A falfirkálók beszivárgása a városba

Ott kezdték kint a temető falánál,

kívül a városon. Először csak krikszkrakszokat,

suta macskakörmöket és gyors villámokat

firkáltak rá a szűz felületre.

Egy dühöngő vakond álmát.

Később nagycsöcsű nőket, halálfejjel.

Tudták, hogy hörögni fog a környék,

hörögni, átkozódni, és józan szemek

siklanak majd ki, mint a villamosok,

de ők csakazértis vasbádog-arccal nyomultak tovább.

A temetői angyalok mellét

már kátrányos ujjakkal markolászták össze.

„Nem támadtok föl, szelíd banditák

– írták a sírkert kapuja fölé

az ott lakóknak –: elmúltatok mint a cúgos cipők

divatja, el, mint a sétapálcák.

Halottak? Már talán azok se vagytok.

Elszökött már a harangszó is mellőletek.”

És bent a városban vibrálni kezdtek a falak:

sárga templomok, sörgyárak és kórházak falai,

mintha kőtáblák dülöngtek volna ide-oda.

„Hallotok? Láttok minket? – kiabáltak át egymásnak

az utca túlsó felére a falfirkálók. – Ti a

megszaporodott nullákat húzzátok át, mi a gőgös időt!”

És villanymozdonyként száguldó nagy Z betűk

sodorták el a tavaszi napfényt, a reklámokat,

az üdvösség útját mutató kezeket. A jövő győztes

hernyói az árupalotákat, miközben hátukat púpozva

beláthatatlan terek felé masíroztak.

Ablakból nézem a jeleket hagyók kiborotvált nyakszirtjét,

utcáról utcára rohantak otthontalanul.

Tékozló fiúk talán, akik a tékozló várossal együtt

készülődnek már valamire?

Vagy kóbor senkifik, akik a repülő baglyokat

és a repülő port is bemeszelnék?

Zavaros óra

Mit tehetek? Zöld akácok alatt üldögélek

s hagyom az időt múlni.

Hallgatom, hogy ócsárolnak megint

a kiszőrösödött állú senkipisták,

talán, mert integettem újra Istennek

s néhány galambjának.

Csak bámulom őket fél szemmel

innen a fák alól.

Hadonászó kezük árnyéka

ott cikázik az Országház kupoláján,

villanydrótokat szaggatnak szét

és Rákóczi bronzlovának a zablavasát

rángatják vad dühükben.

Közben a Dunát faggatom: kik lehetnek

ezek a hangoskodó martalócok,

és honnan ismernek engem,

hogy Budapest boldogtalan körútjain

végig az én nevemet kiabálják?

Lehet, hogy gyerekkorukban

zöld hernyók aludtak el a gégéjükön?

Kezemet inkább a semmi köré fonnám,

mint köréjük, ha ostoros esőkkel

érkezne közénk észak. Menthetetlenek úgyis,

romlás-szakértők, temető-szakértők,

akiket titokban gyilkos apák látogatnak,

beöltözve vállpántos zubbonyokba.

A század a szörnyeké is, hallok egy hangot

motyorászni a megsűrűsödő árnyék mögül.

A hang megnyugtató, de hogy kerültem én oda

a félhomályba? Pad sehol. Akácok sehol.

A Duna medrében is, mintha egy

beezüstözött vonat rohanna délre.

Az Idő búcsúja

Ajtót nyitok. Durván nyomul be az ősz

fűtetlen, zsúfolt előszobámba,

s nyomul utána rögtön

a vállszíjas évszázad is.

Megáll, körülnéz,

megnézi magát

a kifényesített, sárgaréz mozsár tükrében,

mint aki útra készül.

Hová? hová? – kérdezném rezes torokkal,

de inkább ferdén nézem.

Azt gondolom: a pestis búcsúzhatott így

élőktől és holtaktól régen,

ahogy ez az évszázad tőlünk.

Távoliak már a bűnei,

akár az elhamvasztottak teste,

s a bádogkoporsók is már csak

behorpadt csecsebecsék.

Szemétkukát görget a szél az utcán

házam előtt.

Csörömpöl a nagyranőtt vödör,

mint lánctalpakon vánszorgó,

megöregedett szörnyeteg.

Rövidszoknyás iskoláslányok,

fussatok gyorsan haza!

Ijedtükben még tán a rátok vigyázó

istenek is pincébe futnak.

A szemközti ház falában

ötvenéves lövedék-sebek.

Hajléktalan verebek

keresnek bennük néha szállást.

A vállszíjas Idő odapillant rájuk

s fölemelt kézzel búcsúzik tőlük is.

Összeszűkült szemében züllő fények.

Aztán kilép szobámból s távozik.

Huzat röpíti utána teleírt papírjaimat.

Szentkép, Heródessel

Megsavanyodott anyák

hintáztatják gyereküket

a játszótéren.

Galambok szállnak le melléjük a porba.

A por meleg, a tekintetek hűvösek,

mint éjszakára kinnfelejtett fejszék.

Heródes milyen mámorosan

sétafikálna errefelé!

A koronáját ócska nájlonszatyorban hozná

s titokban följegyezhetné magának,

hogy melyik gyerek szájába

dughatna mérgezett cukrot,

mikor az anyjuk unottan néz el

a vörösre festett hinták fölött.

Nem folyna vér,

nem rohangálna sikoltva senki.

Minden gyalogos és minden autó

a kivilágosodó ég irányába indulna el.

És a galambok is csak ugrálnának tovább

a szemetes porban,

mint a szentképeken.

Berda József

Nem tudom, mire gondolt többet:

a borjúpörköltre-e vagy a halálra?

Öreg szakácsok himnuszát

dúdolta minden reggel:

„Ha jót eszünk, föltámadunk.”

Arca ilyenkor átszellemült,

mint szeptemberi fényben a sütőtöké.

Zsebébe nyúlt és megsimogatta szelíden

az összekötözött, zsenge galambfiat,

amelyből jó tubicalevest

főz majd holnap a háziasszony.

Csettintett is hozzá előre,

mint Napóleon egy megálmodott lovasrohamhoz.

És elkezdődhetett máris a nap.

Suhanhattak tovább a bolygók.

Sodorhatták a nagy folyók a halottakat.

És Isten reumás térde is recseghetett.

A fiatal, alkoholista festő látogatása

A felvidéki Dudor István emlékére

Betántorgott egy őszön hozzám,

vállán két zúzmarás levéllel.

Elöl az inge véres volt, mint a henteseké,

vagy mint akit a lépcsőházban megkéseltek.

És a szeme akár egy lebombázott város.

Nézett csak vele hosszan a küszöbről.

Nézte imbolygó szobámat,

szeretőim ágyát a falnál

s a sárkányt ölelő múzsát képkeretben.

Aztán hirtelen elzuhant,

mint akit ablakon át

egy orvlövész terít le.

Keze a padlón hevesen sikladozott percekig,

mintha tizedik halála közben is

nekem rajzolna emlékbe valamit.

Talán lángolva futó szekereket Somorja alatt,

vagy egy domborodó, hatalmas női tomport,

rejtett nyílással a láthatár peremére

s néhány száraz bogáncsot

sírkereszt helyett.

A szökevény

Székelyudvarhelyi barátaimnak

Eljöttem ide közétek elrejtőzni,

mint rég a nádasokba.

Sok itt az erdő, a bokor, a homály,

a szemetekben összetorlódott éjszaka;

és olyan mélyek itt a völgyek is,

mintha száz sírt ástatok volna egymás alá.

A hegytetőkön lámpák imbolyognak

és augusztus végi holdak.

Néha medve cammog el arrafelé

a sziklák alá egy zsenge kisborjúval.

A vér is olyan ismerős itt, mint a harmat,

mint a porba lecsöppenő verítékcsepp.

Nem akarok én tőletek mást,

csak azt, hogy rejtsetek el odvas szemek elől

gyalulatlan deszkaszál mögé,

vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó senkik

keresnének déli harangszókor

és hurcolnának magukkal győztes áldozatként.

Nem kell nekem többé se hír, se rang,

se hét haza könnyes dicsősége. Elég, ha

beköszöntök ablakomon, mikor a pünkösdi üzenet

megérkezik. Fölemelt kézzel üzenem nektek én is:

minden némaságom a tiétek,

minden hegycsúcsról visszaverődő lélegzetem.

Székelyudvarhely, 1998. július

Szemek figyelnek

Csókák csikognak félálmunkban.

Figyeli őket valaki.

Tán az Úristen besúgója?

Éjfél utáni, kis Júdás?

Valaki más lehet.

Valaki más.

Vagy inkább engem figyel lopva

az a valaki, az a senki?

Hallgatja, ahogy a Hargitával beszélgetek

s a vérengzést látott, szomszédos harangokkal?

Siú, siú – levelek szakadnának el ágaiktól,

s tetőcserepek siklanának félre az éjszakában,

hadd lepleződjék le az a megromlott,

figyelő arc,

az aranyfogakkal kidíszített

hírszerző Mikulás.

Szél jön északról, gondtalan szél,

s azt súgja váratlanul: lehetne álom is,

amely itt röpdös, itt neszez fejem körül,

félálom emlék, koporsóból megszökött múlt.

De mégsem az!

Valami más lehet.

Valami más.

Székelyudvarhely, 1999. július 8.

Krétai futam

Itt van minden újra,

aminek örülhet a bámészkodó népség:

a tenger kék szirmai, elszórva szigetek közt,

s az istenek szekeréről

lehullott kövek.

Ez a kettétört palotakő itt

épp Minos királyé,

ki beszélni s képzelődni

a lávázó Naptól tanult.

Hát ez a sötétben suhanó,

márvány bikafej

kié lehet?

A mienk, szerelmem,

kiket a suhogás

és az elrejtőzés vágya hozott ide.

Ó, leánderek, Kréta özvegyei,

forduljatok el tőlünk:

nem kell nekünk semmilyen díszfal,

semmilyen pajzsos árnyék,

megviselt arcunk

a teljes égbolton akar otthon lenni,

kimosakodva földi szégyenekből.

Kréta szigete, 1997. június

Szabadság: nagy üresség

Szabadság: nagy üresség,

játszik veled a tenger reggeltől reggelig,

én meg csak itt tipródom a közeledben,

mint holdkóros jövevény

a hullámzó háztetőn.

Elmegy néha egy hajó a sziget mellett,

elmegy néha egy sirály.

A fövenyes parton babéros istenek nyoma.

Talán ha visszatérnének újra

vörös bikákkal s röpködő vízi kígyókkal,

elfelejteném, hogy meghalok.

Labdahang pattog

a lágy sziklák felől,

mintha szirének

és meztelen, földi lányok játszanának.

Szabadság: nagy üresség,

hogyan ünnepeljelek téged,

ha a ruganyos mellek játékából

lassan már kimaradok?

A világ a hódításoktól lett világ,

a lemészároltak vérétől

és a jajgató, édes muzsikától.

Szabadság: nagy üresség,

mit áldozzak föl érted,

hogy szemem a töredékes,

föl-fölszökdelő élettől is

könnybe lábadjon újra?

Görög kakasok

Kit költögettek, görög kakasok,

hajnali négykor?

A hegyeket, a babérfákat,

kis kápolnák bárányos harangjait?

Vagy tán a tengert, a Nagy Duhajt?

Ma sem aludt egyetlen szemhunyásnyit.

Örökké lót-fut az istenek papucsában,

hejehujázik, dörmög, pogánykodik,

s egyszer csak váratlanul

száz tonna csipkét dob ki a partra:

„Tessék, itt van, ezt csináljátok utánam,

brüsszeli mesterek!”

Csönd lesz egy percre, csönd lesz egy évszázadra.

Hallgassatok el ti is, hóbortos kakasok!

Finnországi káprázat

Két óriás kő hever a parton:

két vörös ökör.

Ha lábra állnának,

Finnországot Krétáig elvonszolnák:

süsse a Nap az ezer tó vizét.

Ingemet kigombolva,

én kísérném ezt a vonulást.

Sirályok jönnének velünk,

Helsinki tengerpartja s gladiátori fenyők.

Az esőfelhőket királymadarak hoznák.

Ónos hajnalok gurulnának lefele, délnek,

mint kihantolt koponyák

a Holtak hegyéről,

és cintányérok csattognának a földhöz,

hogy a nagy úton el ne aludjék senki.

Balkán rengetegéből

talán még az elbarbárosodott Orfeusz is elénk jönne.

Ő köszöntené ezt a lakodalmas földindulást,

és észak asszonyai közt

keresne egy lidérces arcot.

Gondoltad-e?

Gondoltad-e, hogy egyszer idejutsz

e félreeső, kopár kertbe,

hol apró rejtelmek helyett

hangyák futkosnak összevissza?

Idefénylik hozzád a zöld hegy,

ide, egész az arcodig.

Röntgensugárban ülsz, ülsz, mintha

már nem is földi kertben ülnél.

Vitt a vonat, a lidérces vonat

Leningrádból Helsinkibe.

Hét fegyveres katona nézte,

hogy bámulod a futó fákat. –

Gondoltad-e akkor és ott:

a halál is majd így figyeltet?

Ó, hol volt akkor élet s halál!

A tenger várt, a tavak vártak,

a vándor sziklák északon, fönn,

egekig növő árvalányhaj

s kis Nérók arca sarki fényben,

hogy belemosd a kékbe őket.

Kékbe, homályba, lágy semmibe,

ahogy varázslók tüntetnek el

csettintéssel cirkuszi nőket,

s hűlt helyükön macska dorombol. –

Gondoltad-e bár egyszer is:

eltűnik minden közeledből?

Falud, városod s el a mélyutak

sűrű, árnyékos mitológiája,

mely sodort, mint a szerelem,

mindig, mindig egy más világba.

Hatalmas szem – ez most a nyár.

Országok és tülekvő emberszívek

fényesednek benne kevélyen. –

Gondoltad-e, hogy egyszer

majd ez a szem is lecsukódik,

s a világ négy sarkát

árnyékok állják körül?

Utolsó zsoltár

Nagy Gáspárnak

Föld, te nagy, jövőbeli holttest,

ki sirat majd el téged?

Az ártatlanok, a szorgalmas bűnösök,

akik a harmatodban szerettek mosakodni?

Lesz-e még harang akkor?

Lélekharang, vagy csak az ércrejtő kövek

csattannak össze tompa jajdulással?

S ez lesz búcsúztatód?

A végkifejlet zsoltára, szavak nélkül?

Balkáni múzsák húga

Hallom: elüszkösödött angyalokról ír

az a mosolygós lány,

aki valaha verseit olvasta nekem.

Délről érkezett hozzám,

ahol lepkék ülnek

nyáron a tengerparton.

Amikor jött, mindig úgy jött,

mint aki előbb

a haját mutatja csak maga helyett,

melle alatt az édes szakadékot,

aztán keresztbe rakott combjait,

hogy elrekesszenek előlem minden utat.

Fülledtek sohase a rózsáim voltak,

nem az ablakomon benéző sárga napraforgók,

hanem a levegő körülötte.

Mintha egy átforrósodott szénaboglya

öntötte volna melegét rám

rekkenő délben.

Ana, Anácska, balkáni múzsák húga,

hova tűnhetett el

minden pásztori idill közeledből?

Emlékszem, még versben is esküdöztél,

hogy szemük van a fáknak.

Áruld el, mit láthatnak helyetted most,

mikor vad árvizek

egyenes adásban taszítják be a templomajtót

s viszik túszul a Megváltót magukkal?

Én megvénültem, de téged

fiatalon őriz az idő bennem.

Azt képzelem, hogy határok fölött

utazgatsz ma is, fönt magasan,

ahol hőskölteményeket rombolnak szét a repülők

s emberek zuhannak földre

lángolva, mint a szurokfáklyák.

Nem tudom, szilánkos csöndjeid között

élek-e még?

Hasonmásaid arcát én máig megőriztem.

Külön indulok velük ismeretlen éjszakáimba.

Nagy szél kísér ilyenkor

s nagy irgalom.

A világvég fakó fényei

Kilépek az ajtón,

ki az ég alá,

s öt csontos hegy fogad.

Öt titáni pihenőhely.

A tenger lábujjhegyen

járja körbe őket,

s néha egy-egy

kivesző madárfaj.

A kihalt istenek után

ez lesz talán

a kimúlás gyászos sorrendje is?

A kozmikus halálé?

Előbb a billegő szárnyasok

köröznek

s tűnnek el lassú méltósággal,

és csak utánuk mi:

két lábú és két kezű emberek,

akik megbabonáztuk valaha

a nagy vizeket,

az arany lelkét,

a behemót állatokat,

s mára beköltöztünk

világnagy városokba,

ahol fölfaljuk magunk alól

az anyaföldet,

és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat?

Szép hegyek, szépek:

szentséges helynek

és ravatalnak is fönségesek.

Ezt a nyarat

még a búcsúzó madárrajokkal

együtt látom csapongni köröttetek –

aztán ráhagylak benneteket

egy óriási szemre,

melyben már a világvég

fakó fényei gyülekeznek.

Kréta, 1999. szeptember