Kutyával a tavaszban

Május van újra, jó kutyám! Virágoznak az orgonák. Régen még prüsszögtél tőlük daliásan, és meg is ugattad őket, mintha betolakodó galambcsapat szállt volna le eléd a kerítésre. Én csak mosolyogtam ilyenkor rajtad, mint nagyszájú, cirkuszi bohócon, aki egy lengő pókfonálon telefonál a Holdba. Mi történt veled mára, hű kenyeresem, hogy olyan egykedvű lettél, mint a gyöngyvirágra vizelő agglegények. Figyellek: lótsz-futsz ide-oda, emelgeted reumás lábad, és csak hallgatom, hogy ferde árnyékából kis, barbár elégiák csobognak felém. Ki hitte volna, hogy egyszer ilyen csobogásban búcsúzkodom a tavasztól én is, aki mindig az orgonák és a földi szeretők bolond költője szerettem volna lenni? Gyere, négylábú lélek, induljunk el a hegy felé. Azé a táj itt, azé az elfogyhatatlan ég, aki veszíteni és távolodni mer és haragudni saját szívére. Gyere, mire a csúcsra érünk, egy egész erdő szakad le rólunk, mintha az életünk szakadozna le darabokban, és már csak meleg szél mozgatná csontjainkat.