Nem féltem soha semmitől

Nem féltem soha semmitől, csak a gyáva halál lohasztó cselvetéseitől. Folyton itt ólálkodik most is körülöttem, mint egykori besúgóim. Jön, megy, szimatol, vizslat, rákönyököl egy falevélre, egy kapudúcra, s onnan figyeli, hányszor lélegzem félpercenként. Talán a három világhírű tenorista hangszálain is ő futkorászik föl-alá, hogy szájukból láng csapjon ki s emésszen meg engem mindenestől, legyek a gyönyörködés és a földöntúli szabadság martaléka. Az ő zsákmánya lehetne bármi a földön: a bazalt, a kő, a tenger sóhaja, az augusztusi éj barokkos kupolája, göndör angyalkahaj, angyalkalábujj, övé a Szahara minden homokszeme, a lópokrócról világgá ugró szöcskék, de láthatóan neki én kellek csak: a vérem, a húsom, Ady rám hullott haja szála, amelyen úgy ülnek sorban a szerelmek, évek és sötét planéták, mint villanydróton a fecskék. Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok és szétázott platánlevelek közé. Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny. Megállnék fölötte, mint hátára esett szarvasbogár teteme fölött, de máris odafurakszik mellém a Nagy Jelenlévő, s a nyirkosság szolgájaként megérint. Egész a csontomig nyomja ujját. Álmodom talán? Megcsap a szél. Nem álmodom.