Zavaros óra

Mit tehetek? Zöld akácok alatt üldögélek s hagyom az időt múlni. Hallgatom, hogy ócsárolnak megint a kiszőrösödött állú senkipisták, talán, mert integettem újra Istennek s néhány galambjának. Csak bámulom őket fél szemmel innen a fák alól. Hadonászó kezük árnyéka ott cikázik az Országház kupoláján, villanydrótokat szaggatnak szét és Rákóczi bronzlovának a zablavasát rángatják vad dühükben. Közben a Dunát faggatom: kik lehetnek ezek a hangoskodó martalócok, és honnan ismernek engem, hogy Budapest boldogtalan körútjain végig az én nevemet kiabálják? Lehet, hogy gyerekkorukban zöld hernyók aludtak el a gégéjükön? Kezemet inkább a semmi köré fonnám, mint köréjük, ha ostoros esőkkel érkezne közénk észak. Menthetetlenek úgyis, romlás-szakértők, temető-szakértők, akiket titokban gyilkos apák látogatnak, beöltözve vállpántos zubbonyokba. A század a szörnyeké is, hallok egy hangot motyorászni a megsűrűsödő árnyék mögül. A hang megnyugtató, de hogy kerültem én oda a félhomályba? Pad sehol. Akácok sehol. A Duna medrében is, mintha egy beezüstözött vonat rohanna délre.