Nagy Gáspárnak

Gáspár, itt van megint az új nap, világosodnak ki a fák, a kertek, és minden holttér megtelik zsivajjal. A kezek aléltak még, mint a nyárvég turistái, pedig nekik kellene gyorsan följebb emelniük a fényt, a sorompókat, a szomorúfűz ágait, hogy az aljból is tisztán lássuk Buda megmaradt sóvár tornyait s az ég alján a tegnapesti holdat. Régen, ha megmoccant egy galagonyaág, már ott volt a szemünk és láttuk a vér nyomát s az eltitkolt sírokat is a néma földben. A költészet ilyenkor lóra ült velünk, hogy a szíveket föllármázzuk. Ma csak a zablavas csörög, Gáspár, a zablavas. Egy ország fekszik előttünk hanyatt a sárban, dúdolunk neki, mint szent falurosszának, bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg. Talán túl jámborak vagyunk mi is, akár egy babakórház ápolói. Rúgnunk és káromkodnunk kéne inkább s villámmal tetoválni ki a koponyákat. Ady kellene ide újra vagy egy korbácsos ördög, hogy bezupálhassunk a csapatába, a gomblyukunkban loboncos, fehér rózsa.