A hollók azt susogják

Csontok és szögek

Trianon nyolcvanadik évfordulóján

Az elveszett haza darabjai

a talpam alatt.

A porban csontok és szögek

s akasztófa-szilánkok

a rezesedő, délutáni fényben.

Balra tőlem Arad,

jobbra Temesvár.

Fölöttem berobbantott, huzatos mennybolt.

Merre forduljak, hogy ne lássam többé

a frakkos hóhérok

idáig sugárzó palotáit?

Azt hallom: épp egy kékbe hanyatló

hegytetőn sugdolóznak újra

csontváz-fák

és óriás rovarok zümmögésében.

Kürtőkalapjuk olyan magas,

mint tiszteletet parancsoló,

családi sírbolt.

Ha megszólalnak,

recsegni kezd tőlük a múlt:

ez a düledező, ingatag deszka-Kolosszeum,

pántok, gerendák nyögnek,

s a szivarfüst anarchiájában

népek tűnnek el

összezárt állkapoccsal egymás után.

Béke, háború – hallom a borzalmak

útszéli szavait.

Talán Dante beszél

a kalapok mögül izgatottan.

Ő látja, hogy a hegyes szálkákon

hogyan akad fönn sok-sok élő.

Lovak kocognak el

a Nagyalföld szélén.

Sörényükben kifakult gyászszalagok.

Hová forduljak,

hogy ne lássam többé magamat

a korhadó patájú lovakkal együtt

a történelmi gazban?

Ünnepek s hétköznapok

Mit ünneplünk megint?

A mennyköveket?

A violákat?

A hús hatalmát?

A lassan elmúló napot,

melyen a világ,

mint zengő légyfogó

a huzatban röpdös?

Múlik lassan a nyár is.

De melegek még a kövek.

A köveket ünnepeljük,

melyeket sorra kitoloncolnak a városokból,

mint a meglágyíthatatlan prófétákat?

Ó, Jeremiás,

te meglágyíthatatlan ős,

mindig rád gondolok,

ha fölszalagozzák

és kivilágítják a fákat,

vagy ha az özvegyeket táncolni hívják.

Ilyenkor szokott kisiklani a szív,

meglágyulni a térd,

meglágyulni az ország,

s a túlélő költők is

ilyenkor isszák le magukat

a sárga földig.

Amerre nézek,

sok a virágcsokor megint a levegőben,

sok a tűzoltózenekar,

az aranykönyv,

a zászlórudakra mászó ember,

és már a halál is csak velük ünnepel:

repülőgéppel viteti magát nászútra,

hogy minden földlakó megcsodálja.

Szent hétköznapok,

húzódom vissza közétek a ricsajos forgatagból.

Kezdődő esőitekkel

megénekeltetitek nekem a port, a betont

s az üresen maradt sasfészkekben

a ropogó, száraz ágakat.

Nem féltem soha semmitől

Nem féltem soha semmitől, csak a

gyáva halál lohasztó cselvetéseitől.

Folyton itt ólálkodik most is körülöttem,

mint egykori besúgóim. Jön, megy, szimatol, vizslat,

rákönyököl egy falevélre, egy kapudúcra,

s onnan figyeli, hányszor lélegzem félpercenként.

Talán a három világhírű tenorista hangszálain is

ő futkorászik föl-alá, hogy szájukból

láng csapjon ki s emésszen meg engem mindenestől,

legyek a gyönyörködés

és a földöntúli szabadság martaléka.

Az ő zsákmánya lehetne bármi a földön:

a bazalt, a kő, a tenger sóhaja, az augusztusi éj

barokkos kupolája, göndör angyalkahaj, angyalkalábujj,

övé a Szahara minden homokszeme,

a lópokrócról világgá ugró szöcskék,

de láthatóan neki én kellek csak: a vérem, a húsom,

Ady rám hullott haja szála, amelyen úgy ülnek

sorban a szerelmek, évek és sötét planéták,

mint villanydróton a fecskék.

Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme

büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok

és szétázott platánlevelek közé.

Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.

Megállnék fölötte, mint hátára esett szarvasbogár

teteme fölött, de máris odafurakszik mellém

a Nagy Jelenlévő, s a nyirkosság szolgájaként megérint.

Egész a csontomig nyomja ujját.

Álmodom talán? Megcsap a szél. Nem álmodom.

Bolyongás a fennsíkon

Óráról órára változik

ez a dacos élet,

akár az arcszíned.

Az előbb még vidám istentelenség

szertartása zajlott a hegyen:

villámok ugráltak a Hargita körül,

s kibuggyanó melledre

hulltak az esőcseppek.

Most pedig férgek potyognak elénk

váratlanul az égből:

vörösek, zöldek, sárgák, bronzosak.

Zajongjak? Sírjak? Utálkozzam

ekkora szeszélyen?

Vágjam oda a kezembe került ősöd koponyáját

a temető falához,

ahogy Hamletnek kellett volna?

Vagy átkozzam el

a közömbös gyertyánerdőt,

mert unalmában

földobálja leveleit az égre?

Slágert, az Istenért!

Slágert ide is a hegyek közé!

Hadd felejtsem el könnyedén,

hova tévedtem éppen.

A költészettel és veled akartam

bejárni ezt a tájat,

amelyet elvesztettem,

s amelytől mégis mindenkor túlcsordulok,

de a költészet valahol

eltévedt itt a rengetegben,

mint idegnyavalyáimban én,

és talán egy kibelezett bakancs

belsejében kuporog lent

a zajongó patak mellett,

körülötte vasfű, semmifű, jézusvére.

Hahó! Hahó! – kiáltanék érte, de tudom,

hogy csak a közeli sziklafalak

s egy görög sorstragédia

elszegényedett istenei

kiáltanának vissza.

Sas köröz fölöttünk, émelyegtet.

Egyik szárnya arcodon,

másik az égen.

Két billegő szárnyvége közt

hova láthatok én?

Az égen túl már csak magamba.

Karácsony előtti dünnyögés

Vehetnék akár barkács-istállót is

a szent napokra, igazit, nagyot,

s fél kazal szénát tört szalma helyett:

az illatozzék jászolban, jászol alatt

a félhomályban, hol kis tehenek

kérődznek fekve és szamárka ásít

Betlehem csillagára.

Talán még csillagot is vehetnék,

kétszer akkorát, mint a régi,

amely már lávázni tud és zenélni,

csábítani a Holdat, ő is lássa,

hol fekszik majd a világ

újszülött Messiása.

Látom, kóró zörög

a városszéli fogadó előtt.

Nem inkább angyalcsontváz az?

Álcázott halálszobrocska? halálkellék?

Ültessünk helyébe díszbokrot,

rezgő cserjét,

zöld füvet, gyöptéglás egész mezőt!

Selyem-országrészt, hol a jó nép

lesátorozhat, elheverhet

és várhatja, hogy

megszülethessen a gyermek.

És kellenek még csengők és dobok,

átlátszó testű,

karácsonyi szitakötők,

röhögtető három királyok,

szakállas törpék, sima óriások,

akiktől még a

lélegzetünk is elakadhat.

Mert senkik maradunk csodák nélkül,

a naplementék áldozatai.

S vehetnénk újra

Istent is magunknak,

ki hitetni tud s hajlani

kedvünk szerint. Állni egy napsugáron,

s billegni is, mint bátor kötéltáncos

emberszagban és benzinbűzben,

s várakozni velünk, hogy jöjjön, jöjjön

egy újabb mulandó karácsony.

Mennyi törmelék

Mennyi törmelék, kacat és szemét

körülöttem: szalagok, kihűlt bolygók

s megroggyant kútágasok az alkonyatban.

Loholok ide-oda, keresem azt a szűz mezőt,

ahol a szétrohadt angyalszárnyakat is eltemethetem.

Az én ostoba Hiszekegyem

Szakolczay Lajosnak

Ne óbégassatok miattam annyit,

megviselt, fakó barátaim

s ti, kedves nők se,

kiket nemrég még angyalkéz fésült.

A letarolt égen

néhány hanyatló, nagy madár árnyéka

újra és újra megjelenik – őket nézzétek inkább,

ne az én összekaszabolt életemet.

Ha én volnék az első,

aki zuhanva landolt

légüres hazájában,

most jajonghatnátok hosszan

a filléres siratókkal,

de ki tudja, hányadik vagyok

a nagyravágyó vértanúk között,

aki elhitte magának,

hogy porszemet porszemmel házasítva

újra országot alapíthat

a régi fájdalmak helyén.

Országot, városokat

belül a testben is!

Ó, az én ostoba Hiszekegyem,

meddig recseg még tibennetek,

mint zárlatos néprádió

egy nyári konyhán?

A divatos költőfiúk

előre tudták,

hogy a hazáról beszélni

röhejes macskazene.

Tudták és mondták,

míg fényekkel kitapétázott

repülők vitték őket

Berlintől Chicagóig.

A földön vagyok.

Még inkább bent a földben.

Mégis úgy szédülök,

mint aki magas erkélyről

kihajolva nézi,

hogy ibolyák fakadoznak

hanyag és bús kövek közt.

Talán már azt sem tudom,

mire való a tavasz.

Ti azért, barátaim, ragyogjatok!

A pokol tornácára még könnyű

diófaágak is behajolnak.

A város szélén

Itt egy város döng,

amott a szivárvány alatt

egymásra rakott vashordók állanak.

Kátrány és gaz az édenkert helyén.

Emlékszem, valaha lovak legeltek itt alkonyattájt.

Ma csak szívdobogásukat hallgatom,

mintha vasajtót verne valaki kalapáccsal.

Ide már csak búskomor szeretők

járnak ki eltévedni

s hajléktalan, elkoszosodott szentek,

hátha megváltja őket

egy augusztusi csillagzápor.

Honnan tudhatnák szerencsétlenek,

hogy a sóvárgásos időknek végük,

s minden sóhajtás mögött

gaztenger hullámzik csak

és szétrohadt ponyvák?

Macskadöggel a szájában

kutya üget boldogan

a szivárvány felé.

A levegőben úszó macskaszemeket

parlagfű, kender

és megrozsdásodott vadmuhar ütögeti.

Szántó Tibor arcképe

Mintha nagy lepke szállt volna

torkára, ül csak a késő délutáni fényben.

Előtte az asztalon olló

s kivágott, harsány betűk.

Hátrébb a fák közt annyi csontváz,

amennyit egy örökké élő Isten

se tudna elfelejteni.

Talán a háború ez? Vagy csak

egy közönséges nap törmeléke?

Szólnék hozzá, de egy harang megelőz.

Ki kondította meg? Biztosan az a

szeplős arcú lány, aki a

szerelem alkalmazottjaként

jár itt a hegyen.

Szavak, versek, bogarak

röpdösik körül Tibort a harangszóban.

De ő csak ül és mosolyog keserűen.

A nagy, piros lepke ott billeg még a torkán.

A hollók azt susogják

Azt hittem: új győztesek jönnek,

kimosakodott,

jólfésült, vad zajongók,

akik a nyár áthevült gerelyeit

szedik elő a bokrok alól

s nyitott ingnyakkal

vonulnak végig falukon, városokon,

szegfűk,

napraforgók

s hervadhatatlan trombiták sorfala közt.

És hogy majd nők is jönnek velük

fölemelt, pőre karral

s aprócska villámokkal

hajtövük táján.

Hittem, hogy itt-ott még régi,

napozó szobrokat is magukkal csábítanak,

temetőket,

kerteket,

holtágakat,

még tán a vérig sértett Dunát is

nyílt sebeivel.

De sehol senki.

Még csak előőrs-árnyaik se

kóvályognak az utakon.

A zöldellő dombok is kihaltak.

Ki a szálerdők

s a szerencsepatkó alakú meddőhányók.

A hollók azt susogják: mondjak le róluk is.

Gyöngék, mint tűzvészben egy székesegyház,

s a tücskök holnapra

hangosabban harsonáznak,

mint az ő díszlövésre fölsorakoztatott ágyúik.

Szorongó séta a mezőn

Számadás tíz esztendőmről

Kibírtam? Azt még nem tudom.

Kitörhet a veszettség rajtam,

az alvajáró téboly vagy a rák,

és lerághat, mint csontot a kutyák.

De most még semmi. Járok, nézelődöm.

Szemét röpdös a májusi mezőkön;

időnként egy-egy gólya vagy bagoly,

magasban, hol a szél is gyalogol.

Fűtől fűig lépkedek ámuldozva:

tíz éve nem láttam már harmatot,

alvó gilisztát, sánta bogarat

s titkos ösvényt, mely égre kanyarog.

Csoda! Csoda! Sehol egy fennkölt erkély

a levegőben, szószék, dobogó,

sehol egy összevérzett harangkötél,

melyet rángatnom kéne.

Istenem, milyen táj ez itt?

A hazacsonk milyen vidéke?

Nézem két kezem a tájban,

mint bölcsőben a csecsemők.

Velem voltak tíz éven át?

Öleltem velük? Írtam? Öklelőztem?

S villámló tűkbe fűztem

szétfoszló cérnaszálat?

Vagy csak a szél mozgatta őket is,

mint fejem fölött a hársfaágat?

Előttem lakodalmazó liget,

amott kizöldült dombhát,

de távolabb mintha fény-létra állna!

Jákobé? Netán az enyém?

A valamikori férfi álma?

Félreüt szívem: nem, az nem lehet!

Föl oda újra, Isten elé?

A káprázatok magasába?

Megcsontosodva, vak ököllel?

------------------------------------------

Ha küzdőtársat akar, jöjjön ő

s verjen bele a földbe,

mint a népmesék óriása.

Az elveszett haza útja

Hosszú az út, irgalmatlanul hosszú.

Az elveszett haza gyötrelmes útja ez.

Balra kivágott fák, jobbra kastélyromok,

az árok partján méhkas és kereszt.

Nagyvárad, Csucsa, rétek és hegyek,

Ady két nagy szeme mindegyik útkanyarban

az arcomig jön s nézi: élek-e,

vagy a halál rohan-e bennem öntudatlan?

Minden nap erre nagypénteki nap, ácsszög és ecet,

végső kivérzés, földalatti álom,

de húsvét hős fénye sehol, csak az emlékezet

meg a rekettyék gyásza fönt a Királyhágón.

Kő, kő, és dermedt ércmezők a szívben –

Vezet még út tovább vagy már csak állok itten?

Nagy Gáspárnak

Gáspár, itt van megint az új nap,

világosodnak ki a fák, a kertek,

és minden holttér megtelik zsivajjal.

A kezek aléltak még, mint a nyárvég

turistái, pedig nekik kellene gyorsan

följebb emelniük a fényt, a sorompókat,

a szomorúfűz ágait, hogy az aljból is tisztán lássuk

Buda megmaradt sóvár tornyait

s az ég alján a tegnapesti holdat.

Régen, ha megmoccant egy galagonyaág,

már ott volt a szemünk és láttuk

a vér nyomát s az eltitkolt sírokat is

a néma földben. A költészet ilyenkor

lóra ült velünk, hogy a szíveket föllármázzuk.

Ma csak a zablavas csörög, Gáspár, a zablavas.

Egy ország fekszik előttünk hanyatt a sárban,

dúdolunk neki, mint szent falurosszának,

bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg.

Talán túl jámborak vagyunk mi is, akár egy babakórház

ápolói. Rúgnunk és káromkodnunk kéne inkább

s villámmal tetoválni ki a koponyákat.

Ady kellene ide újra vagy egy korbácsos ördög,

hogy bezupálhassunk a csapatába,

a gomblyukunkban loboncos, fehér rózsa.

Szózat s kiáltás

Illyés Gyulára emlékezve

Zokogtunk mikor itthagytál minket,

néztük a fehér falat

s a repedést

a nagy ablak alatt.

Egy pók állt előtte megbénulva,

mint később mi a sírgödröd előtt.

A végtelenség mától rövidebb lett,

mondta valaki a temetőben,

s a szomszéd fának nekidőlt.

Egy holló gunnyadozott épp az ágon.

Akkora volt, mint az Isten szeme

lámpagyújtás előtt a házban.

Egy ország látta azt a hollót,

és magára döbbent

a gyászban.

De azóta már csak

suttogunk rólad,

mint istentagadó korban

az Ég Uráról,

és minden áprilisban csodát,

szívrengést várunk,

fejszehullást az égből

kigyöpösödött sírod köré,

hátha, hátha

magunkat a csodádban

újra megtaláljuk.

Most látjuk csak,

hogy nagyobb voltál te minden áldozatnál

és minden hősnél:

magasban nekünk hazát teremtettél,

amely immár a Nap körül kering,

s mint csóva suhog vele

Berzsenyink fehér inge.

Szózat illene hozzád, földrengés-zene,

szózat, kiáltás, tonnás, nagy igék,

poklokból szabaduló hattyúk ujjongása,

pusztai marhabőgés hiszekegye,

miatyánkja

s Európa lázas bikája,

ahogy oszlopos akadémiák előtt

vágtat el dübörögve –

A szőre olyan, mint az őszi erdőké,

mikor átizzanak sárgából vörösbe.