Száll, száll a füst

 

 

 

 

Megtépázott falomb a címerem

Uram, itt van megint legújabb őszöd.
Hosszú fényekkel érkezett ide
a dombok közé,
s ügyesen megelőzött.
Szégyen s gyalázat,
de a dióverésről az idén is lemaradtam.
Megtépázott falomb a címerem
s avarszőnyeg alattam.
Gazban a híres asztalunk,
amelyen annyit, de annyit könyököltünk.
Most egy hernyótetem ravatala.
Ha netán megjelennél újra,
a halál feketedne közöttünk.
Kicsi halál vagy nagy halál?
Ki merne erről bármit mondani?
Én is elnézek inkább némán a Szamárhegy felé,
ahol Mátyás király hollói laktak
és elsötétítették az erdőt, mint a meséket.
Éget a Nap, kicsit még éget,
de már csak a birsalmák sárgulgatnak.
Gyűlik bennük szépség és fanyarság.
Kemények, mint az ökleid,
amikor néha arcomba ütsz
és fölszikrázik tőled mélység és magasság.
Ellépdelek sárgálló fáid előtt,
mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el
ormótlan facipőben. –
Fölöttem ott a mindenséged,
de ki tudja, mi van előttem?

 

 

 

Ó, te szépséges banyácska

Ó, te szépséges banyácska,
őszen is szemedbe lóg a hajad.
Emlékszel még rám a nagy időből?
Én voltam az a félmeztelen,
kószáló kamasz,
aki megtalálta a szivárványt
a folyóparton: elveszett hajpántodat.
Te kendert áztattál kipirulva.
Kábító, vizes illata
egész nap ott kóválygott körülötted.
Tüsszögtek is tőle a lepkék,
mint szénanáthától kisleányok.
Én meg csak nevetgéltem rajtuk.
Szélesebb volt aznap a lelkem,
mint a verebi határ,
és hullámosabb, mint a lovasberényi tó.
Elnézlek ferdén, fél szemmel
a tűnt idők után,
s kissé neheztelek rád,
hogy már nem az angyalok dombján ülsz,
ahol combod tövéig beláthattam,
s megállt minden árnyék a nyárban.
Az úton szénáskocsik zötyögtek hazafelé.
A temetőn túl érett a hosszú szilva.
Néhány óra alatt ott múlt el
első életem,
hogy fénye örökre rám maradjon.

 

 

 

Valaki most is keres

Talán még most sem kellene félrehúzódnom
csöndben az ősz mögé, a tél mögé,
s a sötétséget magamra vennem.
Az elhagyott hidak alatt
amúgy sem lesz már halhatatlan az ember.
Valaki most is keres ezen a hajnalon,
hallom a toporgását,
s az ég deszkafalain kopogtat.
Talán a kis parázna nő várja,
hogy visszaszóljak neki gyöngéden,
mielőtt elkezdene nyüszíteni a város.
Tudom, bebújna mellém újra az ágyba
s lehunyt szemmel csak mosolyogna,
mint aki bűnös éjszaka után imádkozik
s mellére lepkék szállnak… Ó, Istenem,
nyisd ki előtte halkan az ajtóm.
Nyisd ki, még ha bűnnek nyitnád is!
Nem félek én már semmitől.
Legbelül csupa múlt vagyok
s az elsüllyedt mennyországok túlélője.
Miért is kellene hát bujdokolnom bárki elől,
s keresnem egy zugot a sötétségben?

 

 

 

Januári rokokó

Fázik a kéz, az arc is didereg,
csontom északi oldalát zuzmó lepi.
Most fordul észak felé január,
jeges úton kopognak körmei.
Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:
a befagyott Duna táncpallóján
szökdelnek, mint Csokonai
ugrós dámái farsang napján.
Csapong valami kóbor zene is
a túlvilágról, karcos rokokó –
a Margit hídról ellátok odáig.
A szökdelő vonókra most kezd hullni
a hó, a hó, az elkárhozó hó.

 

 

 

Kutyával a tavaszban

Május van újra, jó kutyám!
Virágoznak az orgonák.
Régen még prüsszögtél tőlük daliásan,
és meg is ugattad őket,
mintha betolakodó galambcsapat
szállt volna le eléd a kerítésre.
Én csak mosolyogtam ilyenkor rajtad,
mint nagyszájú, cirkuszi bohócon,
aki egy lengő pókfonálon
telefonál a Holdba.
Mi történt veled mára, hű kenyeresem,
hogy olyan egykedvű lettél,
mint a gyöngyvirágra vizelő agglegények.
Figyellek: lótsz-futsz ide-oda,
emelgeted reumás lábad,
és csak hallgatom, hogy ferde árnyékából
kis, barbár elégiák csobognak felém.
Ki hitte volna, hogy egyszer
ilyen csobogásban
búcsúzkodom a tavasztól én is,
aki mindig az orgonák és a földi szeretők
bolond költője szerettem volna lenni?
Gyere, négylábú lélek,
induljunk el a hegy felé.
Azé a táj itt, azé az elfogyhatatlan ég,
aki veszíteni és távolodni mer
és haragudni saját szívére.
Gyere, mire a csúcsra érünk,
egy egész erdő szakad le rólunk,
mintha az életünk szakadozna le darabokban,
és már csak meleg szél mozgatná csontjainkat.

 

 

 

Séta Párizsban

Tolong, tolong a nép az utcán,
tolong a napfény.
Párizs, ma olyan vagy nekem,
mint ragyogó lábszárcsont a Szaharában,
melyet elleptek épp a hangyák.
Badar beszéd ez, tudom,
nappali álom-locsogás,
de jólesik nekem.
A sok halálkapu és diadalkapu előtt is
úgy lépkedek el
szabadon csapongó ingben,
mint aki Napóleon kalapját látja
keresztülhömpörödni a Concorde téren.
Ó, az a sok vér,
mely a halálnak itt adott találkát,
merre bolyonghat ma, ezen a délutánon?
Fönt napozik talán a vén paloták
vöröses cserepein?
Vagy itt kóvályog bennem izgatottan?
A lábamban? A halántékomban:
A szív meredek szajnapartján?
Párizs, ne engedd meg, hogy csupa múlt legyek,
sétáló embermúzeum utcáidon:
halott fények és győztes csontvázak háza,
honnan liliomaidat
és már a szerelmet is kitaszítják.
Ha személytelen vagy is, mint az istenek,
dudorássz nekem holnapig,
s küldd utánam Saint-Merry muzsikusát:
hátha egy új asszonysereg
indul meg velünk az este felé.

 

 

 

Az utca közepén

Az utca közepén állok meg néha:
most merre menjek: jobbra vagy balra?
Északról hamu repül, tetves por, újságcafat,
keletről Szent György dárdájáról
alvadt sárkányvér és embervér együtt.
Fölül zsákutcás ég, napfényes labirintus.
Kevés, kevés egy élet ahhoz,
hogy tízszeresére növesszem meg a szemem
s az állatövek tüzes titkába belelássak.
A halhatatlanok pedig alusznak újra.
Egy nő lép mellém, azt mondja: dél van,
s otthon a meggyfák alatt legkisebbek az árnyak.

 

 

 

Csak őrült angyalok

Járkálok ide-oda,
a kertkaputól a jegenyefákig.
Nagy őszi katángcsokor fölöttem az ég.
Néha megszédülök, mint aki órák óta
táncol egyedül.
Ha elzuhannék,
ki írna ma helyettem verset
a csöndes elmúlásról?
Mindenki, akit a közelemben látok, a vásárba siet.
Törtet utcákon, kerteken, üvegfalakon
és virágágyásokon át.
Csak őrült angyalok rohanhatnának így
szent árverésre vagy zsibvásárra,
ezüstpénzzel a nyelvükön,
hogy a boldog föltámadás napjára
harangot és kolompot vegyenek.

 

 

 

Hányszor lemondtam már

Hányszor lemondtam már a versről!
Fogadkoztam, hogy vége, abbahagyom,
mint a bolyongást októberben,
mikor zülleni kezd az erdő
és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja.
Magányos, szürke házakat jártam körül.
Azt képzeltem róluk, hogy siralomházak,
vagy a sikoltozó hisztéria házai,
csakhogy elakadjanak bennem a szavak,
mint ellenálló szívben a heves golyók.
Azt hittem, így majd könnyebb lesz végre
megédesítenem ereimben a vért,
zsörtölődnöm sunyi magyarjaim mellett a kocsmakertben,
s magasan lebegő erkélyekről néznem:
Ady eltévedt lovasa merre vágtat.
De csak az órák lassultak a közelemben,
de csak a fehérre mosott lepedők
csattogtak szabadabban a kifeszített köteleken,
és csak a világvége jött közelebb,
kíméletlenül araszolva, akár az alkonyati árnyék.

 

 

 

Árnykép

Félkézzel írt – mondják majd rólam.
Pedig jól tudtam, hogy a szó is Isten,
de a hegymozgatásban jobban hittem,
mint a reményben és a jóslatokban.

 

 

 

Kő és csalán

A gyerekkor lehanyatlásáról
Nem akartam én soha sehova menni,
csak röpdösni akartam, csak röpdösni
a zámolyi temetődombról föl a Vértesig,
hadd bámult volna csikó és bagoly.
Szélemberek szálldostak volna szemközt
a legelő fölött és sörényük, mint a
hajszolt lovaké, csapkodta volna hátuk közepét,
én meg csak integettem volna nekik ismerősen,
félkézzel, mint aki közben szemmel tart egy tájat.
A könyökömön korai csillag vagy egy lepke.
Anyám sohase tudta volna, merre járok,
csak a hazatérő kapások neszelték volna néha,
hogy fáradtságuk csodával érintkezik.
Ősszel kikericsek, tavasszal szőlőkarók
s nyáron sütkérező bivalyok csontján
pihent volna meg fáradhatatlan tekintetem.
De jöttek évek s jöttek más szárnyasok:
sivító gép-seregélyek és vasszilánkokat
s zuhanó lángokat szórtak szét házaink fölött,
s a levegő hirtelen tele lett koporsóval.
A földre így szorultam. Hosszú jegenyék
és futóárkok rühes földhányásai közé.
De ez már rég nem anyaföld!
Lábamnál kő és csalán. Kiszáradt rózsatövek
 
 limlomos tája.

 

 

 

Sok volt, sok volt a lúd fölöttem

Sok volt, sok volt a bús csütörtök,
a csámpás szék, a rossz sütőtök,
a vizes rongy a vödrök szélén
s a februári, zord verőfény.
Ökrök szőrén a hideg harmat
még ma is, ma is megborzongat;
szekereztem az irtásföldre,
mint lassan süllyedő jövőbe.
Mit tudtam én, hogy mi is vár rám:
szétrugdalt ország, roncs szivárvány?
álomháborúk vagy álmatlanok?
mikben véres ludak az angyalok
s a házak fölött ott köröznek,
kéményt vernek le, háztetőket,
s gigájuk úgy jár föl-le, mintha
emberszemeket nyeltek volna.
Sok volt, sok volt a lúd fölöttem,
sok a csoda, amerre jöttem,
de csak a rossz csodák tolongtak,
egymás sarkára rátiportak.
Ha hátranézek, most is látom
nyüzsgésüket a láthatáron
s találgatom, hogy merre mennek:
eltűnnek-e vagy visszajönnek?

 

 

 

Ki álmodik ébren helyettem

Ha pogácsáznak esett kurucok,
morzsa potyog az anyaföldre –
Hej Rákóczi és hej, Bercsényi,
időtök elmúlt mindörökre.
Itt kornyadozunk egy asztal mellett,
előttünk bor, a kertben hangyák
s a babkarók közt sötét árnyak
tombolnak, mintha labanc bandák
ölnék a fényt s ölnének mindent,
ami lélegzik még. Csecsemő fák
fölött is vad kardok suhognak:
bécsi pengék és sziklás lópaták.
Sastoll kering magasban és tán
Zrínyi vére. Lehullni készül,
de nincs hova: se domb, se hegy, se
lángokkal körülölelt szérű.
Ki álmodik ébren helyettem?
Háromszáz éves álmot, kicsoda?
Most tör elő a fülledt földből
egy kivirágzó koponya?
S ő álmodik múltat magának,
testemből testet kihasítva?
ő, ő, a valahai ősöm,
a mindig rossz, a mindig szittya?
a félrerugdalt, ferde csizmás,
kit a hóharmat szeretett csak?
a visszanéző szemek s erdők,
mikor a lombok is búcsúztak?
Veréb száll le elénk a porba,
kapkodja föl a hulló morzsát –
Hej, Rákóczi és hej, Bercsényi,
árnyakkal van teli az ország.

 

 

 

Száll, száll a füst

Czine Mihálynak küldöm

 
Megöregedtem, száll a füst,
egyre messzebb a város széle,
egyre kevesebb út vezet
a szeles dombok tetejére.
Egyre kevesebb út haza,
az udvarba, a dohos házba,
hol csizma-múmiák feküsznek
a padláson, örökös nászban.
Mennyi szél, mennyi sír és mennyi
falomb kísért az úton eddig,
repülő ágak, repülő kövek,
hadonászó, zúzmarás senkik,
háborúk, melyekben én voltam
a győztes és a vesztes is,
Isten virágos zsoldosa,
kit körbezúg a nemezis.
Fejem tűzvészben, holdsütésben
hányszor elárvult köztetek,
néha már csak egy csontszilánk volt,
test-hulladék, mely ellebeg,
el, el a jácint-színű űrben.
Nem is emlékszem semmi másra,
csak arra, hogy már nem vagyok
s hamu zuhog alá a fákra.
Drágáim, hol van már az égalj?
A hamus fák a földi kertben?
A messzeség és a határok?
Beállt a fagy a képzeletben…
Száll, száll a füst, mintha egy ország
télvégi lehelete szállna. –
Valaki verset ír helyettem
egy temető fehér falára.
 

Budapest, 1998. december

 

 

 

Esztergomi elégia

Jöhet még jó is? Jöhet ezután?
Körhinta-nyarak Esztergom fölött?
Szüretek? Tücskök? Birsalma-nyitány
a komor, őszi hangverseny előtt?
Küszködtem eddig – okosan? bután?
irgalmas hősként, ahogy lehetett.
És mit értem el? Nem sokat, csupán
csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek,
mint kötéltáncost, aki selyemszálon
lépked, rúddal, egy bányató fölött.
De ennek vége! Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,
mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön, lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik,
s körülsuhogja csöndes tériszony.
A szemem is majd ott talál nyugalmat,
befelé néz, mint üdvözült vakok,
akik, ha látni akarnak, hát imádkoznak
és szólítgatnak tűzvészt, harmatot,
vérző kezet, mely volt már a kezükben,
a legbelsőbb test sírását, hogy újra
rettenjen meg a semmi roncs szívükben,
s várhassanak röpítő fájdalomra.
Szép nyár, a holtak magasban napoznak.
Jut-e még nekem ilyen kegyelem?
A dombon szélcsend várna, nyers kaporszag,
s a Dunán visszfény: teljes életem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]