Ki álmodik ébren helyettem

Ha pogácsáznak esett kurucok, morzsa potyog az anyaföldre – Hej Rákóczi és hej, Bercsényi, időtök elmúlt mindörökre. Itt kornyadozunk egy asztal mellett, előttünk bor, a kertben hangyák s a babkarók közt sötét árnyak tombolnak, mintha labanc bandák ölnék a fényt s ölnének mindent, ami lélegzik még. Csecsemő fák fölött is vad kardok suhognak: bécsi pengék és sziklás lópaták. Sastoll kering magasban és tán Zrínyi vére. Lehullni készül, de nincs hova: se domb, se hegy, se lángokkal körülölelt szérű. Ki álmodik ébren helyettem? Háromszáz éves álmot, kicsoda? Most tör elő a fülledt földből egy kivirágzó koponya? S ő álmodik múltat magának, testemből testet kihasítva? ő, ő, a valahai ősöm, a mindig rossz, a mindig szittya? a félrerugdalt, ferde csizmás, kit a hóharmat szeretett csak? a visszanéző szemek s erdők, mikor a lombok is búcsúztak? Veréb száll le elénk a porba, kapkodja föl a hulló morzsát – Hej, Rákóczi és hej, Bercsényi, árnyakkal van teli az ország.