Balkáni múzsák húga

Hallom: elüszkösödött angyalokról ír az a mosolygós lány, aki valaha verseit olvasta nekem. Délről érkezett hozzám, ahol lepkék ülnek nyáron a tengerparton. Amikor jött, mindig úgy jött, mint aki előbb a haját mutatja csak maga helyett, melle alatt az édes szakadékot, aztán keresztbe rakott combjait, hogy elrekesszenek előlem minden utat. Fülledtek sohase a rózsáim voltak, nem az ablakomon benéző sárga napraforgók, hanem a levegő körülötte. Mintha egy átforrósodott szénaboglya öntötte volna melegét rám rekkenő délben. Ana, Anácska, balkáni múzsák húga, hova tűnhetett el minden pásztori idill közeledből? Emlékszem, még versben is esküdöztél, hogy szemük van a fáknak. Áruld el, mit láthatnak helyetted most, mikor vad árvizek egyenes adásban taszítják be a templomajtót s viszik túszul a Megváltót magukkal? Én megvénültem, de téged fiatalon őriz az idő bennem. Azt képzelem, hogy határok fölött utazgatsz ma is, fönt magasan, ahol hőskölteményeket rombolnak szét a repülők s emberek zuhannak földre lángolva, mint a szurokfáklyák. Nem tudom, szilánkos csöndjeid között élek-e még? Hasonmásaid arcát én máig megőriztem. Külön indulok velük ismeretlen éjszakáimba. Nagy szél kísér ilyenkor s nagy irgalom.