Az Idő búcsúja

Ajtót nyitok. Durván nyomul be az ősz fűtetlen, zsúfolt előszobámba, s nyomul utána rögtön a vállszíjas évszázad is. Megáll, körülnéz, megnézi magát a kifényesített, sárgaréz mozsár tükrében, mint aki útra készül. Hová? hová? – kérdezném rezes torokkal, de inkább ferdén nézem. Azt gondolom: a pestis búcsúzhatott így élőktől és holtaktól régen, ahogy ez az évszázad tőlünk. Távoliak már a bűnei, akár az elhamvasztottak teste, s a bádogkoporsók is már csak behorpadt csecsebecsék. Szemétkukát görget a szél az utcán házam előtt. Csörömpöl a nagyranőtt vödör, mint lánctalpakon vánszorgó, megöregedett szörnyeteg. Rövidszoknyás iskoláslányok, fussatok gyorsan haza! Ijedtükben még tán a rátok vigyázó istenek is pincébe futnak. A szemközti ház falában ötvenéves lövedék-sebek. Hajléktalan verebek keresnek bennük néha szállást. A vállszíjas Idő odapillant rájuk s fölemelt kézzel búcsúzik tőlük is. Összeszűkült szemében züllő fények. Aztán kilép szobámból s távozik. Huzat röpíti utána teleírt papírjaimat.