Ó, te szépséges banyácska

Ó, te szépséges banyácska, őszen is szemedbe lóg a hajad. Emlékszel még rám a nagy időből? Én voltam az a félmeztelen, kószáló kamasz, aki megtalálta a szivárványt a folyóparton: elveszett hajpántodat. Te kendert áztattál kipirulva. Kábító, vizes illata egész nap ott kóválygott körülötted. Tüsszögtek is tőle a lepkék, mint szénanáthától kisleányok. Én meg csak nevetgéltem rajtuk. Szélesebb volt aznap a lelkem, mint a verebi határ, és hullámosabb, mint a lovasberényi tó. Elnézlek ferdén, fél szemmel a tűnt idők után, s kissé neheztelek rád, hogy már nem az angyalok dombján ülsz, ahol combod tövéig beláthattam, s megállt minden árnyék a nyárban. Az úton szénáskocsik zötyögtek hazafelé. A temetőn túl érett a hosszú szilva. Néhány óra alatt ott múlt el első életem, hogy fénye örökre rám maradjon.