Az én ostoba Hiszekegyem

Szakolczay Lajosnak Ne óbégassatok miattam annyit, megviselt, fakó barátaim s ti, kedves nők se, kiket nemrég még angyalkéz fésült. A letarolt égen néhány hanyatló, nagy madár árnyéka újra és újra megjelenik – őket nézzétek inkább, ne az én összekaszabolt életemet. Ha én volnék az első, aki zuhanva landolt légüres hazájában, most jajonghatnátok hosszan a filléres siratókkal, de ki tudja, hányadik vagyok a nagyravágyó vértanúk között, aki elhitte magának, hogy porszemet porszemmel házasítva újra országot alapíthat a régi fájdalmak helyén. Országot, városokat belül a testben is! Ó, az én ostoba Hiszekegyem, meddig recseg még tibennetek, mint zárlatos néprádió egy nyári konyhán? A divatos költőfiúk előre tudták, hogy a hazáról beszélni röhejes macskazene. Tudták és mondták, míg fényekkel kitapétázott repülők vitték őket Berlintől Chicagóig. A földön vagyok. Még inkább bent a földben. Mégis úgy szédülök, mint aki magas erkélyről kihajolva nézi, hogy ibolyák fakadoznak hanyag és bús kövek közt. Talán már azt sem tudom, mire való a tavasz. Ti azért, barátaim, ragyogjatok! A pokol tornácára még könnyű diófaágak is behajolnak.