Ünnepek s hétköznapok

Mit ünneplünk megint? A mennyköveket? A violákat? A hús hatalmát? A lassan elmúló napot, melyen a világ, mint zengő légyfogó a huzatban röpdös? Múlik lassan a nyár is. De melegek még a kövek. A köveket ünnepeljük, melyeket sorra kitoloncolnak a városokból, mint a meglágyíthatatlan prófétákat? Ó, Jeremiás, te meglágyíthatatlan ős, mindig rád gondolok, ha fölszalagozzák és kivilágítják a fákat, vagy ha az özvegyeket táncolni hívják. Ilyenkor szokott kisiklani a szív, meglágyulni a térd, meglágyulni az ország, s a túlélő költők is ilyenkor isszák le magukat a sárga földig. Amerre nézek, sok a virágcsokor megint a levegőben, sok a tűzoltózenekar, az aranykönyv, a zászlórudakra mászó ember, és már a halál is csak velük ünnepel: repülőgéppel viteti magát nászútra, hogy minden földlakó megcsodálja. Szent hétköznapok, húzódom vissza közétek a ricsajos forgatagból. Kezdődő esőitekkel megénekeltetitek nekem a port, a betont s az üresen maradt sasfészkekben a ropogó, száraz ágakat.