A falfirkálók beszivárgása a városba

Ott kezdték kint a temető falánál, kívül a városon. Először csak krikszkrakszokat, suta macskakörmöket és gyors villámokat firkáltak rá a szűz felületre. Egy dühöngő vakond álmát. Később nagycsöcsű nőket, halálfejjel. Tudták, hogy hörögni fog a környék, hörögni, átkozódni, és józan szemek siklanak majd ki, mint a villamosok, de ők csakazértis vasbádog-arccal nyomultak tovább. A temetői angyalok mellét már kátrányos ujjakkal markolászták össze. „Nem támadtok föl, szelíd banditák – írták a sírkert kapuja fölé az ott lakóknak –: elmúltatok mint a cúgos cipők divatja, el, mint a sétapálcák. Halottak? Már talán azok se vagytok. Elszökött már a harangszó is mellőletek.” És bent a városban vibrálni kezdtek a falak: sárga templomok, sörgyárak és kórházak falai, mintha kőtáblák dülöngtek volna ide-oda. „Hallotok? Láttok minket? – kiabáltak át egymásnak az utca túlsó felére a falfirkálók. – Ti a megszaporodott nullákat húzzátok át, mi a gőgös időt!” És villanymozdonyként száguldó nagy Z betűk sodorták el a tavaszi napfényt, a reklámokat, az üdvösség útját mutató kezeket. A jövő győztes hernyói az árupalotákat, miközben hátukat púpozva beláthatatlan terek felé masíroztak. Ablakból nézem a jeleket hagyók kiborotvált nyakszirtjét, utcáról utcára rohantak otthontalanul. Tékozló fiúk talán, akik a tékozló várossal együtt készülődnek már valamire? Vagy kóbor senkifik, akik a repülő baglyokat és a repülő port is bemeszelnék?