Szántó Tibor arcképe

Mintha nagy lepke szállt volna torkára, ül csak a késő délutáni fényben. Előtte az asztalon olló s kivágott, harsány betűk. Hátrébb a fák közt annyi csontváz, amennyit egy örökké élő Isten se tudna elfelejteni. Talán a háború ez? Vagy csak egy közönséges nap törmeléke? Szólnék hozzá, de egy harang megelőz. Ki kondította meg? Biztosan az a szeplős arcú lány, aki a szerelem alkalmazottjaként jár itt a hegyen. Szavak, versek, bogarak röpdösik körül Tibort a harangszóban. De ő csak ül és mosolyog keserűen. A nagy, piros lepke ott billeg még a torkán.