Bolyongás a fennsíkon

Óráról órára változik ez a dacos élet, akár az arcszíned. Az előbb még vidám istentelenség szertartása zajlott a hegyen: villámok ugráltak a Hargita körül, s kibuggyanó melledre hulltak az esőcseppek. Most pedig férgek potyognak elénk váratlanul az égből: vörösek, zöldek, sárgák, bronzosak. Zajongjak? Sírjak? Utálkozzam ekkora szeszélyen? Vágjam oda a kezembe került ősöd koponyáját a temető falához, ahogy Hamletnek kellett volna? Vagy átkozzam el a közömbös gyertyánerdőt, mert unalmában földobálja leveleit az égre? Slágert, az Istenért! Slágert ide is a hegyek közé! Hadd felejtsem el könnyedén, hova tévedtem éppen. A költészettel és veled akartam bejárni ezt a tájat, amelyet elvesztettem, s amelytől mégis mindenkor túlcsordulok, de a költészet valahol eltévedt itt a rengetegben, mint idegnyavalyáimban én, és talán egy kibelezett bakancs belsejében kuporog lent a zajongó patak mellett, körülötte vasfű, semmifű, jézusvére. Hahó! Hahó! – kiáltanék érte, de tudom, hogy csak a közeli sziklafalak s egy görög sorstragédia elszegényedett istenei kiáltanának vissza. Sas köröz fölöttünk, émelyegtet. Egyik szárnya arcodon, másik az égen. Két billegő szárnyvége közt hova láthatok én? Az égen túl már csak magamba.