Kő és csalán

A gyerekkor lehanyatlásáról
Nem akartam én soha sehova menni,
csak röpdösni akartam, csak röpdösni
a zámolyi temetődombról föl a Vértesig,
hadd bámult volna csikó és bagoly.
Szélemberek szálldostak volna szemközt
a legelő fölött és sörényük, mint a
hajszolt lovaké, csapkodta volna hátuk közepét,
én meg csak integettem volna nekik ismerősen,
félkézzel, mint aki közben szemmel tart egy tájat.
A könyökömön korai csillag vagy egy lepke.
Anyám sohase tudta volna, merre járok,
csak a hazatérő kapások neszelték volna néha,
hogy fáradtságuk csodával érintkezik.
Ősszel kikericsek, tavasszal szőlőkarók
s nyáron sütkérező bivalyok csontján
pihent volna meg fáradhatatlan tekintetem.
De jöttek évek s jöttek más szárnyasok:
sivító gép-seregélyek és vasszilánkokat
s zuhanó lángokat szórtak szét házaink fölött,
s a levegő hirtelen tele lett koporsóval.
A földre így szorultam. Hosszú jegenyék
és futóárkok rühes földhányásai közé.
De ez már rég nem anyaföld!
Lábamnál kő és csalán. Kiszáradt rózsatövek
 
limlomos tája.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]