Séta Párizsban

Tolong, tolong a nép az utcán, tolong a napfény. Párizs, ma olyan vagy nekem, mint ragyogó lábszárcsont a Szaharában, melyet elleptek épp a hangyák. Badar beszéd ez, tudom, nappali álom-locsogás, de jólesik nekem. A sok halálkapu és diadalkapu előtt is úgy lépkedek el szabadon csapongó ingben, mint aki Napóleon kalapját látja keresztülhömpörödni a Concorde téren. Ó, az a sok vér, mely a halálnak itt adott találkát, merre bolyonghat ma, ezen a délutánon? Fönt napozik talán a vén paloták vöröses cserepein? Vagy itt kóvályog bennem izgatottan? A lábamban? A halántékomban: A szív meredek szajnapartján? Párizs, ne engedd meg, hogy csupa múlt legyek, sétáló embermúzeum utcáidon: halott fények és győztes csontvázak háza, honnan liliomaidat és már a szerelmet is kitaszítják. Ha személytelen vagy is, mint az istenek, dudorássz nekem holnapig, s küldd utánam Saint-Merry muzsikusát: hátha egy új asszonysereg indul meg velünk az este felé.