óceánokat, a Menedéket, a Bélyegeseket, a Bevezetőt, a Doleo, ergo sumot s még vagy húsz nagy verset, ekkor szembesül önmagával csigáztató élmények hatására Benjámin László s kezd morálisan és költőileg is új korszakot. Igazság szerint Csanádi Imre másodvirágzását is ez az időszak hozza el. Egymás után jelenteti meg Berzsenyi és Vörösmarty mércéjéhez is odaigazítható verseit: A Baglyok mámorát, a Hajnali káprázatot, a Bornemisza Pétert, az Erdei vadak, égi madarakat, a Halottvivők énekét, a Húzd rá, cigányt, a Valaki jár a kertemben címűt és a Lagzi múltánt.

Most bizonyosodik be életszerűen és megcáfolhatatlanul, hogy a költői kiteljesedéshez, mint minden komoly alkotónak, Csanádinak is irodalmi élet kellett. Viták, új művek, sokféle hang, zsibongás a szerkesztőségekben, az eszpresszókban, a kávéházakban, a politikai fórumokon. Ízlés-ütköztetés és szerep-ütköztetés, melyben elvérezhet, de legigazibb énjére is rátalálhat a költő. Ettől a mozgalmassá vált idő első pillanatától kezdve Csanádi ómódi klasszicizmusát nagy böjti szelek röptették tovább, s hoztak helyébe életrevaló, újmódi klasszicizmust. Jó példája ennek a Lagzi múltán című, 1955-ös verse. Régen talán csak egy gyomrot fölkavaró paraszti életkép születik meg az otthoni lakodalom élményéből, de az irodalomra ezekben az időkben rátörő látomásos ihletettség Csanádit is fölszabadítja és az előző évtizedekben többszörösen átélt apokalipszisek élményével dúsítja föl idegrendszerét. Az apokalipszissel, mint a realizmus legújabb alkotóelemével.

Újításait nemcsak, mint pályatárs és nemcsak, mint versrovat-vezető éltem át, de mint a földije is. Amikor kéziratban először olvastam el egyik „legzámolyibb” versét, a Halottvivők énekét, nem az jutott elsőre eszembe, hogy a vers minden mozzanatát, szereplőjét, mélyben morajló titkát is ismerem, hanem az, hogy Szőnyi István Zebegényi temetésének a költészetünkben is megszületett a méltó társa. Egy felejthetetlen kép, egy sajátos kultúrát megtestesítő metafora, amely látomásosságában új, a mozzanataiban régi. Olyan ötvözet, mint amilyent a Psalmus Hungaricusban Kodály Zoltán is megteremtett.

Költők Zámolyon

Irodalomtörténeti tapasztalatokból és másféle irodalmi emlékezésekből egyaránt azt szűrhetjük le, hogy minden valamirevaló írónak még életében akad olyan értője s értelmezője, kardos vagy kard nélküli kritikusa, aki mindenkinél jobban ismeri őt, jobban becsüli, s ha kell, megvédi az olvasók előtt, megvédi szakmai körben, de ha úgy adódik, négyszemközti esztétikai vagy gondolati vitájukban még a keze fejébe is beleharap szenvedélyesen.

Földim és pályatársam, Csanádi Imre e tekintetben is kivételes személyiség: az irodalom mostohafia. Életében ugyan írtak róla jó néhányan, és nem akárkik, többek között Féja Géza, Vargyas Lajos, Simon István, B. Nagy László, Beney Zsuzsa, Fodor András, Radnóti Sándor, Szepesi Attila, de hűséges, fegyvert hordozó kritikusa nem akadt.

Hogyan is akadhatott volna? Ahhoz, hogy író és kritikus valamilyen módon egymásra találhasson, nemcsak tehetség kell, nemcsak kivételes szimat, hanem körülmények is kellenek. Például elfogadhatóan működő irodalmi élet. Sőt némelykor még szerencse is. Berzsenyit, mint tudjuk, elég nehézkesen és elég sokára, Kazinczy fogadtatja el a kortársakkal. A fiatal Petőfinek Vörösmarty szavaztat bizalmat a költészetben. József Attilának Juhász Gyula, a „gyermek” Weöresnek pedig legmeggyőzőbb ámulattal Kosztolányi Dezső. Csanádi Imre az az „anti-hős”, akinek senki és semmi nem segít. Ellenkezőleg: minden korlátozza.

Tizenhét-tizennyolc évesen már kész költő. Formailag hibátlan, csiszolt. Jóízűen és hétköznapian klasszikus. A témavilága is jól körülhatárolható: a paraszti világról ír, ezen belül fölismerhetően szülőfalujáról, Zámolyról, a zámolyi táj sugalmazó és sérülékeny szelleméről, amelyet romokkal jelölt meg a történelem. Köztudott, hogy a korszak meghatározó stílusirányzata a népiesség, amely politikai és esztétikai jelzőtábla is, de Csanádinak nincs hozzá igazi köze. Illetve, ha érez is iránta rokonszenvet, nem követi. A közhelyes logika szerint, Erdélyi József vagy Sinka István nyomába kellene járnia, de Csanádi közelebb áll a Nyugat harmadik nemzedékéhez, mint hozzájuk.

Ha volna ösztönzője, támogatója, irodalmi „védőszentje” a fiatal költőnek, negyven-ötven verssel már be lehetne futtatni őt az irodalomba. De nincs. És nemcsak azért, mert Székesfehérvár ezekben az időkben nem bokrosította el irodalmi lugasát, mint például Pécs, Szeged vagy Debrecen, hanem azért is, mert az ifjú verselő túlságosan zárkózott, befele élő lélek, aki karót nyel inkább, mintsem, hogy szívességet kolduljon bárkitől. Lehet, hogy nyavalyák emésztik belül, de szélsőséges protestánsként marad neki a predestináció gyógyfüve, gyógy-ígérete: tizennyolc évesen még van idő, van remény, van lehetőség. „A követ rágva rágják.” Hatvan év után ma is magam előtt látom ezt a csonthéjas, bezárt életű Csanádi Imrét. Fogalmam sincs arról, hogy költő-e, más-e, csupán azt látom, hogy a takarodó szekerek után nem úgy ballag, mint a többi zámolyi, hanem maga elé nézve, idegenül, sőt köszönni is úgy köszön, mint akit megsértettek.

Utólag persze értem ezt az idegenséget, mivelhogy Csanádi sehol sincs a helyén. Zámolyt kinőtte, Székesfehérvár úgy lobog, hánykolódik a vállán, mint egy jelmezkölcsönzőből bérelt úti köpeny. Előbb házitanító Pusztavámon, később Györffy-kollégista Budapesten, végül katona Székesfehérváron. Bár a körülményei változnak, a helyzete változatlan. Összegyűlt már legalább száz kiadható verse, lektora is van és kiadója is a láthatáron, de az ígéretes láthatárt hamarosan bombázógépek százai lepik el, ágyúk füstje, városok füstje, egyszóval a háborúé. A nagyvonalúnak mutatkozó idő faképnél hagyja Csanádit: irodalmi pártfogó helyett napiparancsokat osztogat neki. A múzsák továbbra sem hagyják cserben, de megjelenni már csak a háborús menekülők kopott ruháiban jelennek meg számára. Radnótit érett, nagy költőként löki be az erőltetett, háborús menetbe a történelem. Kiderül, hogy a költői és a lelki nagyság emberfeletti erőt ad neki az apokaliptikus sorssal szemben is. „… a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. / Ellenükre élek.” A század néhány legnagyobb verse születik meg ebből az ellenállásból. Csanádi kezdő költőként áll ellent háborúnak, hadifogságnak s mire mindegyik véget ér, teljesen föléli saját erejét. Radnóti tudja, hogy nyolc Eclogája, a Töredéke, a Levél a hitveshez című verse, az Erőltetett menet, a Razglednicák a magyar irodalmat evangéliumi magasságba emeli, ami természetesen iszonyú kárpótlás lesz, krisztusi teljesítmény. Csanádi viszont a hadifogságban eltöltött évekkel együtt azt érezheti, hogy ő is tetszhalott, a költészet is az, minden leírt sora jégkori lelet, a semmi dokumentuma. Irodalom? Költészet? Pályatársak? Barátok? Értő és támogató kritikusok? Ilyenek nyilvánvalóan csak a túlvilágon vagy a hazug mesékben létezhetnek.

Szinte testi rosszullétként éltem át Csanádi Imre helyzetét 1953-ban, amikor tíz éves késéssel, bemutatkozó, első kötete, az Esztendők terhével megjelent. Zámolyiként már-már személyre szóló bűntudat gyötört, hogy néhány „lázadó” versem miatt engem jobban ismernek az irodalmi életben, sőt az országban, mint a nálam tíz évvel idősebb Csanádi Imrét. Mindenképpen szerettem volna ezt az igazságtalanságot helyrehozni, kiigazítani, de nem sikerült. Hiába kaptam állást az Irodalmi Újság versrovatánál, hiába jósoltak nekem ilyen-olyan jövőt harsány kritikusok, ekkortájt én még zöldfülű írócska voltam ahhoz, hogy Csanádi Imrének igazságot szolgáltassak. Nemcsak én nem tudtam róla tanulmányt írni, de a környezetemben sem forgolódott senki, aki megpróbálta volna őt a magány, a paraszti sors, a fonákjára fordult gőg és a háborús idők omladéka alól előhúzni és megkeresni neki a sorsa és a tehetsége szerinti legméltóbb helyet.

Az egyénben még működhetnek efféle igazságtalanságot helyrehozó jó szándékok és logikák, a sorsban nem. Szerencsére Csanádi ebben a jóvátétel nélküli helyzetében sem siránkozott, nem sajnáltatta magát: továbbra is magányos szellemi emberként építette maga körül a világát. A kortársak közt évekig nem akadt barátja. Ekkor, mint Körösi Csoma Sándor elindult visszafelé a múltba. Előbb a balladák, a népdalok világát fedezte föl magának, aztán a régi magyar irodalomét. Különösen a XVIII. századi magyar költészet került hozzá közel, mert neki tetsző tulajdonságokra bukkant benne. Leginkább az ragadta meg, hogy irodalmunkban akkor a versírás az emberi tevékenység egyik mozzanata csupán, mellette a költő szinte szükségszerűen foglalkozik füvészettel, grammatikával, széptudományokkal, sőt az se idegen tőle, ha a mezei munkásnép állapotát könnyítő módozatokon töri a fejét.

Prózai ars poétikája ez Csanádinak? És mások helyett maga igazolja magát ilyen elméletekkel? A kívülálló mankónak látja őket, de Csanádi a mankókból gyorsan gólyalábakat eszkábál össze, hogy sáros vidékeken s az idő nagy terein egyedül is biztonságosan közlekedhessen.

A mutatványa bizonyos idő után olyan kortársaknak is feltűnt, mint Simon István, akivel a paraszti múlt, a háborús évek, és a dunántúliság köti össze vagy olyannal, mint Benjámin László, akivel a „farkas-zokogást” ismerő magány. Egy 1967-es vallomását így fejezi be: „Akiket becsülök a kortárs irodalomban, öregek és fiatalok közül, nem a címkéjüket tekintve becsülöm. Egy nevet említek csupán, Benjámin Lászlóét. Akármennyire más égtájról indultunk útra, ezek az utak egyszer találkoztak. Azóta hozzá vonzódom legerősebben költőileg is, emberileg is.”

Sose beszéltem eddig róla, hogy akaratomon kívül hogyan működtem közre ennek a különös, nehézsúlyú barátságnak a megszületésében, de talán itt, Székesfehérváron, mindenféle lírai fontoskodás nélkül elmondhatom.

A történet megértéséhez ezúttal az ötvenes évek elejére kell visszalépkednem. 1951, Pápa. Leérettségizem, de még nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy újságíró akarok-e lenni vagy tanulok tovább. Érdekel ugyanis a politika, vonzanak az eszmék, a korombeli fiatalokhoz hasonlóan hiszékeny vagyok és rajongó. Okom van mindkettőre, hiszen 1944 őszétől 1945 márciusáig megáll a front a megyénkben s hónapokig a háború őrült csipkebokrát látom lángolni magam körül és a kőtáblákat nem Isten, hanem a Halál lökdösi elém. Csoda-e, hogy amikor ez elmúlt, azt érzem: minden jobb a romlásnál, a pusztulásnál. Egyszóval: megvakultam a jövőtől.

Ekkor kezdtem el komolyan verseket írni. Szerelmes verseket és politikai verseket, ahogy ezt a nagy hagyományú magyar irodalomtól eltanultam. Botladozó, politikai verseimet elsősorban a szocializmus jövőbeli eszméje lengte körül. A föl-fölszikrázó reményé, hogy bármilyen súlyosak is a növekedés feltételei Magyarországon, csakazértis új világ lesz itt, új rend, új dobbantó a történelemhez. Ihletet ehhez a reményhez természetesen nem a valóságtól kaptam, hanem a politikától és az irodalomtól. Fiatal kezdőként azokra figyeltem, akik a jövő ablakait kocogtatták, akik a tavaszt nem közönséges évszaknak tekintették Magyarországon, hanem szimbólumnak, akiknek a verseiben égre ballagott a traktor. Benjámin László, Zelk Zoltán, Kuczka Péter, Kónya Lajos, Aczél Tamás, Darázs Endre, Tóth Gyula nyomdokain jártam.

De 1952 tavaszán a sors megállított. Súlyosan megbetegedtem, zöld dió nagyságú kaverna keletkezett a tüdőmön, szanatóriumba kerültem s így egyik napról a másikra, kiestem az irodalomból. Mondhatnám úgy is, hogy visszazuhantam a valóságba. Különösen akkor, amikor hét hónapos szanatóriumi kezelés után haza kényszerültem a szüleimhez Zámolyra.

Elég volt öt-hat nap, hogy teljesen megforduljon velem a világ. Korábbi eszményeim úgy ütköztek össze otthoni élményeimmel, ahogy felelőtlen váltókezelők hanyagsága miatt két vonat ütközik össze nyílt pályán. Apámék – két ránk szakadt örökség következtében – tizenöt hold földet műveltek, de mivel minden terményt elvett tőlük Rákosi állama, a tojást, a hízó disznót, a búzát, a bort, a kukoricát, annyi jövedelmük se volt, hogy a péknél a mindennapi kenyerüket megvehessék. Az ösztöndíjamból én tartottam el őket. Mióta világ a világ – ilyen nem volt. Olyan se, hogy a parasztok szélnek eresztették éhező állataikat. Levágni nem merték őket, mert aki megteszi, azt internálják, lecsukják, esetleg elrettentő példát mutatva, szemrebbenés nélkül fölakasztják.

Égből a földre estem. Festett világból rozsdás vasak közé. Azt mondják: nagy csalódáshoz nagy hit kell. Ezt éltem át én is. 1952. december végére olyan verseket kezdtem írni, amelyekből kiderült, hogy a szocialistának kikiáltott magyar társadalom beteg, gyors kezelésre szorul. Vért kell adni neki, vitaminokat, biztatást, hitet, különben vége. Versben írt röpirataimat két folyóiratnak is elküldtem: a Csillagnak és az akkori Új Hangnak. A Csillag nem válaszolt, az Új Hang igen. Egyik szerkesztője jóindulattal arra figyelmeztetett: hagyjak föl a varjúkárogással, a szirénázó hanggal, nehogy valaki komolyan vegye és kiüsse lábam alól a földet.

De fél év múlva, Nagy Imre 1953-as júniusi kormányprogramja szóról-szóra igazolta kétségbeesésemet. A változást sürgető versek nagy, zajos ünneplés közben megjelentek, tehát befutottam. A sikerem nem is annyira esztétikai volt, hanem erkölcsi. Mindenki arról faggatott: honnan láttam előre az események alakulását? Dadogva mondtam el, hogy a saját élményeimből következtettem arra, hogy előbb-utóbb meg kell történniük.

Sajnos, Nagy Imre kormányprogramos korszaka 1955 áprilisában befejeződött. A hatalomba újra Rákosi ügyeskedte vissza magát. Visszatérésével a diktatúra szörnyű és ostoba botrányai is visszatértek. Jöttek az újabb padláslesöprések, falu-kifosztások. Egyre sűrűbben kaptam a siralmas leveleket hazulról. Egyikben azt írta anyám, hogy eddig csak az élelmet vitték el az elvtársak, újabban már az igavonó állatokat is kiszemelték, ami azzal jár, hogy jövőre már szántani se tudnak, vetni se és jön az éhhalál. Napokig azon emésztettem magamat: mit csináljak? Hogyan segítsek? Először arra gondoltam: rábeszélem Csanádi Imrét, menjünk haza együtt Zámolyra, s a tapasztalatainkról számoljunk be az Írószövetségben, ahol már föl-fölszikrázott néhány kényes igazság. Ha botrány segíthet, legyen botrány. Elvégre mi is vagyunk már valakik az irodalmi életben, akikre figyelni illik, hiszen Csanádinak ekkorra már a második könyve is megjelent, a Vargyas Lajossal közösen szerkesztett Röpülj páva, röpülj című magyar népballada gyűjteményük, amely mögött én ott láttam Kodály Zoltán elismerő fejbólintását is.

Erről az első gondolatomról azonban villámgyorsan lemondtam. Na még csak az hiányzik Csanádi Imrének, hogy a három esztendős szovjet hadifogság után beleártsa magát valamilyen államellenes lázadásba. Egyébként sem a lóra pattanó férfiak közül való harcos, inkább önemésztő, csikorgó lélek, aki előbb megír egy Berzsenyit idéző ódát, mint egy kiáltványt, még ha az ódára fél évet kellene is áldoznia.

Így döntöttem el, hogy Benjámin Lászlónak és Zelk Zoltánnak szólok, akiket mindenki ismert, s akik előtt komoly hitelem volt nekem is a „kormányprogramos” verseim miatt. Mindketten elfogadták a hívásomat.

Leérkezésünk napján épp tizenhárom végrehajtó tartózkodott Zámolyon. „Tizenhárman vannak, mint az aradi vértanúk” – mondta apám keserű akasztófahumorral, félelmetes képzettársításként.

*

A végrehajtók megjelenése után Zámoly kísértet-faluvá változott. Megszűnt mindennapos sürgése, forgása. Az utcákon alig lehetett embert látni. Akinek a mezőn, vagy fönt a szőlőhegyen akadt dolga, még virradat előtt elillant a faluból, akinek viszont maradnia kellett, szabályszerűen „illegalitásba” vonult saját portáján. Volt, aki magára zárta belülről az ajtót, volt, aki elbújt a padláson a zsuppkévék közé, vagy mint anyám, aki a szérűnk végében elbokrosodott vadribizli sövény sűrűjében kucorgott órák hosszat. Tudniillik, kezdetben csak olyan háznál foglaltak ezt-azt, ahol otthon találtak valakit. Később azonban rákaptak a szabadrablás ízére, s gátlástalanul feszítettek föl kamraajtót, padlásföljárót, azzal a jelszóval, hogy bolondnak nézik őket a zámolyiak.

A férfiak, akik igavonó állataikat féltették a végrehajtóktól, rendszerint éjfél után mertek csak hazalopakodni a határból, hogy még az idegenek árnyékaival se találkozzanak össze.

Szegényes önvédelmi stratégiájuk azonban egyik napról a másikra összeomlott. Amikor a végrehajtók rájöttek, hogy a parasztok éjszaka szivárognak csak haza, megváltoztatták ők is időbeosztásukat: napközben aludtak és éjjel kezdtek el portyázni a faluban.

Egyik ilyen éjszakán unokabátyám, Csoóri József zörgeti meg az ablakunkat: „Itt a baj, szedik össze az állatokat! Mindegy nekik, hogy ökörfogat vagy tehénfogat, viszik őket!”

Azonnal riadóztattam az első szobában Zelket és Benjámint: gyerünk az Öreg utcára! Szinte futás közben rángattuk magunkra a ruháinkat. Soha még ilyen jelenet a magyar közéletben: Magyarország két elhíresült költője, akik egyúttal pártköltők is, Rákosi, Révai, Farkas Mihály időnkénti beszélgető társai, rohannak velem a sötét Bikaközben, mintha középkori máglyagyújtásra vagy nyakazásra rohannánk.

A földbe mélyesztett tehermázsa körül iszonyú a feszültség. Állatok bőgnek, emberek káromkodnak, kiabálnak, ideálljanak, odaálljanak a marhákkal, a passzust amott adják le, ki az a bagoly, aki huhog, még elsirathatja a tollát! Épp amikor loholva a helyszínre érünk, Bagotai keresztapámra ordibál az egyik fővégrehajtó: „Na, öreg kulák, a hétszentségit magának, mikor áll már be a sorba? Nem érünk rá megvárni a Jézuska születését.”

– Hogy beszél azzal az idős emberrel – kiáltottam rá a pimasz alakra.

– Köhög valaki? – fordult hátra énfelém.

– Köhög bizony, és ráadásul azt szeretné tudni, kicsoda maga, és ki küldte ide?

– Ha nem takarodik azonnal a búsba, hamarosan megtudhatja – válaszolt fenyegetően.

– Ha pedig lázadunk, Levente úr, hamarosan összeismertetem az Államvédelmi Hatósággal. Fitty-fütty és máris itt vannak Fehérvárról. Erre vár, kisöcsém?

Ez a fenyegető és vesszősuhintásos hang már Zelk Zoltánt is kihozta a sodrából.

– Ember, tudja, hogy mit csinálnak? Az életüket veszik el ezeknek a szerencsétlen parasztoknak. Állatok nélkül… – Zelk mondta volna tovább a mondatot, de a végrehajtó közbe szólt:

– Majd csinálnak helyettük másikat.

– Gazember!

– Szabad tudnom, kit tisztelhetek vadonatúj keresztapámban?

– Megtudhatja! ZeIk Zoltán vagyok, kétszeres Kossuth-díjas költő…

Pillanatnyi csönd támadt az éjszakában, hiszen ilyen párbeszéd az akkori időkben, nyilvánosan, nemigen hangzott el Magyarországon. De a végrehajtó gyorsan magához tért.

– Á, Zelk Zoltán! Nagyszerű! Kétszeres Kossuth-díjas! Tudja mit? Szarok mind a kettőre, külön-külön!

Vér öntötte el az agyamat, s már ugrottam neki a torkának, de Szalóki János párttitkár emberei – földijeim! – lefogtak. Engem féltettek a következményektől vagy magukat féltették? Annyi bizonyos, hogy ők jobban tudták nálam is: az ÁVH emlegetése nem a magyar népmesék fordulatai közé tartozott.

*

Ma se tudnám hideg fejjel elmondani, hogyan múlt el az éjszakánk és a másnapunk. Csak arra emlékszem, hogy Zelk Zoltán nem fért el sem önmagában, sem a teremtett világban. Leült, fölállt, kenyérhajat tört, kérdezett, magyarázott, folyton azt hajtogatta, hogy ilyen nincs, ez nem Magyarország, ez Ukrajna, ez a munkaszolgálat folytatása, halottak nélkül.

Talán nem túlzás azt gondolnom, hogy Zelk Zoltán ezen az éjszakán indult el merészebben azon az úton, amely az önvizsgálat szakadékos terepe után az 1956-os forradalomig vezette őt, azután pedig a börtönig. Zelk kifelé is élt, Benjámin viszont olyan sokkot kapott a leveretéses éjszakától, hogy három napig nem tudott megszólalni. Csak nézett, cigarettázott, lélegzetnyi szünetekkel, járt föl-alá a szérűnkben, a kazlak közül bámulta a temetődombot, törölgette verítékező homlokát, szeme alját, megismerkedett Csanádi Imre édesapjával, aki még az akasztófa alatt is tudna valamilyen meghökkentő dolgot mondani, de Benjámin az ő társaságában is testben volt csupán jelen, belül a lelkében saját megsemmisülésének az útját járta. Végülis a végrehajtók ugyanazt a szocializmust képviselték, amelyért eddig ő is küszködött, lelkesedett, verset írt. És ez a „szocializmus” nagyon hasonlít arra a másikra, a nemzetire, amelyben vagonba tuszkolták a zsidókat. Ott zsidók, itt parasztok, akiket egy eszme nevében porig lehet alázni. Nem, nem! – ezt üzente a némasága. Nem, nem! – az ő hitével többé ne éljen vissza senki. Később, amikor a börtönből szabadult Haraszti Sándornak írja meg töredelmes, tisztítótűzben született versét, az Így vagyunk címűt, akkor éreztem meg legmélyebben, hogy mi játszódhatott le Zámolyon Benjámin Lászlóban.

A zámolyi „kirándulást” tehát Benjámin damaszkuszi útjának is nevezhetjük. Villámfényűnek, megrendítőnek, amely nem halványult el benne soha többé. Katarzisának egyetemes érvényén túl van olyan külön dokumentuma, amely tárgyszerűen is Zámolyhoz kötődik. Ez pedig a Tánc reggelig című verse. Ezt írja a vers születéséről: „…Én mondtam, nagyon kevéssé ismertem a falut, a parasztságot, és ott részben a zámolyiak, a zámolyi lakósok emlékezéseiből… részben a közvetlen tapasztalatokból rájöttem arra, hogy milyen infernális életet alakítottak ki falun… Hát az egyik versem erről szól… hallottam, hogy megcsinálták idős emberekkel, akik nem akartak belépni vagy visszalépni a szövetkezetbe, hogy letettek – az ávósok – egy húszfillérest a földre és ott táncoltatták akörül az öregeket…”

*

Tudom, ha 1955 előtt Benjámin László ismerte is Csanádi Imrét, a költészetét csak felületesen ismerhette. Az Esztendők terhével című 1953-as Csanádi kötet sokkal inkább egy időből kiesett költő „posztumusz” kötete volt, mint egy jelen idejű költőé. De Benjámin „zámolyi megvilágosodása” ebben is fordulópontot jelenthetett. Zámoly után a másik zámolyira is oda kellett figyelnie. És a legjobbkor figyelt oda, hiszen Csanádi Imre ekkor került végre a helyére, ekkor írta egymás után élete nagy verseit: a Baglyok mámorát, a Hajnali káprázatot, a Valaki jár a kertembe címűt, a Bornemisza Pétert, az Erdei vadak, égi madarakat, a Halottvivők énekét, a Lagzi múltánt és a többieket. A modernség és a látomásos szürrealizmus irányába nyomuló, új magyar költészetben, a sorozatban megjelenő Csanádi-versek jelentették a legrangosabb ellenpontot. A magyar klasszicizmus mindenkor érvényes és mindenkor lenyűgöző erejét. A Berzsenyis hagyományt, a Vörösmartys hangot, az Arany Jánosit.

De Benjámin nemcsak a költői hangra figyelt oda, hanem az emberre is. Magára Csanádira, akit sorsa és alkata magányossá tett, de ebben a magányban nem a mélabú templomát építette föl saját kesergéseinek, hanem a hagyományok rendszerét és a történelmi érzékenységet. Nyilvánvaló, hogy Csanádi konok múltvállalását Benjámin nem egyszerű dacnak tekintette, hanem erkölcsi bátorságnak, a különleges szolidaritás jelének, amellyel elődeinknek is helyet keresünk magunk mellett, sőt a jövőben is.

A két zárkózott és társtalan költő – Zámoly sötét címere alatt – olyan közel került egymáshoz, hogy az 1956-os évben már együtt utaztak Zámolyra. S ha én, az előző évben, még csak koronatanúnak hívtam le szülőfalumba Zelket és Benjámint, egy év múlva Csanádi Imre már úgy vitte magával Benjámin Lászlót, mint aki nem egy faluval akarja megismertetni őt, hanem legbensőbb világával. Az első ember, akit megkerestek, nem a pap volt, nem a tanácselnök, nem az orvos, hanem az a gazdag életű szegény ember, Tatai Simon József, akitől Csanádi Imre egyik legszebb népdalunkat-virágénekünket gyűjtötte. Azt, amelyik így kezdődik:

Kettejük barátsága életük végéig kitartott. Kevés elégtételt kaptam a sorstól, de hogy szemérmes, színpadiasságtól mentes kapcsolatuk megszületésében részem lehetett, különös ajándéka az életemnek.

Szamárfül

Itt volt a híres, nevezetes sarokpad, közvetlenül a kerítésünk mellett. Tanárki Sándor, a sánta paraszt-boltos ácsoltatta ide Szíjártó István asztalos mesterrel, mert arra gondolt, hogy reklámnak és üzletnek is jó, ha élet zsibong a boltja körül. Például, ha az Új utcai férfiak este, munka után, nem a saját házuk előtti kispadra ülnek ki kettesével vagy hármasával, hanem odaszállingóznak a boltja elé nyolcan, tízen és pipázgatva, cigarettázva megbeszélik a nap eseményeit s természetesen a nagyvilágét is. „Paraszt-kaszinó” – így nevezték el a pad körül kialakított teret, amely akkora volt csak, hogy két pokróccal le lehetett volna takarni. Szűkösségét azonban nemcsak a meghittsége ellensúlyozta, hanem a magassága is. A kaszinó mennyezete maga a csillagos ég volt, ahol freskó-angyalkák helyett denevérek röpdösnek otthonosan.

A férfiak közé a padra magam-korú gyerek nem ülhetett, de a kerítésünk dúcára igen. Kicsit kényelmetlen kakasülő volt, de a mai eszemmel se cserélném el piros bársonnyal bélelt páholyokra. Ott göndörgött előttem pipafüst és cigarettafüst, ott köröztek érdekesebbnél érdekesebb történetek és viták, sőt néha egész jeleneteket nézhettem végig, rögtönzött színielőadásként, mert egy-egy esemény attól vált igazán hitelessé, ahogy nagy beleéléssel előadták őket.

Ma is emlékszem egy olyan „utcaszínházi jelenetre”, amelyben a maguknak való Csizmadiáék lóvá tevését játszották el a résztvevők. Négy legény összebeszélt, hogy „berezeltetik” a családfőt, illetve csúffá teszik valahogy: ne hordja már olyan magasan az orrát. Babonás napon, Luca napjának éjszakáján, egy életnagyságú hóembert állítottak a konyhaajtójuk elé. Föl is öltöztették ügyesen. Fekete paraszt-nagykabátot adtak rá, a fejébe kucsmát nyomtak és a kezébe egy pislákoló viharlámpát. Nagy körültekintéssel készítették elő a jelenetet, s pont éjfélkor zörgették rájuk az ablakot:

– Na, ti híres Csizmadiák, ha mertek, gyertek ki, most elszámolhatunk. Ti legeltettétek le a kövér herénket a Förtés kútnál két ökrötökkel. És ezt csak most tudtuk meg! Elég volt a sunyiskodásból, tolvajok, kapcabetyárok! Gyertek elő, ha van vér a pucátokban!

Mozgás, széktaszigálás bentről, szitkozódás, harag s az ajtót a családfő szakítja föl, kezében a nagy disznóölő kés, és ahogy a villanytalan falusi éjszakában megpillantja a viharlámpás alakot, gondolkodás nélkül a hasába szúrja.

Ebben a pillanatban, jajdulás helyett, kaján nevetést hall Cseh Sándorék kerítése mögül, mondhatnám: megsemmisítő hahotát, s négy kivehetetlen alak iszkol el az Új telep felé. Gatyában, ingben, papucsban még csak üldözni se lehet őket a havas éjszakában.

Az ilyen bolondos, vígjátéki történet mellett persze több volt a komoly, a keserves, a megrázó történet abban a paraszt-kaszinóban. Talán mondanom is fölösleges, hogy zömük az első világháborúról szólt: a galíciai frontról, Doberdóról és az orosz hadifogságról. A szántáshoz, a vetéshez, a szénakaszáláshoz, a kukoricatöréshez szokott fiatal parasztkatonákat ezek sodorták bele elképzelhetetlen helyzetekbe, nagy, egyetemes kalandokba. Ha úgy tetszik: magába a történelembe. A maguk zárt, hétköznapi világából egyik napról a másikra úgy kerültek át a túlhajszolt élet és a túlhajszolt halál szertelen, tágas világába, mint amikor egy Afrika-mélyi néger a sástetejű kunyhóból minden átmenet nélkül New York felhőkarcolós vadonába sodródik át. A taligák mellől a mozsárágyúk farához kerültek, a barázdákból a nagy lövészárok-rendszerekbe, az istállólámpák csöndes fényköréből a tüzérségi össztüzek világvégi tombolásába. A háború eseményeitől életük minden korábbi tapasztalata átértékelődött és próbán esett át. Más súlyt és más távlatot kapott a bátorság, a gyávaság, a bajtársiasság, az otthon képe, a haza, mást a halál és az önfeláldozás ösztöne. A belső világ kitágulásával életük külső tere is kitágult. Életükben először ismerkedtek meg más népekkel, más országokkal, először láttak tengert, sóbányát, aranybányát, ortodox templomokat, s az ölés mesterségét is kint a fronton kellett megtanulniuk, mert életük feltétele lett ez is. Minden mesélni való, ami a háborúig belefért egy-egy csattanós történetbe, a háború és a hadifogság „nagy eseményei” után már csak tolsztoji formákba fértek volna igazán bele. Hogy ez mennyire így volt, számomra abból derült ki, hogy némelyik történetüket, ha huszadszor mondták is el, halálos csönd támadt körülöttük s ők maguk is majdnem belehaltak az emlékezésbe.

*

Otthon, a házunkban, öt könyv volt mindössze. Első helyen a Biblia állt, a másodikon Petőfi Sándor költeményei, a harmadikon egy Bogár Imréről szóló ponyvaregény, s a végén két kalendárium. És hát ezeket is csak nagyritkán lapozgattuk. Szégyen vagy nem, az olvasásra én valamikor tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem rászokni. Addig szinte csak a történetek változatos közegében forgolódtam. S bevallom, hogy a bolt előtti „kaszinóban” hallott történetekre még ma is elevenebben emlékszem, mint a világhírű regények nagy jeleneteire. Minden történethez egy arc társul ma is. Gesztusok, nevetések és elborulások. Talán nem túlzok, ha megállapítom, hogy a gyerekkoromban hallott történetek legalább annyit alakítottak és csiszoltak rajtam, mint később bizonyos eszmék és magasban járó gondolatok. Átéltem sokszor, hogy mennyire megmámorosítja az embert a vakmerő, tiszta logika, a jégtörő ész, de gyakran még az észnél is jobban magával ragadott egy-egy kiteljesedő, sodró történet, amelyet kétségbeesés, remény, végzetes akarat vagy a szerelem ragadott föl a földről. A történet nemcsak az agyunkat tüzesíti át, de mozgásba hozza egész életünket, a múltunkat, a képzeletünket, egyetlen szippantással kiszívja belőlünk az oxigént, s ott hagyja vergődni a tüdőnket a bordáink között. A gondolat nem mindig vonatkozik ránk, de a szenvedés, a balsors, a részvét mindig. Az igazi történetek mögött én a teljes életet látom: erőteljes folyamatokat, átvirrasztott éveket, árván maradt gyerekkocsit, száműzetést, szobasarkot, ahonnét könnyen előkerül egy-egy Hamlet kezébe illő koponya. Mert Hamvas Bélával együtt én is azt gondolom, hogy az embernek nem környezete van, hanem világa.

Anélkül, hogy rangsort keresnék történetek és értelmezések között, elmondhatom, hogy aránylag sok történelmi tanulmányt, könyvet olvastam el a második világháborúról, a lágerekről, a doni katasztrófánkról, az ötvenhatos forradalomról s mindarról, ami utánuk következett, de ha bármelyik esemény, bármelyik korszak kerül közülük szóba, előszörre sosem az okfejtések jutnak eszembe, hanem egy-egy felejthetetlen történet, amely úgy jellemzi a korszakokat külön-külön is, ahogy Prométheusz vagy Sziszüphosz mítosza a görögség természetét és gondolkodásmódját. Minden eredendő történet egy bonyolult kristályosodási folyamat eredménye. Lét-metafora. Más hasonlattal szólva: olyan nagyító lencse, amely látomássá növeli azt, ami nélküle csupán csak látható volna.

Gondolom, hogy akik a jelenkori irodalom akusztikai terében hallgatják mondataimat, fölényesen vagy szánakozva legyintenek: megint egy irgalmas okoskodó jelentkezik a múltból, egy irodalmi ócskás, aki négykerekű babakocsit ajánl a holdutazáshoz. Történetek? Ugyan, hol vannak ma már ebben a fénytöréses, posztmodern világban?!

A szónoki kérdésre könnyű válaszolnom: amíg ember él a földön, addig mindig lesznek történetek. Mint ahogy most is vannak, csupán a viszonyunk változott meg hozzájuk.

E változás első élményére határozottan emlékszem ma is. A hatvanas évek elején jelent meg magyarul Camus „nagy elbeszélése”: a Bukás. Együltő helyemben úgy olvastam el, mint egy szívet meghajszoló kalandregényt, vad történetet, holott az egész írásban csak egyetlen eseményszerű jelenet villan elénk. Clamence, a „történet hőse” egyik éjszaka a Király-hídon megy át a Szajna fölött. Önfeledt ballagása közben egy fiatal nőt pillant meg a közelben, amint épp áthajol a korláton. Az éjszakai jelenet lehetne idilli is: valaki a sötéten hömpölygő Szajnát csodálja meg, a vízben ringatózó lámpákat és kapálózó árnyakat. S miért ne lehetne ez a valaki egy nő? Clamence megy tovább ártatlanul, de egy másodperccel később csobbanást hall, súlyos, visszhangos csobbanást. Egy test zuhant a folyóba. A hang egyértelmű: a nő öngyilkosságot követett el. Clamence-ban megmoccan az ösztön: vissza kéne fordulnia, hogy segítsen, de gyorsan elfojtja ezt az ösztönt magában. Úgy viselkedik, mint aki nem hallott és nem látott semmit. Amúgy is késő volna már minden igyekezet. Másnap még az újságokat se olvassa el, a halálhírek között nem szeretne rábukkanni az öngyilkos lányról szóló hírre.

Napok múlva azonban beléhasít a felismerés: bűnt követett el. Végzetes és megbocsáthatatlan bűnt. Csupán közönyös és kívülálló akart maradni, pedig valójában ő a cserbenhagyás morálisan, sőt bíróilag is elítélendő bűnét követte el akkor este.

A rádöbbenés órájától kezdve már soha többé nem tudja elviselni magát. Olyan Ádám lesz, akit Éva nélkül űz ki a sors a Paradicsomból. Se nyugta, se reménye, se hazája. Mindenütt csak a lelkifurdalás és az önvád. Ráköszönhet szép holdas este is; Hollandia, mint egyetlen álom, de mindez csak hamis fényűzés, mert a következő pillanatban rengeni kezd egész élete, s megindulnak benne a történetek. Minden, ami erkölcs volt és erkölcstelenség, hitványság, gőg, háborús mámor, képmutatás, hatalom, hétköznapi vagy ünnepi kárhozat. Egyszóval: a huszadik század emberiségének az a világa, amely könyörtelen tapasztalatokból leszűrődve, történetek nélkül is kialakult az egyénben. A reflexeiben, a tudatalattijában, a szörnyűségektől megrongált kultúrájában.

Camus-nek a második világháború után csak erkölcsileg kellett választania, esztétikailag nem. A Pestist, ezt a parabolisztikus regényt ugyanúgy alkalmas formának érezhette, mint a Bukást, a regényesség nélküli regényt, vagy cselekményen alapuló elbeszéléseit. A történettel és a történetnélküliséggel még úgy lehetett, mint a szóbeliséggel és az írásbeliséggel: mindkettőt egyformán az élet és az emberi kultúra nagy ajándékának tartotta, s nem kívánta őket semmilyen rangsorba belegyömöszölni.

A világhelyzet – s ezen belül civilizációs és minden másfajta léthelyzetünk – Camus halála óta alaposan megváltozott. Alaposan? Azt is mondhatnánk, hogy tökéletesen.

Ez a változás nem hagyta érintetlenül a történetet sem. Megszaporodtak körülötte a szigorú paradoxonok s a nehezen követhető értelmezések. Minél több esemény zajlott le és zajlik azóta is a földön, annál kevesebb történet fejlődik ki és érik meg körülöttünk. Ennek egyik oka az, hogy a jóléti társadalmak és diktatórikus társadalmak labirintusában egyaránt elveszítette az ember a sorsát. A végzet sokkal inkább kívülről támadta meg, mint belülről. Ellenállás és erőfeszítés helyett átengedte magát a sodratásnak, a beteges reflexióknak, a mélylélektan bugyrainak. A bugyrokban pedig nincs cselekvés. Legföljebb susogás van és ordibálás, képzelődés és lázbeszéd. Az egyén saját maga ügynöke még a piac világában se lehet, hogyan lehetne akkor a világra ható eszmék világában? Apokaliptikus erejűnek kellene lennie ahhoz, hogy valamit kezdeményezhessen és véghez is vihessen. De kiben van ilyen erő? Senkiben. Dehát ha volna is, olyan személytelen erőkkel kellene szembeszállnia, amelyek életen túli erőként képesek befolyásolni minden történést.

Elég, ha a rengeteg folyamatból csak egyet említek. Napról napra tapasztalhatjuk, hogy elkezd valami mocorogni, fesleni a szemünk előtt. Néha már sisteregni is. Mielőtt azonban kiderülne róla, hogy mivé válhatna, nagyon gyorsan hír lesz belőle, közhír, világhír, tiszavirág-életű információ. Ettől máris elveszíti eredetiségét és távlatát. Megindul a spekuláció, és a nyilvánosság habzó perverzitásában előbb megszületik a tanulság, a végeredmény, mint ahogy a történet befejeződne. No, de meddig marad életben egy-egy ilyen tanulság? Addig, amíg nem jelenik meg egy újabb. Mert a verseny törvénye az, hogy az érdekesebb dolgot azonnal félrelöki a még érdekesebb, a még izgalmasabb, a rosszat a még rosszabb. Emiatt egyetlen történetnek sincs meg a saját ideje arra, hogy lezajlódjék. Ady a huszadik század elején még úgy fogalmazott, hogy minden egész eltörött, nekünk már azt a tényt kell megállapítanunk, hogy a látható világban semmiből se jöhet létre olyan valami, ami egész.

Az úgynevezett posztmodern irodalom, a mai idők „realista irodalma” elfogadta ezt a széthullást, és sok-sok leleménnyel, bohóci zsenialitással, beöltözve és kivetkőzve, zsibvásárokat és poklokat járó nyelvvel megpróbálja ábrázolni. Az eredmény többnyire inkább irodalmi tűzijáték, mint irodalom. Megrendülés vagy megvilágosodás helyett a reflexiók „története”.

Ha az elmúlt tíz évben folyamatosan benne éltem volna az irodalomban, bátran mondanék ítéletet is, így azonban csak dörmögök és zsörtölődöm magamban. Keresem annak az ellentmondásnak a föloldását, hogy amíg a komoly irodalom azon rágódik: van-e történet korunkban vagy már végképp kifakult-e, a maguk törvénye szerint élő tömegek száz kilométer hosszúságú filmtörténeteket is végignéznek, mindennapos odaadással. Százötven részes amerikai sorozatot, nyolcvan részes mexikóit vagy brazilt, még akkor is, ha ezeknek a filmeknek egyetlen kockáján sem ismernek magukra. Nem is beszélve most a krimikről, amelyek kiszámított, hamis, lélektani kitalációk, matematikai dramaturgiával fölépített kutyulékok.

Kaphat-e a sorstól gótikusabb szamárfület az irodalom, mint amikor azt kell tudomásul vennie, hogy a kortárs-emberiség hamis történeteket bámul egy olyan korban, amelyben lassan száz éve Szophoklészhez, Dantéhoz, Shakespeare-hez és Madách-hoz méltó, igaz történetek sokasága zajlott le, elképzelhetetlen mennyiségben. Bosznia, Koszovó, Belgrád, Izrael és Palesztin-területek legutóbbi eseményei csak apró villanások azokhoz a nagy történetekhez viszonyítva, amelyeket a század világháborúi, forradalmai, diktatúrái, haláltáborai, gonosz kényelme s véres üzleti harcai fölhalmoztak.

A föntebb már megidézett Camus A hódítás című kis esszéjében arról ír, hogy mindig eljön az idő, amikor választani kell szemlélődés és cselekvés között. Ó, boldog idők, mikor még voltak ilyen klasszikus tiszta helyzetek! Nekünk ez már nem adatott meg. Mi, ha választunk, együtt választhatjuk csak mind a kettőt. Ki tudja, hogy túl divatokon és esztétikákon, nem ettől a feszültségtől válik-e újra eseménnyé maga az irodalom is?

Köznapi szavak az irodalomról

Nietzsche, akit gyerekkorában, szelídsége és lelki magatartása miatt „kis lelkésznek” neveztek, filozófusi pályája csúcsán kijelentette, hogy az Isten halott. Nemcsak lenyűgöző eretnekség, de hatalmas lelkierő is kellett ennek a mondatnak a kimondásához. Egy működő Vezúv ereje.

Ha az európai logika útját követjük, e korszakos kijelentés után el kellett volna kezdődnie a kereszténység haldoklásának.

De nem kezdődött el! Régi válságokat újabbak követhettek, de a haláltusa utolsó, nagy rohama elmaradt.

Ma már világosan látjuk, hogy ennek így kellett történnie. Hogyan is történhetett volna másként, hiszen ami mögött több ezer éves történet, hit, vértanúság, szenvedés és világot mozgató kultúra halmozódott föl, máról-holnapra nem semmisülhet meg csak úgy egyszerűen.

Jegyzetem természetesen nem eszmetörténeti vagy vallástörténeti megjegyzés. Inkább példát szolgáltató hasonlat az irodalomhoz. Manapság sok-sok Nietzsche bejelentette, hogy az irodalom is halott. Bejelentésüket számtalan baljós tünet már-már igazolja. De gondolom: az irodalom mögött fölhalmozódott néhány ezer év ugyanolyan erős abroncs és támasz marad, mint ami a kereszténységet tovább élteti.

*

Az irodalom múltja tele van olyan drámaíróval, költővel, prózaíróval és katartikus hatású esszéíróval, akik műfajuk konok parancsait követve, fejjel mentek a falnak. Szophoklésztől Dantén, Villonon, Petőfin, Dosztojevszkijen át Adyig s még tovább hosszú a névsor. Fölsorolhatatlanul hosszú. Ma, sajnos, nincsenek színen ilyenek. Elgyávultunk? Összezavarodtunk a világ zavarától? Vagy már csak papírfalaknak merünk nekirohanni? Máté evangélistát hallom fölsóhajtani a mélyből: „Jaj néktek, képmutató írástudók!”

*

Az irodalomnak – ha egyáltalán lehet ilyen elnagyoltan és tapintatlanul fogalmazni – ma nincs semmiféle megkülönböztethető öntudata vagy önérzete. Ami van, az csak amolyan, szalonhagyományokat folytató öntudat.

Az életet az uralma alatt tartó politikának bezzeg van! Hangos és gátlástalan.

Érdemes volna kinyomozni egyszer, hogy korunkban s ezen belül is a mi újsütetű demokráciánkban milyen összefüggés lehet a két jelenség között.

*

A nagy költőkhöz hasonlóan, az Újszövetség Krisztusa is az ember belső világát tartotta a legfontosabb tartománynak. Azt, ami rejtett, ami láthatatlan, ahol minden eldől boldogság közben és megszégyenítés közben, az irgalom óráján, vagy amikor az ember a saját igazságainak az alagsorában kaparja a falat.

Korunk szinte tüntetően eltávolodott ettől a fölfogástól. Nem a belső világ vonzza, nem a mélyben működő erők, hanem a felszín. A látványosság. Kint van minden az utcán. Kint van minden a kirakatokban: a templom ablakában és az áruházakéban is. A képes újságok oldalain váltogatva láthatjuk a szentek papucsát és a pornográfia paradicsomi látnivalóit. Az sincs már takarásban, ami legközelebb volt mindig a születés misztériumában. Nem elégszünk meg azzal, hogy a nevető vagy a sikoltó szájat lássuk, mi le akarunk látni a torokba, mint a gégeorvos.

A napi látványosságok csődületében egyre gyakrabban Rilke jut eszembe, aki nem volt se harcias költő, se próféta, de aki megsejtve civilizációnk jövőjét, új föladatot tűzött ki a művészek és köztük a modern költők elé is: a túlságosan látható világot próbálják meg újra láthatatlanabbá tenni, hogy közelebb kerüljenek a léthez, a valósághoz.

*

Szerencsétlenségemre nagy álmodó vagyok. Alig múlik el egy-egy éjszaka, hogy ne keveredjek bele képtelenebbnél képtelenebb kalandokba. Tegnap például azt álmodtam, hogy egy elhagyott házban szállásoltak el amerikai barátaim. A ház hosszú volt, ijesztően hosszú, de végig lehetett látni a szobákon. A végében egyszer csak fehér gomolygás támad. Füst vagy gőz? Nem tudom. Csak látom, hogy veszedelmesen közeledik. Valahonnan előkeveredik egy régi lányismerősöm, fürdőruhában. A gomolygás odaér hozzá, és sisteregve megfagy körülötte minden. „– A németek új fegyvere” – mondja közönyösen a lány. „– Mínusz nyolc fokra lehűtik az életet.” Fölugrom a székből, és egy gyönyörű csillár ereszkedik elém a mennyezetről. Csupa jégcsap és csupa zúzmara. A lány sehol, s erre fölébredek.

Néhány napja pedig otthon voltam Zámolyon. Nekem kellett vizet húznom horogra akasztott vödörrel a kútból. Belenézek a kútba, átlátszó tiszta a vize. Lelátok az aljáig. És amit még nem láttam soha, az alján a selymes iszapban giliszták mozognak. Van köztük egy hosszú piros is. Valamilyen külföldiek zsibongtak nálunk és én rettenetesen szégyelltem, hogy ilyen kútból itathatom meg őket.

Az ember álmai nem tartoznak senkire. Én se emlegetném őket, ha nem volna mögöttük egy-két figyelemre méltó tanulság. Ezúttal csak a legfontosabbat említem meg. Az álmaimat szépen be tudnám sorolni a huszadik század művészeti – festői és irodalmi – izmusai közé. Vannak közöttük szürrealisták, dadaisták, abszurdok, de absztraktok nincsenek. Pontosabb volnék, ha nonfiguratív formát említenék. Bosch, Dali, Chirico igen, de Kandinszkij, Malevics soha, még akkor sem, ha a tiszta absztrakciót, magyarázatok révén, a nagy realisztikával is össze tudják kötni. Sőt, az eszemmel magam is össze tudom, miközben azt is tudom, hogy a korunkra rátelepülő absztrahálásban a világtól, a létezéstől való eltávolodás bizonyságai is ott vannak. A vakmerőség mellett a hősies elidegenedés.

*

„Az imádság ott kezdődik, ahol a tények véget érnek. Ahogy a művész munkája is.” Ezt a gondolkodó Pilinszky írja. Szerzetesi esztétikáját azzal egészíti ki, hogy az igazi misztikusok valójában hiperrealisták. Nem elszakadni kívánnak sose a valóságtól, hanem ellenkezőleg: visszatalálni annak forró magjába, centrumába.

Ennél időszerűbbet aligha mondhatna bárki.

Az ötödik fal

Ha Kosztolányi Dezső a hazáról, a haza iránti nagy és tartós szenvedélyéről ír egy olyan tekintélyes és vaskos könyvet, mint amilyet anyanyelvünkről írt, bizonyos vagyok abban, hogy Petőfi, Ady, József Attila, Illyés mellett ő volna most egyik leggyakrabban emlegetett hősünk, elődünk, csokornyakkendős apostolunk. A Petőfi-szobrokon kívül az ő szobrai körül is találkoznánk minden évben, ősszel vagy tavasszal, születésnapján vagy valamilyen történelmi évfordulón, s fölemlegetnénk érdemeit, idéznénk tőle verset, gyémántos prózát, közmondásokkal egyenértékű bölcsességeket és szülővárosát, a többszörösen meghasonlott Szabadkát ugyanolyan áhítattal emlegetnénk, mint Kiskőröst, Szalontát, Érmindszentet.

De mivelhogy komoly terjedelmű és természetű könyvet nem a hazáról írt, hanem az anyanyelvről, elismerésből mindmáig csupán másodosztályú elismerés jut neki, mintha a szülőföld pora, szilánkja, hantja, mozdíthatatlan köve és történelme eleve magasabb rendű érték volna, mint az a szellem, amely az anyanyelvben testesült meg. „Szívet cserél, ki hazát cserél” – vésődött belénk már gyerekkorunkban ez a félelmetes, ez a fenyegetésnek is beillő mondat a föntiek igazolásául. De a hasonló, szigorú mondatokon túl szinte egész irodalmunk hangszínét, hanghordozását is ez a nagy többség által elfogadott hagyomány súlyosítja el. Gondoljunk csak a Szózat összefoglaló soraira:

A tragédiák végkifejletét ismerő Vörösmarty képzeletét megérinti a magyar romantika leglesújtóbb látomása: a jóslatos síré, amelyben haza és nemzet süllyed el, s amelyet majd népek vesznek körül, az azonban még futólag sem rémlik föl előtte, hogy a nagyszerű, a pompás, a titáni vég helyett kisszerűbb és kínosabb félhalál is eljöhet: a haza és a nemzet mértéken túli megcsonkítása; kaszabolás és darabolás, tájak szétfűrészelése elevenen a történelem fűrészbakján. Hogyan is juthatott volna ilyesmi eszébe? A romantika szellemétől és szemléletétől az ilyen nyeszetelős, hétköznapi látomások idegenek voltak. A herderi jóslat is magasabb övezetekben keringett. De az elbukott szabadságharc és a ’67-es kiegyezés után s még inkább az első világháború előszelében az elvont, vörösmartys rémálom egyre részletesebb és egyre pontosíthatóbb rémvalósággá kezdett átalakulni. A nemzethalál színpadias ismételgetése helyett Ady Endre már egy 1912-ben írt cikkében ilyen tárgyszerűen jajdul föl: mi lesz, ha Erdélyt elveszik?

Alig telt el nyolc év, s megalapozott félelme a trianoni döntéssel bekövetkezett. S ráadásul nemcsak Erdély és a Partium veszett el, hanem köröskörül a többi „hazatöredék” is. A Felvidék Kárpátaljával, továbbá a Délvidék, sőt, a történelem fintoraként az Őrvidék is. Vörösmartys sírt ugyan nem ásott senki, temetés se volt, búcsúztató szertartás se, a győzteseknek küldött nagyvonalú, adys üzenetre pedig fütyültek a győzők. A neve szerinti Nagy-Magyarország, amely talán sose létezett igazán, hacsak tartós ábrándként és rövid tüneményként nem, véglegesen szétesett körülöttünk, s emléke valóságos fájdalomként kezdett el vándorolni idegeinkben.

Ettől a sokkoltató, lelki sérüléstől egész világunk és gondolkodásunk megváltozott. A magyar történelem alapvető létkérdései nemhogy megoldódtak volna, de a négy előző évszázadunk semmivé foszló erőfeszítéseivel és szégyenével megterhelve még jobban elsúlyosodtak. Trianon közvetlenül Mohácsot visszhangozta, és nem csupán metaforikusan, hanem tételesen is, leltározható aprólékonysággal. A visszaverődő visszhangnak azonban csak az első fele hangzott tisztán és kivehetően, a további hullámai már csak elmosódó hallucinációként érkeztek hozzánk. Igazi közegük ezeknek az elmosódó sejtéseknek és hallucinációknak az ösztönök világa lett, a közös, nemzeti mélylélektané. Éppen ezért a politika, a trianoni döntés után, nem tehetett egyebet, mint hogy meghirdette a revíziót: a mindent vissza eszméjét. A vergődő, a meghasonlással küzdő szellem természetesen nem szűkíthette le föladatát erre az egyetlen, kihegyezett célra. Ha leszűkíti, önmagát árulja el.

Bármikor Kosztolányi-kötetet emelek le a polcról, mindig az jut eszembe, hogy ennek a Trianon utáni gyötrelmes, mélylélektani katasztrófának ő volt az egyik „legsikeresebb”, hol álarcot viselő, hol álarc nélkül járó főszereplője, sőt, a túlzás kockázatától sem riadva vissza, egyik legnagyobb fordulatot előidéző túlélője. Szabadkai lévén, kezdetben ő is csak a revízió lehetőségét látja. Az égrekiáltó igazságtalanság kimondása után a minket igazoló igazság érvényesítését mindenáron. Ezért vállalja el a Vérző Magyarország című antológia szerkesztését, amelyben együtt jelenteti meg Babits Mihályt és Apponyi Albertet, Karinthy Frigyest és gróf Andrássy Gyulát, Jászai Marit, Herczeg Ferencet, Krúdy Gyulát, Tormay Cecilt, Tóth Árpádot, Rákosi Jenőt, Lyka Károlyt, Szabó Dezsőt és másokat, s a könyv előszavát a kormányzó Horthy Miklós írja.

A veszteség és a fájdalom nagysága tökéletesen indokolja ezt a föltételek és árnyalatok nélküli, nemzeti összefogást. De hamarosan kiderül, hogy a vér, a gyász, a koronával röpködő angyalok mozgósítása nem sokat ér, miként az összekaszabolt igazság emlegetése sem. Mindez a régi sirámok folytatása.

Kosztolányiban – nyilván mert hajlamai is ebbe az irányba lökték – elég hamar megkondul a figyelmeztető harang, hogy magasztos, lázas, fegyvertelen honfibúval tele van a hazai padlás, és Európában pedig már nem is tudják, hogy mi az a honfibú. A trianoni tragédiát átélők közül talán ő von le legelőször meghökkentő, már-már eretnek tanulságokat. Másokat megelőzve arról győzi meg magát, hogy az a magatartás és gondolkodásmód, amely az egyik csatatéren elveszített minket, a másikon nem segíthet hozzá a győzelemhez. Ha pedig ez a helyzet, keressünk új megoldásokat és új módszereket. Legjobb, ha épp a fordítottját annak, amit eddig tartottunk fontosnak. A hangzatos helyett a csöndeset; a zászlós, forradalmas fölvonulások helyett a magányos gépírókisasszony arcán átfutó pírt, amely egyetlen emberi lény forradalmáról adhat hírt. Nem véletlen, hogy Németh László, aki a húszas években, fiatalon, máig maradandó tanulmányt írt a Nyugat-nemzedék nagyjairól: Adyról, Babitsról, Móriczról, Osvátról, Tóth Árpádról – s természetesen Kosztolányiról. A róla szóló esszéjét ezekkel az érdeklődést fölcsigázó mondatokkal kezdi: „Kosztolányinak nem az a fontos, ami neked. Elolvasod az újságodat, s vigyázol rá, hogy a világ »fontos« dolgait el ne szalaszd. Számon tartod a forradalmakat és békekötéseket, tájékozódsz a carta del lavoro felől, s tudod az egyfolytában-repülés világrekordját. Kosztolányit a te »fontos« dolgod nem érdekli, sőt, mintha programszerűen csak a »nem fontos« dolgok érdekelnék. Az utcagyerekeknek zöld a körmük, a pincérlány alig lépett a terembe, s már minden orcája ráncát egy kecses, köteles és mégis önkéntes mosolyba szalajtotta… Te a hindu mozgalomról beszélsz, s ő váratlanul azt kérdi: mikor jött arra a gondolatra, hogy szakállt növeszt…”

Bírálatával Németh László mégsem a különcök közé sorolja Kosztolányit, hanem a kivételesek közé. Megírja róla, hogy a múltban jól körülhatárolható magyar géniusz színképéből az övét, korlátozott képzelőerőnk miatt, bizonyára kihagytuk volna, hiszen az ő színeire egyáltalán nem voltunk fölkészülve. Elemzésében még azt is megemlíti Németh László, hogy Babitson kívül senki se jött ilyen elődtelenül és váratlanul az irodalomba.

Mindez így volt igaz, pontosabban így érződhetett igaznak a maga idejében. Ezt az igazságot dúcolta körül minden oldalról Kosztolányi alkata, műveltsége, származása, környezete, beleértve ebbe a környezetbe a századforduló utáni Budapest és Bécs légkörét, Freudot, Rilkét, Thomas Mannt, Georgét, de ez a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti igazság az azóta eltelt időben sokat árnyalódott. Lényege természetesen nem változott, de szerepét a körülötte történő események alaposan megváltoztatták.

Keressünk néhány ilyen sorsdöntő és változtató pillanatot.

Az elsőért, azt hiszem, Adyig kell hátrálnunk. Ugyanis Kosztolányi első nagy formátumú kritikusa Ady volt. Első kötetéről a Négy fal közöttről ő ír, a megjelenése után hamarosan irodalomtörténeti jelentőségű kritikát. Terjedelemben is és mélységben is egyaránt. De ez az írása is, mint annyi más írása, a kegyosztásban és az ítélkezésben is fejedelmi. Azt közli benne parádésan, hogy Kosztolányi abszolút költő, akire egyenesen az irodalomnak van szüksége. „Emberi dokumentumokat nem kínál ő, mert nem kínálhat. Valami félelmetesen új egyéniségnek gyilkos tolakodásával sem keseríti ő el a jámbor lelkeket. Ő művész, ő költő, ő író…” Ady véglegesített véleménye szerint: irodalmi író.

Más országokban ez előkelő, szellemi rangot jelent, de Magyarországon fölér a becsületsértéssel. Akiről ilyesmit állítanak, az nincs benne a fősodorban, a történelem áramában. Más szóval: közönséges mellékszereplő, akitől idegen saját közössége, idegen ennek a közösségnek a múltja, szenvedése, erőfeszítése, sőt a teljes nyíltság szavaival szólva: az ilyen személy nem igazi hazafi, inkább csak imbolygó holdfény-ember, s ha netán közben lángész is, sose kaphat helyet a Balassik, a Zrínyik, a Berzsenyik, a Vörösmartyk, a Petőfik apostoli társaságában. Hogyan is kaphatna, amikor ezernyi apró elszólás, adalék bizonyítja, hogy az ilyen lényeknek több közük van a kiömlött rózsavízhez, mint a hazáért kiömlő, rengeteg vérhez.

Forró és hideg zuhany egymás után. Fejedelmi kenet a szívtájékra s ugyanakkor fejedelmi horogütések az állra. Egy ilyen „beavatási szertartás” után rövid idő múlva megjelenhettek volna a mélylélektan mesterei, akik elkezdik elemezni az utólagos hatást. Ha sokat nem is, annyit mindenképpen a felszínre hozhattak volna a következményekből, hogy Ady véleménye Kosztolányi mélytudatában ért igazán célba, lent, a maga előtt is ismeretlen vagy eltitkolt ösztönök világában, és egész írói pályáját befolyásolta. Ha, mondjuk, Hatvany Lajos, Ignotus, Schöpflin Aladár, Gellért Oszkár vagy Rákosi Jenő írt volna róla hasonlót, előbb-utóbb kiheveri, de hogy az új magyar irodalom első számú embere, a messiásként viselkedő és ítélkező Ady írt, sose heverte ki. Hiába rejtegette s hiába alakította át sérelmeit részvétté vagy könnyed gesztusokká, a lelke mélyén ott hevert továbbra is a nagy magasságokból becsapódó és mély sebet ütő meteorszilánk. Azt hiszem, rossz nyomon indulnánk mi is, mint sokan eddig, ha az Ady trónfosztásának is fölfogható 1929-es Toll-beli bírálatát, vulkánként kitörő késői válasznak értelmeznénk a korábbi kritikára. Kosztolányi nem ezt az egyetlen írását szánta válasznak, hanem egész életművét: a regényeit, verseit, tanulmányait, rövid, villogó, utánozhatatlan jegyzeteit és filozófiáját.

Különös képzettársításként az embernek Petőfi jut eszébe, aki diákkorában, hajlamait követve, magánlázadásra készül: el akar szökni a városba érkezett színészekkel. A tanítója megtudja ezt a szándékát, s az indulás napján bezárja a lázadásra készülő fiút a szobájába. Hiába tombol, könyörög, durgat a szerencsétlen, addig nem jöhet onnan ki, amíg a színésztársaság nem jutott túl a hetedik határon. Első esküm című versében írja meg, 1847-ben, ezt a kamaszkori élményét. A versből, mint tudjuk, az derül ki: nem az fájt Petőfinek, hogy nem lehetett színész, hanem az, hogy szabadságában korlátozták és hogy hajlamai elé odaálltak. Ekkor esküszik meg, hogy életének egyetlen célja lesz: a zsarnokság ellen küzdeni.

Ahogy az időleges sérelem Petőfiben a későbbi tökéletesedést segítette elő, az erkölcsi nagyság kiteljesedését, valami hasonló történhetett Kosztolányival is. Ha nem íródik meg az Ady-kritika, akkor a Négy fal között és A szegény kisgyermek panaszai költője, a saját törvényeit követve, citromsárga cipőben megy-megy előre a maga választotta úton a l’art pour l’art világa felé, bús délutánok és nagy, fehér nők társaságában. Megy simán, akadálytalanul, de Ady kritikája elibe állt. A „négy fal” mellé egy ötödiket is fölhúzott előtte. Ez a fal lett később az ő mitologikus fala, titkos, takargatott komplexusa, amelyet újra és újra át kellett törnie vagy amelyen valahogy át kellett másznia.

Tagadhatatlan, hogy Kosztolányi rögtön az elején külön utat és külön csillagot választ. Kitüntetett égtája: Európa, ahol az elsők között bukkan rá olyan kortárs költőkre, mint amilyen Emile Verhaeren, Laforgue, Rilke, George, Francis Jammes, Verlaine és Valéry. Egyszóval: a modernekre, akiket elsők között fordít s finoman utánoz. Tőlük azonban nemcsak színeket, hangulatokat s metafizikai szenzációkat kölcsönöz, nemcsak földi fényeken átszűrt tárgyilagosságot, de új távlatokat nyitó esztétikai elveket is. Kezdetben természetesen mindezt csak önigazolásul, hetykén, a műveltség és az impresszionisztikus szabadság magánkatonájaként, később viszont már az egész irodalom megváltására gondolva. Pályáját összegezve így ír 1935-ben önmagáról: „Bevallom harmadszor, hogy hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen. Annak idején ezzel jelentkeztem. Akkor ellenzék voltam. Egy hazafiaskodó szólamokat hangoztató közönség azt követelte, hogy »valljak színt«. Azt feleltem, hogy magyar vagyok, magyarul írok, s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetek népemnek. Verseim mellé nem voltam hajlandó erkölcsi bizonyítványt is mellékelni.” Ugyanebben az írásában olvashatjuk az alábbi mondatokat is: „Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy, hogy ez az érdek milyen és mekkora. Egy kis vállalat szolgája éppúgy szolga, mint egy nagy vállalat szolgája.”

Nem kell harmadik vagy negyedik fül ahhoz, hogy ezekből a vallomás-töredékekből ne csak a másoktól kölcsönzött elvet halljuk meg kiszűrődni: a szélsőséges és konok esztétikai elvet, hanem a sérelmekből táplálkozó lázadást is. Azt a fajta vak dühöt, amely kényszer-kihallgatásokon szokta magával ragadni az embert, amikor tehetetlenségében egyszer csak az igen helyett azt mondja, hogy nem, és a nem helyett azt, hogy igen.

Hogy miért érzem fontosnak bolygatni ezt a mélylélektani dacállapotot? Egyrészt azért, mert ahogy már utaltam rá – Kosztolányi l’art pour l’art-os nézetei nem eredetiek, hiszen már Baudelaire is kijelenti, hogy a költészet tárgya nem az ilyen vagy olyan igazság, nem az ilyen vagy olyan erkölcs, hanem önmaga. Másrészt azért, mert az élők és a holtak között se igen lehet olyan valakit találni, aki Kosztolányinál jobban tudja, hogy a magyar irodalom századok óta a küzdelem, a haláltusa, a vakmerő remények irodalma, az égre tekintésé és az égre kiáltásé, hisz ennek az irodalomnak a születése teljesen egybeesik a nagy magyar romlás kezdetével: Moháccsal. Elég csak beleolvasnunk Balassiról írt, 1931-es tanulmányába: „A mi helyzetünk még bonyolultabb volt, mint más népeké. Magyarországot a mohácsi vész után három részre hasították. Keleten volt az erdélyi fejedelemség, középütt a török vilajetek félholdas zászlói lengedeztek, nyugaton pedig a »magyar királyság« terült el, melyet osztrák császárok igazgattak önkényesen mint tartományt. Elképzelni is fájdalmas, hová húzhatott annak a szíve, aki igazán magyar volt, hiszen választania alig lehetett a sok rossz közül. Ezt a középkorból alig kilábalt embert mindenesetre irtózattal töltötte el az istentelen pogány, aki szemében maga az ördög volt, a sátán földi megtestesülése. De ha a végvári vitéz betört a török területre, s ott rabolt, gyilkolt, falvakat pörkölt, csak tulajdon országát pusztította, csak tulajdon testvéreit hóhérolta. Növelte a zűrzavart, hogy mind a három országrészen farkasszemet néztek a keresztény felekezetek, katolikusok, reformátusok, lutheránusok, unitáriusok, akik mint árnyalatok és féltestvérek jobban gyűlölték egymást, mint a törököt…” Nem idézem a szövegét tovább. Aki ilyen pontosan látja nemzete léthelyzetét, elhatalmasodott nyomorúságát s ezzel párhuzamosan a magyar nyelvű irodalom megszületésének a körülményeit, ahhoz teljesen méltatlanok a közéleti irodalom ellenes kirohanások. Ilyesféle fordított reflex működését érzi az ember a háttérben, mintha egy tömegszerencsétlenség színhelyén elkezdene valaki ibolyát szedni, s hideg lélekkel rugdosná arrébb a szanaszét heverő holtak kézitáskáját, kalapját.

Ezek a Kosztolányi ellen fölhozott érvek csak akkor veszítik el értelmüket, ha nem a szokásos ésszerűség és a lecsupaszított logika útját járva akarjuk megfejteni a titkokat, hanem ha átlépve az ok-okozati folyamatok rendszerét, új kiindulásokat keresünk. Az olyan nagy sorsfordítókat és változtatókat, mint amilyen például Luther volt, nem akkor értjük meg igazán, amikor indokolható haraggal támadja szentegyházát, egyháza fényűzését, papjait, romlottságát, hanem amikor kilép belőle. Amikor mást is akar, mint elszakadni tőle.

Kosztolányi persze nem kilépni, ellenkezőleg: beljebb akar lépni az irodalomba. Be a legbelsőbb körbe, a tiszta lángok udvarába, ahol nincs salak, szennyezett anyag, olvaszthatatlan érc. A beljebb lépéshez, természetesen, ugyanolyan többleterő kell, mint a kilépéshez. S ezt Kosztolányi is tudja. Azt állítják őróla, hogy irodalmi író? Mi más volna? Tetőtől talpig az! Csakazértis az! A haja gyökeréig! És azt is állították róla, hogy nem teljesen eredeti, hiszen költői eszközeiben és anyagában sok a behozatali „miegymás”? Lehet! Kosztolányi mindezt könnyedén, mosolyogva lenyeli, oda se figyel a bántalmakra, de lelke mélyén annál makacsabbul készül bebizonyítani: az ő eredetisége az lesz, hogy a hagyományos esztétikával szemben vagy mellette egy egészen új esztétikát gyökereztet meg irodalmunkban. S ha törik, ha szakad, megcsinálja! Kosztolányi magában hordja Eötvös József két sorát: Kit nem hevít korának érzeménye / Szakítsa ketté lantja húrjait. Ismeri Petőfi égig csapkodó, célzatos versét: A XIX. század költőit. Ugyanígy Ady minden sorát, amely a föntiek szellemében született: A magyar Messiásokat, a Fölszállott a pávát, a Hunn új legendát, A muszáj-Herkulest és a többieket. De mintha nem ismerné. És amikor Ady azt mondja rólunk, magyarokról, hogy Nekünk Mohács kell, Kosztolányi, fülében forró ólommal azt bizonygatja, hogy nekünk nem Mohács kell, hanem irodalom kell! Művek, művek s másfélék, mint amelyek eddig kellettek. Költők – teszi hozzá –, szeressetek belé az élet kis dolgaiba, azok az igazán nagyok! Egy leölt bika szempilláján egyetlen akáclevél – az a szívszorító! Vagy egy váratlanul talált karikagyűrű a hullaházban és így tovább.

Az eredetiség meghonosításához azonban nemcsak művek kellenek, de eligazító tételek is, amelyek leginkább a vakbuzgó vallások tételeire hasonlítanak. Például az effélék is:

Ha valamiféle hazai előzményét keresnénk Kosztolányi szándékának, egyedül talán a múlt század hetvenes éveiben kirobbant vitát említhetnénk: a nemzeti költészet és a kozmopolita költészet elsődlegességéről, illetve másodlagosságáról szóló irodalmi csetepatét. Két vers is őrzi ennek a vitának az emlékét: Aranyé a kozmopolita költészetről és Reviczky Gyula versválasza Aranynak. Ebben az utóbbiban tagadhatatlanul megvillan valamifajta tisztelettudó eretnekség. Megkérdőjelezése annak, ami eddig szent és sérthetetlen volt az irodalmunkban:

Reviczky jófiús izgágaságához viszonyítva Kosztolányi eltökéltsége egy fölfegyverkezett forradalmáré (majdnem azt mondtam, hogy anarchistáé). Neki nemcsak véleménye van, de ítélete is, akár az Istennek, akár egy bírónak. Sőt, az ítéletei alátámasztásául egy szigorúan megszerkesztett kátéja, amely a megváltásra váró irodalom előfeltételeit tartalmazza. Mosolygás közben is a lélek mélyén izzó rögeszmét.

Ennek a Kosztolányi-káténak egyik fő fejezete a homo moralis és a homo aesteticus föloldhatatlan ellentétéről szóló rész. Emlékezet frissítésül hadd idézzek néhány mondatot belőle. „A homo moralis szigorú. A homo moralis kegyetlen önmagához és másokhoz… A homo moralis az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy adjuk oda kabátunkat másoknak, aztán ugyancsak az erkölcs nevében arra…, hogy húzzuk le másokról a kabátot. A homo moralis mindig háborúkat indít, forradalmakat szervez, máglyákat gyújt, akasztat, önsanyargatásra, állati robotmunkára kényszerít milliókat, egy szebb jövő ígéretével, melyet még sose váltott be. A homo moralis önmagát és másokat áltatva mindig tökéletes boldogságot ígér, de ezt mindig csak egy távolabbi időpontban, akkor, ha majd meghalunk – a túlvilágon –, vagy akkor, ha legyőzzük ellenségünket – a háború után –, vagy akkor, ha majd a gazdasági élet végképp rendeződik – öt év múlva vagy ötezer év múlva.”

Hogy Kosztolányit, a tüneményes látszatok ellenére, milyen rejtett lélekmélyi erők befolyásolták s vitték a célja felé, sehol se „leplezhető” le olyan egyértelműen, mint ebben a megszakított eszmefuttatásban. Amit a homo moralisról mond, azt a politizáló, a közéleti, a prófétáskodó íróról is mondja. Annyira le akarja győzni az ilyen alkatú személyt, hogy érvelése közben még a logikát is „legyőzi”. Egészen pontosan: kikerüli. Ő a korszak egyik legműveltebb és legokosabb író-gondolkodója, igaza érdekében egyszerűen faképnél hagyja az eszét. Bizonyíték helyett inkább túloz. Túloz, meghökkent, mint egy regényhős. A föntebb félbehagyott okfejtésében váratlanul azt állítja, hogy a homo moralis ellentéte nem a homo immoralis, ami a józan értelem szerint logikus volna, nem, mivel a létharcban lehetetlen eldönteni, ki az erkölcsös és ki az erkölcstelen. Szerinte a homo moralis ellentéte és ellenképe, gyökeres tagadása a homo aesteticus, az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat, melyet semmiféle lángelme nem különböztethet meg, csak szépet és rútat… az, aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra …az, aki nem áll sem jobb oldalon, a bégető, fehér bárányok között, se bal oldalon, az ordító, fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól, a csordától, mindig egyedül… az, aki már megváltotta magát mindenekelőtt a világmegváltóktól…

Aki most, hatvanhat év után végigolvassa ezt a kétszer ilyen hosszú és a magyar irodalomban egyedülálló monológot, nemcsak beleizzad a sodró, engesztelhetetlen szövegbe, de az is eszébe jut, hogyha irodalmunk jellegét, alaptermészetét, jeremiási elkötelezettségét a sors, a bűntudat, a történelem kényszerítette ránk, ahhoz, hogy bármit változtassunk is alkatán, s bármilyen új föladatok vállalására ösztönözzük, ugyanolyan erőket kell mozgósítanunk, mint amilyenek eddig formálták.

Voltak, akik Kosztolányi könnyedséggel párosuló erőfeszítéseiben nem ezt az erőt látták. Legtöbben önzést láttak, reklámot, önigazoló pózt, Ady hódító gesztusaival vetekedőt, amelynek egyetlen célja az volt, hogy egyszemélyes esztétikáját igazolja. Utólag még Németh László is állít ilyesmit. Ezt mondja róla: „Műveinek közvetlen hatása nemigen volt, s valószínűleg nem is lesz – elvei leválasztva róla használhatatlanok.”

Ez a jóslat, szerencsére, elfüstölgött. Ha nem is épp harsányan, de azért jó érzéssel elmondhatjuk, hogy Kosztolányi eget-földet megmozgató fanatizmusa nem volt hiábavaló. Ellenkezőleg: a túlzásaival érte el célját. Amit a kortársai közül többen is erőltetettnek, léhának, estikornélos agyrémnek ítéltek, az idők folyamán észrevétlenül szétszivárgott az irodalomban, írók és kritikusok mélytudatában s új hajlamokat ébresztett. A költőket, a prózaírókat és a drámaírókat mindig foglalkoztatta saját műfajuk teljesítőképessége, gondja, korlátja, folyamatosan változó természete. De a máig élő jelentős íróink között Kosztolányi az egyedüli – beleértve még Kazinczyt is –, akit az egész irodalom sorsa és jövője izgatott. Már-már filozófiai értelemben.

Talán, ha nem irodalmi írónak „születik”, s nem marad annak haláláig, valószínű, hogy a hatása se lehetett volna olyan észrevétlenül nagy és eleven az irodalomra.

A többféle hatás közül hadd emeljek ki egyet: az anyanyelv révén érvényesülő hatását. Ki gondolta volna valaha, hogy amit három évtizeden át az irodalom árbocához odakötözve anyanyelvünkről összeírt, akár elemzést, akár ódát, akár káromkodással fölpántlikázott védőbeszédet, egyszer ugyanolyan fontos és kikerülhetetlen lesz a magyarul beszélők közösségének, mint amit Zrínyi írt a Török áfiumban, Kölcsey a Himnuszban, Petőfi a szabadságról és a hazáról szóló verseiben vagy Ady Az eltévedt lovasban s A tűz márciusában. Akik, például, Trianon után, leszakított szülőföldjükkel egy idegen ország sorvasztó, hideg ölelésébe kerültek át, anyaföldjük hiányában mi másban tudtak volna olyan görcsösen megkapaszkodni, mint az anyanyelvben? Mit ír erről, rögtön a húszas évek elején Kosztolányi? „…nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól. »Csonka Magyarország nem ország« – de a csonka magyar nyelv sem magyar nyelv…”

A közügyektől irtózó homo aesteticus egyszer csak megszállott homo moralisként elkezd küzdeni nyelvünkért, ami semmivel se jelentéktelenebb, mintha Esztergom falai alatt Balassiként a hazáért küzdene, vagy Bem tábornok oldalán Erdélyben.

Különösen a mából nézve mérhetjük föl ennek a küzdelemnek a jelentőségét. A szülőföld elvétele után az anyanyelv lassú és módszeres elvétele folyik az utódállamokban. Mert mi más a nyelvháború célja, mint nyelvüktől megfosztani az ott élő magyarokat, s a kifosztás után beolvasztani őket. Mi mást szolgálnak a Szlovákiában, Romániában s az Ukrajnában születő új nyelv-törvények és oktatási törvények? A parlamentek szavaznak nyíltan, szemérmetlenül. Mintha terrorista támadást szavaznának meg egy másik nemzet, illetve a velük élő magyar nemzetrész lelki függetlensége ellen. Hisz nyelv-szabadság nélkül nem képzelhető el másféle szabadság se. A félnyelvűség, amelyet a szlovákok, a románok, a szerbek, az ukránok örömest elfogadnának, nem más, mint maga a fájdalom nélküli elhülyülés.

*

Volt idő, amikor legégetőbb gondjainkhoz a múltra volt szükségünk. A múlt hatalmára és biztatására. A XIX. században Vörösmarty és Arany végzett fölbecsülhetetlen munkát ebben a múlt-teremtésben. A Zalán futása, a Toldi hármas könyve, a Buda halála s még jó néhány Arany ballada máig fölfakasztható erőforrásunk. Bizonyos vagyok abban, hogy ma így szabad gondolnunk Kosztolányira, aki a nyelvrombolás, a nyelvfelejtés ijesztő korszakában olyan múltat kínál föl nekünk, irodalomba, nyelvbe ágyazva, amely halhatatlan munkatársként itt sürög-forog, tündöklik körülöttünk, segít, buzdít, sőt, lázít és a hazaszeretet álarcában jelenik meg ott is, ahol már rég nincs meg a valamikori haza, legföljebb csak a szülőföld fái suhorásznak.